Retusált társadalom
Ez a logika egyáltalán nem vett tudomást sem a kulturális állampolgárság fogalmából következõ igényekrõl, tehát a politikán túli normarendszer létérõl, sem pedig a kilencvenes évek elsõ felében már igencsak világosan követhetõ digitális-multimediális forradalomról, arról, hogy immár a magyar médiatörvény érvényessége is pusztán a cyberspace határáig tart. A kulturális globalizáció, a határ fogalmának átalakulása, megsokszorozódása olyan dimenziókat nyitott, amelyekrõl a médiatörvény mit sem tudott. Csakhogy a kulturális állampolgárság fogalmáról tudomást nem venni annyit jelent, hogy a magyar médiarendszer enyészpontjában a nagy politikai gépezet helyezkedvén el, marginális kérdésnek tekinti mindazt, ami ezen ideológiai szférán kívül esik.
Olyanfajta identitásokra gondolok, mint a bármilyen értelemben való kisebbségi lét, mint férfinak vagy nõnek, cigánynak vagy svábnak, szlováknak vagy szlovénnek lenni, vagyis adott esetben konfliktusokhoz vezetõ etnikai, nemi identitással rendelkezni, továbbá szegénynek, mozgássérültnek, értelmi fogyatékosnak, testi fogyatékkal élõnek lenni, vagy csak úgy „betegnek lenni”, hontalannak, nem magyar állampolgárnak, azaz menekültnek lenni Magyarországon. Ezek a kérdések a magyar televíziózásban legfeljebb extremitásként jelennek meg. Az állandó varázsszóként emlegetett közszolgálatiság egész normarendszere azért olyan üres, és ennek megfelelõen az arról szóló viták azért parttalanok illetve nevetségesek, mert azokból a kulturális állampolgárság problémáinak életszerûsége és komolyan vétele hiányzik. Az emberek ugyanis – szerencsés esetben – nem pusztán politikai szavazógépek, ezért aztán mediális képviseletük sem azonos az általuk egyébként kedvelt politikai párt százalékos médiajelenlétével; bizony, a szavazók – legyenek polgárok vagy szociáldemokraták – a fenti kategóriák valamelyikébe tartozó élõlények, akiknek meg kell küzdeniük azzal a ténnyel, hogy szegények, betegek, mozgássérültek, romák, férfiak vagy nõk. 
Mármost mindezen identitás-struktúrák megjelenítésének sérülésével a magyar médiatörvény által teremtett nyilvánosság-szerkezet nem sokat tud kezdeni. Ezért is áll elõ az a különös helyzet, hogy a magyar kereskedelmi televíziók, miközben a nézõk igényeire hivatkoznak, valójában nagymértékben közösségellenesek, amennyiben kizárólag a társadalom általuk fogyasztásképesnek minõsített fiatal felsõ-középosztálybeli rétegét kívánja kiszolgálni. Azaz a magyar kereskedelmi televíziózás (s ez részben az MTV-re is igaz) eleve deviánsnak tekint szegényt és beteget, öreget és cigányt, idõs embert és fogyasztásra képtelen kisdedet. Azt hiszem, ez már önmagában véve is elegendõ ok az aggodalomra. A kereskedelmi televíziózásnak nem az a küldetése, hogy az ország társadalmi valóságától gyökeresen eltérõ képet teremtsen; ha így jár el, akkor megítélésem szerint folyamatosan vét az alkotmány szelleme ellen, akkor is, ha a törvény betûje nem kötelezi igazmondásra. Nem kell baloldalinak lenni ahhoz, hogy világosan lássuk, a kereskedelmi televíziózás nem a plurális társadalomkép folyamatos újrateremtésén fáradozik, hanem azon, hogy (egyébként komoly anyagi sikerrel) egyeduralkodóvá tegye a beérkezettség mítoszát, miközben minden egyéb, a kapitalizmusba való látványos beilleszkedés normarendszerétõl eltérõ életutat automatikusan az érdekesség, az egzotikum vagy épp az eltévelyedés világába utasít. Nos, egy ilyen médiarendszer talán eleget tesz a nagypolitika alkalmi igényrendszerének, de a társadalom egészének biztosan nem, mert lerontja azoknak az embereknek az esélyeit, akik távol tartanák magukat a globális neokapitalizmus folyamatos örömünnepétõl. A televízió nem segédkezhet abban, hogy megfosszon bennünket a tudástól: a fogyasztáson kívül is van világ és élet.
