Schiffer Pál rendszerváltástani dokumentum-eposza a született alkalmazottak végsõ vereségérõl szól.

Egy háromrészes, egy kétrészes és egy "szóló" film alkotja Schiffer Pál eposzát, A Videoton-sztori, a Törésvonalak és az Elektra, gyakorlatilag mindhárom a Videotonból elbocsátott munkások további sorsát vizsgálja, õket követi nyomon a dokumentumfilm a rendezõ által korábban kimunkált, újszerû módszereivel, beleértve az utcára küldés megismételhetetlenül dilettáns és embertelen "forgatókönyvét" is, jóllehet az Elektra portréfilmként is értelmezhetõ. Együtt látva megrendítõ és felkavaró élmény.

Elfogult vagyok, szeretem Schiffer Pál filmjeit, elfogult vagyok általában a jó dokumentumfilmekkel szemben, elfogult a munkásokkal szemben, azonosulni tudok az elbocsátott munkanélküliekkel, ismerem azt a rettenetesen irracionális élményt, és mindazt, ami utána következik. Schiffer azon kevés értelmiségi közé sorolható, akit megfogott a munkáslét, tágabban az úgynevezett egyszerû emberek, köztük például a cigányok és más, társadalmilag "alultáplált", hátrányos helyzetû csoportok, rétegek valósága, a mély kútba nézõ szédülete és elragadtatása. Az alkotó érti ezeket az embereket és bizonyára a maga módján vonzódik is hozzájuk, hiszen a közeledés ehhez a világhoz egy mágikus ponton túl szerelmes és mámorító. Egyik "hõsével" például a sorozat vége felé már nyíltan tegezõdik, ami, úgy tudjuk, a mûfajban nem bevett szokás, itt mégis értelme, funkciója van.

Ad-e felmentést az utókor arra a zavart, idegesen rögtönzõ, a következményeket cinikusan semmibe vevõ folyamatra, ami 1991-tõl gyakorlatilag napjainkig tart, és ami szétvert egy osztályt, átrendezte, összekuszálta a társadalom képét, szerkezetét, sorsokat rajzolt el, családokat, érzelmeket szaggatott szét, életminõségeket tett semmivé? Schiffer Pál tulajdonképpen ezt kérdezi filmjében, és vívódása a mi értetlenségünket is tükrözi: mi szabadult itt el? Az indulatok? Egy közgazdasági absztrakció? Az ember tépelõdik, különösen e filmek után, van-e fontosabb egy emberek alkotta társadalom számára, mint maga az ember? Vagy csak álmodunk és fel fogunk ébredni? Most szembenézhetünk azzal a rideg ténnyel, hogy a munkás csupán a bõvített újratermelés élõ alkatrésze, akinek -- rosszul hangzik --, de szinte életeleme a jámboran tûrt kiszolgáltatottság sajátosan renyhe szabadsága, aki a munkában áldozza fel magát, cserébe viszont övé a "semmiért nem vagy felelõs" nagy-nagy lelki ajándéka, a lelkiismeret kényelme. Ez életmód, az egyik szereplõ úgy fogalmaz, õ született alkalmazott.

A sorozat harsány, propagandisztikus, archív jelenettel indít, a Videotonban kitüntetések, díszoklevél méltatja a mamutvállalat sikereit, mint tudjuk, akkoriban a Vidinek focicsapata is volt (van?), generációk nõttek fel a vállalat jótékony oltalmában, a filmben mindenkinek mindenkije a Videotonban dolgozott, dolgozik, apja, anyja, rokonai, a Vidiben dolgozni létforma, egyben a boldogulás záloga, maga az élet. Aztán valami történt, amit rendszerváltásnak hívnak, és egyik napról a másikra valahogy minden elromlik, és senki nem ért semmit. Kihalt mûhelyek, unatkozva is feszült várakozás, nincs munka. A film nem sugallja, de a közhiedelem szerint ez az az idõszak, melyben az eladásra szánt vállalatok tudatos lepusztítása, ellehetetlenítése, a dolgozók elûzése nyomán némelyeket -- az egyik szereplõ szavaival -- "helyzetbe hoznak", és például a huszonnyolc milliárdot érõ céget megvásárolhatják három milliárdért. De honnan van három milliárdjuk? A szép, szelíd arcú, a "nevesítés" során megismert fiú, R. Csaba mint keresztény Istenben reménykedik, aki majd gondoskodik róla (kár, hogy késõbb nem találkozunk vele), eszébe sem jut Istenétõl megkérdezni, hogy honnan vannak valakinek máris milliói, és neki miért nem adott az Úr?

Jéghideg, már-már expresszionista, orwelli jelenet az a késõbbi részekben is megismételt lassú névsorolvasás, amelybõl mindenki megtudja, mennie kell. A képsor olyan, mint egy ítélethirdetés, és az üzemcsarnokban most nincsenek vezérek, miniszterek, büszkén dagadó mellû, rövidnyakú pártkorifeusok és csatlósaik, a KISZ, a Vöröskereszt és a Nõtanács sem képviselteti magát, nincs Himnusz, zászló, vörös abrosz, az Internacionálét sem énekli senki, és sehol nincs a Szakszervezet. Ott ül egy csomó szerencsétlen ember és kiszolgáltatottan a sorsára vár, ami tulajdonképpen már beteljesedett. Látható, hogy csak sejtik, de nem fogták fel, mi is történt velük, F.-né felkiált: tényleg! Milyen furcsa! Aztán hõseink kilépnek a semmibe, és kezdetét veszi egy modern, 20. századi tömeges vesszõfutás.

