Szõts István történelmi tematikájú filmtervei közül egyetlen egy sem valósulhatott meg.

"A história csak akkor teljesíti feladatát, csak akkor lesz az élet tanítómestere, ha nemcsak véres csaták és királyok koronázási évszámait lajstromozza, hanem felerõsítve tovább hirdeti, nem hagyja felejteni morális tettek, eszméjüket bátran megvalló igaz emberek, elnémított mártírok üzenetét." A Batthyány Lajos perét és vértanúságát feldolgozó irodalmi forgatókönyv elõszavából idézett gondolat lényegre törõen foglalja össze Szõts István történelemszemléletét: a múlt a jelenben folytatódik, s nemcsak érdekünk, hanem kötelességünk is belõle erõt meríteni. Ennek az igazságnak az érvényességét talán soha senki sem kérdõjelezte meg - a valódi kérdés az, miféle morális üzenetté próbáljuk összerendezni a történelem eseményeit, milyen történetet formálunk a történelembõl, kik lesznek a fõszereplõk, kik a negatív és kik a pozitív hõsök. A történelem értelmezésével kapcsolatos ezredvégi szkepszisünk még távol áll Szõts Istvántól; õ "egyszerûen" csak az igazságot és a példát keresi a történelmi múltban. Nem lépve ki a filmrendezõ-mûvész szerepkörébõl a lehetõ legalaposabb kutatások nyomán írja meg történelmi filmterveinek forgatókönyveit, s amit elkészült két játékfilmjének történelemképe is bizonyít: nem hajlandó "kegyes csalásra" semmiféle politikai rendszer kedvéért. A Szõts pályafutását kísérõ politikai események nem hagynak kétséget afelõl, hogy a történelem napi aktualizálását elutasító, alapvetõen morális történelemszemléletû filmek -- mint oly sok más terv a rendezõ pályafutásán -- csak töredékes, félkész formában valósulhattak meg.

Erdélyi származása, a család történelmi emlékezete, legendái következtében a történelem már a gyermek Szõts számára sem pusztán olvasmány, hanem az állandó veszélyeztetettség szorongató élménye. Az illyési gondolat -- "Minden nép a múltban gyökerezik" -- a sejtjeiben él. Meg van gyõzõdve róla, hogy a történelem azért ismétli lidércesen önmagát -- 1526, 1849, 1914, 1919, 1939, 1948, 1956, 1968... --, mert a nemzet az eseményekbõl nem vonta le a szükséges tanulságot, az értékek nem kerültek a helyükre, hanem mindig a napi politika érdekeinek rendelõdtek alá. Szõts elvei miatt került összeütközésbe mind a második világháború alatti, mind az azt követõ rezsimmel; 1957-ben pedig el kellett hagynia hazáját.

1941-ben hiába szerette volna a kultúrpolitika Szõts elsõ filmjét, az Emberek a havasont rezsimfilmmé alakítani, a merész szociális témát irredenta és antiszemita ideológiával átszõni. Szõts nem volt hajlandó a csendõrt románnak, a fakitermelõt zsidónak ábrázolni. Ennek ellenére a havasok poézisét az 1945 utáni rendszer fasiszta filmnek bélyegezve majdnem megsemmisítette, a románok pedig erdélyi tematikája miatt nem engedték bemutatni. Szõtsnek hónapokig kellett várni az igazolására.

Az Ének a búzamezõkrõl forgatókönyvébõl a két ellentétes rezsim kultúrpolitikája 1943-ban és 1947-ben egyaránt kioperáltatta a Móra-regény rokonszenves orosz hadifogoly-figuráját. Az 1947-ben, végül is az "orosz sztyeppe és a magyar alföld kézfogása nélkül" elkészült filmet 1948-ban maga Rákosi tiltatta be. Pedig "az eke erõsebb a kardnál" jelképe soha nem volt olyan aktuális, a háború okozta veszteségek, lelki traumák nem voltak olyan drámaiak, mint akkor. A film "erényei" szinte napok alatt bûnné váltak. Földszeretetét narodnyiknak, a búzaszentelési jelenetet klerikálisnak, Szõtsöt az emberek tudatlanságát aprópénzre váltó szektás javasasszony figurájának megformálása miatt mindszentystának bélyegezték. Pedig a kiátkozott jelenetekben Szõts szegénysorsokat jelenít meg: szenvedéstõl barázdált arcú, a helyzetüket némán tûrõ embereket. A népi demokráciát azonban nem az emberek tényleges sorsa, hanem a "világnézete" érdekelte. (Ugyanúgy, mint a két világháború közötti hatalmakat Szabó Dezsõ A kötél legendája címû elbeszélésében, amelynek megfilmesítése szintén Szõts tervei között szerepelt.) Ahogy nem bizonyult kevésbé közömbösnek a nyugati demokrácia sem az állandó háborúkat, társadalmi egyenlõtlenségeket megszenvedõ éhezõk milliói iránt. A Föld szegényeivel való mély együttérzés inspirálja Szõtsnek a hatvanas évek elején, már Ausztriában született monumentális, vizionárius filmtervét, az Éhséget. A rendezõ tragikus gondolkodásmódját átható heroikus idealizmusra vall, hogy a film bemutatóját az orosz és az amerikai elnök, valamint a pápa jelenlétében képzelte el Rómában, a FAO székhelyén, ezzel is dokumentálva: "az éhség elleni összefogás az egész emberiség közös ügye, faji, vallási, ideológiai különbség nélkül." A forgatókönyv elkészült, de e világjobbító eszmék csak elvi támogatásra találtak...

Noha Szõts historikus látásmódja minden filmjében érvényesül, történelmi tematikájú tervei közül egyetlen egy sem valósulhatott meg, talán mert a magyar történelem két legfájóbb, legtraumatikusabb, máig is amnéziásan kezelt csomópontja: Erdély és 1848-49 köré csoportosultak.

A második világháború után egy táborba került román és magyar nép történelmi megbékélése érdekében született Raffy Ádám Erdélyi Szent Johanna címû regényébõl A havasok asszonya elsõ változata 1949-ben. Szõts elhallgattatásával együtt ez a terv is a fiókba került, 1956-ban azonban újra elõvette. A történet az Érchegység vidékén játszódik 1842 és 1849 között, ahol a falvak román lakossága egyidejûleg foglalkozott bányászattal és földmûveléssel. Földmûvesekként robotot róttak rájuk, amit mint bányászok nem akartak viselni. A bányászok érdekében a bécsi udvarba is bejáratos Varga Katalin lépett fel. A különös magyar nemesasszony - akinek a nagyapját Horia mészárolta le, anyját viszont román dajkája és Manovits pópa mentette meg - tragédiáját az okozta, hogy igazságot próbált szolgáltatni a móc bányászoknak. Ezért az 1848-ban Bécs által egymásnak ugrasztott magyarok és románok egyöntetûen bûnbaknak kiáltották ki. Katalin az esztelen gyilkolás közepette hiába hangoztatta kétségbeesetten: "Vér nem mossa le a vért", senki nem hallgatott rá.

A Dramaturgiai Tanács 1956. augusztus 10-én tartott ülésének legfõbb kifogása a film ellen éppen ennek a motívumnak a problematikussága volt. Azt tanácsolták Szõtsnek, ne érintse az évszázados román-magyar vendettát, a konfliktust kizárólag a két népet egyaránt elnyomó osztrák kormányra hegyezze ki. Raffy és Szõts megpróbálta bizonyítani, hogy a film utolsó mondata igazi humanizmust sugall: a románok és a magyarok egyaránt vétkesek, de a marakodásnak nincs értelme, "vér nem mossa le a vért". Az 1957. februárjában Bukarestben folytatott tárgyalás dokumentumai szerint a tervet a románok is nagy tetszéssel fogadták. Végül Bán Frigyes romantikus Jókai-adaptációja, a Szegény gazdagok készült el, mert ahogy a román-magyar konfliktust 1945 elõtt uszításra használták föl, 1945 után egyszerûen besöpörték a szõnyeg alá. "Kölcsönösen revízió alá kellene venni és objektíven korrigálni egymás elfogult történelemszemléletét... A Hunyadi-dinasztia román származásáról és tündöklõ magyarságáról románoknak és magyaroknak egyaránt többet kellene tudniok. Eltussolás és szégyenkezés helyett büszkén kellene vállalni azt, s arra emlékezni, hogy a déli harangszó nemcsak Hunyadi János és magyar vitézeinek emlékére zeng, hanem számos román, német, horvát õsi halottra is emlékeztet..." A kultúrák összetartó erejének szimbóluma lehetett volna például a román-magyar népzene rokonságát hangsúlyozó 1947-es Bartók-film vagy a "magyarok bölcsõjét" keresõ Kõrösi Csoma Sándor életét bemutató filmterv is.

1848-49 témája az egész életmûvet végigkíséri. A forradalom és szabadságharc alakjaiban és helyzeteiben szinte a magyar történelem minden pozitív és negatív sajátossága koncentrálódik. Ezért törekszik Szõts az események, az ellentmondások komplex elemzésére. A mindenkori hatalomnak azonban nem ez az érdeke.

Mint ígéretes tehetséget, elõször 1943-ban kérik föl Szõtsöt egy nagyszabású, tendenciózusan oroszellenes Kossuth-film megrendezésére. Mivel elképzeléseivel összeegyeztethetetlennek tartja a könyvet, baloldalisággal vádolják. 1948-ban centenáriumi dokumentumfilm rendezésével akarják megbízni, ami azért nem készül el, mert a politikusok el kívánják tussolni a dunamenti népek konfliktusait. 1949-ben Szõts még egy felkérést kap: készítsen forgatókönyvet Illyés Gyula Két férfi címû drámájából. Együttes munkájuk során Szõtsöt lenyûgözi az író felkészültsége, ugyanakkor meglepetten tapasztalja, hogy Illyés a nemzeti traumák sorozatára hivatkozva mennyire végletesen ábrázolja "az örökösen lángoló néptribunt" és a "sötét árulót". Szõts szinopszisában Kossuth és Görgey utolsó találkozásakor egymás nyakába akarja varrni a felelõsséget a szabadságharc most már vesztésre álló helyzetéért... Görgey megadni akarja magát, Kossuth pedig fõbe lõni. Ehelyett azonban leborotválja a híres szakállt, s csupasz arccal menekül árkon-bokron át...

