Bernáth Zsolt kisvárosi gengszter-vígjátéka Dunaújvárosból, glória – és költségvetés nélkül.

Gátlástalanul szubjektív látásmód, a filmes példaképek néha kockáról kockára történõ, tiszteletteljes-tiszteletlen másolása, az alkotókat körülvevõ szubkultúra lezser beemelése a mûbe, szorongástól, mûvészi pózoktól és görcsöktõl mentes, gördülékeny elõadásmód: a filmmûvészet megannyi új hulláma, a franciától a csehen át Tarantinóig leírható ezekkel a jellemzõkkel. Márpedig a Sohasevolt Glóriát nézve ez a legkevesebb, ami majd’ kiböki az ember szemét. Itt azonban meg is állnék a párhuzamok megvonásában, hiszen azt azért nem gondolom, hogy filmtörténeti esemény részese lehettem volna vagy harmincadmagammal a Hunnia mozi amúgy sem éppen patetikus gondolatokat ébresztõ, bár szívünknek kedvesen kopott-koszos nézõterén ülve. Azt sem gondolom, hogy a félhalott magyar filmszakmát éppen az ilyen filmek fogják életre lehelni, de azért mégiscsak esemény ennek a filmnek a forgalmazása: egy baráti kör kitört a „kisvárosi kultuszfilmesek” kétes értékû skatulyájából, és Cruel World Teammé avanzsálva kemény munkával létrehozott egy nézhetõ, fogyasztható, megkockáztatom: élvezhetõ terméket.
Az „utolsó elõtti” naptól az „utolsó utáni” napig tartó sztorira voltaképp nem érdemes sok szót vesztegetni: két történet fonódik egybe, melyek közül az elsõben megismerjük Bujut, Tettót és baráti társaságukat, akiknek szokásos vidéki kisvárosi mindennapjait a film expozícióját képezõ házibuli eredményeképpen a nyakukon maradt hölgy, Glória különös gondolatai, cselekedetei teszik változatosabbá: a lány megcsókolja a neonácit, pizzát ad a hajléktalannak, és néha a legegyszerûbb szavak jelentésével sincs tisztában. A másik történetszálon ezalatt postarablásra gyülekezik egy meglehetõsen hitvány kis társaság, amolyan szakadt falusi maffiózók csapata. A szálak aztán természetesen összeérnek, és fény derül arra is, mi rejlett Glória különös, angyali természete mögött… A végsõ lövöldözést és az autós-motoros üldözést leszámítva igazából nem annyira akcióról akcióra, mint inkább dumálásról dumálásra halad a mozi: magyar filmen régen beszélgettek ennyit, tán még a Presszóban sem. Analógiaként persze véletlenül se a szintén csevegõs-sétálgatós Eric Rohmer-filmekre gondoljunk, hanem mondjuk Samuel L. Jackson bõbeszédû, ámde kevés mondandójú „niggereire” a Pulp Fictionbõl vagy a Jackie Brownból. A magyar Jacksonok gondolatvilága azonban még talán az eredetinél is beszûkültebb, a vegetációs folyamatok, a szexualitás, azon belül is a fenekek és az azok által kibocsátott anyagok körül forog fõleg. Ezzel együtt a gengszterek figurái rendben is vannak: realistának ugyan csak rémületemben merném gondolni az ábrázolásukat, de az igazi/valódi hányados értéke mégiscsak a jobbakat idézi, noha kétségkívül a végletekig redukált változatban. (Ráadásul az õket játszó amatõrök nemegyszer vérprofiknál is eredendõbben természetes viszonyban vannak a kamerával.) A Glóriát körülvevõ fiatalok története viszont igencsak nyögvenyelõsen bontakozik ki, különösen ahhoz képest, hogy meglehetõsen hamar tudatára ébredünk a lány filmbéli „jelentésének”: sajnos, ez annyira közhelyes jelenetekben kerül kibontásra, hogy bár a puszta tényt („leszállt közénk egy angyal”) nyugtázzuk, ez azonban nemigen tud élményszerûvé válni, ami fokozottan vonatkozik az utólag mindent még egyszer megmagyarázó, flashbackek sorával kísért fináléra. Ami azonban a film anyagát alkotja: a srácok meglehetõsen eseménytelen, de korántsem egyhangú-színtelen mindennapjai, az mindenképpen szórakoztató, kellõen laza és ízléstõl függõen akár még humorosnak is nevezhetõ (ne feledjük, az alkotók meghatározása szerint filmjük: gengszter-vígjáték). A történetek összedolgozása, a térbeli és (módjával) idõbeli váltások kidolgozottsága, jó ritmusa, a mértékkel és hatásosan alkalmazott, kötelezõ kortárs filmmûvészeti motívumok (gyorsítások-lassítások, zene elõtérbe tolása) pedig mindenképpen ambiciózus, az amatõr státusznál komolyabb munkává avatják a Sohasevolt Glóriát. Különös keverék: a maró cinizmus és a totális nihil keveredik benne a sablonos voltában is valahogy hitelesnek ható érzelmességgel, sõt, tanulsággal. Az mindenesetre biztos, hogy olyan – ritka – filmmel van dolgunk, mely a saját (kétségkívül vitatható értékû) belbecsén kívül a puszta létével is erõs üzenet a mozi halálán bánkódóknak.
 

Sohasevolt Glória – magyar, 2000. Rendezte: Bernáth Zsolt. Írta: Kiss-Szabó Márk. Kép: Szentkúti Tamás. Zene: Végh Zoltán, Csótányok, Testimony, Ludditák. Vágó: Végh Zoltán. Díszlet: Miokovics Mátyás. Jelmez: Kara Melinda. Hang: Korom Károly. Producer: Cs. Fekete Györgyi, Bernáth Zsolt. Szereplõk: Szaksz Gabriella, Hirth Gábor. Gyártó: DTV Kht./Cruel World Team Független Filmtársulat. Támogató: MMKA, Green System, Pesti Est. Forgalmazó: Hunnia Mozi. 105 perc.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu