A nyomorultak élete, akár a multimédia-hõsöké, ugyanazt a történetet õrli. A pokolban nincs idõ, nincs reménység.

Krasznahorkai regényébõl, a Sátántangóból, filmet lehetett csinálni. Hogy a sokórás mozgóképfolyam nem a hagyományos mozizó-protokoll szerint való alkotás, ez köztudott, ám legkevésbé sem az érték szentségét sértõ blaszfémia. Egy nagy könyvbõl nagy film született.

Ki lehet-e gondolni ennél szentségtörõbb közegváltást?

Igen. Sátántangó és multimédia.

Táncra fel!

A Filmvilág legutóbbi számaiban filmekre és szoftverekre hivatkozva bizonygatta e sorok írója: ha a multimédiának egyszer olyan élmény-keresõ közönsége lesz, mely valóban naponta választ majd kultúrafogyasztó üres óráiban a virtuális valóság és hagyományos mozi között, akkor az bizony a túlvilági és evilági élmény közti választás lesz, a nézõ-felhasználó hangulata szerint. Mondhatni: élet-játék és halál-játék közötti választás.

Mivel hogy a Multimédia = Túlvilág.

És szóljon bár e túlvilág háborúról vagy a kertépítészetrõl, játsszon, játszasson velünk Drakulát vagy Micimackót, a legártatlanabb változataiban is megérint minket -- jókedvû és kíváncsi felhasználókat -- az elmúlás szele.

Túlvilág a multimédia, mert hogy világnak bizonyosan világ, de benne nem vág rendet az idõ, melynek sodrában más világok (például a mozié) a maga világ-utazójának akaratától függetlenül huszonnegyed másodpercenként változik. Hiányzik a történet, mely amúgy, akármiféle is, az evilági élet dramaturgiát követi, ahogy a mesefonál legombolyításával egyszerre fogynak a percek és évek: a játék és az élet ideje. A „tiszta" multimédiához dramaturgiai mintát nem a Sors szolgáltat, mint a játékfilmhez, hanem az élet utáni kísértet-bolyongás, mennyei körtánc, lakoma, körbe-körbe séta az elíziumi mezõkön, esetleg az örökös szenvedés a kör-körös pokol-bugyrokban.

Forgás, vergõdés, körforgás -- Örök Sötétségben vagy Örök Világosságban. Elvben ebben az utóbbiban is, ám a Pokol a szórakoztató virtualitás mai állása szerint mindenesetre piaci elõnyt élvez a Mennyországgal szemben. A tömegszórakoztató pokoljárás pedig magától értetõdõen a mûvész-pokoljárással szemben élvez elõnyt. Ez nem jelenti azt, hogy a multimédia-mûvészet ne volna születõben, és nem kellene odafigyelnünk rá, ha a jövõvel tartunk. Mégis: a mozikban mostanság nem került szemünk elé egyetlen elit-kulturális példa sem, amikor a multimédia új, túlvilági dramaturgiáját szemléltetni próbáltuk, csupán jobb-rosszabb tömegfilmek, melyek a komputer-világ valamely vetületével érintkeznek: Nirvána, Sárkányszív, A jövõ hírnöke...

Dance macabre elõtt és után

Pokolban játszódik-e a Sátántangó egyáltalán? Nem minden elemzõje értelmezi így: van, aki a megváltás elmaradását tartja hangsúlyosnak, vagyis elfogadja, hogy a sok-órás mozgóképfolyam mégiscsak idõben hömpölyög, és hagyományos módon egyetlen súlyos esemény, egyetlen fontos hír hozza mozgásba a narrációs gépezetet. A telep lakóit hatalmába keríti a remény. A remény születése, formálódása, színeváltozása, elenyészése maga a történet. Történet pedig csakis e földi világban játszódhat: halál és pokol elõtt, ahol még joggal hihet a halandó egy lelkek megmentésére ajánlkozó Irimiásnak és Petrinának. A lelkeket becsapták: Pokolba jutnak majd, de hát ez már a történet vége.

Védhetõ értelmezés talán ez is, csakhogy miért ne tiszteljük meg (ha ez tisztelet) Krasznahorkait és Tarr Bélát azzal, hogy a mûveiknek adott címeket szó szerint vesszük akképpen, ahogy ez bizonyos súlyos szavaknak „teologizáló" közegben egyébként is kijár. Az elõzõ Tarr-film címe: Kárhozat. E filmben még valóban mintha terve, élet-terve volna mindenkinek, mintha egy régóta tartó keserves út meglesett pontján látnánk reménykedni, bûnbeesni, és szó szerint elkárhozni hõseinket. Vagyis elindulni a kárhozat felé.

A kárhozat (az elkárhozás evilági folyamata) után mindenekelõtt az idõ szûnik meg. Ha viszont a Pokolban nincs idõ, lehet-e akkor róla filmet csinálni? Bizony, kevés film játszódik a pokolban, de a filmtörténet elsõ száz évében e kevésnek alkotói közül is, úgy tûnik, egyedül Tarr Béla képtelen átsiklani pokol és idõ összeférhetetlenségének problémája felett.

A film lényege az idõbeliség, a pokolé az idõtlenség. Nincs más megoldás: a végnélküliséget véges filmhosszal, tempóval, ciklikussággal kell helyettesíteni. Kérdés: mennyi az annyi? Mennyi az éppen elengedõ a végesbõl, hogy érzékeltethesse a végtelent?

Éppen annyi, egy másodperccel sem hosszabb, egy ismétlõdéssel sem több, mint amennyi elviselhetetlen. Úgyis fogalmazhatnánk: elég csak egy másodperccel több, mint amennyit a mozgókép gazdag konvenciói rendkívüli esetben még engedélyeznek. Elég egy másodperccel hosszabb snitt-hossz, vetítési idõ annál, mint amennyivel a Sátántangó „szokatlan hosszúságú mozidarabként" még beletartozna saját médiumába. Filmet nézünk, és közben mondogatnunk kell magunkban, hogy ilyen film nincs. De ha nem film, akkor nem is az idõt-múlató életet modellálja. Ha pedig nem az életet, akkor micsodát? Azt, ami az élet „után" (és mégsem után, mert nem idõben) következik.

A táncrend

Sátántangó. Vegyük komolyan ezt a címet is. Világos: a Sátán a pokol lakója. De miért, és kivel tangózik? Természetesen a kárhozott lelkekkel. Középkori szakmunkáktól Sartre-ig, Hieronymus Bosch-tól Thomas Mannig számos pokolbéli büntetés-szenvedés koncepciót, képes, szemléletes részletezõ útmutatót ismerünk. Ezek közül a tangóhoz talán a örökkévalóságig örvényben sodródó, egymáshoz közelítõ, de egymást soha el nem érõ szerelmesek Dante-i víziója áll legközelebb, a pokol meghatározott bugyrából. Mások, más bugyrokban ugyan nem szerelmesen kerülgetik egymást, de a tangó analógiája azért nem áll igazán távol az Infernó egyetlen, a költõk és misztikusok által rendre örökkévalóságig ismétlõdõ, végtelen ciklusként elképzelt tortúra-változattól sem.

Sartre Zárt tárgyalásában a „pokol a másik". Táncpartner a másik kárhozott lélek, aki bûnhõdni segít. Világos beszéd, mely nemcsak megengedi a tánc-hasonlatot, de a Sátántangó emberi konstellációira különösképpen érvényes. Azonban a címet mégsem magyarázza. A címben maga a Sátán szerepel. Õt kell partnerként elgondolni, vele kell a pokolbéli tangót értelmezni.

Tangó a Sátánnal: errõl a minõsített tortúráról Danténál nem esik szó. Vajon milyen lehet? Nyilván, amilyennek egy igazi tangónak lennie kell. Hirtelen remény, más táncnál elképzelhetetlenül világos ígérete a szerelmi beteljesedésnek. Azután elhajlás, fejfordítás, két lépés hátra. Majd remény és ígéret megint.

Valóban, ilyesmi nincs Danténál. „Hagyj fel minden reménnyel!" Aki belépéskor megérti ezt az intelmet, azt odabent már az ördög sem tudja rászedni. Egyébként is, Dante korában ez a pszichologizáló kínzás nem csupán túl rafináltnak számított volna, hanem káromlás-gyanúsnak is: mintha a sötétség fejedelmének a maga birodalma határain belül meg volna engedve, hogy néha Megváltónak adja ki magát, és úgy tegyen, mintha a Kapu feliratát mégsem kellene teljesen komolyan venni, reményre bíztathasson, és Irimiás képében megtáncoltathassa a lelkeket...

