A kerekasztal-beszélgetés résztvevõi: Almási Tamás, Salamon András filmrendezõk és Bognár Szabolcs, a Fõvárosi Szociális Központ és Intézményeinek szakmai igazgatóhelyettese.

-- Mind a hárman úgy döntöttek, életük valamelyik szakaszában, hogy akár hivatásként, akár a filmes pálya egyik állomásaként azokkal az emberekkel foglalkoznak, akiket Magyarországon szegényeknek neveznek. Mi volt az a belsõ indíték, ami erre késztette önöket?

-- Salamon András: Engem inkább marketingszempontok vezettek. Életem elsõ dokumentumfilmje 1989-ben azért szólt a hajléktalanokról, mert azt vettem észre, hogy bár én nagyon sok hajléktalant látok az utcán, nem látom õket viszont a tévében, még kevésbé a moziban. Úgy gondoltam, nekem, aki filmesnek készülök, érdemes ráugranom erre a témára, hiszen senki más nem foglalkozik vele. Az a dolgom, hogy jó filmeket csináljak, gondoltam, és akkor már miért ne róluk.

-- Szóval pusztán a hiányt érzékelte, személyes indíttatásai nem voltak?

-- Salamon: Természetesen sok minden más hiányára is felfigyelhettem volna. Hogy a filmesek által fel nem dolgozott témák közül miért pont a hajléktalanokhoz, általában a szegényekhez vonzódtam? Talán mert ez nagyon látványos, filmen jól megragadható, hálás téma, azonnal nyilvánvalóvá válnak a sorsok. Ráadásul akkoriban még könnyen megközelíthetõk voltak ezek az emberek, a filmesek még nem járatódtak le annyira a szemükben, mint azóta. Késõbb, a hajléktalanokról szóló filmjeim forgatása során, egyre többször találkoztam azzal, hogy ezek az emberek azt mondták: "ti csak csináljátok rólunk a filmet, mutogattok bennünket, mint a majmokat a ketrecben" -- idézet egy filmembõl, amelyet a szeméttelepen készítettem --, "mi meg azóta is itt vagyunk". Mások meg azt mondták: "adjál pénzt, ha forgatni akarsz, hiszen te meggazdagodsz belõlünk". És tényleg így van: ha meggazdagodni nem is fogok a filmjeimbõl, de "abból élek", hogy õk ott élnek a szeméttelepen. És hazugság volna, ha azt mondanám, hogy a filmem segítségével majd bárki is kikapaszkodik a szegény létbõl. Ez nem így megy. Mindössze arról van szó, hogy én "ráálltam egy sínre", jó filmeket akarok csinálni, és ezek a filmek többnyire a vesztesekrõl szólnak.

-- Almási Tamás: Én saját, nem rövid pályámon sohasem csináltam tudatosan filmet a szegényekrõl vagy hajléktalanokról. Azt viszont vállalom, hogy minden filmemben igyekeztem a vesztesek, a gyengébbek oldaláról közelíteni. A másik különbség, hogy Salamon Andrással szemben engem kifejezetten zavar, amikor rájövök, hogy a filmembõl árucikk lesz. Nincs ebben semmi farizeusság: én nem szeretem a szociofotót, a szociofilmet, szerintem ugyanis ezen a földtekén emberek élnek, és az, hogy szegények vagy gazdagok, létezõ és fontos különbség köztük, de semmiképp sem kizárólagos meghatározója egy embernek. Épp ezért zavar, ha valakit azért mutogatnak, mert szegény. Bár lehet, hogy ebben a zavarban a lelkiismeretfurdalás mûködik: sokszor szégyellem magam, pusztán azért, mert rajtam jobb ruha van, mint rajtuk.

-- Az ózdi sorozatából pedig logikusan következett, különösen a Meddõ címû részben, hogy olyan életeket mutat meg, amelyeket a nyomor tesz kétségbeejtõvé.

-- Almási: Igen, de sohasem azért foglalkoztam ezekkel az emberekkel, mert szegények. Igyekeztem kerülni, hogy ez a vonásuk domináljon. Úgy éreztem, ha kategorizálok, minõsítek, megsértem õket. Már csak azért is, mert egy filmrendezõ nem tetszeleghet messianisztikus szerepben -- mi ketten biztosan nem is tesszük --, nem hiheti, hogy segíteni tud bárkin is. De azt sem állíthatom, hogy bármiféle tudatos szolidaritás lenne bennem, habár tény, hogy amint ilyen témával találkozom, a gyengébb, a tehetetlenebb oldalára állok -- ez nyilván sok mindenbõl következik, neveltetésbõl, kultúrából, alkatból --, még akkor is, ha tudom, egy dokumentumfilmesnek nem szabad igazán állást foglalnia. A lelke akkor is óhatatlanul benne van a filmjében.

-- Ha jól értem, más folyamatokra figyel, más sarokpontokat keres, amikor filmet csinál, ám ha ezeknek része a szegénység és a nyomor, ez is óhatatlanul megjelenik a filmjében.

-- Almási: Úgy van. Olyannyira, hogy mérhetetlenül zavar, hogy például a Meddõ címû filmembõl nem lett ügy. A fehérvári Rádió utcai ügybõl, ami ehhez képest csak egy ügyecske volt, világbotrányt csináltak, természetesen joggal. Ami Ózdon történt, az nagyságrendileg különbözött ettõl, mégis agyonhallgatta az ország.

-- Akkor mégiscsak azt várja a filmjeitõl, hogy megváltást hozzanak bizonyos helyzetekben...

-- Almási: Persze, a filmek igen. Én nem. Egyébként a Meddõben is vastagon ott van a cigánykérdés: ennek ellenére tudatosan kerültem, hogy a filmemben elhangozzék az a szó, hogy cigány. Mert az én számomra nem az a lényeges, hogy ami ott történt, egy cigányemberrel, egy fehérrel vagy egy sárgával történt. Engem struktúrák, folyamatok, a kiszolgáltatottság állapotai érdekeltek.

-- Salamon: Én korábban szociofotókat csináltam, aztán többek között Zolnay Pál filmjeiben voltam segédoperatõr, és közben én is hasonló felismerésekre jutottam, amelyekre Almási Tamás. Egyetértek azzal, hogy a szegényeket, ha lehet, még jobban beledöngöli a földbe az, ha fényképeken mutogatják õket. Mégis úgy gondolom, felmentést és igazolást ad a munkánkra az, ha másokból megértést, részvétet váltunk ki a szereplõk iránt. Én mindig közelrõl filmezek le embereket, nyilván Almási Tamás is, ami azt jelenti, õk tudják, hogy benne vannak a dologban. Van köztünk kapcsolat. Vannak filmek, amelyekben érzékelhetõ a filmkészítõ távolságtartása, kívülállása; ez a magatartás nem teszi lehetõvé, hogy a szereplõ emberként megnyilvánuljon, hogy sorsa legyen, hogy egészben mutassa meg önmagát. Én nem így csinálok filmet. Valószínûleg ezért találkozhatom olyan reakciókkal, hogy nicsak, ez a család ott él a szeméttelepen, mégis milyen kedvesek, vagy hogy ezek az emberek egy lerobbant cigánytelepen élnek, mégis ismerõs a sorsuk. Tehát az az aha-élmény váltható ki másokból, amelyhez ilyen filmek nélkül sohasem jutnának el. Ez lehet a haszna egy dokumentumfilmnek: a megértés, a részvét, a szolidaritás érzésének a felkeltése. Ha a film jó. Ha rossz, sokkal többet árt.

-- Almási: Minden alkotó hatni akar. Lehet persze rossz, azaz hazug filmmel is hatni. Ez etikai kérdés, a filmkészítõ etikai alapállásának a kérdése: hogy a filmes, vizuális eszközökkel az ember visszaél-e vagy sem. Ez az, amirõl András beszélt: tilos árucikket csinálni az emberekbõl, még akkor is, ha késõbb maga a film árucikké válik is, hiszen sugározzák televíziók, sõt, esetleg még fizetnek is érte. Kell hogy mûködjön egyfajta szimpátia, szolidaritás, közösségvállalás bennem, amikor látok egy embert, egy családot megnyomorítva, megalázó helyzetben élni, és ezt meg akarom mutatni másik ezer, tízezer embernek és családnak. Azt a közfelháborodást, azt a szégyent, amelyet a nézõk ilyenkor megélnek, szinte hõmérõvel lehet mérni az utcán. Nagyon ostobák a televíziós szerkesztõk, amikor nem vetítik ezeket a filmeket, hiszen ezzel a hatással nagyon jól lehetne élni. Meg lehet mutatni, persze, azt is a tévékben, hogy Iránban már ötéves korukban katonának nevelik a gyerekeket, ami valóban döbbenetes dolog, de ugyanilyen döbbenetes, hogy Magyarországon biológiailag és szellemileg a létminimum alatt élve nõnek fel generációk: eleve így jönnek a világra, és esélyük sincs rá, hogy valaha is kilépjenek ebbõl.

-- Bognár Szabolcsnak ezzel szemben, gondolom, kifejezetten az a dolga, hogy bizonyos kategóriákban gondolkozzon -- szegényekben, hajléktalanokban --, rájuk figyeljen.

-- Bognár Szabolcs: Én a munkám során az ún. "három h-s" esetekkel találkozom: halmozottan hátrányos helyzetûekkel. A húsz év alatt, amióta szociális munkásként dolgozom, ebbõl a három h-ból négy lett: hihetetlenül halmozottan hátrányos helyzetû emberekkel vagyok kénytelen foglalkozni. Mindenesetre itt most hármunk alapállásában az a közös, hogy meggyõzõdésünk, nem szabad kiretusálni a magyar valóságból azokat, akik így élnek, sõt, a legnagyobb nyilvánossággal kell megismertetni a helyzetüket. Ugyanis mindaz, amit a filmesek leforgatnak, illetve amivel én boldogulni volnék kénytelen, önmagában botrány. Csakhogy mivel köztük élek, és kénytelen vagyok nap mint nap megélni a teljes tehetetlenségemet, a filmesekkel ellentétben elmondhatom magamról, hogy én egy hitelesen kiégett ember vagyok. Ma a terepen alulfizetett szociális munkások dolgoznak, csupa olyan ember, aki vagy hülye, vagy megszállott, vagy hívõ, vagy már-már kórosan igazságkeresõ, de szeretne bizonyos sikereket elérni: ha már az egyes embereken nem tudunk is segíteni, legalább arra szeretnénk felhívni a figyelmet, legalább az ilyen beszélgetésekben, hogy a szolidaritás, a részvét egyre inkább kivész az emberekbõl. Én az elsõ hajléktalannal 1979-ben találkoztam -- akkor a IX. kerületi gyámhatóság vezetõjeként dolgoztam --, akinek, kikerülvén az állami gondozásból, nem volt hová mennie. Már akkor botrányosnak találtam, hogy az állami gondozásból kikerülõ embereknek nincs hol folytatniuk az életüket. A helyzet máig nem változott: évente kétezer volt állami gondozott kerül az utcára. Ma már munkásszállás sincs, ahol végsõ esetben fedelet találnának. Aki a mai napon betölti a 18. életévét, az holnap valamelyik hajléktalanszállás lakója lesz -- ha szerencséje van, tekintettel a szûkös férõhelyekre. Hatezer hajléktalan-ágy van az országban, miközben csak Budapesten az én legszerényebb számításom szerint 13-15 ezer hajléktalan él. Ilyen körülmények között felelõs politikus szájából nem hangozhat el az a mondat, amely elhangzott a fõváros szociális ügyeiért felelõs személy szájából, hogy persze, segíteni kell, de sajnos azt is tudomásul kell venni, hogy mindenkin nem lehet; aki ezt nem veszi tudomásul -- és itt a fõnökömre, Iványi Gáborra célzott --, az nemcsak önmagát hozza nehéz helyzetbe, hanem az intézményét is. Márpedig ha az ember nap mint nap a hajléktalanok közt él, ezt nem veheti tudomásul.

-- A hetvenes évek vége óta végzi ezt a segítõ munkát. Már akkor közkeletû nézet volt, hogy a lecsúszott emberek önmaguknak köszönhetik a sorsukat, õk maguk felelõsek azért, ha elnyomorodtak, épp ezért sem részvét, sem szolidaritás, sem segítség nem illeti meg õket. Hogy tapasztalja, mennyire él ma ez a szemlélet?

-- Bognár: A társadalom korábban is létezõ megosztottsága az elmúlt évtizedben nyílttá vált; ezzel együtt az értékkáosz is súlyosabb lett. Döbbenten látom, hogy ugyanazok hörögnek a dávodi kislány abortusza ellen, akik aláírásgyûjtést kezdeményeznek a halálbüntetés bevezetése érdekében. Erõsödik a társadalomban a kirekesztõ hajlam, a hárítás, a bûnbakkeresés, egyre erõsebb és általánosabb a demagóg kispolgári attitûd: természetes, hogy ez a szemlélet a hajléktalanokat is sokkal erõsebben sújtja. A politika pedig belenyugszik ebbe, tûri, hagyja, nem kifogásolja, nem lép föl ellene, mert a tömegek szavazataira játszó politikusi rövidlátás mûködik benne. És gondoskodni sem kíván az elesettekrõl: az alatt a húsz év alatt, amelyet én a pályán töltöttem, nullára csökkent a szociális lakásépítések száma, sõt, 1989 után a látens hajléktalanokat felszippantó és szem elõl eltüntetõ munkásszállók is szinte teljesen megszûntek: tíz éve a KSH még hatvanezer munkásszálló-férõhelyrõl tudott a fõvárosban, 1998. január elsején hatezerrõl. Ötvennégyezer emberrel nem tudunk elszámolni! Azt hiszem, a szegények, hajléktalanok helyzete csak akkor nem lenne botrányos, ha egy adott országban a szegénység mértéke a világ jobb állapotú régióihoz viszonyítva átlagosnak mondható lenne.

-- Almási: Miért? Tíz utcán alvó ember miért kisebb botrány, mint tízezer?

-- Bognár: Azért, mert Koppenhágában csak az a négyezer ember alszik az utcán, aki minden segély és jövedelemforrás ellenére -- mert lökött, elmebeteg, alkoholista, narkós -- az utcát választja. Iványi Gábor nemrég megjelent Hajléktalanok címû könyvében leírja, hogy a Magyarországon ma élõ hajléktalanoknak öt százaléka választja önként ezt az életmódot, kilencvenöt százaléka viszont akaratán kívül csúszott bele. Ez a botrány!

-- Salamon: Ez valóban botrány, az én problémám viszont a következõ: vajon igazságtalan dolog-e az, hogy akik a legszörnyûbb helyzetben élõkrõl csinálnak filmeket, nagyon kellemes tengerparti szállodákban élveznek végig filmfesztiválokat, nagyokat reggeliznek, és a következõ filmjük anyagi fedezetét kellemes beszélgetések közepette teremtik elõ, és az elkészült filmjeik árából viszonylag normális szinten élik az életüket? Igazság-e az, hogy én otthon meg tudok mosakodni, miközben holnap egy olyan féllábú kisfiúról fogom forgatni a filmem következõ jelenetét, akit koldulásra kényszerítenek?

-- Maga szerint?

-- Salamon: Szerintem ez így rendben van. Ha nem tudnék megmosakodni minden nap, képtelen lennék felkészülni arra a munkára, amelyet nagyon komolyan veszek. Még akkor is rendben van, ha végül sorsára hagyom is azt a kisfiút, akivel korábban azért utaztam Romániába, hogy visszaszerezzük a koldusmaffia által elrabolt mûlábát. De hát mit tehetnék? Szégyenkezzek amiatt, hogy jobb helyzetben élek, mint õ? Vagy törõdjek bele, hogy mindketten éljük a saját életünket, és a két sors egy adott pillanatban, egy filmforgatás erejéig keresztezi egymást?

-- Természetesnek és normálisnak tartom, ha egy-egy ilyen dokumentumfilm megnézésekor, amilyeneket önök is készítenek, engem, a nézõt, elfog a szégyen, hiszen nekem megadatott, hogy normális körülmények közt éljek, és a felháborodás a világ igazságtalanságán, mert esélyt sem ad ezeknek az embereknek, hogy kikapaszkodjanak a nyomorból. De nem hiszem, hogy sors- és életközösséget kellene vállalnom mindazokkal, akiknek a helyzetérõl értesülök. Úgy gondolom, az érzékenységemet, az értük való felháborodás képességét nem szabad elveszítenem.

-- Salamon: Igen, én is így látom. Nekünk, dokumentumfilmeseknek, az a dolgunk, hogy ezeket az embereket és élethelyzeteket felfedezzük, megformáljuk, és másokat értesítsünk errõl. De a kishíreknek, a napi híreknek, a szegényekrõl szóló napi beszámolóknak azért többnyire a televíziókban lenne a helyük. Amelyek, ha meg is jelenítik ezeket a problémákat, hitványul teszik, szakmailag elfogadhatatlan módon. Az MTV 1-en megy például a Dosszié címû mûsor. A dolog érthetetlensége ott kezdõdik számomra, hogy egy közszolgálati mûsort magáncégek szponzorálnak, ami tudomásom szerint tilos. Az viszont már szakmailag és erkölcsileg megengedhetetlen, hogy a mûsorban látok egy jelenetet, ahol a riporter Boss-öltönyben, díszzsebkendõsen sétál egy elítélt mellett, akinek keze-lába össze van bilincselve, köztük három méter magas drótkerítés, és az élet dolgairól beszélgetnek. A következõ mûsorban, ugyanilyen átöltözõ mûvészként, arról beszélget egy hóhérral, hogy mielõtt felakasztotta az elítéltet, vajon érzett-e szagokat, és milyen hangokat hallott. Aztán a halálraítélttel arról társalog, hogy milyen érzés a kivégzésre várni. Én ezt emberi szempontból és a szakmai etika szempontjából köztörvényes dolognak tartom -- ha egyáltalán lenne ilyen kategória a filmes-tévés szakmában. Még akkor is, ha szakmailag profi módon van megcsinálva a dolog. A kereskedelmi tévékben viszont jobbára fércmûvek készülnek: még ha akadnak is a szegénységrõl rövid tudósítások, non-fiction beszámolók, azok felszínes fércmûvek.

-- Almási: Ráadásul dokumentumfilmnek hívják õket, noha nem azok, sõt még csak nem is riportok, de még csak nem is filmek.

-- Salamon: A nézõk pedig úgy gondolják, hogy értesültek valamirõl. A tévék meg kipipálják a dolgot, lám, õk ezzel is foglalkoztak. A TV2 egyik mûsorvezetõje képes volt arról beszélni, hogy az entertainment után most az infotainment korszaka következik, vagyis az ilyen típusú hírekkel is szórakoztatni kell az embereket.

