Török Ferenc elsõfilmje 1989-ben játszódik, két korszak határán, hõsei az akkori tizennyolc évesek. Csupa tiszta lap.

Moszkva parti esték a nyolcvanas években, találkozunk az óra alatt, ki tud valami bulit. Dettó ugyanígy ment a Blahán, a Felszabon, az Örsön meg a Marxon, kit hova vonzott a körzete. A közösségi élet színtere túlnyomórészt a lakás, házhoz megy a nép színházat nézni, repülõ egyetemre, '56-os megemlékezésre éppúgy, mint inni, táncolni, zenét hallgatni. Budai villa, pesti bérház, külvárosi szobakonyha egyformán megfelel a célnak, nincs egy hely, nincsenek helyek, úgy tûnt, hogy ez már így is marad, berendezkedtünk a lakásban. Csak az évtized vége felé indult meg lassan a közterek birtokba vétele, de hosszú volt az út a Rakpart klubtól a Hõsök teréig.
Török Ferenc filmje '89 tavaszán-nyarán játszódik, két korszak határán, hõsei az akkori tizennyolc évesek. Csupa tiszta lap. Ami a születésük elõtt történt, arról nem tudnak semmit, a születésük óta eltelt szûk két évtizedben pedig nem történt semmi érdemleges, megérkezett, elutazott, fogadta, átadta, felszólalt, megnyitotta. A szülõknek, nagyszülõknek, nagynéniknek és nagybácsikban abban a megállt idõben, abban a még csak nem is grandiózus hazugságban múlt el a fiatalsága, az élete, a sok mázlista tizenéves meg a XX. századi magyar történelem csont nélkül legjobb évére nyitotta rá a szemét. Kérdés, hogy mit látott belõle. Semmit. Vagy csak nagyon keveset. Az egymást érõ, nagy horderejû események – tömegdemonstrációk, Nagy Imre temetés, az MSZMP végnapjai, kerekasztal tárgyalások, Kádár János halála – csak a háttértelevízióból jutnak el hozzájuk, de az elõzmények ismerete híján nem képesek átlépni az ingerküszöbüket. „Ki a pöcs az a Nagy Imre?” – kérdi egyikük, talán Kigler, akinek beugrik, hogy hetek óta ez a név folyik a vízcsapból is. Nem kap választ, éppen nincsen jelen az az egy szál osztálytársuk, akit véletlenül érdekel a politika. A többiek csak az érettségivel kapcsolatos hírekre kapják fel a fejüket, ez az, ami valamelyest fontosnak tûnik – egy kis ideig. Abban az évben elég sok zûr van az érettségi körül, elõbb eltörlik a legújabbkori történelem tételeket, aztán az egyik haver – Royal, sporttagozat – apja megszerzi az írásbeli tételeket egy elõretekintõ minisztériumi apparatcsiktól, kipattan a botrány, lázas kavarás kezdõdik, majd megszületik a kompromisszumos megoldás. Az egy olyan év volt. Végül (majdnem) mindenki leérettségizik, és az ünnepi beszédek örökbecsû fordulata szerint kilép a nagybetûs életbe.
Mindez szóról szóra így esett, elmondhatjuk hát, hogy a Moszkva tér sokat ad a történelmi hitelre. Tényvaló az is, hogy akkoriban, a szabadság és a korlátlan lehetõségek új ege alatt virágzott fel a vonatjegybiznisz, szárnyakat adva a vágyaknak, és mintegy kiigazítva azt a hibát, hogy az új nemzedék már nem részesülhetett a MÁV szocialista relációjának áldásaiból. Persze az új nemzedéknek már nem Krakkóba szólt a vonatjegye, hanem Amszterdamba, Párizsba, Londonba vagy még távolabbi, egzotikus állomásokra. Hasonlóképp az életbõl veszi a film a szereplõket is, felvonultatva mindannyiunk jól ismert osztálytársait, az alapjában véve rendes fiút (mint fõhõst), Steinmannt, az éltanulót, Kiglert a rossz tanulót, Royalt, a vagányt, az okos lányt meg a butát. Rajtuk kívül megjelennek még a jellegzetes tanár- és szülõfigurák, hogy minden együtt legyen a mifelénk újnak számító zsánerfilmhez, a kis magyar rites of passage-hoz.
Az összehasonlítás a Megáll az idõvel kézenfekvõnek, mi több, kényszerítõnek tûnik. Miért is? Mert mindkettõ nemzedéki film? Na és? Mért pont ezt a kettõt kellene összevetni?