1953-ban természetesen nem ebbõl a forgatókönyvbõl készül a "világszabadság" eszméjétõl áthatott Föltámadott a tenger; a film annak a Vszevolod Pudovkinnak az utasításai szerint valósult meg, akit írásai alapján Szõts az Emberek a havason születésekor még egyik példaképének tekintett.

Szõts István 1957-ben elhagyta az országot. Ausztriában a Monarchia végnapjairól, a régiót eluraló értékvákuum nagy szecessziós mûvészeirõl rendezett szép mûvészeti filmeket. Legközelebb a hetvenes évek végén, elsõ hazatérése idején vette elõ újra a bukott szabadságharc tragikus témáját. Végre politikai gátak nélkül sûríthette mûvébe a fölhalmozódott tragikus történelmi tudást és tapasztalatot. Talán ez az oka annak, hogy Az aradi tizenhárom inkább lebilincselõ történelmi forrásmunka, szívszorító lélektani dráma, mint forgatókönyv.

A különbözõ rangú, nemzetiségû, származású, vallású és magatartású tábornokok hús-vér emberek, nem pedig mártírhalált halt héroszok sematikus szoborcsoportja. Szõts egyiküket sem teszi meg fõszereplõnek. Néhány helyszínen, kiélezett helyzetekben, egy-két határozott vonással rajzolja meg eltérõ életútjukat, személyiségüket, gondolkodásmódjuk sokféleségét. Pusztán a Szõts minden filmjét átható alapvetõ értékek: a tisztesség, az igazságban való hit és a remény, valamint a kétségbeesés fûzi össze õket. A velük szemben állók sem egyöntetûen hóhérok. A történelmi források alapján dolgozó Szõts az "ellenséggel", egy szebeni szász származású osztrák ezredessel mondatja el a helyzetbõl levonható többoldalú igazságot. Konrád ezredes elutasítja a haditörvényszék elnöki báb-szerepét, mert tiszti becsületével összeegyeztethetetlennek tartja, hogy koncepciós perben vegyen részt. Mint császárhû katona, harcolt a magyarok ellen, de annak is szemtanúja volt, hogyan gyilkolták Nagyenyeden vagy Zentán az oláh és a rác nemzetiségek -- divide et impera -- a magyarokat. Konrád szerint a tábornokok nem hazaárulók, mert a magyar nádor, Habsburg István fõherceg parancsainak engedelmeskedve harcoltak Jellasics ellen. Szõts a bresciai hiéna, Haynau vérszomja mögött is meglátja az embert: a hajdani árvagyereket, aki büszke katonaként rendre alulmaradt a Kiss Ernõvel vívott kártyacsatákban. A forgatókönyvben szereplõ ítéletvégrehajtó jó mesterember, aki mindent elkövet, hogy legalább áldozatai kínjait enyhítse.

A tizennegyedik mártír, a miniszterelnök koncepciós perét dolgozza fel Szõts István a G. B. L. (Gróf Batthyány Lajos fõbenjáró pere és vértanúsága) címû irodalmi forgatókönyvben. Az utókor által is sokszor méltatlanul háttérbe szorított Batthyány sorsa attól jelképes és tragikus, hogy nemzet és hatalom kettõs malomköve között õrlõdve mind az anarchiával, mind a forradalommal szemben megpróbálta az országot a törvényesség útján tartani. És a fizetség: a radikális magyarok legalább annyira kívánták a halálát, mint a Kamarilla.

Szõtsöt nemcsak mûvészi végzete, hanem történelemszemlélete is utolérte 1956-ban. Noha történelmi filmtervei jóval elvontabb morális síkon mozognak, semhogy a jelennek szóló parabolikus utalásokat lehetne kiolvasni belõlük -- Szõts az efféle áthallásokat nemcsak politikai, hanem mûvészi okokból is elutasította --, a forradalom mégis sok mindent visszaigazol, illetve elõrevetít pályáján. Talán leginkább Bibó István alakja és magatartása rokonítható a Szõts-féle "harmadikutas" történelmi figurákkal. A felelevenítésre váró történelmi példa tehát karnyújtásnyira került; az igazság kimondása a filmes számára egyet jelentett az események dokumentálásával. Szõts a Hunnia munkástanácsának tagjaként maga is részt vett ebben a munkában. A Mindszenty-beszéd vagy a halottak napi megemlékezések névtelen megörökítõjeként a legközelebb került "az események hû és igaz krónikásának" történelemszemléletét meghatározó mûvészi eszményhez -- s egyúttal végzetesen kirekesztette magát a magyar film 1956 után történelmébõl.