A hatvannyolcas párizsi forradalom "nagyfilmje" máig nem készült el. Talán mert Godard a Weekend kétélû szatírájában elõre megcsinálta.

Kezdjük a zûrzavarral: "hatvannyolc" hat vagy nyolc van. Más a diákokat és professzorokat gyilkoló kínai vörösgárdistáké, mint a rendõrattakban elvérzõ mexikói diákoké, más a cseh mint a lengyel, más az amerikai, mint a francia. Képzeljük el együtt azon a reményektõl forró 68-as tavaszon, mondjuk Prágában, az emberarcú szocializmust építõ cseh reformereket és az emberarcú kapitalizmust építõ amerikai virággyermekeket, akik épp azt bontják le a maguk szelídebb módján, amit a cseh diákok építenének, és az ifjú kínai kultúrforradalmárokat, amint páros lábbal rúgnak mindkét gyûlöletes ("revizionista", "kapitalista") arcba, és Sorbonne-ról érkezõ párizsi molotovkoktélos diákokat, Mao legjobb tanítványait, amint megilletõdötten figyelik keleti mestereik áldásos munkálkodását. Vérben úszó bohózat lenne, Übü királyfi a forradalom eszeveszett szerelmi délibábjairól, ahol mindenki abba szerelmes, aki õt legjobban gyûlöli, ahol mindenki azt gyilkolja, akit legjobban szeret. Godardnak ezt a filmet kellett volna megcsinálnia, ehelyett (még a párizsi lázadás idején) inkább a Pravdát forgatta le, amelyben leleplezi a cseh forradalom igazi arcát: maoizmustól felnyílt szemmel észrevette, Dubcek nem más, mint a Nyugat lakája, Chytilová pedig Hollywood ügynöke (amelyrõl késõbb egy keleti-parti campuson majd még lerántja a leplet: az álomgyárat a CIA igazgatja). Godard mentségére szóljon: a történetnek megvan a párdarabja, nem is egy példányban. Ott van mindjárt a párizsi forradalomról mit sem sejtõ több tízezer román diák esete, akik virágesõvel fogadják az otthoni válság elõl Bukarestbe "látogató" De Gaulle elnököt, és a szocializmus diszkrét bájáról mit sem gyanító francia elnöké, aki megdícséri a román felsõoktatási rendszert, mert bölcs elõrelátással csak az oda illõket engedi egyetemre. Eszünkbe juthat a forradalmasodó Cannes-ban tétovázó, izgatottságát sûrû konyakozással csillapító Forman esete is, aki messzirõl jött vendégként értetlenkedik, nem is tudja mit mondjon azoknak a felhevült francia filmeseknek, akik a burzsoá fesztivál bezárását követelik. Még akkor sem lát tisztán, amikor a Carlton Hotel lázadói és ellenforradalmárai közt kitörõ csata kezdi kísértetiesen kopírozni a Tûz van, babám! tûzoltóbálját: Godard-t egy felhevült nézõ pofozza, Truffaut a színpadi azáleák közül tápászkodik, miközben Carlos Saura a vásznat (és versenyfilmjét) elrejtõ függöny zsinórját ráncigálva lebeg a civakodók feje fölött, élet és film között.

xxx csillag

A Carlton Hotel csetepatéja nem perifériális esemény, ha groteszkebbre, és kisszerûbbre is fordult, mint az a diáklázadás és általános sztrájk (hat és tízmillió között becsülik a munkabeszüntetõk számát, nem járt vonat, repülõ, álltak a legnagyobb gyárak, bezártak a párizsi nagyáruházak), amely akkoriban megrázta egész Franciaországot. Párizs forradalmi lángjait a papa mozijának izzó celluloidja lobbantotta fel. Ha 1789-et a filozófusok találták föl, a kis francia forradalmat, 68 májusát, a filmesek.

És õk is vesztették el.

A mai elemzõk úgy vélik: 68 politikai forradalma elbukott, de életmódforradalma diadalmaskodott. Szabadabb és szabadosabb világban élünk, mint élnénk 68 nélkül. Elsõ hallásra hihetõnek tûnik, de szembesítve a tényekkel, a gyõzelmi jelentés megcáfolódik. A századvég nyugati kultúrája egyáltalán nem azokon az modelleken alapul, amelyeket az új hullám (és a beatmozgalom) megálmodott, ezek az ideálok legfeljebb kis csoportok hitelveiként élnek tovább, hanem azon a fogyasztói életszemléleten, amit a papa és mozija az agyakba táplált az ötvenes, hatvanas években. A különbség legfeljebb annyi, hogy a Hímnem, nõnem alternatív címét idézve, a mai fiatalok már apa nélkül nõnek fel, nem "Marx és a Coca Cola gyermekei", csak és kizárólag a Coca Coláé. A mai fiatal rebellisek már nem az ideált, a lehetetlen követelik, csak a mindennapi csokoládét, cigarettát, chipset, Cola Light-tot. Gyerekkoruktól a Bounty lázadói: mindenre képesek egy kis kókuszreszelékért. A Mankindnál fontosabb a discman. A szamothrakéi Nikénél a nájki. Nincs nagy bajom vele. Csakhát 68 nem errõl szólt. És az élet sem. Hogy mirõl szóltak a diáklázadások, hagyjuk is, nincs annyi papír a nyomtatómban. Hogy mirõl az élet, nem elég rá a hatmilliárdszor X megabyte memória. De néha elég egy négysoros epigramma, a Négyszáz csapás vagy a Kifulladásig 90 perce. Míg társadalomban élünk nem vagyunk szabadok, a rend, a kultúra, amibe beleszülettünk, megszabja az életünket. Az ép érzéknek lázadnia kell ez ellen. Az ép észnek pedig tudnia, hogy nincs hová menekülni. Godard 68 elõtti nagy filmjei mind a társadalom hideg falait tapogatják. A Bolond Pierrot kalandos robinzonádja során kiderül, nem lehet elrejtõzni a lakatlan idillbe, a társadalom bennünk van az édenkertben is. Ha már romantikus nagy szerelem nem adatik meg, lehetséges-e a boldogság minimálprogramja, az otthon melege, a megbúvók szerelme: a nemleges választ a Hímnem, nõnem lelketlen bisztrókban, zakatoló metrószerelvényekben szétrázódó, elkallódó szerelmi története adja. A Két-három dolog, amit tudok róla hõsnõjének pedig már ilyen kopott kis története sincs. Csak hosszú, letöltendõ büntetése egy rideg lakótelepen. A Weekend az élvek felé indul, majd a politikai cselekvés felé fordul, de egyikben sincs köszönet. A kispolgár hétvégéje ideiglenes szabadulásból végleges rémálommá változik, csakúgy mint a társadalom kollektív weekendje. A "vissza a természethez!" Rousseau-i reménysége a kannibalizmus szabadságát hozza vissza, nem a személyiségét. Mondja a rendezõ Godard, de a politikus Godard másképp gondolja: amit mi szatírának látunk, okkal, õ halálosan komolyan veszi: és mint filmjének hõsei, maga is Seine és Oise megyei irokéz lesz. Maoista propagandafilmes. Az okos, megrendült, tanácstalan Jean-Luc Godard átadja évekre átadja a helyét a dogmatikus, magabiztos, kegyetlen Saint-Just Godardnak. Kétszeresen is zsákutcába tévedt: az életmód forradalmát politikai forradalomra cserélte, és ráadásul egy primitív és közveszélyes programba bódult bele. Amilyen korszerû volt az esztétikája, olyan avítt volt a politikai doktrinája. A Bolond Pierrot óta minden filmjét áthatotta a politika, de ott is, a Weekendben is erõsebbnek bizonyult az irónia ellenpontja. A Brechttõl eltanult és filmre alkalmazott elidegenítõ effektek (narráció, inzertek, kommersz és magaskultúra állandó egymásban tükröztetése, a különbözõ stílusokat, eljárásokat, mûfajokat ütköztetõ kollázstechnika) leleplezték a bornírt hitelveket. Jóllehet Brecht neve az egyetlen, melyet a Chinoise maoista színészforradalmára nem töröl le a nagy gondolkodók és mûvészek neveivel teleírt tábláról, az önirónia jótékony hatása itt már nem mûködik: Godard "kis vörös filmecskéje" teljességgel élvezhetetlen és hamis, mintha csak Dosztojevszkij váratlan fordulattal isteníteni kezdené az Ördögeit. Godard elhitte, hogy "a burzsoázia borzalmára csak még több borzalommal lehet válaszolni". Miként azt is, hogy az egyéni szabadsághoz a közösség diktatúrája vezet el. De akkor mi baja volt a fogyasztói világgal? Talán az, ami minden üres lelket és elmét kétségbeesésbe kerget: "e nagy szabadság folyton fenyeget". Vagyis igazából a folytonos választás kényszerét gyûlölte. Az érzelmes Rousseau életének fekete foltja a közöny: gyerekeit lelencházba csapta. A metszõen okos Godard titkos perverziója a butaság volt?