-- Igen, az az ideológia van mögötte, hogy az embereket csak úgy lehet érdekeltté tenni bizonyos információk befogadásában, csak úgy lehet megnyerni õket bármely ügynek, ha közben szórakoztatják is õket.

-- Almási: Ami abszolúte nem igaz, ráadásul ezek a beszámolók nem hírt közvetítenek, hanem hírt csinálnak. Ami szintén a szakmai etika kérdése.

-- Salamon: És a hogyan sem mindegy, vagyis az, hogy amit észreveszünk, megtalálunk, azt hogyan csináljuk meg. Konrád György A látogató címû mûve, amely a hatvanas évek végén a szegénység irracionális bugyraiba vitte el az embert, úttörõként Magyarországon, nemcsak azzal sokkolt, hogy te jó isten, a VII. kerület mélyén micsoda körülmények között élnek vizes szobákban félõrült gyerekek, hanem a szöveg minõsége is olyan volt, hogy feltettem a kezem, és azt mondtam, soha eddig ilyen színvonalú tudósítást nem olvastam. Azt hiszem, Magyarországon volt néhány olyan dokumentumfilmes is, például Zolnay Pál, akik átvitték ezt a magasra tett lécet: amit észrevettek, azt költészetté emelve mutatták meg a filmjeikben. Ez sokunkra hatott úgy, hogy érdemes ebbe az irányba menni: érdemes átvenni a minõség igényét, a látószögét is.

-- Almási: Ezért sem választanám külön a dokumentum- és játékfilmeket. Ez pusztán stíluskérdés. Minden mû, ha eljut az alkotás rangjáig, öntörvényû. Azaz önmagában, minden elõzetes ismeret nélkül is meg kell tudnia magyarázni a világot. Mindaz, amirõl itt beszélünk, mûvön kívüli ügy. Tudnunk kell róla, éreznünk kell, de az elkészült mûnek önmagáért kell beszélnie. Éppen ezért nagyon veszélyes a társadalmi problémák napi szintjén leragadni. Ezért van az, még ha sokan megköveznek is érte, hogy én sohasem dolgozom szociológussal. Nagyra becsülöm a szociológiát, de nem akarom, hogy egy olyan gondolkodásmód befolyásoljon, amely idegen a filmtõl.

-- Vagyis amelyik már munka közben elrendezi magát a dolgot, ha éppen nem prekoncepcióval indul neki egy forgatásnak.

-- Almási: Igen, hiszen a szociológia tudomány, az a dolga, hogy saját elvei és módszerei szerint elrendezze és magyarázza a valóságot. A mûvészet más módon kell hogy beszéljen ugyanezekrõl a dolgokról. Tudom, hogy van szociografikus irodalom is, film is, de szerintem ez a fából vaskarika.

-- Bognár: Annakidején, 1971-ben az MTA-ban folyt egy nagy szegénységkutatási program Kemény István vezetésével, amelyet a nyilvánosság elõl teljesen elzártak, jószerével egyetlen megállapítása miatt, hogy ugyanis a hivatalosan közzétett adatokhoz képest sokkal nagyobb a baj. Ezek az adatok ma már publikusak, de a helyzet annyiban nem változott, hogy a politikának a nyilvánvaló botrányokra sincs válasza. Ennek is következménye, hogy az utóbbi években hallatlan nagy elbizonytalanodás uralkodott el a szakmámban is, bennem is. Hajnóczy Péternek volt egy jó mondata erre az állapotra: "Sötét van, mint egy fasírtban". Nem hiszem többé, hogy az egyes emberek segítésén keresztül nagyobb hatást lehet kifejteni. Ma mindenkinek jogában áll társadalmi problémákról nem tudomást venni, agyonhallgatni. És ha az ember tevékenységének a hatékonysága legfeljebb családi körben igazolódik vissza, ha azok a szférák sohasem rezonálnak, ahova az ember az üzenetét szeretné eljuttatni, igenis csak a megkeseredés marad.

-- Salamon: Én filmes vagyok. Ha a filmem egy fesztiválon díjat kap, vagy ha három kollégám azt mondja róla, hogy jó volt, nekem ez ugyanannyit ér, mint ha a polgármesteri hivatalban azzal fogadnak, hogy képzelje el, hússzal csökkent a hajléktalanok száma. Ha a film jó, én megtettem, ami tõlem elvárható, függetlenül attól, hogy a valóság változott-e a filmem nyomán vagy sem. Számomra tehát nem ez a mérték. Ha a rossz helyzetben lévõkrõl szóló filmjeim hatástalanok abból a szempontból, hogy ez a réteg nemhogy szûkülne, hanem nõ, korántsem jutok arra a következtetésre, hogy abba kell hagynom a tevékenységemet. Számomra ebbõl az következik, hogy még jobb filmeket csináljak róluk, még azzal sem kell törõdnöm, hogy ezeket a filmeket bemutatják-e egyáltalán.

-- Amikor egy-egy ilyen dokumentumfilm elkészül, amely hatásosan, hitelesen, szakmailag kifogástalanul szól, mondjuk, a szegénység problémájáról, ez nem jár-e azzal a veszéllyel, hogy a nézõ hajlamos lesz azt hinni, hogy nem a világ egy szeletét látta, hanem a valóságot a maga teljességében? Ilyesfajta torzításveszély nem áll-e fenn?

-- Almási: Minél jobb egy mûalkotás, annál inkább így hat. Orson Welles rádiójátéka a harmincas évek Amerikájában, amely arról szólt, hogy marslakók támadták meg a Földet, pánikot okozott a hallgatók között. Én örülnék neki, ha nálunk is pánik törne ki sok helyen, sok emberben, ha netán levetítenék a filmjeinket, sõt, esetleg még meg is ismételnék. Minden alkotó arra törekszik, hogy minél erõsebb érzelmi hatások érjék a befogadót. Ugyanakkor a vizuális kultúra, a médiapiac szélesedése azért azt a terhet leveszi az ember válláról, amit az "egy televízió, egy mozi"-rendszer rakott rá. De az a felelõssége mindig megvan az alkotónak, hogy ha másra nem, az édesanyjára meg a mozigépészre olyan hatással van, amibõl baj is lehet. Egy igazi jó film, az igazán nagy mû mégis harmóniát ad az embernek -- Fábri Zoltán, Szabó István is elmondták ezt --, nem elaltatnak és elkényelmesítenek, hanem feloldanak valamiféle görcsöt. Én ezt tartom az akármilyen jó elektronikus sajtó és a dokumentumfilm közti alapkülönbségnek. A médiának nem is feladata ilyen mûveket létrehozni, ezért mérhetetlenül bosszantó, ha mégis dokumentumfilmes babérokra pályázik hevenyészetten összedobott rövidfilmekkel. A minõség alapkritérium. És az érzékenységünk is, aminek alapján mûködünk: tudnunk kell odanyúlni azokra a helyekre, amelyek nemcsak adott pillanatban, hanem hosszabb távon is fontos és érzékeny pontjai egy társadalomnak. A Fotográfia címû film ma is ugyanúgy hat, mint annakidején. A tegnapi híradó esetleg már ma is érdektelen. Én most fejeztem be az ózdi sorozatomat: az a tizenegy év, amit végigforgattam, arról szól, hogy múlt el, roppant össze és rokkant meg egy város, egy iparág, és vele együtt az emberek. De a film végére odaírtam -- öt éve még nem tettem volna meg, idegennek éreztem volna a filmtõl, ma már viszont úgy gondolom, nagyon sok folyamat zajlik együtt, és ezek együttese igaz a mai Magyarországra --, hogy miközben Ózdon a szemünk elõtt omlik össze a gyárkémény, rabolnak ki mindent és halnak bele emberek mindebbe, tehát egy egész világot látunk elpusztulni, aközben Magyarország végrehajtotta a rendszerváltást, az EU-tagság küszöbén állunk ...

