Az athéni taxisofőr kőmosott farmerben érkezik a görög Big Brother beköltözésekor, ott a fiúszoba kék, a lányoké rózsaszín, kicsit gyengébben bútorozott cucc, mint a magyar tv2-é, képi megformáltságban a belgrádi Pink TV is lehetne, amúgy minden ugyanaz: jacuzzi, tahóság, rock’n’roll. A Big Brother lengyel változatában (Wielki Brat) a műsorvezető Grzegorz Miecugow inkább a sportriporter Gulyás László hasonmása és évjárata, mint a Tilláé, látványilag OK, a sok szőke embertől skandináv-fílinges IKEA-dizájn az adás; mikor a Nagy Testvér megszólal lengyelül, akkor a Márvány- és Vasember ötlik fel. 

*

Mert én a címbe is belekötnék, ha már az élőfába nem lehet! Holocaust-kvíz sincs, meg Gulag-vetélkedő sem, Recsk-kuplé, KZ-show és kitelepítés-operett sem. (Igaz: Terror Háza viszont van.) A XX. század közepi totalitarianizmusok egyik leghatásosabb irodalmi szimbóluma egy pénzszarógéphez adta a nevét, amely ma, itt, az egyik kollapszus előtt álló tévécsatorna utolsó mentsvára maradt – s lőn. Végigsöpört több földrészen, bejött sokaknak, új és újabb nemzetkarakterisztikáknak lett elemzési platformja a Big Brother, popkulturális etalon, tényleg csak 9.11. nagyobb médiaeseménye az ezredelőnek. 
Ám az csak a látszat, játszi tünemény, hogy a Big Brother show-t Hollandiában találták ki, és a jog tévedése, hogy a licensztulajdonos az Endemol B.V. Természetesen japán médiaperverzióval állunk szemben, perverzióban ugyanis Japán a sirály, a médiához is van lövésük, ha kicsit furcsa is, és nemcsak a hardverhez. Konkrétan egy Kitano Takeshi nevű színészhez, filmrendezőhöz kötődik, aki a megélhetés frontján, mint tévésztár próbál talpon maradni. Beat Takeshi – ez a tévés művészneve – számtalan kegyetlen kvíz-show, vetélkedő és egyéb szórakoztató műsor atyja és arca, géniusza, tavalyelőtt a Battle Royale című film főszereplője volt. Rendezte: Fukasaku Kinji. A filmben egy gimnáziumi osztály kicsiny, szubtropikus szigetre utazik (ilyenből van vagy négyezer Japánban), a főszereplő, a kísérő tanár, mondja: a sziget be van kamerázva, és csapdákkal telített, ő maga visszavonul a vezérlőterembe, de utoljára még közli az osztállyal: a játék pár napig tart, és élve egy, azaz EGY nebuló fogja elhagyni az óceánnal körülvett földdarabot. Gyilkolóeszközök nagy mennyiségben hozzáférhetőek, Kitano egy okvetetlenkedő lány homlokába kést állít – ezzel adja meg az alaphangulatot. Robbanó nyakörvet kap az egész osztály, ha három nap után egynél több kis osztálytárs van életben, akkor távirányítással mindenki nyakörvét felrobbantják. Let’s start! Enjoy! 
Mindehhez képest a Big Brother persze Barbie-verzió. 
A Big Brother a titánok harcának, a két legnagyobb kereskedelmi tévé trendfordításának eszköze, s momentán a médiával foglalkozó közbeszéd legfőbb tárgya Magyarországon. Sokan megszólaltak Big Brother-ügyben. Ki az entertainment növekvő szerepét kárhoztatja a médiában („A magyar média nem hanyagolhatja el tanúságtevő felelőségét a mulatság kedvéért, mert ha maga mond le a tisztességes, pártatlan tájékoztatás alapelvének érvényesítéséről, akkor nem látja el társadalmi feladatát, s méltatlan arra a bizalomra, amit megkapott” – Nádori Péter) –, ki a természetesnek és valósnak gondolt „vágatlan” verziókat abszolutizáló közvéleményt megcélzó plebejus újításnak látja a dolgot, melynek persze gyökerei is vannak („...az új avantgárd művészet kísérletező kedve egyfelől és a szociálpszichológia műhelyei másfelől réges-régen bevezették a magasabb kultúra és a tudomány szféráiba azt az új technikát, amellyel most a ‘valóságshow’ műfajában a tévénézők millióit szórakoztatják szerte a világon” – Babarczy Eszter). Vagy a ’98-as „impeachment”-re, Clinton elnök televíziós gyónására vezeti vissza a reality show eredetét: „A televízió által létezik tehát a politika és a valóság” (Dessewffy Tibor). Mind mélyen igaz. Ha akarjuk, persze a valóságmutatvány analízisével visszamehetünk a szűznemzésig, Platón barlangjához is. Egy ilyen kaliberű dolognál (1,5 milliárd jó magyar forint csak a kampánya) tényleg átfolyik minden mindenen, beszélhetünk „a média hatalmáról”, meg az elektronikus sajtó által létezett világról, Mátrix-paradigmáról, virtuális realitásról, a cybertérbe száműzött egzisztenciáról és az „alkotmányos és emberi jogok televízióbeli korlátozásáról”; mondhatunk bármit – önnön fixációnktól vezérelve –, úgyis sokan ordibálnak, de nem érdekes, mert senki sem figyel. Egy régi barátom, az első magyar reality show (Bár) egyik producere volt, azt meséli, az egyik csávó ott megkattant, azóta is pszichiáterhez jár. Igaz viszont, hogy a nyertes nevéhez már bormárka is kötődik. A Tiger Cuvée 2000 amerikaias út: nemcsak antik mesék, középkori királydrámák, Szindbádosan polgári történetek színezhetik PR-marketing szempontból egy bor mitológiáját, hanem gyorsan hervadó popkulturális toposzokkal is meg lehet tölteni azokat; igaz csak rövid időre. Az ORTT – valamint Gyulay püspök – megtámadta a show-t, hogy már a szereplőválogatásnál hibázott a csatorna, levitte a színvonalat, nem kap elegendő szerepet az intellektus, explicit szex is látható este tizenegy előtt (7 millió HUF bünti). A csatorna meg összecsinálta magát, mert az egyik szereplő kevéssé cizellált, látensen rasszista és történelmi szempontból nem kellően árnyalt, rosszindulatú megjegyzést tett a volt miniszterelnökre. (Mintha nem pronyó politikai véleményeknek lennénk kitéve folyamatosan a tömegközlekedésen, nyilvános szórakozóhelyeken, interneten és egyéb társas helyeken – hogy a szélsőséges sajtót és médiát most ne is említsem.)
