A megidézésnek is múltja van, kialakult fordulatokkal.

A mûvészemberek többsége nem tud, nem is akar mesélni önmagáról, hiszen „civilben” nem tudja reprodukálni azt a személyiséget, akit megfestett, megírt, eljátszott. Ha mégis ilyesmire késztetik, egyetlen esélye van: mûvet formáz saját adataiból, krónikájából -- és ezzel ugyanott vagyunk, ahonnan elindultunk, a közönség tulajdonképpen megint képet néz, legendáriumot olvas, játékot lát, és roppant elégedett, azt a portrét kapta, amit várt.
Ötven fölött az ember, érezvén, hogy a múltja egyben menthetetlenül lezárult korszak, megpróbál az utódoknak valamennyit elmagyarázni ama kor „lelkébõl”, õ maga mit miért tett, mit miért tartott élet-halál kérdésnek. És az ember bizony makacskodik, noha látja, hogy a dolog teljesen reménytelen. Átadhatatlan szavak, nevek, minõsítések.
Fonyó Gergely Cseh Tamás-filmje azért sikerülhetett, mert a rendezõ e két paradoxon tudatában, azokra rájátszva dolgozott. Megidéz egy jelenséget, de tudja, hogy már a megidézésnek magának is múltja, rutinja van, kialakult fordulatokkal, epiteton ornansokkal, s ezeket hagyja érvényesülni. Ezekhez igazodik a dal-illusztrációkkal is, kiegészítve a régi felvételeket az egykori játszótársak mai házi muzsikájával, egy nappali szobában tartott, rögtönzött emlékezõ-koncertjével. Érzékeli-érzékelteti továbbá, hogy a portré a hetvenes évekbe ágyazható, hogy Cseh Tamás és a „hetvenes évek” egymás metaforái -- a további két évtizeddel nem is foglalkozik --, de esze ágában sincs korképet, politikai aurát festeni, nem tûnik föl egyetlen szárnyashajó és egyetlen Aczél György sem. Végül pedig, de nem utolsó sorban, gyerekek „kulisszái” közé helyezi címszereplõjét és az alkotótárs Bereményi Gézát, mert nyugodt lehet afelõl, hogy mindketten hitelesen elõadják a folytathatatlanság etûdjeit.
Így is történik. Bereményi egyszerû geggel oldja meg feladatát -- a gyereknek vett lufi szétpukkad --, Cseh Tamás meg egész kis kamaradarabot játszik végig a krakkói vonatra felültetett fiával. Az étkezõkocsiban tébláboló, sörösüvegét felborító apa képe -- hiábavaló szavak helyett -- mindent elárul abból az ártatlan és önfeledt elvágyódásból, amellyel a hajdani „szocialista ifjúság” úgy iparkodott Krakkóba, mint más korok nászutasai Velencébe.
Cseh Tamás és Bereményi Géza dalai harminc éve a hetvenes évekrõl szólnak, s hogy valóban szólnak ma is -- e filmben éppúgy, mint a Bárka Színház életmû-sorozatában estérõl-estére --, annak titka a „felesleges ember” legújabb kori, magyar változatának megteremtésében keresendõ. E változat a hetvenes években született ugyan, de egy fél évszázad elõzményei sûrûsödnek benne, s természetesen a rendszerváltozás sem formálhatta át. Nincs benne semmi görcsösen nemzedékies, de egy nemzedék sorsát hordozza. Cseh Tamás a felesleges embert formázza alkatában s az alkatból merített színészi gesztusaiban, és a legkülönbözõbb zenei toposzokból építkezõ dallam-formáival végképp idõtlenné teszi. Hatása egyszerre megejtõ és groteszk (ezért, hogy egy szál gitárral, egyetlen szólamban sokkal erõteljesebb, mint zenekari és vokális kísérettel, amelynek révén a produkció zeneileg dúsabb és komfortosabb lehet, de egyúttal a magány feszültségét is kioltja).
Bereményi ezt a személyességet szituálta, s amikor elõször úgy döntött egy dalról: „ne ária legyen, hanem levél, és szóljon Irénnek”, a bensõséges lírai helyzetet epizálta. A Cseh Tamás-dalok mind-mind egy kisszerûségében nagy történet darabkái, amelyek nem csak az annak idején hirtelen „megengedett” lemezfelvételek kedvéért szervezõdtek nagyobb kompozíciókba -- öt nagylemez 1977 és 1983 között, az akkori idõkben szédületes szám --, hanem Bereményi mûvészi gondolkodásmódja szerint spontán módon illeszkedtek egymáshoz. Fonyó Gergely figyelmesen követi ezt a folyamatot, a Levél nõvéremnek ciklusától a Frontátvonulásig, miközben eleget tesz a hétköznapi kíváncsiságnak is, amely szokásosan egy szerzõpár közös munkájának technikai és lelki harmóniáját, illetve defektusait firtatja. Persze e tekintetben sincs nehéz dolga, a „fiúknak” minderrõl régóta megvannak a lehetõ legkevésbé õszintétlen, tapintatos mondataik. Ha egykor Szilágyi János felszínes és tolakodóan tájékozatlan faggatására tudták a választ, ha egy évtizede a Merlinben, Bérczes László empatikus biztatására mûködött a duettjük, miért ne mûködne oly kedvesen most is. Még ha az is az ára, hogy -- ugyancsak a tapintat jegyében -- sem a sok éves munkaszünetrõl, sem az eltávozott Csengey Dénes szövegírói korszakáról nem történik említés.
A dalok gyakran kissé távolságtartóan ilyen-olyan nevû hõsökrõl szólnak. Ködösebbé, mondaibbá váltak így az egyébként kortárs szereplõk, ironikus felhangjuk támadt, mint például a Valóság nevû nagybácsinak, aki oly hosszú idõre elutazott a hetvenes évek nevû magyar tragikomédiából. Fonyó Gergely filmje egy Cseh Tamás nevû és egy Bereményi Géza nevû egyént állít elénk. Mondaiak is, (ön)ironikusak is. Látják, láttatják magukat.

Cseh Tamás film – magyar, 2000. Rendezte és írta: Fonyó Gergely. Kép: Halász Gábor. Zene: Cseh Tamás. Vágó: Komár István. Hang: ifj. Pergel István, Balázs Gábor. Producer: Kálomista Gábor. Szereplõk: Cseh Tamás, Bereményi Géza, Császár Bíró Éva, Másik János, Baksa Soós János. Gyártó: Rethimno Kft. 85 perc.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu