Senkiföldje
Senkifilmje
Spiró György
Aki fegyvert fog, fegyver által vész el. – Danis Tanovic
EU-konform balkáni háborús filmje.
A szerb és bosnyák lövészárkokban ugrásra
készen lapulnak egymással szemben, de fegyverszünet
van, amelyet az UNPROFOR felügyel. Eltéved az éjszakai
ködben egy kis bosnyák egység, mire a szerbek reggel
legéppuskázzák õket. Az egyik bosnyák
sebesülten egy elhagyatott, a két fél állásai
közt húzódó lövészárokba zuhan,
és vár. A szerbek a lövöldözés eredményét
kikémlelendõ két fõt küldenek a senkiföldjére,
egyikük tapasztalt öreg katona, másikuk fiatal, csak tíz
napja van ott, a puskát sem tudja megtölteni. Odakúsznak
a senkiföldjén ásott árokhoz, amelybe közben
a bosnyák az egyik elesett bajtársát behúzta,
hogy a cigarettájához jusson, és a szerbek láttán
elrejtõzik. Az idõsebbik szerb elõvesz egy különleges
aknát, a hulla alá helyezi, és a fiatallal kiélesítteti.
Az akna nem nyomásra robban, hanem a nyomás megszûntére;
ha a bosnyákok el akarják temetni a honfitársukat,
mind a levegõbe röpülnek.
A bosnyák gyorsan lelövi az idõsebbik szerbet és
megsebesíti a fiatalt. Hol az egyiknél van fegyver, hol a
másiknál; ez elég kimódoltan történik,
annak az ideológiának a kimondatása céljából,
hogy „annak van igaza, akinél a fegyver”. Hogy az egzisztencialista
határhelyzet teljesebb legyen, a hulla feléled, mert csak
megsebesült; megmagyarázzák neki, hogy nem mozdulhat,
különben mind felrobbannak.
Ami a filmben jó, az a groteszk helyzetek ügyes kihasználása.
A lövészárokban lapulók fehér zsebkendõt
lobogtatva, alsónadrágban ugrálva adnak jelt magukról
a szembenálló feleknek. Mind a bosnyákok, mind a szerbek
jelentik a nemzetközi erõknek, hogy két azonosíthatatlan
alak ugrál a senkiföldjén; kínosan bürokratikus
huzavona után egy francia páncélos végre oda
is érkezik; kiderül, hogy utász kell; a bosnyák
és a szerb közben gyûlölködik, alig lehet szétválasztani
õket. A dolog eljut magas békefenntartói szintre,
ahol a legszívesebben nem csinálnának semmit, de közben
egy angol anyanyelvû riporternõ is elõkerül, aki
elég agresszív ahhoz, hogy telekürtölje a világot
ezzel a hírrel, mire a senkiföldjére uszul a nemzetközi
riporterhad. Kényelmes, messzi fedezékükbõl a
jóltáplált, szakmájukat szeretõ hírszerkesztõk
igen kérlelik a riporternõt, menjen a helyszínhez
minél közelebb, amire az életveszéllyel tisztában
lévõ nõ kissé elfintorítja az arcát
(ez a film legjobb jelenete). A bosnyák és a szerb kivezettetik
a lövészárokból, ott a bosnyák lelövi
a szerbet, a békefenntartók meg a bosnyákot; a német
utász megállapítja, hogy az aknát nem lehet
hatástalanítani, a nemzetközi népség békésen
elvonul, a sebesült bosnyák pedig ott marad fekve az aknán.
A sztori alkalmat ad fekete humorra és némi bírálatra
a nemzetközi erõket, a bürokráciát és
a médiát illetõen. A bosnyák harcos a szerb
fiú osztálytársnõjével járt együtt
valaha Banja Lukán, a nõ még a háború
kezdetén külföldre ment: „ez volt a legokosabb”, mondja
erre a bosnyák. Felvillan az esélye annak, hogy megegyezzenek
egymással, csak hát a gyûlölet gyõzedelmeskedik.
„Mániákusok, tébolyultak”, mondják róluk
a nyugatiak, akik megnyugodva távoznak, még az addig derekasan
küzdõ riporternõ is elmegy, meg se nézi a lövészárkot,
amelyben semmi érdekes sem lehet már. „Egy lövészárok”,
mondja megvetõen, mert elhitte, minthogy neki is így volt
kényelmesebb, hogy az aknát hatástalanították.
Ez jó, és kár, hogy nem ezzel ér véget
a film. Az utolsó képsor szimbolikusnak van szánva:
ott fekszik tõlünk, felfelé távolodóktól
egyre messzebb a fekvõ sebesült, alatta egyszer még
felrobban az akna.
Az ex-jugoszláv és a nemzetközi színészek
jól hozzák karaktereiket, emlékezetes a hústorony
szerb parancsnok, a nemzetköziek jóképû, ernyedt
ezredese, a francia tank jószándékú békefenntartója,
jó a szemüveges szerb újonc, a bosnyák harcost
alakító Branko Djuric pedig remek – a film mégsem
tud megrázni. Valami visszafogta az alkotókat, nem mertek
szenvedélyesek, kétségbeesettek, elfogultak lenni.