Mert jószerivel nincsen több. A magyar film története (amire büszkék vagyunk) tele van fehér foltokkal. Elveszett, kiejtett generációkkal, elmaradt „így jöttem-ekkel”. Másként fogalmazva: be nem nyújtott számlákkal. Idõtlen idõk óta ez a '89-ben indult az elsõ nemzedék, amelynek nincsenek leszámítolatlan váltók, panasz- és veszteséglisták a fiókjában ellopott fiatalságról, elhazudott múltról, elkonfiskált családi ezüstrõl stb. És innentõl tök mindegy, hogy akkor most megtörtént-e a rendszervál(toz)(tat)ás. Milyen rendszer? – kérdeznék õk.
Petya nagymamája a maga túl sok, túl nehéz múltjával hamarosan meghal. Kigler papa már megértette az idõk szavát és Royálban sem vált vízzé atyjának szerzõ-mozgó vére, jegyhamisító bandát szervez a haverokból, prosperál az üzlet, az utazni vágyó fiatalok egymásnak adják a kilincset. Végül hõseink is útra kelnek, Petya otthon azt mondja, a Balatonra megy, de igazából Amszterdamba indul, hogy valójában Párizsban kössön ki. Egymást érik a csodás véletlenek, hogy összetereljék a szeretett nõvel, akinek becserkészésére, úgy látszik, nem volt elég a négy év. Kigler még megteszi azt a szívességet, hogy addig lopkodja a csokikat a Mariahilferen, amíg le nem kapcsolják, közben elmegy az amszterdami vonat, a következo pedig Párizsba megy, ahol szíve hölgye várja a Sorbonne-on kezdõdõ tanévet. Már csak a szállásadó rokonságot kell kirendezni a képbõl, hogy semmi ne zavarja a pásztorórát.
Ilyen szemenszedett, színigaz elemekbõl épülget a mese, de olyan laza csuklóval, könnyû kézzel, hogy nem gyõzünk ámulni. A Török Feri nevû kezdõ versenyzõ nem feszíti meg minden erejét, hogy nagyot dobjon. Nem teremt különleges figurákat, nem talál ki meghökkentõ fordulatokat, nem akar vizuális forradalmat vívni. Garas Dániel simán lefotózza, amit elétesznek, idõnként kézikamerát ragad, s ha nagynéha trükközik, akkor is a tévéreklámok, videóklipek jól bevált fogásait alkalmazza. Az ifjú szereplõk oldottan játszanak, Pápai Erzsi, Béres Ilona, Csuja Imre alakítását öröm nézni, zene nincs, vagy szóra sem érdemes. A Moszkva tér az egyik legjobb elsõfilm lett az idei szemlén, amely megpecsételte a jó ideje készülõdõ nemzedékváltást. Nem mellékesen a közönségdíjat is elnyerte, mert lezajlott egy közönségváltás is a moziban, amit nem ajánlatos figyelmen kívül hagyni. Török Ferenc ennek az új rendezõnemzedéknek a tagja, és ennek az új közönségnek csinál filmet. A jelszó: csak lazán. Nem is hangzik rosszul azon a színtéren, ahol még a felhõtlen szórakozásra szánt úgynevezett közönségfilmek is vérrel-verítékkel, görcsbe feszülve készülnek.
Akárhogy nézzük, a Moszkva tér hiteles ábrázolat az akkori tizennyolc évesek rendszerváltó évérõl. Török Ferenc személyes élményei alapján rendezett szándékoltan nem szerzõi, hanem zsánerfilmet. A '89 óta eltelt bõ évtized kellõ távolságot és rálátást adott, de Török nem akart utólag okoskodni, leszûrt tapasztalokról beszámolni, inkább jelenidõbe tette vissza a történetet. Kritikátlan azonosulás, vérkomolyság helyett humorral szemléli a dolgokat, és a rálátáshoz sem megy túl magasra a földtõl, beéri a Moszkva téri felüljáró távlatával. Hogy messzebbre ne menjünk.
 

Moszkva tér – magyar, 2000. Rendezte és írta: Török Ferenc. Kép: Garas Dániel. Zene: Temesvári Balázs. Díszlet: Valcz Gábor. Jelmez: Rajnai Gitta. Vágó: Barsi Béla. Hang: Zányi Tamás. Producer: Simó Sándor. Szereplõk: Karalyos Gábor (Petya), Pápai Erzsi (Boci mama), Csatlós Vilmos (Kigler), Réthelyi András (Csömör), Szabó Simon (Rojal), Jávor Bence (Ságodi), Csuja Imre (Kigler fater), Kovács Zsolt (Tanár úr), Balla Eszter (Zsófi), Béres Ilona (Igazgatónõ). Gyártó: Hunnia Filmstúdió. Támogató: Nemzeti Kulturális Alapprogram, Magyar Mozgókép Közalapítvány, Magyar Történelmi Film Alapítvány. Forgalmazó: Budapest Film. 88 perc.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu