Filmek a tenger alatt
Acélkoporsók
Vaskó Péter
Fantasztikus mesevilág, elveszett Atlantisz vagy az Armageddon
hadszíntere. Az óceán színe attól függ,
ki néz a mélyére. |
Kilenc hónapig vizet lélegzünk, a születés
után azonban nincs visszatérés. Marad a nosztalgikus
megmerítkezés, vagy épp a hódítás
és alászállás. Az, hogy milyen a kapcsolatunk
ezzel az õselemmel, sokat elmond arról, milyen a kapcsolatunk
önmagunkkal. Árulkodó, hogyan engedjük át
magunkon világát, illetve mi magunk mit viszünk a tenger
mélyére – romantikus nosztalgiát, tudós kíváncsiságot,
netán frusztrációink és szorongásaink
mázsás ballasztjait? A tengermélyi filmek azt mutatják,
hogy a tengerek kíváncsi felkutatását és
költõi imádatát, miként azt regényeiben
Victor Hugo vagy Verne Gyula megírja, a globalizálódó
XX-XXI. századra a vásznon egyre inkább felváltja
a „vak dióként dióba zárva lenni” szorongató
szûkösség élménye.
Sós paradicsom
Minden szárazföldi lény, beleértve az embert
is – szökevény, otthonát elhagyó konok különutas.
„Isten lelke lebeg vala a vizek felett” – meglehet a kiûzetés
sokkal inkább a partra való kikecmergés volt.
Innét az õsi vágy, visszabújni az élet
méhébe, újra egyesülni a vízi világgal,
amit elsõdlegesen a hetedik földrésznek az a harmóniája
és lenyûgözõ önszabályozó képessége
motivál, amely mellett nevetségessé törpül
a szárazföldre számûzött ember romboló
ámokfutása. A kétéltû ember vagy A nagy
kékség hõse nem fantaszta, hanem hûséges
visszatérõ, a világ olyan érverését
képes meghallani, amely a földi élet kezdete óta
visszhangzik.
Az újjászületés ugyanakkor áldozattal
is jár, és elsõsorban önfeladást követel.
A nagy kékségben Enzo és Jacques párbajában
az dönt, hogy melyikük kölcsönöz magából
többet a tengernek. Az õt vizsgáló kutatók
szerint Jacques inkább delfin, mint ember, Jacques szerint mi sem
természetesebb ennél. Célja: beleolvadni a magzatkori
„óceáni érzésbe”, amely nem ismer határokat
én és a külvilág között. A csecsemõ
még könnyen és örömmel úszik, a felnõttnek
fáradtsággal kell újratanulnia mindezt.
Besson elsõ és talán utolsó valódi
kultuszfilmje lett A nagy kékség, egy olyan korban, amely
átesett már az individualizmus kiábrándulásán.
A beilleszkedett Nagy Generáció bizonytalan gyermekei immár
nem LSD-vel és forradalommal, hanem önsajnáló,
mélykék eszképizmussal lõtték magukat.
Az óceán ezekben a filmekben a kiteljesedés, feloldódás
és feloldozás helyszíne, azt a hitet közvetíti,
hogy Atlantisz nem elsüllyedt város, Atlantisz maga a tengermély.
Az utóbbi idõben játékfilmen csak elvétve
láthatjuk a csodálatosnak ábrázolt tenger képét.
A szépséggel való találkozás és
bensõséges egyesülés a csikorgó modernségben
nem számít kalandnak, a téma a természetfilmekbe,
a tudományos ismeretterjesztés tematikus csatornáinak
rezervátumába szorult vissza, ahol azonban elvesztette kapcsolatát
a mítoszokkal, és tudományos osztályozássá
száradt, színes képtapétává vált.
Voltak és vannak azonban néhányan, akik ebben
a mûfajban is képesek voltak maradandót alkotni. Ilyen
volt Jacques-Yves Cousteau kapitány, a modern polihisztor, természetbúvár
és feltaláló, aki haditengerészbõl és
víz alatti vadászból lett oceanográfus és
befolyásos környezetvédõ. Személyisége
és filmjeinek költõisége ívet húzott
a mítosz és tudomány, a tények és a
fantasztikum világa között. Filmjei, tévésorozatai
(leghíresebbek talán A csend világa; Jacques Cousteau
víz alatti világa – nálunk A tenger titkai címmel
mutatták be) híradások és vádiratok
is egyben, nemcsak felvillantják a hetedik földrész
csodáit, de azt is bemutatják, hogyan pusztítjuk el
azt, amit még meg sem ismertünk igazán.
Cousteau kötõdését szellemi elõdjéhez,
Vernéhez mi sem mutatja jobban, mint hogy a francia partok elõtt
1964-ben lehorgonyzott víz alatti kutatóállomásának
a „Rejtelmes sziget” nevet adta. Mint ahogy az is természetes, hogy
az egyik legkedveltebb tengeralattjáró-név máig
a Nautilus.
Verne tengeralattjárója és a hajó titokzatos
kapitánya árulkodó módon magukban hordják
mindazt a reményt és félelmet, amely késõbb
meghatározta a tengeralattjárók és a róluk
szóló mozimítoszok alapmotívumát. A
Nautilus egyszerre hadihajó és elegáns víz
alatti panorámabusz, Nemo kapitány pedig épp olyan
megfontolt gyilkos, mint amilyen kifinomult orgonista, tudós és
mûgyûjtõ. Egyszerre „környezettudatos” természetvédõ
és víz alatti vadász, humanista és embergyûlölõ,
öntudatosan büszke és kegyetlen bosszúálló.
Elfordul a szárazföldi világtól, és
az óceán idegen és rejtelmes világát
„lakja be”. Ez a világ a szabadság és függetlenség
záloga, Nemo innen indítja támadásait a zsarnokságot
képviselõ hadihajók ellen, amelyek megszentségtelenítik
mind a vízi, mind a szárazföldi világot. A forradalmi
19. században a Nautilus a szabadság kardhala, embereinek
bátorsága a merészek és felfedezõk bátorsága.
Nem bujkálnak, õk a hetedik földrész polgárai,
otthon vannak a vizekben. Nemóval új élõlény
költözött a vízfelszín alá, akinek
alapélménye nem a félelem, hanem a tengerrel való
szerves kapcsolat. Csakúgy, mint Jacques A nagy kékségben,
a Nautilus kapitánya is feloldja a vízben szárazföldi
személyiségét, Nemo (azaz „Senki”) kapitány
lesz, házával összenõtt tengeri lényként
úszik a tengereken (a hajó neve beszélõ név,
a nautilus egy csigaházas polipfajta neve).
Nem csoda, hogy az elsõ tengeralattjárós film
is Vernéhez kötõdik, Georges Melies 1907-ben készítette
el a 20.000 mérföld a tenger alatt címû regény
(nálunk Nemo kapitány címmel jelent meg) szabad, burleszkbe
hajló adaptációját. Verne megfilmesítése
késõbb is slágernek számított, a Nemo-történetnek
(a hozzá kapcsolódó Rejtelmes szigettel együtt)
majd egy tucat filmadaptációja készült. A leghíresebb
mind közül talán Richard Fleischer nagyszerû stílusérzékkel
leforgatott munkája (Nemo kapitány), amely a Disney gyártásában
készült 1954-ben.
Verne Nemo kapitányában a romantikus szabadsághõs
Nemo mellett azonban a kissé korlátolt Aronnax profeszorral,
az élõlényeket gépiesen osztályozó
Conseil nevû inasával, és különösen
Neddel, a nekivadult szigonyossal már az új embertípus
is megjelent a Nautiluson. Nemsokára róluk, a tudósokról
és mészárosokról fog szólni a vizek
története, mint ahogy a szabadságharcokat is világ-
és hidegháborúk váltják fel, a szívek
és vizek mélyén pedig szörnyek és gépek
képében a halál és rettegés lesz az
egyeduralkodó.
Fogak, csápok, uszonyok
Zsákmányállat múltunk kimeríthetetlen
szorongásforrás. A bizonytalanságból fakadó
belsõ reszketésnél pedig csak a félelem átélése
utáni igényünk erõsebb. A természettõl
távol élõ ember szorongása tárgyat keres,
félelemmé akar válni, s ebben segít neki a
vízi vadonba helyezett mesei gonosz, aki ellen hõsiesen küzdhet,
és akin Szent György módján bebizonyíthatja
sárkányölõ képességeit.
Bár ezek a filmek a legelemibb félelemre építenek,
alapvetõen s mintegy régimódian optimisták.
Azt sugallják, hogy a veszély a nagyfogú, tapadókorongos
állatok képében fenyeget, akik bár sötéten
gonoszak és agyafúrtak, szokásaik kiismerésével,
jól hûtött hidegvérrel, rafináltsággal
és cowboyos merészséggel legyõzhetõek.
Az ellenfelek lehetnek krokodilok és alligátorok (Krokodil
Dundee, Alligátor, A szörny), húsevõ piranhák
(Piranha 1-2; Piranha, Piranha!), a leggyakrabban pedig cápák
(A cápa 1-2-3-4; Cápaember, Háborgó mélység)
és polipok (Octopus 1-2; Rejtelmes sziget, A tenger alól
jött; A gömb).
A szörnyfilm a létezõ legpogányabb filmtípus,
világképe már-már valószínûtlenül
archaikus. Szerepe szerint a legalapvetõbb túlélési
ösztönöket tartja karban – „menekülj és üldözz!”,”
ölj vagy megölnek!” –, középpontjában pedig
a testkultusz áll. Legalább olyan fontosak a szörny
hatalmas fogai, megdöbbentõen hosszú csápjai,
mint a véres sebek és a kínhalál közelképei.
A kettõbe harapott törzsek, a leszakított végtagok,
a vérfelhõtõl vöröslõ víz,
az emberi test minél naturálisabb és változatosabb
elpusztítása, valamint a miszlikbe aprított, robbantott,
felnyársalt, szénné égetett monstrum, mind-mind
olyan kellék, amely nélkül szörnyfilm nem létezhet.
E mûfaji szertartás lényege az életösztön
minél nyersebb megszólítása, a kérdés
nem az, ki tud eredetibbet, hanem, hogy ki tud ijesztõbbet csinálni.
Mivel a civilizált, stresszes embert nem védi a félelem,
amely adrenalinnal segít túlélni, így nem marad
más választása: beül a moziba, hogy alaposan
ráijesszenek vagy gumikötéllel a bokáján
leugrik egy trambulinról a Pepsi-szigeten.
Fogak és álkapcsok, ezt értjük meg a legkönnyebben.
A tengeri szörnyfilmek ugyanakkor jól jelzik azt az idegenséget
is, hogy ahelyett, hogy a róla szerzett tudásunk gyarapodásával
egyre közelebb kerülnénk a természethez, mindinkább
távolodunk tõle. Orpheusz, Arion és Szent Ferenc helyét
fehér köpenyes szellemek valamint bedrótozott agyú
delfinek, génmanipulált cápák (Háborgó
mélység, Cápaember), hormonkezelt hüllõk
(Alligátor) és vegyi szennyezéstõl hatalmasra
puffadt polipok (Octopus) veszik át. A cápa partõrének
víziszonya van, az Abyss atomtöltet felett strázsáló,
egyre jobban bekattanó õrnagya mélységi betegségben
szenved – reménytelen kapcsolatok.
A ’60-as években egy pillanatra úgy tûnt, a „Paradicsom
vagy szörnyek?” kérdésére egyesített válasz
érkezik egy sárga tengeralattjáró fedélzetérõl.
A gombafejû utasok szerint a világ kék koboldok általi
(cápák és repülõ kesztyûk között
a különbség itt szinte elhanyagolható) megszállása
kreatív fantáziával, pozitív hozzáállással
és a barátok kis segítségével könnyen
orvosolható. A tengeralattjárók pedig igenis repülnek,
hogy zenétõl, jókedvtõl vagy LSD-tõl,
szintén elhanyagolható.
A pillanat, amelyben a Beatles rajzfilmje elúsztatta elõttünk
a jókedv sárga tengeralattjáróját, kedves
volt, de rövid, a világ folytatta hidegháborúját,
és klausztrofób szorongásait a továbbiakban
is inkább karokat, lábakat letépõ szörnyekkel
és csukaszürke tengeralattjárókkal nevelgette
és tartotta karban.
Harcos Jónások
A tengeralattjáró, épp úgy, mint a repülõgép,
dacból született jármû: kíváncsiság,
erõszak és kapzsiság hozta létre. S mindenekelõtt
a félelem. A félelem attól, hogy van hely, ahol nem
vagyunk otthon, hogy a tudásunk és jelenlétünk
nem kebelezheti be korlátlanul a világot. Habár –
mint Nemo kapitány esetében láttuk – alakulhatott
volna másként is, a tengeralattjáróhoz mára
mégis elsõdlegesen nem a megismerés és egy
új világra való rácsodálkozás
élménye, hanem a fenyegetés és rettegés
kapcsolódik – vastag fémfalán kívül és
belül egyaránt. A Nautilustól a Kurszkig, a költészettõl
az atomkoporsóig a tengeralattjárók egyre fenyegetõbbé
váltak és mind mélyebbre süllyedtek.
A XX. század a negatív utópiák beteljesítésének
korszaka volt, nem csoda hát, hogy ennek a világnak a részeként
a tengeralattjáró is a halál és fenyegetés
baljóslatú eszközévé vált. Az emberi
szellem legsötétebb manifesztációinak lett megtestesítõje,
amely nem csak a világ és háborúk arculatát,
de a magunkról alkotott képet is megváltoztatta. A
filmek zömében félelmetes acélcápákkal
találkozunk, s amikor mégsem, a civil eszközök
(víz alatti olajfúró az Abyssben, mélytengeri
állomás A gömbben) is hamar háborús tereppé
válnak. A legtöbbször persze egyes hajók „személyes”
történetét követhetjük nyomon, amelyek mintegy
megtestesítik kezelõik sorsát (Mélytengeri
vészjelzés; A tengeralattjáró; U-571; Atomcsapda;
Harc a tenger alatt; Vadászat a Vörös Októberre;
Submarine X1).
Ha a tenger paradicsomi képe a reményt és nosztalgiát,
a szörnyekkel való szembeszállás pedig zsigeri
félelmeinket és életösztöneinket ápolja,
akkor a tengeralattjárós film mindenekelõtt a szorongásról
szól. Felfedezések, tengeri csodák és a végtelenség
élménye után a tengeralattjárókkal eljutottunk
ahhoz a paradoxonhoz, amikor a tágas óceánhoz a klausztrofóbia
fogalma kapcsolódik.
Nemo Nautilusából hatalmas kristálytükrökön
keresztül nyílott kilátás az eleven és
színes tengerre, 150 évvel Verne után azonban a tengeralattjáró
alaptípusa a fegyverekkel megpakolt ablaktalan vak doboz: vaskoporsó
a hullámsírban. A tenger csupán mint láthatatlan,
hatalmas külsõ fenyegetés létezik. A csodák
birodalma sötét, hideg sós vízzé változott,
amely minduntalan be akar hatolni a tõle elzárt területre.
Ezt a szörnyet, mint a cápát vagy polipot, már
nem lehet legyõzni, legfeljebb ideiglenesen túlélni
– akárcsak a szorongást.
S mert a kinti világ maga az egynemû, kérlelhetetlen
és biztos halál, a filmek sokszor nem is róla szólnak,
hanem a hajótesttel együtt összeroppanó lélekrõl
(A tengeralattjáró; Merülés a félelembe;
Csendesen, jó mélyen; A mélység titka; A gömb).
A tengeralattjárós film képeinek döntõ
többsége beltéri kép. A klausztrofóbia
élményét különösen jól felerõsíti,
hogy a premier plánokat és szûk szekondokat nem oldja
totál, a megnyugtató plánváltások helyett
a kamera mindig egy araszra van a szereplõk arcától,
s mintegy rászegezi õket a hajófalra. S egy újabb
paradoxon: a végtelenségbe dobozolt vak magány elviselhetetlen
zsúfoltsággal járt együtt. A tengeralattjáró,
mint valami hidraulikus prés, az elviselhetetlenségig sajtolja,
passzírozza egymásba az intim szférákat, emocionális
tömegsírt hozva létre. Nincs hova szökni vagy menekülni,
marad a csöndes õrület és dunsztolódás.
A legjobb tengeralattjárós filmek a pusztulás pinceszínházi
kamaradarabjai.
A legtöbb film persze csak játszik a mumussal. Hollywoodnak
a vérében van, hogy ne vegyen semmit túl komolyan,
illetve minden témát bevált és ismerõs
sémáihoz közelítsen. Mivel a szorongás
nem illik alapvetõen optimista világképébe,
megpróbálja a legyõzhetõ ijedtséggel
pótolni, ami érintetlenül hagyja hõseinek heroizmusát.
A Torpedófutam szereplõi például egyenesen
örülnek a lemerülésnek.
Talán az USA Csendes-óceáni diadalmenetének
(az amerikai tengeralattjárók 1178 japán kereskedelmi
és 214 hadihajót süllyesztettek el, miközben 288
tengeralattjárójukból csupán 52 vesztettek)
és az álomgyári beidegzõdéseknek köszönhetõ
az az ellentmondás, hogy a legtöbb hollywoodi tengeralattjárós
sztori sikertörténet, a téma természetének
ellentmondva kevesebb a víz alatti noir, s még a feszültebb
darabok esetén is szinte kötelezõ a boldog végkifejlet.
Az optimista jókedvbõl az amiknak még egészen
szórakoztató tengeralattjárós vígjátékokra
is futotta (Fehérnemû hadmûvelet, Tûz a víz
alá).
A Torpedófutam, a Harc a víz alatt, a Submarine X1, a
Felettünk a hullámok, és még számos film
esetében a cél „egyszerû”: egy vagy több ellenséges
hajó/tengeralattjáró elsüllyesztése: a
Harc a tenger alattban egy jenki fregatt megtorpedózása (ez
a legendás polgárháborús epizód volt
a világtörténelem elsõ sikeres tengeralattjárós
bevetése 1864-ben, a kézzel hajtott Hunley kiemelésének
a Discovery dokumentumfilmet szentelt), az U-571-ben egy Enigma kódoló
megszerzése, az Atomcsapdában a reaktorbaleset túlélése,
az Acélcápákban egy kommandó kimentése.
A feladat adott, s a gyõzelemre trenírozott legénység
tûzön-vízen át teljesíti. A tengeralattjáró
így nem sokkal lesz több vagy más, mint egy víz
alá küldött tank, s nagyjából ugyanazokat
a történetvezetési és lélektani patenteket
találjuk itt, mint a szárazföldi vagy repülõs
sztoriknál, s a vízi környezet sokszor csak hangulatfestõ
elem.
A legutóbbi kísérlet, a 2. világháború
Csendes-óceáni hadszínterén játszódó
Merülés a félelembe is arra példa, hogy félreértés
félelemmel pótolni a szorongást. A Merülés
a félelembe mûfaja szerint pszichothriller, ami tengeralattjáróba
plántálva maga a tautológia, a fölösleges
halmozás. Szellemekkel benépesíteni egy búvárhajót
olyan, mintha valaki gyertyát gyújtana az erdõtûz
közepén. Lévén a tengeralattjárón
nem a bosszuló szellemek megjelenése a rémisztõ,
hanem az, hogy az emberek, miközben kétségbeesetten
küzdenek a maradék emberségük megõrzéséért,
maguk válnak lidércekké. (A súrló megoldások
mellett vannak azonban nagyszerû kivételek is, mint például
az 1958-as, Robert Wise rendezte Csendesen, jó mélyen címû
film Clark Gable-el és Burt Lancasterrel, ahol természetes
módon kapcsolódik össze bosszúvágy és
klausztrofóbia.)
Bár a víz alatti filmek zöme Amerikában készült,
a legjobb tengeralattjárós film nem Hollywoodhoz kötõdik.
A téma koronázatlan (1981-ben hat Oscar-jelölés
után is díj nélkül maradt) királya Wolfgang
Petersen 1981-es A tengeralattjáró (Das Boot) címû
filmje az U 96-os német tengeralattjáróról,
amit Lothar-Günter Buchheim 1973-ban megjelent regénye alapján
forgatott. A film sorsa zaklatott volt, eredetileg Hollywoodban akarták
elkészíteni sztárszínészekkel, de Buchheim
tiltakozott, félve, hogy a jenkik elpancsolják a sztoriját,
s végül nagyrészt ismeretlen színészekkel
megszületett Németország addigi legnagyobb költségvetésû
filmje. Bár Buchheim végül Petersennel is összeveszett,
és elhatárolta magát a filmtõl, mégis
a mûfaj klasszikusa született meg. A vágásnál
Petersen sem érvényesíthette minden elképzelését
– az ínyencek nem is adják alább a rendezõi
változatnál, aminél csak a háromrészes
tévéváltozat jobb.
Talán törvényszerû, hogy a németek
hozták ki a legtöbbet a témából. A 2.
világháború folyamán a kezdeti sikerek után
a szövetségesek konvoj-taktikájának, az Enigma-kód
megfejtésének és a németek azon döntésének
köszönhetõen, hogy a szövetségesek normandiai
partraszállása után az U-Bootok mintegy védekezõ
elõõrsként minél nagyobb erõket kössenek
le a tengeren, a német hadsereg fegyvernemei közül a tengeralattjárók
szenvedték el a legnagyobb veszteséget. Az elkészült
1072 német tengeralattjáróból 782 süllyedt
el, a 40.000 fõs hajózó legénység 3/4-e,
30.000 ember pusztult el a tengeren.
A vesztes háború, a tengeralattjárók sikerbõl
tragédiába forduló sorsának tapasztalata mintegy
szabad kezet adott a német filmeseknek, hogy a felszínes
kincstári optimizmusnál és patetikus hõsiességnél
mélyebbre merüljenek. Minden benne van ebben a filmben, ami
egy háborús tengeralattjárós filmben elmondható,
s még valamivel több is, annak felismerése, hogy a halálfélelem
nem válogat a nemzetek között, még csak azzal sem
foglalkozik, ki miért háborúzik.
A tengeralattjáró legnagyobb erénye a minden részletre
kiterjedõ naturalizmus, és az, hogy míg a szövetségesek
a filmekben nem engedhetik meg maguknak, hogy veszítsenek, az U
96 legénysége viszont a végelszámolásnál
nem gyõzhet, minden erõfeszítésük az elkerülhetetlen
véghez viszi közelebb õket. Ezzel tökéletes
összhangba kerülnek jármûvükkel: egy pléhdobozba
zárva lemerülni, annyi, mint megszûnni, kitûnni
az életbõl. Az U 96-on az emberek így kopnak ki lassan
az emberi közösségbõl: miként hajójuk,
maguk is egyre inkább ronccsá válnak, s a legnehezebb
számukra talán nem is a mélyvízi bombák
elõl való menekülés, mint a szellemként
bolyongás, a demoralizáló tétlenség.