Patikamérlegen van kiegyensúlyozva minden, nehogy bármelyik
ex-jugoszláv nemzetiség megsértõdjék.
Ironizálnak az alkotók a békefenntartókon,
de módjával, csupa rendes ember van köztük is,
legföljebb hiúak a tisztek és önösen a médiának
játszanak. A szerb és a bosnyák parancsnokok megígérik,
hogy nem lõnek a békefenntartókra, és ígéretüket
be is tartják. Milyen civilizált kis háború
ez voltaképpen – vonom le ámulva a konzekvenciát.
Engem zavar, hogy az ügyes, olykor kifejezetten szellemes fordulatok
önerejében nem bíztak eléggé az alkotók,
és közhelyeket engedtek meg maguknak. Az ezredes telefonál,
asztalára pedig letelepszik a titkárnõ, a combjait
mutogatván. Bejátszanak egy sor eredeti dokumentum-felvételt
a szarajevói piactéren történt vérengzésrõl,
szükségtelenül; aki nem követte az eseményeket,
nem is tudja, hol és kik rohangálnak a vérzõ
áldozatokkal. Mutatják a szónokló Radovan Karadzicot,
fölöslegesen. A bosnyák és a szerb harcos gyanakvása,
majdnem-kibékülése és fel-feltámadó
gyûlölete elõre kiszámítható; nem
becsülöm túl nagyra az olyan mûvet, amelyet minden
gondolkozás nélkül én is meg tudnék írni,
holott nekem arról a háborúról közvetlen
tapasztalatom nincs. A film képi világa tárgyszerû,
de semmi eredeti nincs benne, ha csak az nem, hogy a lövészárok
nekem túl jól, túl gondosan megépítettnek
tûnik. A jó mûvekbõl annyit már megtanultam,
hogy egy ilyen elhagyatott lövészárok sáros,
koszos, omladozó, emberi tartózkodásra alkalmatlan.
Valójában rendkívül illedelmes film ez, nem
firtatja senkinek a felelõsségét, a nyugatiakét
aztán végképp nem. Azzal a benyomással távozunk,
hogy ez a Balkán reménytelen hely, kár is vele foglalkozni,
ezek a balkániak ilyenek. Holott azzal a kellemetlen sejtéssel
kellene távoznunk, hogy ilyen õrült háborúba
a mai világon bárhol és bármikor viharos gyorsasággal
bele lehet csúszni.
A múlt nélküli jellemek ugyan könnyen és
jól játszhatóak, mégsem ébresztik fel
a részvétünket. Egy családi fényképet
tart a kezében az aknán fekvõ sebesült, miközben
a német utász erõlködõ arcát nézhetjük,
de a fényképet nem látjuk. Nem tudjuk meg, hogy került
a szemüveges fiatal szerb a csapatba – erõszakkal sorozták
be talán? Nem tudjuk meg, mi volt a bosnyák hõs elõélete
– csak van valami szakmája neki, aligha volt mindig katona. Patikamérlegen
méricskélt pártatlanságot szimatolok, és
elkedvetlenedek. A bosnyák hõs megkínzott arcával
egy tapasztalatlan, a bárgyúságig ártatlan
szerb fiú sima arca van szembeállítva, nehogy bármelyiküket
jobban megkedveljük a másiknál. Derék nõ
az agresszív riporter, de nagyon keményre van fényképezve
az arca, nehogy véletlenül õ legyen a legpozitívabb
figura.
Nehéz háborús filmet csinálni a XX. században
készült nevezetes filmek után, amelyek között
nagy jugoszláv filmek is voltak – negyedszázada készítették
el például a Reggelt –, és még nehezebb háborús
filmet csinálni úgy, hogy a pénzt olyan országokból
kell összeszedni, amelyek a jugoszláv háborúban
sárosak lévén, elõre eldöntött közhelyet
támogatnak, a „pártatlanság” közhelyét,
amely a lelkiismeretüket nem borzolja. Csak nehogy az okokat kezdje
valaki firtatni. Valójában mindenki ártatlan, az antik
végzet okozta az egészet. Akiben a gyûlölet túlságos,
az öl, és azt meg is ölik. Aki fegyvert fog, fegyver által
vész el. Mintha ilyen egyszerû lenne.
Derék dolognak érezhetik a szponzorok, hogy részt
vettek a Senkiföldje címû produkcióban, és
annak érezhetik az alkotók; valami igazuk van is: ez a film
valóban nem uszít se nyíltan, se leplezve. Nagy dolog
ez is manapság, nyugtázom. Megérdemelten lehet díjakat
kapni érte a mai világban, de azért a mûvészethez
ez kevés.
Senkiföldje (No Man’s Land) – francia-olasz-belga-brit-szlovén,
2001. Rendezte és írta: Danis Tanovic. Kép: Walther
Vanden Ende. Zene: Danis Tanovic. Szereplõk: Branko Djuric (Ciki),
Rene Bitorajac (Nino), Filip Sovagovic (Cera), Katrin Cartlidge (Jane Livingstone).
Gyártó: Noé Productions/Fabrica Cinema/Man’s Film/Judy
Counihan Films. Forgalmazó. Budapest Film. Feliratos. 98 perc.
|