Aztán mindenkiből kihozza ez nagy verseny a bensőjében szunnyadó médiateoretikust: „A Stohl azért jobb a ValóVilágban, mert 1000 %-ig vállalja fel a macsóparasztot, a Tilla meg a maga 72 órás, alternatívabb hátterével folyton kikacsint, idézőjelbe rak, a néző meg leveszi, hogy ez nem kóser.”
Tilla (Till Atilla), a „bonyolult sztár” – utóbbi kifejezés kezd epitethon ornanssá válni – észak és dél megkülönböztethetőségét látja a dologban. Szóval, ez egy ilyen északi dolog, feszült munkavállalók és vállalatvezetők körében egy ilyen perverz dolog, a németeknél, ha kúrnak, az egy ilyen vicces, ordenáré dolog sok beszólással. A magyarok az észak és a dél között vannak: egy hét után kúrtak, ami nagyon ritka. A braziloknál például egy hónapig bírták az önmegtartóztatást, aztán viszont olyan gruppenszex kerekedett, hogy szüneteltetni kellett az adást. 
Magyarországon nincsen sztárgyár, mindenki maga találja meg az imidzsét, nincs személyi menedzser és tréner, sokáig a PR-t is a „sztár”-nak magának kell csinálni. Sztár [star] ang 1. csillag; divatos, ünnepelt, felkapott színpadi v. filmművész 2. tágabb értelemben: megkülönböztetett bánásmódban részesülő, a többiek fölé emelt, elkapatott egyén [sportban, iskolában stb.] Az Idegen Szavak Kéziszótára, amelyből mindezt idemásoltam, elég régi kiadású [1965], kellene egy újabb definíció! Mégpedig amint azt Keresztury Tibor debreceni íróbarátom paradigmatikusan mondotta volt: Magyarországon sztár az, akinek integet a paraszt.
Nincs új a Nap alatt. Média és valóság át meg áttöri egymás határait, legyen szabad csak Orson Welles Mars-lakóira vagy Oszama bin Laden repülőire utalnom. „– Megnézted este a hadifoglyok akasztását? – kérdezte Syme. – Dolgoztam – felelte Winston közömbösen. – Bizonyára bemutatják majd a moziban.” (George Orwell: 1984) A katonaságnál volt egy körlettársam, aki mindennap kapott levelet az anyukájától, és ő is hasonló rendszerességgel írt. Ez sokaknak feltűnt. Mezőgazdasági munkán voltunk valahol, őt elvitték éjszakai csirkerakodásra, vagy valami ilyesmire, mikor valaki felvetette: nézzük mᒠmeg, miket ír neki a’ zanyja, miről tudnak ennyit locsogni írásban. Eléggé elítélendő módon, egyenruhába bújtatott kamaszok, ugye, elolvastunk néhány levelet, előre megfontolt szándékkal, csoport tagjaként, különös kegyetlenséggel. Elsőbb szénné röhögtük magunkat, később beleszomorodott a sivárságba mindenki: konvencionális üdvözlések, minimál-információk után ugyanis a Szabó család című rádiófolyam részletes és kimerítő ismertetése, és mélyreható elemzése töltötte ki a kedves mama leveleit; s tartalmából visszakövetkeztethetően: a fiúét is. Családtagként írtak a szereplőkről, s mivel ez jó húsz évvel ezelőtt volt, megkockáztathatunk egy olyan merész kijelentést, hogy a média/valóság határvonala már a Big Brother érkezését megelőzőn is elasztikus volt. 
A Big Brother nem médiaforradalom, még csak nem is paradigmaváltás; ami miatt tanulmányozásra érdemes, az a marketing- és PR-technológia, ahogy a dolog össztársadalmi méretben fel van építve. Plasztik és púrhab, hasonló állagú szereplőknek és nézőknek. Még néhány kiszavazó-show, még néhány őszinte, emberi tragédia, felemelkedés és bukás, szex a nappaliban, visítás a bugyogófürdőben, és ne felejtsük Orwell regényzáró sorait: „Ó, kegyetlen, szükségtelen félreértés! Ó, konok, önfejű számkivetés a szerető kebelről! Két ginszagú könnycsepp szivárgott le orra tövébe. De most már rendben van, a küzdelemnek vége. Diadalt aratott önmaga fölött. Szerette Nagy Testvért.”
Arra viszont kíváncsi lennék, hogy mi lenne, ha a tv2 leadná főműsoridőben Fukasaku Kinji filmjét (Battle Royale) Kitano Takeshi főszereplésével.