Gosford Park
Gosford Park – angol-amerikai, 2001. Rendezte: Robert Altman. Írta:
Bob Balaban és Julian Fellowes. Kép: Andrew Dunn. Zene: Patrick Doyle.
Szereplők: Michael Gambon (McCordle), Kristin Scott Thomas (Sylvia), Camilla
Rutherford (Isobel), Emily Watson (Elsie), Helen Mirren (Mrs. Wilson),
Kelly McDonald (Mary), Jeremy Northam (Novello), Alan Bates (Jennings),
Clive Owen (Parks). Gyártó: Sandcastle5/Chicagofilms/Medusa Film. Forgalmazó:
SPI. Feliratos. 136 perc.
Annyi nyomvonal találkozik Robert Altman nagylélegzetű, ugyanakkor kellemesen
könnyed társadalmi-társasági nagyfilmjében, hogy az már szinte gyanús:
ha ilyen sok mindent aggatott rá a rendező, egyik elem sem lehet több,
mint dísz a karácsonyfán.
Ahogy Weissman, hollywoodi filmproducer a vidéki angol kúrián megrendezett
vadászparti kakukktojás-vendége leskelődik a 30-as évekbeli angol arisztokrácia
finomkodó társasági életében, úgy vendégeskedik Altman is a szigetország
kultúrájában. Brit kultúrközhelyekre céloz, csupa sztárból álló színészgárdája
nagyrészt brit neveket jegyez, brit esőben ázik a brit atmoszféra. Tucatnyi
előkelőség élvezi Mr. McCordle vendégszeretetét egy novemberi hétvégén,
legalább kétszer annyi szobalányuk, komornyikjuk társaságában. Esznek,
isznak, élcelődnek, ármánykodnak, lelkük mélyén pedig súlyos titkokat hordoznak
– a pazar ebédlőben éppúgy, mint a cselédségi alagsorban. Párhuzamosan
szemlélődünk az alsó és a felső, hierarchia, kíméletlenség és képmutatás
tekintetében azonban ugyancsak hasonló világban. Nagyjából ennyi a film
történése. Azaz mégsem. Hiszen a pénzes házigazdát valaki – bárki, hiszen
indítéka mindenkinek volna – megöli. Sok gyanús elem egy fedél alatt. Kibontakozik
egy Agatha Christie történeteit idéző krimivonal, felbukkan egy botcsinálta
Sherlock Holmes, de mindez nem különösebben érdekes. A megoldás parodisztikus:
a brazil szappanoperák legfőbb jellegzetességeivel dolgozik, ábrázolása
viszont helyenként szinte bergmani. Tudomásul vesszük, de ezzel sem törődünk
túl sokat. Mindez csupán létjogosultságot ad a filmnek, és felhatalmazza,
hogy kedvére időzhessen a ladyk és lordok igéző miliőjében. Mert a Gosford
Park leginkább miliőfilm, és mint ilyen, remek. Nekünk pedig nincs egyéb
dolgunk, mint hogy belefeledkezzünk és kedvünkre kukkoljunk. És tekintve,
hogy a parádés színészek szinte minden rezdülése érdekes, erre – akár 137
percben is – alapos okunk van.
Kis Anna
| vissza az elejére |
Végzetes végjáték
The Luzhin Defence – angol-francia, 2000. Rendezte: Marleen Gorris.
Írta: Vladimir Nabokov regénye nyomán Peter Berry. Kép: Bernard Lutic.
Zene: Alexander Desplat. Szereplők: John Torturro (Luzsin), Emily Watson
(Natalia), Geraldine James (Vera), Stuart Wilson (Valentinov). Gyártó:
France2/Clear Blue Sky/Magic Media/ICE3/Renaissance Films. Forgalmazó:
Budapest Film. Feliratos. 108 perc.
Korunkban, amikor a szépirodalom elsődleges „haszna” az, hogy afféle
szüzsé-depóként szolgál a filmipar számára, ritka és örömteli élmény, ha
egy regény filmváltozata megközelíti az alapmű színvonalát. Ritka és örömteli
élmény, ha úgy jöhetünk ki a moziból: a vásznon mindvégig láthatatlanul,
ám jól érzékelhetően ott lebegett egy író szelleme is.
„Jegesszívű bábjátékos” – így nevezte magát élete egyik utolsó interjújában
Vladimir Nabokov, az orosz anyanyelvű, angolul naggyá lett, hányatott élete
során németül és franciául is publikáló nagy emigráns, akit üldözőbe vett
a XX. század s így nem csupán országról országra, hanem nyelvről nyelvre
is vándorolt-menekült. Az interjú Svájcban készült, Nabokov utolsó menedékhelyén,
hegyek közé szorult tengerszem partján, olyan vidéken, ahol a Végzetes
végjáték (más címen A Luzsin-védelem) című 1930-as regénye játszódik. A
„jegesszívű bábjátékos” saját vélekedése szerint érzelem nélküli tárgyilagossággal
fordul hősei felé, s tárgyszerű pontossággal, elfogulatlanul rángatja zsinóron
bábjait. Az író joga, hogy azt állítson, amit akar. Az olvasó joga, hogy
azt olvassa, ami írva vagyon. A rendezőé, hogy saját olvasata szerint hangszerelje
az irodalmi mű nyomán készült filmjét. És Marleen Gorris filmjére nem jellemző
az érzelemmentesség.
A regény és az adaptáció a Como-i tó partján álló patinás szállodában
gyűjti össze szereplőit és a Nabokov-életmű visszatérő motívumainak jelentős
részét.
Luzsin, az orosz emigráns sakkvilágbajnok-jelölt itt mérkőzik régi
riválisával, a francia nagymesterrel, itt találkozik valahai oktatójával,
egyben karrierje kisiklatójával meg a káprázatos Nataliával, aki új medret
szabhatna életének – ha volna még élete.
A sakk – az értők számára – mindig is az emberi élet és küzdelem metaforája
volt, a villámsebességgel kombinálni képes nagy játékos pedig hadvezéreket
felülmúló stratéga, a filozófia és a matematika éteri tisztaságában fürdőző
poétaféle – vagyis mindaz, ami Vladimir Nabokov maga. Hiszen nem sok választja
el a bábjátékost a sakkjátékostól.
Luzsin utolsó játszmájának lépései egybeesnek egy töredezett, a gyermekkori
traumákat feldolgozni képtelen lélek végső egyensúlyvesztésének stációival.
Amikor francia sakkpartnere és új, első és egyetlen szerelme szeme láttára
kiugrik a szálloda ablakán, zsebében ott lapul az utolsó tiszta pillanatában
papírra vetett győztes lépéskombináció. A nemes ellenfél hajlandó lejátszani
a „posztumusz mérkőzést”. A halott bábjait Natalia vezeti; az összegyűrt,
sáros papírról – Luzsin végrendeletéről – olvassa a lépéseket. A Luzsin-védelem
bevonul a sakktörténelembe; káprázatos kombináció, tulajdonképpen igazi
életmű. Egy összeomló nagy elme utolsó tiszta villanása, mely – Luzsin
kivételével – bárkit megóv a szárnyakon vezetett támadásoktól.
Békés Pál
| vissza az elejére |
On-lány
Birthday Girl –amerikai, 2001. Rendezte: Jez Butterworth. Írta:
Tom Butterworth és Jez Butterworth. Kép: Oliver Stapleton. Zene: Stephen
Warbeck. Szereplők: Nicole Kidman (Nadia), Ben Chaplin (John), Vincent
Cassel (Alekszej), Mathieu Kassovitz (Jurij). Gyártó: FilmFour/HAL Films/Mirage.
Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos, 93 perc.