-- Salamon: Én beszéltem olyan emberrel a Meddõ vetítése után, aki napokig a film hatása alatt állt, napokra sokkolta, amit látott. És a Meddõt véletlenül bemutatták a televízióban is. Csak hát több száz dokumentumfilm készült el az utóbbi években is, köztük igen kiváló filmek, amelyeknek esélyük sincs rá, hogy a televíziókban megjelenjenek. Tehát beszélhetünk mi most akármennyit a szegénységrõl meg arról, hogy nekünk az lenne a feladatunk, hogy másokat tájékoztassunk róla, hogy kiváltsunk mindenféle pozitív érzéseket és indulatokat annak érdekében, hogy a szegénység megszûnjön, ha fórumunk viszont nincs hozzá.

MUNKANÉLKÜLIEK, SZEGÉNYEK, HAJLÉKTALANOK

Nyomordokumentumok (Válogatás)

Almási Tamás: Ózd-sorozat 1987-97

Czabán György--Pálos György: Tiszta fekete (Képnarancs, 1994)

Dettre Gábor: A felettünk való mindig.... (MTV Opál, 1993)

Domokos János: Végjáték (ELTE Videókommunikáció, 1995)

El Eini Sonia: Pillanatnyi elmezavar (MTV Dokumentumfilm Stúdió, 1995), Nagymama ebédje (MTV Belpolitikai Stúdió, 1996)

Fekete Doboz: Hajléktalanok (1991)

Gulyás Gyula: Mámó (Bodográf, 1992-97)

Gulyás János: Ahol cigány van, ott már gond van (Videográfia, 1995)

Kõszegi Edit: Roma sorsok-sorozat, Csövesek, csicskák (Fórum Film, 1995), Idõtlen mese (Fórum Film, 1997)

Mihók Barna: Remeték a vízen (BBS, 1995)

Mihályfy László: Hajléktalanok (1991), Hajléktalansirató

(Art FilmGalery Bt., 1993)

Moldoványi Ferenc: Ha megeszünk egy hódot ( Fórum Film--MTV Dokumentumfilm Stúdió, 1994)

Oláh Gábor: Életbevágó (1997), Szerencsés emberek (Fórum Film, 1997)

Rick Nóra: Leányregény (MTV Ifjúsági Stúdió, 1994-95)

Salamon András: Hajléktalanok (1989), Cigányok (1989), Hõs utca (MTV Opál, 1991), Gyerekek a városban (MTV Opál, 1991), Egy vidám nap a szeméttelepen (MTV Opál, 1992), Cigányballada (1992), Elhagyott emberek (1993), Fiatal bûnözõk (1994), Ózdi képeslapok (1994), Koldusgyerekek (MTV Belpolitikai Stúdió, 1994), Lujza utca (1995), Huttyán (MTV Belpolitikai Stúdió, 1996), Városlakók (Hunnia Filmstúdió --MTV, 1997)

Schiffer Pál: Videoton sztori (Budapest Filmstúdió, 1991-93), Elektra, avagy Bevezetés... (Budapest Filmstúdió, 1992-95), Törésvonalak (Budapest Filmstúdió, 1996-97)

Siklósi Szilveszter: Elhajított emberek (Fórum Film, 1996)

Tényi István: Karácsonyi kolduskantáta (1991), Az én dühödt Magyarországom (Fórum Film--Fiatal Magyar Filmkészítõk Alapítványa, 1992), A nyomorúság körgyûrûi (MTV, 1994)

Tímár Péter: Hajlékbemutató (Argus, 1996)

Varga Ágota: Gyerekgyilkosok I-II. (MTV Belpolitikai Stúdió, 1994), Kilakoltatás, Törmelékturkálók (MTV, 1995)