Vegyük észre, nem pusztán a liberális „kisebbségvédelem” egyébként tökéletesen jogos problémavilágáról van szó, hanem magának a mindennapi életnek az elszürkítésérõl, elszegényítésérõl, teljes mértékû kapitalizálásáról. A mai magyar társadalomban ugyanis megannyi gazdag életút, jóravaló, boldog életforma, egymástól eltérõ életpálya, egymásra válaszoló, vitatkozó értékrend van jelen, amelyek különféle viszonyban állnak a piaci érték magyar televíziózás szerint egyedül üdvözítõ normájával. Nem állítom, hogy ezek nem piaci elvû életforma kísérletek, közösségek könnyû helyzetben vannak, de az biztos, hogy a televízióban sokkal szerencsétlenebbnek látszanak, mint amilyenek a valóságban. Szerzetesnek lenni, hívõként létezni, egy kisvárosban nem ottfelejtettként tengõdni, hanem boldogan, autonóm döntés szerint leélni egy életet, s nem vágyni a nagyvárosba, roma erdészként dolgozni, tanárnak lenni akárhol, vagy nagymamaként létezni, nem tudni, hogy mi a tõzsde – mindezek élhetõ életek, még akkor is, ha a mai magyar televíziózás kizárólag extremitásként, különleges, szinte tébolyult ötletként hajlandó felmutatni õket. 
Magyarra fordítva: mindaz, ami kívül van a városi alsóközéposztály világán, vagy épp kívül esik mind a Barátok közt, mind a Híradó horizontján, az mehet a mindenkori Fókusz típusú marginalizáló, extremitássá tévõ, a társadalom fogalmáról mit sem tudó mûsorokba. Van abban némi perverzió, hogy az egyik csatorna hosszú évek óta kizárólag öltözködésben jeleskedõ ficsúrja – „akirõl már könyv is megjelent” – mosolyogva meséli el estérõl estére, hogy magazinmûsorában miféle „szörnyûséget” kínál fel kedves nézõinek. Az a tény, hogy egy ilyen mûsorban érdekességként jelenítik meg azt a magyar állampolgárt, aki szegénységében, elhagyatottságában, társadalmon kívüliségében végül maga vágta le üszkös lábát – nos, hogy mindezt az aktuális pulóver- és szemüveg-reklámember épp oly módon mesélteti el, mint egy déltengeri utazást – az semmi egyéb, mint az újgazdag primitívek pimaszsága, szemtelen osztálytudatuk arrogáns lenyomata. Meglehet ezeknek a mûsoroknak a szerkesztõi formálisan eleget tesznek a vágás követelményeinek, tudják, miként kell megkötniük nyakkendõiket, valamint egomán létükrõl is naponta hírt adnak, de arról, hogy televíziósnak lenni társadalmi felelõsség, amely minden pillanatban kötelez, még nem hallottak. 
Ez a tudatlanság bizony nagyon súlyos ár, amit a társadalom fizet meg. Tudniillik a televíziózásnak, akár kereskedelmi, akár „közszolgálati” televízióról van szó, egyaránt az a dolga, hogy egy társadalom társadalomként igaz arcát kutassa fel és tárja elénk, s ne szûkítse a fantázia birodalmára a lehetõségek tartományát, hanem tágítsa azokat. A televíziózás még gondolatban, elveiben sem lehet a piac foglya, még akkor sem, ha a piacból él. A hagyomány szerint az a dolga, s jobb napjaiban erre képes is, hogy úgy alakítsa át a piacot, hogy miközben tulajdonosai igazán jól megélnek, aközben hatalmas társadalmi rétegek számára a világ bõvülésének élményét kínálja, s ne annak beszûkülésével fenyegessen. Tisztában vagyok azzal, hogy a mai magyar televíziózásban adandó alkalommal lenne vágy arra, hogy efféle, úgymond utópikus képeket is a közönség rendelkezésére bocsásson, ám ebben valóban megakadályozza az a tény, hogy a jelenlegi szabályozók szinte belekényszerítik ezeket a csatornákat abba a nevetséges és silány valóságpótlékba, amit Magyarországon reality show-ként ismerhetett meg a fél ország. 