Az angol kisváros magányos bankpénztárosa, John Buckingham elhatározza,
hogy az internetes oldalokon feleséget keres magának. Ez a félszeg és jelentéktelen
külsejű anti-James Bond végül is egy Sean Connery filmre utaló, az Oroszországból
szeretettel című honlapról rendel angolul beszélő, nem dohányzó, orosz
menyasszonyt. A repülőtéren viszont egy csinos, de angolul nem beszélő,
láncdohányos lány várja, akibe a férfi hamarosan beleszeret. Amikor a lány
rokonai, állítólagos unokaöccsei megérkeznek, az események kilépnek a hétköznapok
szürkeségéből, John pedig rádöbben, hogy mindenben tévedett, amit eddig
jövendőbelijéről elképzelt.
Az On-lány ígéretes vígjátéknak indul, ám a cselekmény önkényes fordulatai
és a szereplők karaktere közötti ellentétek szétfeszítik a történet keretét.
Hősünket az oroszok az orránál fogva vezetik, naivitását éppúgy nehéz elhinnünk,
mint hirtelen támadt vakmerőségét, hogy kirabolja saját bankját. A tönkretett
és megalázott tisztviselő és a bűntársaiban csalódott lány boldog egymásra
találása ugyancsak valószínűtlen befejezés. A rendezés több műfaj kellékeit
vegyíti, komótosan feltálalva némi humort, kevés akciót és egy kis románcot.
A menza kosztot felidéző „mindenből egy kicsit” elve érvényesül. A jellegtelenségből
Nicole Kidmannek kellene kiemelnie a filmet, aki azonban nem elég jó színésznő
és nem elég szexis ehhez a feladathoz. Korosztályában Elizabeth Shue vagy
Catherine Zeta-Jones egyetlen mozdulatából több erotika sugárzik, mint
Kidman hideg, fiús szépségéből.
Mátyás Péter
| vissza az elejére |
A kaptár
Resident Evil – német-angol-amerikai, 2002. Írta és rendezte: Paul
W. Anderson. Kép: David Johnson. Zene: Marco Beltrami. Szereplők: Milla
Jovovich (Alice), Michelle Rodriguez (Rain), Eric Mabius (Matt), James
Purefoy (Spencer). Gyártó: Constantin Films/Davis Films/Impact Pictures/New
Legacy. Forgalmazó: SPI. Feliratos. 102 perc.
A számítógépes és konzolra készült játékokból mostanában egyre gyakrabban
készülnek mozifilmek, de eddig a Mortal Kombat első részét és a Tomb Raidert
leszámítva még a B-kategória szintjét sem sikerült megütniük. A Resident
Evil (vagy eléggé semmitmondó magyar címén: A kaptár) készítői jól választottak
ezzel a főleg Japánban nagy sikert aratott zombi-gyilkolós Playstation
akciójátékkal, mert a különböző részeknek nincs egyetlen karakteres főszereplője
sem, így Milla Jovovich szabad kezet kapott Alice szerepének megformáláshoz.
A modellből lett szép színésznő hozta a várt formáját: gyakorlatilag a
Jeanne D’Arc-féle figurát keverte egy kis Alienes Sigourney Weaverrel.
Bár ez valószínűleg nem jelentett túlzott erőfeszítést számára, a forgatókönyv
szűkre szabott kereteinek Milla színészi képességei tökéletesen elegendőek…
A film kicsit sablonos története és kidolgozatlan szereplői ellenére
vizuálisan egész érdekes helyszíneket vonultat fel. Kár, hogy a rossz vágás
és kameranézetek (illetve a forgatókönyv) miatt néha egyszerűen nem tudtam,
hogy egyes szereplők még a zombik által állandóan megtizedelt csapatban
vannak, vagy már lemaradtak, elszakadtak, vagy esetleg meghaltak… „Szerencsére”,
Alice-on kívül, amúgy sem kötődtem egyikükhöz sem, úgyhogy sorsuk végső
soron nem is nagyon érdekelt.