Gibraltárhoz már szakállas, koszos, tetvektõl
hemzsegõ, idegileg kimerült kísértetekként
érkeznek, s még csak ekkor jön számukra a legnehezebb
szakasz: a szoroson való átkelés és élvetemetkezés.
Ez a maroknyi mocskos és kimerült tengerész hitelteleníti
a vásznon grasszáló összes jólborotvált,
vasalt és snájdig amerikai kapitányt. A halál
itt épp olyan értelmetlen, mint maga a háború
– a sors kegyetlen fintoraként nem akkor jön el a hajóért
és az emberekért, amikor legjobban várják,
hanem amikor úgy hiszik, már maguk mögött hagyták
a tengerfenéken, akkor éri utol õket, amikor otthon,
a kikötõben a felszínen ünneplik megmenekülésüket.
Nincs visszatérés azok számára, akik a halálhoz
szoktak, az életöröm pillanatnyi óvatlansága
is elég a pusztuláshoz.
Hidegre tett hajók
Ki hinné a világháborús tengeralattjáró-filmek
tömény klausztrofóbiája láttán,
hogy e szorongás még tovább fokozható, és
mégis, a hidegháború hamarosan bizonyította,
a paranoiának nincs határa. A technika fejlõdésével
és elsõsorban az atom-tengeralattjárók és
óriás rakétahordozók (ún. boomerek)
megjelenésével egy-egy hajó már nem csupán
más hajókra jelent veszélyt, hanem az egész
világra, mindegyik egy-egy komplett atomháborúra elegendõ
muníciót visz magával (egy orosz Typhoon vagy amerikai
Ohio osztályú atom-tengeralattjáró például
az egész nyugati félteke elpusztításhoz elegendõ
robbanófejjel rendelkezik). A hidegháború jelszava:
zabszem a seggben, ujj a ravaszon. Ettõl az idõszaktól
kezdve akár egy húszkopejkás vezeték eltörése
vagy egy hanyag hegesztés is elhozhatja az Armageddont.
A hatalmas arzenállal, nukleáris meghajtással
és atomfegyverekkel felszerelt hajók macska-egér játékot
játszva kerülgették egymást a világtengerekben,
s nem is mindig sikerrel: amerikai és orosz tengeralattjárók
között több mint 20 ütközés történt
a hidegháború során, és számos hajó
el is süllyedt.
A kubai rakétaválság idején kis híján
megtörtént az elképzelhetetlen, mint nemrégiben
kiderült, a világ még annál is közelebb
került a pusztuláshoz, mint akkor gondolta. 1962. október
27-én a válság túlfeszített óráiban
egy amerikai hadihajó észrevette, hogy ellenséges
tengeralattjáró cirkál a közelében, és
egy mélytengeri bombát dobott le a megsemmisítésére.
A töltet közvetlenül az orosz tengeralattjáró
mellett robbant, a bennlévõk azt hitték, kitört
a harmadik világháború. Eligazításuk
értelmében torpedóval kellett volna megsemmisíteniük
a támadót, csakhogy az orosz B 59-es tengeralattjáró
nukleáris töltetû torpedókkal volt felszerelve,
amire az amerikaiak valószínûleg hasonló fegyverrel
válaszoltak volna. A torpedó indításához
három személynek, a parancsnoknak, politikai helyettesének
és elsõ tisztjének együttes elhatározására
volt szükség. Hogy a kilövés – és talán
a világméretû konfliktus – elmaradt, az két
igennel szemben Arhipov kapitány ellenszavazatán múlott.