Az elveszett (média)alkotmány
A médiaszabályozás legelemibb problémája az, hogy a közszolgálatiság fogalma üres, ezért az azzal kapcsolatos mûsorok is nézhetetlenek, illetve egy erõszakolt normarendszernek megfelelõen szinte jelentés nélküliek. S minthogy a kereskedelmi televíziók bele vannak kényszerítve abba, hogy valóban nagyon komoly összegekkel álljanak rendelkezésre évente az Országos Rádió és Televízió Testület számára, azaz valóban fejõstehénné tette õket a törvény, ezért aztán még csak nem is nagyon hazudnak, mikor azt állítják, ha akarnak, sem járhatnak más úton. Függetlenül attól, hogy én ennek a sokszor hangoztatott kijelentésnek az igazságtartalmát kételkedve fogadom, tény, hogy a médiatörvény által meghatározott gazdasági kényszerpálya újradefiniálása megnövelné e csatornák mozgásterületét. Csakhogy a médiatörvény kétharmados lévén erre igen kevés az esély, s minthogy a politikai elit önmagát épp eleget bámulhatja a különféle híradókban, ezért tagjai nem is igen látnak okot arra, hogy felelõsséget érezzenek annak az elhülyülésének a mértéktelenségéért, amelybe polgártársaink millióit taszítják vidáman, pusztán azért, mert õk kivigyoroghatják magukat az esti híradókban.
Ami az Országos Rádió- és Televízió Testületet illeti, az egyrészt foglya ennek az állapotnak, másrészt – megítélésem szerint – a kereskedelmi televíziók vezetõinél jóval nagyobb felelõsség terheli ezt a közintézményt. Az ORTT egyike volt azoknak a testületeknek, amelyet a köztársaság pártok feletti intézményként képzelt el, esélye lett volna arra, hogy mintegy a média alkotmánybíróságává váljon, és ítélkezésével segítsen folyamatosan újradefiniálni mindazt, amit a mediális közérdek területeként tarthatunk számon. Az ORTT azonban kezdettõl sokkal inkább az õt létrehozó politikai elit foglya volt, semhogy felismerhette volna a közérdek védelmének súlyát és fontosságát. Ahogyan az Alkotmánybíróság Sólyom László vezetése alatt azon nagy nemzeti intézményeink egyike lett, amely ítéletrõl-ítéletre segítette a köztársaságot önazonosságának fellelésében, segített abban, hogy a jog karizmatikus erejét a szélesebb társadalmi rétegek is megértsék, az ORTT rendre elszalasztotta ennek lehetõségét. Holott a feladatuk csodás lehetõséget ígért: a médiaszabályozás a leghatásosabb lehetõség arra, hogy a jog általi védettséget végre minden magyar állampolgár – függetlenül anyagi helyzetétõl –, ténylegesen megérezze. Azok marginalizálódását, akiket kitesznek munkahelyükrõl, épp a média állíthatná meg, ha a magyar televíziózásból nem áradna naponta a szegénység megvetése, a szolidaritás teljes hiánya. Ami azért is különösen aggályos, mert mindeközben a magyar televíziózás a mai magyar társadalom mindennapi életet formáló tényezõi között soha nem látott jelentõségre tett szert. 

Pontatlan idõ
A két nagy kereskedelmi televízió – megannyi válság, hely- és sztárcsere után – mára teljes bizonyossággal a lehetõ legrosszabb változatát valósítja meg annak a technológiai folyamatnak, amelyet földi mûsorszórásnak hívtunk (szatellit és kábel formációkban is). Ez a két csatorna ma már nem ismeri a program fogalmát és gyakorlatát – azon egyszerû oknál fogva, hogy a televíziós program arra a minimumfeltételre épül, hogy fél nyolckor van fél nyolc. Nem pusztán a híradók állandóságának eltûnésébõl adódó következményekrõl van szó, a dolog ennél is súlyosabb. Az a tény, hogy a két csatorna nézettségért folytatott harcában (amely mindenekelõtt az igények korábban elképzelhetetlen leszállításában, rafinált trükkök alkalmazásában áll) a mûsorok kezdete és vége gyakorlatilag teljes mértékben elmosódott, naponta azt az üzenetet sugározza az ország lakosai számára, hogy itt már mindent lehet. A televíziós mûsoridõpontok betartása ugyanis olyan szerzõdés, amelynek jelentõsége túlmutat önmagán: azt jelezte egykor az ország lakosságának, hogy ugyan egy-egy életben már nincs forma, de a társadalom egésze kiszámíthatóan mûködik. 7.30 – a híradó kezdete maga volt az állandóság, a békeidõk édes íze. Ha nincsenek idõpontok, akkor a televízió iránti bizalmon túl a szerzõdések iránti bizalom is naponta összeomlik, mégpedig a nyilvánosság szeme láttára. Ha mindig minden másként van, akkor a jog iránti érzék is eltûnhet. A tévék pontossága a jog iránti megbecsülést jelenti, a tévék pontatlansága, pontosabban teljes elzüllése, a jog nyilvános kiröhögéséhez vezet. Ha tetszik, ha nem, ez a felelõsség egyszerre a tévéké és az ORTT-é, amelynek eddig egyetlen elnöke sem értette meg, hogy a medializált pontos idõ eltûnése egyben a közös kronológiai élmény alámosása, amely viszont minden elképzelt közösség alapja.