A kaptár hibái ellenére is határozottan élvezhető film, a jól ábrázolt,
érdekes helyszínekkel, tényleg torokszorító összecsapásokkal és drámai
befejezéssel. Csak remélhetjük, hogy a játékadaptációk tartják és emelik
is ezt a színvonalat…
Herpai Gergely
| vissza az elejére |
Rossz társaság
Bad Company – amerikai, 2002. Rendezte: Joel Schumacher. Írta: Gary
Goodman, David Himmelstein. Kép: Dariusz Wolski. Zene: Trevor Rabin. Szereplők:
Anthony Hopkins (Oakes), Chris Rock (Hayes), Matthew Marsh (Dragan), Kerry
Washington (Julie), Peter Stormare (Adrik). Gyártó: Touchstone. Forgalmazó:
InterCom. Feliratos. 116 perc.
Szeptember 11. óta nemcsak ellenségképe, hanem ellensége is van Amerikának:
New Yorkból, a díszlet-városból célpont lett. Joel Schumacher rémálma szerint,
ha egy jól felkészült csapat és egy „idegenlégiós” meg nem akadályozza,
„a” várost atombomba dönti romba. A globális fenyegetettség folyamatosan
érezhető a valóságban és a filmben egyaránt, de a rendező nem engedi, hogy
a káosz megbontsa a jól bevált hagyományokat, miszerint a jó képes legyőzni
a gonoszt, a katasztrófa pedig megállítható 12 másodperccel a vég előtt.
Jake, a fekete sakkvirtuóz röpke Pygmalion történet során átalakul
saját ikertestvérévé, és máris kész Amerika megmentésére. A történet csavarosan
indul, hiszen meg kell magyarázni, hogyan is juthat el valaki a CIA legféltettebb
titkának közelébe. A Prágából induló cselekmény – ahogy a tavalyi tragédia
óta a képzelet – pusztán kullog a valóság után, ám nem mindegy, miként.
A Rossz társaság az akciófilm műfajához híven nem fukarkodik az eseménydús
jelenetekkel és a csúcstechnológia káprázatos teljesítményeivel. A kezdeti
lendület azonban megtörik, az alkotói invenció iparos munkába megy át,
a film második felében már csak ismétli önmagát. A főhős dilemmája szintén
ismerős: mi a fontosabb, a magánszféra vagy a város közössége. A rendező
szerint a kettő szétválaszthatatlan: a történelem többé nem ereszti el
az embert. A film nem eredeti, inkább életszerű próbál lenni. Hollywood
egyelőre elbúcsúzott a kifogástalan küllemű, szabályosra gyúrt hősöktől.
Anthony Hopkins fáradt, kissé köpcös CIA tisztként, Chris Rock pedig rappes
izgágaságában annyira mindennapi figurák, hogy akár a szomszédjaink is
lehetnének. A film iróniájával és humorával nemcsak a veszélyérzetet zabolázza
meg, hanem folyamatosan reflektál a nagy álomra, Amerikára – ami többé
már nem az ígéretek földje.
Kiss Lilla
| vissza az elejére |
Most már elég!
Enough – amerikai, 2002. Rendezte: Michael Apted. Írta: Nicholas
Kazan. Kép: Rogier Stoffers. Zene: David Arnold. Szereplők: Jennifer Lopez
(Slim), Billy Campbell (Mitch), Juliette Lewis (Ginny), Dan Futterman (Joe),
Noah Wyle (Hero). Gyártó: Columbia Pictures. Forgalmazó: InterCom. Feliratos.
114 perc.