Nem, ilyesmi nincs Danténál. Sartre-nál sincs.

Talán Thomas Mann Doktor Faustusának egyenesen a Sátántól származó Pokol-leírása áll legközelebb a Sátántangó „remény-tortúrájához": „Ezt csak nem cselekedhetitek meg a lélekkel? Megtörténik, megcselekedtetik, távol a felelõségre vonó szó hatósugarától, a hangszigetelt pinceveremben, mélyen Isten hallótávola alatt..."

Ez már tényleg vonatkozhat minden elképzelhetõ rosszra, nemcsak tûzre és jégre, szurokra, a testi fájdalom változatos bugyraira, hanem akár erre a sehol sem szereplõ ál-megváltás játékra is. Megváltás-játékra a pokol megválthatatlanságán belül.

Néptánc, körtánc

A Sátántangó kárhozottjai szegények, lecsúszottak.

Végtelen sok eszközzel ábrázolta már ezt az állapotot film és irodalom, dramaturgiai eszközökkel is természetesen. Ám hogy az igazi szegénység, a végleges kirekesztettség arról ismerszik meg, hogy az igazi szegényeknek nincs is történetük, hogy életük már nem út, ennek filmes köznyelvi kifejezhetetlenségét, és ami ebbõl következik még talán senkinek sem volt korábban bátorsága saját mûvészi vállalkozásába belefoglalni.

Drámában, mondjuk Gorkijnál, ugyanezt az ábrázolási paradoxont annak idején közönségsikerrel sikerült megértetni és megoldani. A drámának ugyanis elegendõ a nyomor csapdáját mint a kárhozottak jelenét megmutatni, kinagyított pillanatként a menedékhelyet, mely pillanat természetesen ismétlõdik, de hangsúly mégis a jelenléten és a pillanaton van.

Tarrnál, aki filmet csinál, viszont az örökkévalóságon. A bûnhõdés végnélküliségén. Ennyiben mégiscsak epikus eszköztár szükségeltetik, ha egyszer a múló idõt kell érzékeltetni ahhoz, hogy az idõtlenség képzete teljes súlyával, sokkoló erejével a nézõre nehezedjen...

Tánctermek

Jöhet végre a szentségtörõ kérdés: mit kezdhetne egy adaptáló kedvû multimédia-mûvész a Tarr-opusszal, elfogadva tételünket, miszerint ha valaki, hát õ otthon van a pokolban, merthogy saját médiumának közeg-törvényeihez igazodva bármit, bármilyen célból rendez is be, abból úgyis csak „túlvilág" születhet? Mi történne, ha a Sátántangó mégiscsak idõben sorba-fûzött bugyrait valaki szétterítené, és kijelölné (vagy ki sem jelölné!) a pokol-járás ajánlott útvonalait..?

Lenne egy hajnali szobánk az álmából ébredõ Futakival, ahol távoli harangszó hallatszana. Nem folyamatosan hallanánk: várni kellene Futakival együtt, és nemcsak egy formabontó mozgóképfolyamnyi hat-, hét-, nyolcórányi idõt, hanem akár napokat is, amíg a harang végre megint megszólal. Pontosabban: újra és újra látogatnánk a szobát, be-benéznénk, közben áttanulmányoznánk a doktor ismétlõdõ feljegyzéseit, mindig majdnem ugyanazokat, a kihagyott órákról, és várnánk. A harang pedig elõbb-utóbb megint megszólalna. Ha már nem Futaki szoba-konyhájában, akkor egy körkörös bugyorral beljebb, a doktor szobájában, ahonnan Futakit lesi, vagy még egy bugyorral beljebb, a doktor feljegyzéseiben, ahová Futaki és a többiek, Schmidt, Kraner, Halics beköltöznek, és továbbkínlódva, a doktor saját szenvedésének krónikási foglalatában, örökké a helyükön maradnak...

Meddig tartana Irimiás és Petrina útja a városba? Meddig fújná a szél elõttük szemetet? Addig talán, ameddig a képsor idõtlenséget jelentõ, ezért elfogadhatatlanul hosszú, de másodpercben mégiscsak kimérhetõ ideje megengedi? Természetesen nem. A multimédia-változatban Petrina és Irimiás örökké úton vannak, és a szemetet örökké fújja a szél. Digitalizált változatuk a multimédia valamely alkalmas szerkezetébe zárva, szó szerint vég nélkül „baktathat, csak baktathat..."