A hatvannyolcas francia forradalom nagyfilmje máig nem készült el. Talán mert nem lehetne másképp látni, mint ahogy Godard a Weekendben elõre látta. A cseh tavasz és nyár kikezdhetetlen ügy volt, lázadás a zsarnokság ellen, puszta kézzel, tiszta szívvel, a párizsi május, legalábbis az én szememben pótcselekvés, és tragikomédia: a lázadás vágya erõsebb volt, mint a lázadás szükséglete. Egy olyan "életmódforradalom", amelyik a francia nemzeti színházból, az Odeonból kitessékeli a színészeket, hogy az épületben politikai agórát rendezzen be, nem gondolja komolyan, amit ígér. Az életforma forradalmárát költõnek hívják, a "minden hatalmat a képzeletnek!" szlogenjét csak õ, és a filmes, a festõ, a színész valósíthatja meg. És csakis õ: kezdjünk szélsebesen csomagolni, ha politikus szájából halljuk ugyanezt. A nagy költészet forradalma nem csak a papírlapokon, a celluloidon hat. A fejekben, következésképpen az utcákon is. "Újra feltalálni a szerelmet" (ahogy a Bolond Pierrotban mondják), az új hullámnak ezerszer jobban sikerült, mint a forradalmas szexuáldogmatikának.

De hová tûnik újra és újra a költészet sokezer megawattja? Az új hullámokat nyomtalanul beissza az iskolaudvarok homokja, a tanórák unalmas sivataga. Mintha Baudelaire vagy Rimbaud, Godard vagy Truffaut sosem élt volna. Ha tízmillió francia látja (és érti) a Weekendetés a Négyszáz csapást, az lett volna az igazi forradalom. Talán nem a filmeseknek kellett volna propagandistává lenniük, hanem a politikusoknak filmrendezõvé, talán nem az Odeonból kellett volna parlamentet einstandolni, hanem a nemzetgyûlésbõl mozit. De ki látott már olyan forradalmat.

"Fin des contes. Fin du cinéma." Vége a mesének. Vége a mozinak. Olvashatjuk a Weekend végén. Vagyis: ideje cselekedni. Godard azt hitte, most kezdõdik a forradalom. Pedig épp véget vetett neki. Ahogy az új hullámnak is."A nyelv határai a világ határai, ahol elfogynak a szavaim, ott ér véget a világom." Mondja a Két-három dologban.... Most elfelejti, hogy a többi csak politika: mindent nulláról akar kezdeni, letörli a szavakat, és a képeket, utcakõvel indul új birtokot hódítani a képzeletnek. A többi néma csend, áttetszõ celluloid.

A forradalom fölfalja a gyermekeit. 68 tanúsága szerint a filmjeit is.