Most már elég: show-ból is megárt a sok! – moroghat magában a megcsömörlött
mozirajongó. – Elég a popzene mellett a divat- és filmvilágot is uraló
hollywoodi sztárokból! Lám csak, már megint itt van egy pop-bálvány, egy
tini-sztár, aki filmezésre adta a fejét. De láss csodát, nem hiába: Jennifer
Lopez ugyanis nem Britney Spears. Hiszen a kifejezetten jó nevű rendezőnek
számító Michael Apted legújabb filmje nem babazsúrszerű lányregény, hanem
valódi dráma. A női főszerepet a popsztárként is második virágkorát élő
latin szépség, Jennifer Lopez alakítja. Az ugyan teljességgel érthetetlen,
hogy a J-Lo által alakított női főhősnek miért pont a Slim nevet sikerült
választani, hiszen Jennifer Lopezt sok mindennek nevezhetjük, csak éppen
karcsúnak (pláne soványnak) nem, mint azt az angol beszélő név jelentése
sugallná. De hogy a filmbeli Slim nem kifejezetten slim, az persze egyáltalán
nem baj – Jennyt éppen ezért (is) szeretjük.
A film amerikai idillként indul: szegény lány dolgozik egy gyorsétteremben;
fiatal, jóképű, gazdag férfi érkezik – fehér ló, szerelem, majd család,
nagy ház, autó stb. Slim már-már azt hiheti, tündérmese főszereplője lett.
Álmai lovagjáról azonban hamarosan kiderül, hogy valójában önző és hatalomittas,
erőszakos és kegyetlen ember, aki eleinte csak megcsalja, később pedig
már veri is a feleségét. A tündérmese rémálommá válik, Slim azonban nem
hagyja magát, kisgyerekével elmenekül otthonról, majd ellentámadásba lendül:
női Rockyvá képezi magát, és felveszi a harcot kegyetlen férjével, aki
végül persze elnyeri méltó büntetését.
Habár a sztori meglehetősen vékonyka, Jennifer Lopez mégiscsak nézhetővé
teszi a filmet, melyet így nemcsak J-Lo eddigi, hanem leendő rajongóinak,
sőt a nagyközönségnek is bátran ajánlhatunk.
Korcsog Balázs
| vissza az elejére |
Beckham-csavar
Bend it Like Beckham – angol-német, 2002. Rendezte: Gurinder Chadha.
Írta: Gurinder Chadha, Guljit Bindra, Paul Mayeda Berges. Kép: Jong Lin.
Zene: Craig Pruess. Szereplők: Parminder Nagra (Jess), Keira Knightley
(Jules), Jonathan Rhys Meyers (Joe), Anupam Kher (Bhamra). Gyártó: Bend
It Films/British Screen/Helikon/Road Movies. Forgalmazó: Budapest Film.
Feliratos. 112 perc.
Az indiai játékfilmek folytatják térhódításukat. A nemzetközi publikum
a tavalyi, számos fesztivál jelölését és díját magáénak tudható Mira Nair-film,
a Monsoon Wedding óta már tudja, mire számítson, ha indiai vígjátékra vált
jegyet. A Beckham csavar rendezője, Gurinder Chadha sem lőtt mellé.
Jessnek, a tizennyolc éves, Londonban élő szikh lánynak mindene a foci.
Bálványa a mértani pontosságú beíveléseiről ismert, póni-frizurás jobbszélső,
David Beckham. Szülei persze azt szeretnék, ha Jesse a dzsapati sütéssel
és a férjhez menés gondolatával foglalkozna, akárcsak nővére, Pinky, ő
azonban szívesebben rúgja a parkban a bőrt, míg Jules rá nem talál, és
meg nem hívja a helyi női focicsapatba. Ettől kezdve újdonsült barátnőjével
egyszerre küzdenek a győzelemért, az edző srác szerelméért, hogy a barátságuk
is megmaradjon, no meg a szülők se vegyenek észre semmit. A mindent eldöntő
bajnoki mérkőzés azonban épp Pinky esküvőjének napjára esik…
A végkifejlet persze könnyedén megjósolható. Ne várjunk ettől a mozitól
drámai hangvételt, mint például a hasonló témát feldolgozó Billy Elliotnál,
mert itt sokkal inkább a Kelet, az kelet őszinte öniróniája jellemző, különösen
az előre eltervezett házasságokat illetően. Kedvesek, élettel teliek a
karakterek, különösen Juliet Stevenson, Jules édesanyjának szerepében,
akit egész idő alatt csupán egyetlen dolog aggaszt: „miért hord az ő kislánya
nadrágot, tán csak nem leszbikus?”.