Ugyanilyen közös felelõsség terheli az ORTT-t, a médiarendszer egészét létrehozó politikai elitet, végül a magyar televíziók mindegyikét azért az egyszerûen tûrhetetlen és tarthatatlan állapotért, hogy eltûntek a képernyõrõl a magyar gyártású televíziós dokumentum-, illetve fikciós mûsorok. Egész egyszerûen nem megengedhetõ, hogy a két kereskedelmi televízió fennállása alatt egyetlen egy, a szó tradicionális értelmében vett, mégoly modernül megvalósított tévéjátékot sem állított elõ, egyébként jelentõs költségvetésükbõl egyetlen egy igényes sorozatra sem futotta. Nyilvánvaló, hogy a televíziós mûsoroknak kulcsszerepe van a kulturális értékláncban. Ha nincs televíziós filmsorozat, tévéjáték, akkor hiányzik például az a terep, amely ismertté teheti a fiatal színészeket. E nélkül az ismertség nélkül a színházi kultúra sem folytatható, a televízió által népszerûsített arcok nélkül még a legremekebb elõadások is csak nehezen reklámozhatóak. Végül a mozifilmek lehetséges nézõszámát is csökkenti, hogy ötven év alatt a legjobb esetben öt vagy hat mozisztár áll rendelkezésre. Magyarán az audiovizuális médiarendszer vagy egységes keretként értelmezhetõ, szabályozandó s képzelendõ el, vagy, mint a jelen gyakorlat mutatja, a szûklátókörûség, a fantáziahiány okán minden szereplõje rosszul jár.
A másik hasonlóan végzetes fogyatkozás a dokumentumfilmek eltüntetése a televíziókból. Ameddig a médiatörvény és a szabályozás így sarcolja a magyar kereskedelmi televíziókat, addig azok számára nyilván elképzelhetetlen, hogy úgymond ünnepi idõpontokban, tehát magyarra fordítva, a valóságshow-k tébolyának idõzónáiban akár egyetlen percre is megtörjék a nézettségért folytatott küzdelmet, s „adakozzanak” a közönség helyett a közösség oltárán. Ebbõl az következik, hogy az egyébként a magyar filmgyártás átlagánál jóval magasabb teljesítményeket nyújtó magyar dokumentumfilm gyakorlatilag kiszorult a kereskedelmi televíziózásból. Hiába rögzíti Almási Tamás kérlelhetetlen makacssággal korunk szörnyû változásainak nyomasztó oldalait, a kereskedelmi televíziózás garantálja, hogy mindez láthatatlan maradjon. Ez több mint bûn, ez már bizony hiba. A médiaszabályozással foglalkozó szakembereknek, a politikai elitnek, illetve a kereskedelmi televíziók vezetõinek szó szerint értendõ, múlhatatlan felelõssége van abban, hogy ha a nemzeti önképünk akként silányul el, ahogyan annak ma tanúi vagyunk. A nagy pszichonarratívák, a nemzeti sztereotípiák, amelyek nélkülözhetetlen részei egy-egy ország önismeretének, humorának, kultúrájának, akkor maradnak érvényesek, akkor válhatnak a diskurzus forrásává, ha az õket éltetõ kommunikációs csatornák szabadon maradnak. Elgondolkoztató, hogy a mindenkori piaci változások veszteseinek, elszenvedõinek sorsát bemutató filmtermés teljes kimaradása a közösségi percepcióból miként szegényíti el lehetséges önképünket. Nem nagyon tudok intézményt, amelyet nagyobb felelõsség terhelne azért, hogy például a szegénység mára szégyellnivaló állapot lett, mint a magyar televíziózás. Az az egyszerûen röhejes, szellemileg silány, ostoba törleszkedés, ahogy a magyar média új nemzedéke próbálja elhitetni magával és nézõivel, hogy egyedül õ érdemes arra a gazdagságra, amelyet kikapart magának, mindez kínos és undorító. Szó nincsen Balzacról, szó nincs Kemény Zsigmondról, szó nincs Tolsztojról, senki ne képzelje, hogy az önismeret nagy történeteit a televíziók mesélnék el. A Barátok közt vagy a legkülönbözõbb valóságshow-k semmi egyebek, mint a pénz általi dicsõítése a pénznek. A mai magyar televíziózás kapitalizmushoz való viszonya pontosan megfeleltethetõ Karl Marx Gazdasági-filozófiai kézirataiban definiált kultúrkritikájának, esküszöm, Walter Benjaminra mindehhez már nincs is szükség. Tisztában vagyok azzal, hogy a televíziók programigazgatói, különbözõ szintû vezetõi minden egyes kritika olvastán a médiaszabályozásra hivatkoznak, illetve az ORTT-re mutogatnak, s ebben részben igazuk is van. Ám ha szûk is a mezsgye, amelyen haladhatnak, az egyáltalán nem igazolja a fantázia hiányát, a képzettség hiányából adódó tehetetlenkedést.