Meddig kínozza a kislány, Estike, a macskát?

Mindig kínozta, és kínozni fogja. A macska szenvedése ciklikus, körkörös, semmi köze holmi idõben beteljesedõ evilági végzethez, mely az álat kimúltával beteljesedik. Tartson hát akkor valóban örökké! És tarthat is, csak nem moziban kell nézni, hanem meg kell néha látogatni, mint helyet (és nem mint idõt!) egy web-site szegletben, egy CD-ROM menü-ponton...

Meddig táncolnak a kocsmában hírekre és megváltásra

várva? Természetesen táncolni fogják Irimiás „megváltás-projektjének" lezárulása után is. Továbbjutnak egy belsõbb körbe, egy mélyebb bugyorba, és táncolnak tovább. És természetesen a büntetés felelõsei, az ördögök -- Irimiás és mindenkori beosztottjai -- maguk is megosztják majd a bûnhõdés fájdalmát és végtelenségét az egyszerû kárhozottakkal, akiknek napi, körönkénti szenvedésérõl -- a Sátántangóról -- posztjuknak, beosztásuknak megfelelõen gondoskodnak. Ahogy a könyv is, a film is sugallja, újabb és újabb körök, újabb és újabb bugyrok következnek. Vég- és remény nélkül. CD-ROM-változatban térbeli megjelenítésük igazi kihívás az ördöggel cimboráló virtuális valóság-dizájnereknek.

Csak egy tánc volt

Lehet-e multimédiát csinálni Tarr Béla filmjébõl?

Ez idõ szerint valószínûleg (és szerencsére?) nem lehet. A végtelen ciklusok ugyan valóban túlvilági terekké varázsolnák az idõt, és ez talán - ha egyszer úgyis a pokolba kalauzol minket - az „eredeti" film írójának, rendezõjének szándéka szerint való volna. Csakhogy Tarr nyilván azt is akarja, hogy nézõi ne csak a kirekesztettek és lecsúszottak idõn kívüli szenvedését, hanem az örökkévalóság lelki terhét is teljes beleérzéssel vállukra vegyék. Essenek csak kétségbe a kárhozat kiszabott idejének ciklikus végtelenségtõl! Még evilági idõérzékkel sejtsék meg, mit is jelent a túlvilági idõtlenség, és borzadjanak el tõle!

Ezt a multimédia-fogyasztó (nézõ, játszó, böngészõ) természetes szabadsága kizárja. Hiába kínálja magát a csillogó ezüst korongon egyszerre és örökké minden, a végtelenségre nem lehet kóstolgatva ráérezni. A pokol élõ halandóként, vagyis kívülállóként való bejárása is feltételez kényszert és korlátokat. Legalább annyit, hogy a kijárat mégse legyen bármikor elérhetõ közelségben, akármennyire magától értetõdõvé teszi is ezt a digitális adathalmazok mûszaki lényege. Hiszen lehet, hogy Dante Vergilius vezetésével sérthetetlenül járja útját, de legalább a „quit" gomb luxus-opciója nélkül.

Vagyis: ha egyszer majd a Gép olyan virtualitást kínál, melyben a szabad és türelmetlen barangolást, és persze a gyáva megfutamodást legalább akkora protokolláris akadályok nehezítik, mint a csukott ajtók és a zsúfolt széksorok a sötét moziteremben (és bugyorról bugyorra továbbmenni, de maradni is fájdalmasan nehéz lesz), akkor szólhat majd multimédia-mûvészet igazán hitelesen a kárhozat idõtlenségérõl.

Persze lehet, hogy akkor sem. Lehet, hogy még több kell. Futaki? A doktor? Irimiás? Tarr filmjében több javaslatot is kapunk, mikor, kinek a szemével lássuk a gyehennát. VR-játékosként, multimédia-utazóként, mondjuk, maradhatnánk önmagunk is. Egyetlen szabály kötne csak. Ha egyszer beléptünk, ne lépjünk ki többé.

Újmódi befogadási szabály, új típusú mûélvezethez.