A Beckham csavar igazi örömmozi vérbő családi vitáival, fergeteges
esküvő-jeleneteivel, betekintést engedve egy szikh család hétköznapjaiba.
És lányok, most őszintén, ki akarna aloo gobhi főzéssel bíbelődni, ha úgy
tudná csavarni a labdát, mint az isteni David Beckham?
Jakab Kriszta
| vissza az elejére |
Az időgép
The Time Machine – 2001, amerikai. Rendezte: Simon Wells. Írta:
H.G. Wells regényéből John Logan. Kép: Donald McAlpine. Zene: Klaus Badelt.
Szereplők: Guy Pearce (Hartdegen), Samantha Mumba (Mara), Orlando Jones
(Vox), Jeremy Irons (Morlockvezér). Gyártó: Dreamworks. Forgalmazó: Intercom.
Feliratos. 97 perc.
H.G. Wells halálos ágyán átnyújtott fiának néhány sűrűn teleírt papírlapot
és azt suttogta fülébe: „Első regényem méltatlan mind a kivívott hírnévhez,
mind témájához, melyet ifjonti fejjel még képtelen voltam érdemleges módon
kihasználni. Íme az új változat, felhasználtam benne első vázlataim éppúgy,
mint a két világháború során megérlelődött ideáimat. Kérlek, vidd el ezt
a szcenáriumot Orson Wellesnek és gyártsatok mozifilmet belőle – könyvként
ma nem lenne jövője.” Az Időgép 1946 óta kísérti családi átokként a Wells-dinasztiát:
míg a fiú kudarcot vallott Wellesnél, George Pal elkészítette saját olvasatát
az eredetiből (1960), majd az unoka a tévénél próbálkozott, de ott is inkább
Pal klasszikusából készítettek remake-et (1979). A dédunoka már célirányosan
választott pályát: a Dreamworks első rajzjátékfilmjének rendezésével háta
mögött egyenesen Spielberg személyében talált patrónust az ügyhöz, akit
azonban épp lekötött más sci-fi remekírók műveinek tönkretétele, így az
elsárgult lapokból maga az utód forgathatott szuperprodukciót.
Ismerve az öreg Wells lesújtó véleményét a Metropolisról („felesleges
pénzpazarlás egy érzelgős, ostoba és plagizációtól hemzsegő történetre”),
a kis Simon hatalmas kokit érdemelne a dédnagypapától. Noha több motívumot
is megtartott a korai kéziratokból - mint a rövid múltbeli kirándulás,
vagy a Morlockvezér alakja – változtatásai a Spielberg giccsparádék szellemét
követik, nem pedig a felmenőjét. Így lesz a kegyetlen osztályellentéteket
devolúciós disztópiává formáló alapműből égszínkék ökoutópiát ígérő happy
end etno-liftzenével súlyosbítva, a eloi-k és morlockok visszafejlődő emberutódaiból
holmi Kevin Reynolds-eposzból szalajtott izmos testű statiszthad és vulgárdigitál
szörnysereg, valamint egy könnyfakasztó szerelmi szál Wells húsbavágó gondolatai
helyett. De a legnagyobb szégyenfolt a család címerén a képi plágiumoktól
hemzsegő fércmű egyetlen valamirevaló akciójelenete: az Időgép-regényt
erősen lenyúló Majmok bolygója 1968-as adaptációjának híres vadászatát
újrahasznosítani az alapmű feldolgozásában szánalmas, visszataszító – bár
kétségtelenül időszerű – húzás.
Varró Attila
| vissza az elejére |
Bizsergés
Crush – angol-amerikai, 2002. Rendezte: John McKay. Írta: John McKay.