Az ORTT felelõssége a valóságshow-k ügyében teljesen nyilvánvaló. Hatóság soha ennél késõbb még nem ébredt fel, s ennél elképesztõbb tüneteket nem mutatott. Konferenciára hívta a valóságshow-k producereit, a csatornák programigazgatóit, hogy elbeszélgessen velük a reality show-k etikájáról. Mindezen közben habozás nélkül tudomásul vette, hogy ugyanez a két csatorna saját teljes mûsorfolyamát alárendelte a két show hirdetésének. A Fókusztól a Naplón át mindkét csatorna hónapokon át azzal töltötte ki a rendelkezésre álló összes lehetséges felületet, hogy újra reklámozza ezeket a nyomorúságos show-kat. Ezen mûsoroknak jelentõs részét egyébként az ORTT-vel közszolgálati mûsorként ismertetik el.

Persona non grata
Van ennek a történetnek még egy aspektusa, melynek okán bizton állíthatjuk, hogy a televíziózás Magyarországon a mélypontjához érkezett, és igen komoly fordulat kell ahhoz, hogy ismét magyar televíziózásról beszélhessünk honunkban. A televíziózás kezdeteitõl fogva a személyiségekre épül, ezt a kommunikációs játékot csupán a CNN képes hiteles Hermészek nélkül játszani, de hát más dolog a globális médiatérben alkotni, mint lokális televíziózást csinálni. Épp ezért van az, hogy az ABC-tõl a litván televízión át Magyarországig a nemzeti nyelvre lefordított televíziózás elképzelhetetlen olyan mértékadó személyiségek nélkül, akik a közönség számára elfogadhatóvá, érthetõvé teszik, mintegy keretbe foglalják a világ történeteit, s jótállnak érte. Függetlenül attól, hogy a Kádár-korszak nyilvánosságszerkezete mennyire sérülékeny volt, s nem egy szempontból alkalmatlannak bizonyult a demokratikus értékrend képviseletére, még az a televíziózás is kitermelt megannyi jeles nõt és férfit, akik képesnek bizonyultak arra, hogy megértsék, miféle felelõsség is háramlik rájuk a mindennapi kulturális önreprezentáció történetében. Nem pusztán méltósággal viselték úgymond „bemondói” státusukat, hanem függetlenül attól, hogy megfelelõ képzettség híján saját maguktól sajátították el, tisztában voltak azzal, hogy minden egyes megjelenésük a képernyõn hozzátehet (vagy elvehet) valamit a (nép)köztársaság aznapi hangulatához. Ennek a gesztusokban, hangsúlyokban, kézmozdulatokban, öltözékekben, keresztbe tett lábakban, apró meghajlásokban kifejezhetõ mentalitástörténeti felelõsségnek, amely egyébként a televíziózás evidens alapkövetelménye, egyszerûen vége. Mindezt persze könnyû „biológiai” okokra visszavezetni, mondván, a televíziós sztárok nagy nemzedéke kiöregedõben van a képernyõs korból, de ez csak részben igaz. A markáns televíziós személyiségek ismertségük ellenére kiszorultak abból a televíziós rendszerbõl, amelyben azért tûntek hirtelen avíttnak, ha tetszik, szürkének, mert velük szemben egy teljesen sportszerûtlen és nevetséges eszköz tûnt föl: a vidám felelõtlenség, a boldog ostobaság ült tort. Az a tény, hogy Kepes András, Horvát János, Friderikusz Sándor, Kudlik Júlia és végül Vitray Tamás vagy teljesen eltûntek a képernyõrõl, vagy csak épp mostanában juthattak ismét szóhoz, világosan megmutatja televíziókban folyó barbár rablógazdálkodást. A két csatorna „fiatal Magyarország”-mániája, amely szellemileg semmivel sem igényesebb, mint a „Hajrá, Magyarország!” törzsi üvöltése, most aztán megszülte vidám gyermekeit. E fenti jeles alkotóknak, ha meg akarták õrizni integritásukat, ha meg kívánták õrizni elhalványuló emléküket, életkoruk virágjában ki kellett vonulniuk a médiarendszerbõl, holott ezek a nõk s férfiak csak azoknak a szomorú értelmi fogyatékosoknak a szempontjából tûnhetnek „idõsnek”, akik reggelente az öltözködés titkaival, valamint az anyanyelv elsajátításával küzdenek a nagy nyilvánosság elõtt mint televíziós mûsorvezetõk. Függetlenül a nevektõl, ez az eljárás éppen olyan, mintha a magyar folyóiratok jelentõs része úgy döntött volna, hogy negyvenvalahány évesektõl már nem közöl verset, mondván, a fiataloké a jövõ. 