Van egy tetszetõs elmélet, mely szerint a "gondoskodó állam" és a "mindenható gyár" nem tanította meg az embereket az elmúlt évtizedekben az állóságra [kézirat?], nem fejlõdhetett ki például a vállalkozó szellem, a verseny is ismeretlen volt, és a munkanélküliek minden problémája ebbõl adódik, nem tudnak élni, az új kihívásoknak nem tudnak megfelelni. Ha viszont valaki Nyugatot járva nem csak áruházi eladókkal, hamburger-sütõkkel, és a szex-piac üdítõen romlott szereplõivel érintkezik, tudja, ez a népréteg ott is ragaszkodik a munkahelyhez, a munkához, mint egyetlen olyan dologhoz, amihez ért, és amivel önmagát, létét nap mint nap igazolhatja, szükség van rá. Ha például Japán munkásait, alkalmazottai kötõdését vizsgáljuk munkahelyeikhez, látható, ott ez a jelenség esszenciálisan van jelen, és ha ez a kapcsolat a gyári himnuszt éneklõ, közös testgyakorlatokat zokszó nélkül végzõ munkás és a munkáltató között megszakad, borul minden, bizonyára földrengés lesz, szökõár, és kitör a vulkán. Itt nem történt semmi, akinek szerencséje volt bekerült Schiffer filmjébe, következésképpen fennmarad emléke az utókornak, aki pedig nem volt ott, arról nem tudunk semmit. Az egyik csoportnak öt perce volt, hogy elfogadja a "közös megegyezés" csalafinta megoldását, lassan homályosodó szemek lábadnak könnybe a nem mindig tapintatos kamera elõtt, és F. M. nyíltan bevallja, elérzékenyült. A továbbiakban bátortalan próbálkozásokat látunk, szinte valamennyi szereplõ sorozatos kudarcát, görcsös igyekezetet, fokozatos lecsúszását, a "senki gyermekei" valóban senkinek sem kellenek, már-már egymásnak sem, a vállalkozóvá lett Sz. fokozatosan kisemmizi társait, volt barátait, felfalja vagyonrészüket és valamennyit az utcára küldi. Õ az, aki megérti az idõk szavát és nem kis álszentséggel nyilatkozik barátságról, az új kihívásokról, õ az egyetlen, aki végig merev, "viselkedik", és lerí róla a jövõje: a nagyobb rablók bedarálják majd, de õ ezt nem tudja.

Egy szociológiai vizsgálat, felmérés, dokumentarista kutakodás, különösen ha hosszabb idõt ölel át, mint tudjuk, megváltoztatja a "célszemély", "célcsoport" életmódját, miáltal bizonyos fokig megkérdõjelezhetõ a vizsgálat valóságtartalma. Schiffer módszere mást mutat be: kívül is van és belül is, a riportalanyok megnyílnak, a kérdezõ az egyetlen vigaszuk, aki egyáltalán szóba áll velük, akit érdekel a sorsuk, akinek elmondhatnak mindent, családtag. Ennek a filmsorozatnak ez a nagy varázsa. K. Ferenc, akit különösen csóvál az élet, szereplése vége felé levelet ír a munkaterápiás intézetbõl a rendezõnek: "valahogy jelentkezz!" Kétségbeesett segélykiáltás, és Schiffer jelentkezik. De a többiek is számítanak erre az emberre, aki ugyan néha kegyetlenül kérdez, néha "alákérdez", de legalább kérdez. Nem tudhatjuk, milyen magányba, elhagyatottságba, a depresszió micsoda poklába süppednek hõseink, miután Schiffer levonult a tereprõl.

A dokumentarista egyik íratlan szabálya, nem szabad érzelmileg túl közel kerülni a vizsgált személyhez, közösséghez, de itt dõl minden, Schiffert szeretik, és õ sem közömbös irántuk. És már a nézõ sem. A több évet átfogó filmrészekben ismerõsökké válik néhány állandó szereplõ, az F. házaspár, V.-ék, L. Gyula, és K. Ferenc, és persze Sz., az Elektra hiénává vált vállalkozója, nekik az elbocsátás hideglelõs rituáléjában még tartásuk van, majd az évek során a rendezõ által szervezett újra-találkozásoknál -- Schiffer tudja, az élet nagy dramaturg --, lefokozott, kínlódó embereket látunk a reménytelenség görcsében, némelyiket ápolatlanul, kisebesedve, K. Ferenc elvált, az F. házaspár harmonikusnak vélt közös élete szintén felbomlott, L. Gyula, egy racionálisan gondolkodó, mûszaki értelmiségi a Hit-gyülekezetbe menekül évek óta tartó álmatlan éjszakái elõl, és most már "a lázadás minden formáját elveti", G. bocsánatot akar kérni tizenhárom éves fiától, "amiért erre a világra nemzette". Torokszorító képek.

Az embernek az a sejtése a filmsorozat láttán, hogy az alkotó mintha elõre tudta volna mindazt, ami késõbb bekövetkezett, hiszen ennek a kiváló dokumentumnak ez adja természetes dramaturgiáját, fordulatait, feszültségét, és talán hozzá sem fog, ha hõsei az elbocsátás után elõre láthatóan mindjárt jó munkához, megfelelõ bérhez jutnak, ha boldogulnak, egyben maradnak a családok, mindenki örül, a jók elnyerik, és a rosszak is elnyerik. Ez a sorozat minden illúziók veresége. "Fakó minden teória, a lét aranyló fája zöld", hangzik a Goethe idézet, akár a dokumentaristák jelszava is lehetne, csakhogy Schiffer e roppant eposzában a fa nem aranylik és nem zöld. Csak az indulatok burjánzanak, a szorongás és a tehetetlenség. A nézõben is.