Kép: Henry Braham. Zene: Kevin Sargent. Szereplők: Andie MacDowell (Kate),
Imelda Staunton (Janine), Anna Chancellor (Molly), Kenny Doughty (Jed).
Gyártó: FilmFour/Pipedream Pictures. Forgalmazó: InterCom. Feliratos.112
perc.
Az ilyen filmeket a tévében adnám. Civilizáltabb országban még nézettsége
is lenne az esti műsorsávban. Itt a végeken az ilyen daraboknak valahol
a déli harangszó és a háromórás vízállásjelentés közt van a helye, moziban
semmi keresnivalója.
Három negyvenes angol nő: a rendőr, a tanár és az orvos. Pasi sehol,
csak a vágy, hogy végre történjen már valami. Angol countryside, képeslapkisváros,
Lakáskultúra-stílben fényképezett szobabelsők, kellemesen hazug életképek.
A tanárnő és egykori tanítványa, a templomi orgonista kalandnak induló
románca hivatott borzolni az ötórai teához szokott kedélyeket: tipikus
lovászfiú-úrihölgy kapcsolat, társadalmi rangban, korban, minden szempontból
nagy a távolság, ez még a bizalmas barátnőknek is sok, képzelhetjük, mit
szólna hozzá a város apraja-nagyja. A Bizsergés egy nem túl izgalmas tabut
igyekszik a középosztály köreiben játszódó angol vígjátékok modorában finoman
feszegetni, de a filmbe nagyjából annyi életszerűség szorult, mint az Ikea-katalógus
családi együttlétet demonstráló képsorozatába. A drámai és a vígjátéki
felhangok kényszeredett párosítását csak súlyosbítja az a dramaturgiai
érzék(etlenség), melytől annyira telik, hogy egy kamionbaleset beiktatásával
adjon lökést a már-már folytathatatlan történetnek. Ez legalább akkora
ötlet, mint amikor a krimi-író a semmiből ikertestvért kreál a gyanúsítottnak.
Andie MacDowell szerepeltetése, és a „mi ilyen szeretetreméltóan bolondos
angolok vagyunk itt ezen a távoli szigeten”-hangulat megteremtésére tett
kísérletek megidézik a brit filmipar reneszánszáért nagyban felelős Négy
esküvő és egy temetés emlékét, de amit látunk, inkább hasonlít egy luxustermék
végtelenített tévéreklámjára, mint a valóság akár csak leghalványabb tükörképére.
Az angolok filmgyártása virágzik, megengedhet magának néha egy-egy ilyen
fiaskót.
Köves Gábor
| vissza az elejére |
Felpörgetve
Driven – ausztrál-amerikai, 2001. Rendezte: Renny Harlin. Írta:
Jan Skrentny, Neal Tabachnik és Sylvester Stallone. Kép: Mauro Fiore. Zene:
Diane Warren. Szereplők: Sylvester Stallone (Tanto), Burt Reynolds (Carl),
Kip Pardue (Bly), Till Schweiger (Beau), Gina Gershon (Cathy). Gyártó:
Warner Bros. Forgalmazó: Best Hollywood. Szinkronizált. 116 perc.
Amíg a vén kontinensen a Formula-1 versenyek tartják izgalomban a négykerekű
cirkusz megszállottjait, a tengerentúlon az édestestvértől, az Indy Car
viadaloktól jönnek lázba azok, akiket a benzingőz már végérvényesen megcsapott.
