Abban a meseszerûen nagy, négy utcára terpeszkedõ háztömbben lakott, ahol a gyerekkorom telt. Néztem idõnként a parányi erkélyrõl, ahogy a kutyáját sétáltatja vagy beül a töfögõ Trabantjába. Divatos színészek akkor már nem jártak Trabanttal. Õ nem volt divatos, õ Hamlet volt, a hatvanas évek kétkedõ, töprengõ "elveszett nemzedékének" - Andrzej Wajdával szólva: a mi nemzedékünknek - a Hamletje. Nem kreatúrája volt ama furcsa, remények és kétségek között hányódó korszaknak, hanem a hõse. (Miként a robbanékony, lázadó Viszockij-Hamlet is a hõse volt az egy generációval késõbbi Moszkvának, talán egész Kelet-Európának.)

És a hõse volt - mint késõbb oly fájdalmas, õszinte és pontos önkritikával írja: gyakran téveteg, balga hõse - elõzõ korszakoknak is. Filmvásznon õ testesítette meg a háborút túlélt nemzedékek reményét, amint a Valahol Európában kölyökcsapata élén egy új, jobb világ felé menetel, vagy ahogy a Budapesti tavasz végén, a háború sokkját átélten - mely sorsot a valóságban is átélni kényszerült - áll a meglóduló, nyüzsgõ város újraéledõ forgatagában, az eljövendõ szabadságban reménykedve. Aztán jöttek a sematikus fõszerepek, a rendíthetetlen arcélû vállalatvezetõk és párttitkárok, nem álltak jól neki, más alkat volt, miként nem állt jól neki - errõl maga ír a legélesebb önkritikával - az akkori röpke színházpolitikai szereplés sem, mely soha nem opportunizmusból, mindig hitbõl fakadt. Az ébredés a rossz álomból, a keserûség ott munkál Hamletjében, s ott a késõbbi filmszerepekben, mikor már ismét megtalálta a maga arcát és hangját, egyidõben a magyar film megújulásával. Szabó István szép filmjében õ az Apa, egy nemzedék - az utána következõk - eszményképe. Kovács András Falakjában pedig a lázadó, vad Latinovits és a konzervatív Mensáros között õ a korszak kulcsfigurája, a változások mellé álló, a konzervativizmussal szembeforduló megfontolt reform-értelmiségi. Ennek a kornak is - mások mellett - õ volt a hõse.

Aztán valahogy kikoptak a filmekbõl a hõsök, s kikoptak a tûnõdõ értelmiségiek is. Már senkit nem érdekelt Hamlet. Az utolsó ilyen figurát Herskónál játszotta, az N. N.-ben - vele nemcsak ez a szerep, maga Herskó is búcsút intett -; a film végén a hõs autójával a Dunába zuhan, a kor kétségkívül legkiválóbb kritikusa szerint ideje is, az ilyen alakok kora lejárt.

Lejárt, valóban.

Ettõl kezdve már csak jelentéktelen szerepekben tûnik fel a vásznon, 1980-ban kerekre zárja a filmes pályáját a Radványi Gézának tisztelgõ - s Radványi oeuvre-jét is kerekre záró - Circus Maximus-szal, majd a nyolcvanas-kilencvenes években már egyáltalán nem áll a kamera elé.

Eltûnõdhetünk a pazarláson. Ám ezt is a javára fordítja: kis színtársulatok, ígéretes vidéki truppok mellé áll, roppant nevével, tekintélyével és tehetségével. Könyveket ír, vagy féltucatnyit; ha nem lett volna minden idõk egyik legnagyobb színésze, tudná mindenki, mekkora prózaíró.

Nem öregedett: haja ugyan fehérbe váltott, arcán megszaporodtak a barázdák, mégis, egész alkata, a szeme csillogása valahogy kisfiús maradt; senki nem hitte volna, hogy már a nyolcvanhoz közeledik. Gyönyörû, érett arca volt, akár az idõsödõ Jean Gabinnek, csak finomabb metszésû, áttetszõbb. Hamlet örök-fiatalon. A világ öregedett ki mellõle: idétlen, koravén lurkók mindenütt. Õ most már mindörökre ott menetel a kölyökcsapat élén, nyitott ingmellel és égõ tekintettel, a távoli, kopár horizontot fürkészve, valahol Európában...

Báron György