Ha a magyar televíziózás nem képes arra, hogy egyrészt kellõen civilizált, jól megtervezett és okos formák között rehabilitálja jó állapotban levõ és élõ hõseit, ha nem képes arra, hogy felelõsségérzetrõl tanúbizonyságot tevõ, kellõen képzett közszereplõk új generációját nevelje fel, akkor a magyar televíziózás a magyar bunkóság nagy mûfaja lesz, s mint ilyen, nem segíteni fog egy társadalom identitásának napi pontosításában és ébren tartásában, hanem – ha tetszik, ha nem – bizony kártékony is lesz. Az a liberális dogma, amelyet hosszú éveken át magam is osztottam, s amiért egykori tévékritikusként engem is nagy felelõsség terhel, miszerint nincs jogunk és okunk a televíziós kultúra metakritikájára, nos, ez tévedésnek bizonyult. Annak a televíziós kritikának, amely adottságként fogadja el a meglevõ mûsorok rendjét és minõségét, amely megfellebbezhetetlen valóságnak tekinti a médiarendszer adott állapotát, az ideje lejárt. Immár nem egyes mûsorok minõségét kell s érdemes hosszasan elemezgetni, minthogy a jelenleg adásba kerülõ mûsorok jelentõs része nem érdemli ki a mûsor kifejezést, hanem a médiarendszer egészét kell újraalapítani.
Ha igaz az, hogy a képi kultúra korában az audiovizuális médiarendszerek állapotán múlik a nemzeti kultúra jövõje, s én ezt egyre kétségbevonhatatlanabbnak látom, akkor olyan médiarendszert kell alkotni, amely szerkezetileg képes ennek a felelõsségnek és szerepnek megfelelni, s aztán, ha a közgazdasági és jogi struktúra rendelkezésre áll, természetesen azokat az embereket is meg kell majd találni, akik megértik, miféle felelõsség is háramlik rájuk a televízióban.
1991 szilveszterén Hofi Géza, a magyarországi népszerû kultúra minden bizonnyal világszínvonalú zsenije elénekelte Malek Miklós mûvét, az Egy kiöregedett vadászkutya címû dalt. Lassan egy évvel a nagyszerû mûvész halála után, idõrõl idõre megtekintem a Horváth Ádám gondozásában kiadott, Hofi tükre címû sorozat elsõ részében megjelent felvételt. Ez a 4 perc 41 másodperces felvétel világosan megmutatja, hogy mire való a televízió. Pontosan lehet látni, mit jelent a nagy dráma, a mindenki számára átélhetõ katarzis, a népi nevettetés, az a nagy kultúra, amelyre a televíziózás hivatott. Soha nem fogok beleegyezni abba, hogy bárki azt képzelje, mindez a múlté. Szerte a világon, angol, német, francia, japán és koreai Hofi Gézák uralják a saját televízióikat. Talán nem felesleges arra emlékeztetni a magyar olvasókat, hogy a BBC új, amerikai születésû intendánsa két dolgot ígért az angol nézõknek: fõmûsoridõben tévéjátékokat, dokumentumfilmeket, valamint méltó politikai mûsorokat. Magunknak sem kívánok rosszabbat.