Renny Harlin sportfilmje ennek az utóbbi versenysorozatnak az egyes állomásait
követi nyomon, életképeket villantva fel a futamokra megszállottan készülődő
versenyzők, a pályák körül pilótákra vadászó sportújságírók, a boxutcák
környékén lebzselő széplányok világából, melynek hangulatát mindig a pontverseny
aktuális állása határozza meg. A történet alapszituációja meglehetősen
elkoptatott; az ifjú trónkövetelő (Kip Pardue) és a rutinos róka (Til Schweiger)
párharca áll a középpontban, melybe a fiatal titán mentoraként az egykori
világbajnok, Sylvester Stallone új csapattársként csöppen bele. A mozi
élvezeti értékén azonban ő sem ront -- azok, akik kedvelik a gyors autók
világát, élvezni fogják a hajtűkanyarokat, az üldözéses jeleneteket, és
a kerékcseréket, akiket viszont mindez hidegen hagy, valószínűleg unni
fogják a filmet. Pedig a mozinak a dokumentumértéke is figyelemreméltó,
az arra fogékony néző a képeket nézve a sporttörténelem egyes fejezeteire
és szereplőire is könnyedén ráismerhet: a csapatfőnököt alakító Burt Reynoldsban
a Williams team tolószékhez kötött Formula-1 vezetőjét üdvözölhetjük, az
égő autóból versenytársát mentő, a futamot feladó, és ezzel világbajnoki
címét kockáztató pilóta figurája sem ismeretlen a múltból, akárcsak a hebrencs
ifjú típusa, aki életveszélyes előzéseivel a többi pilóta testi épségét
kockáztatja.
Hungler Tímea
| vissza az elejére |
Vándormadarak
Le Peuple Migrateur – francia, 2001. Rendezte: Jacques Perrin, Jacques
Cluzard, Michel Debats. Írta: Jacques Perrin. Kép: Michel Benjamin, Luc
Drion. Olli Barbe, Dominique Gentil, Laurent Fleutot. Zene: Bruno Coulais.
Gyártó: Galatée Films. Forgalmazó: SPI. Feliratos. 95 perc.
Mióta az Animal Planet és a National Geographic szélesre tárta Flora
és Faunus végtelen birodalmának kapuit, úgy érzem magam, mint a kis filatelista,
aki születésnapjára öt kiló bélyeget kapott. Cápák kíméljenek! Elég volna
persze a tévét kikapcsolni, de hát nemcsak a túlkínálat okozza csömöröm.
A természetből sohasem lesz elegem, a természetfilmből annál hamarabb.
La Fontaine felfuvalkodott békái, ravaszdi rókái, hiú hollói -- emberek,
de emiatt egy percig sem érzünk csalódást, sőt; a szatellites ismeretterjesztés
viszont tudományt ígér, ehelyett morált és ízlést kever a természetbe,
alig álcázott erkölcsi furorral osztja fel a vadvilágot hasznos és kártékony,
„imádnivaló” és undok állatokra. A helyzet legfeljebb annyiban bonyolódott,
hogy -- meghallva az idők szavát – egyre többen fogják pártját a „született
gyilkosoknak” is, a gnú végtére is szerencsétlen lúzer, a krokodil a király.
Néhány évvel ezelőtt egy francia bestiárium kontrázta meg a természetfilmezés
bornírt sablonjait, persze antropomorf volt az is, de legalább nyíltan
vállalta emberi szempontjait, humora volt. A Mikrokozmosz szikárabb párdarabja
a költöző madarak vándorlását követi nyomon a jégsivatagtól a szavannáig,
trópustól a pólusig. A képek látványosak, vadludak húznak testközelben,
lilék piruetteznek a parti szélben, a ceremónia perfekt és nagyszabású.
A képek a szó szoros értelmében magukért beszélnek, a narrátor alig-alig
szól közbe (kár, hogy a méltóságteljes zene azért mégiscsak kommentál).
A Vándormadaraknak talán ez a legnagyobb érdeme, végre láthatjuk, amit
a természetfilmekben folyton agyonbeszélnek. Mintha a Euronews ez alkalommal
a madárvilágból közvetítene képet szöveg nélkül: No comment. A tudós voyeur
megszégyenül. A természet az emberiség lábjegyzete nélkül is tökéletes.
Schubert Gusztáv
| vissza az elejére |
|