A hidegháborúban a nyílt akciók helyét
a pattanásig feszült idegjáték vette át,
s természetesen a filmkészítõket is megragadta
az acélóriások víz alatti halálos rabló-pandúrja,
valamint a végtelenségig titkosított fejlesztések
és hadmûveletek. Egy-egy tengeralattjáró-baleset
személyes tragédia helyett globális üggyé
vált, s a rendezõk már a világ sorsát
dobják fel tétként. Az utolsó esélyben
a hagyományos ki-kit vált le, ki nyomja meg a vörös
atomgombot kapitány-krízist látjuk egy elképzelt
nemzetközi válság árnyékában, a
Vadászat a Vörös Októberre története
szerint az orosz kapitány készül dezertálni az
új csodafegyverrel (az oroszok valóban végeztek kísérleteket
a filmben szereplõhöz hasonló, szinte hangtalan haladást
biztosító mágneses-hidrodinamikus meghajtással),
az Atomcsapdában a Szovjetunió elsõ, sebtében
megépített atom-tengeralattjárójának
1961-ben bekövetkezett balesetét rekonstruálták
a készítõk.
Ezzel elértük, amit csak ember érhet el, a hidegháborúban
a tengeralattjárók tökéletes Pandora szelencéjévé
váltak. Mintha nem lett volna elég az ellenség és
a tenger fenyegetése, a dobozokba egy mini-Csernobil és sok-sok
Hirosima is beépítésre került.
A sunyiság és bizonytalanság, lopakodás
és hallgatózás vált a korszak, s vele együtt
a filmek alapélményévé. Árulkodó,
hogy a rendezõk a hidegháborús tengeralattjárós
sztorikat szívesen telepítették orosz hajók
fedélzetére (Vadászat a Vörös Októberre,
Atomcsapda), habár a settenkedésre, hallgatózásra,
reaktorbalesetre az amerikaiak a saját házuk táján
is találhattak volna példát (a Mélytengeri
vészjelzésben szerepeltetett kis mentõ-tengeralattjárót
például valójában a CIA fejlesztette ki azzal
a céllal, hogy lehallgató mikrofonokat helyezzen el az oroszok
által az északi-tengerbe fektetett kommunikációs
kábel alá; 1963-ban a USS Thresher amerikai atom-tengeralattjáró
129 emberrel a fedélzetén New England partjainál valószínûsíthetõen
reaktorhiba miatt süllyedt el és tört darabokra; öt
évre rá az Azori-szigeteknél történt reaktorbaleset
a Scorpio nevû amerikai tengeralattjárón).
Ha másra nem, arra mindenképpen jók ezek a filmek,
hogy lássuk, miként képzeli el a keletet az amerikai
Móricka. A Vadászat a Vörös Októberre és
az Atomcsapda alapján az derül ki, hogy valójában
az oroszok is amerikaiak, csak whisky helyett vodkát isznak. E moziknak
különös fénytörést ad a Kurszk katasztrófája
körül gomolygó homály.
Jelenleg itt a végállomás, a tengeralattjárók
már nemigen lehetnek fenyegetõbbek, s mi újra bebizonyítottuk,
hogy bárhová képesek vagyunk exportálni szorongásunkat.
Verne Nemo kapitánya 1869-ben még így beszélhetett:
„Földünk, hogy úgy mondjam, a tengerbõl keletkezett,
’s ki tudja, talán ott is végzõdik az élete!
Mélyén tökéletes nyugalom honol. A zsarnokok
a tengert nem hajthatják uralmuk alá. Felszínén
ma még folytathatják jogellenes üzelmeiket; háborúskodhatnak,
felfalhatják egymást, kihurcolhatják a víz
színére a föld minden borzalmát. De harminc lábbal
a tenger színe alatt hatalmuk véget ér, befolyásuk
semmivé lesz, erejük összeomlik! Ó, professzor
úr, a tenger ölén érdemes csak élni! A
tenger ölén van csak igazi függetlenség! A tengerfenéken
nincsenek urak és hatalmasok! A tenger alatt én szabad vagyok!”
Ma vajon hová menekülne a kapitány?
|