Majdnem annyi idõ választ el bennünket az Agitátoroktól, mint azt az Optimistáktól. Kétszer három évtized a nyolcvanesztendõs Világforradalom bûvöletében.

Sinkó Ervin tizenöt évvel az események után, 1934-ben írja meg a Tanácsköztársaságról szóló regényét, az Optimistákat. A mû elkészülte után közel húsz évvel, 1953-ban jelenik meg. Újabb majd' tizenöt év: az Optimistákból Magyar Dezsõ forgat filmet, ami azonnal dobozba kerül. Tizenhét év után mutatják be elõször nyilvánosan. Az Agitátorok jövõre lesz harminc éves.

Nem a számmisztika iránti feltétlen hódolat íratta le velem a fenti bekezdést, hanem az a különös egybeesés, némi túlzással talán sorsközösségnek is mondhatnánk, amely a két munkát összeköti. Sinkó a szó szoros értelmében évtizedekig talpalt regényével városról városra, kiadóról kiadóra, míg végre létrejött egy olyan politikai konstelláció, amikor – a Szovjetuniónak adott szinte utolsó titói pofonként – Jugoszláviában megjelenhetett az Optimisták, amelyet korábban Moszkvában hol "messianisztikusnak", hol "individualistának", hol pedig nemes egyszerûséggel csak "ellenforradalminak" bélyegeztek. Noha az Agitátorokkal kapcsolatban nem ismertek efféle állásfoglalások – elkészülte után egyszerûen csak nem vetítették, mint ahogy az Optimistákat is egyszerûen csak nem adták ki –, így is világos, hogy a politikai konstelláció mennyire rányomta bélyegét a filmre és történetére: valóban a csillagok szerencsés együttállása, a hatvannyolcas olvadás és az ötvenedik évforduló mérsékelt eufóriája kellett ahhoz, hogy egyáltalán megszülessen, ám annyira nem lehetett szerencsés ez az együttállás, hogy aztán ne lehessen rá nyugodt lélekkel alkalmazni az Optimisták fent idézett jelzõit.

Persze egész más okokból, mert, valljuk be, az Agitátoroknak, noha részleteiben szinte tökéletesen szöveghû adaptáció, nem sok köze van az alapjául szolgáló regényhez. Dehát hogyan is lehetne? Egy új generáció, nem is a fiak, hanem az unokák nemzedéke mit is kezdhetne nagyapái paramarxista katekizmussá merevedett forradalmával? Egy új nemzedék, amely a középkádári érában jut el politikai és mûvészi öntudatának elsõ kiteljesedettnek mondható állomására, egy olyan idõszakban, melyet a szakadatlan kompromisszumkényszer és a bürokratizált közélet jellemez, melynek jóformán egyetlen funkciója, hogy eltagadja, üres frázisokká formálja a "valóságot", doktrínákká az "életet". Ám ezt sajnos, mondhatnám ironizálva, a legkevésbé sem következetesen teszi. Mert az elnyomást és az önáltatást (fõleg, ha némi korlátoltsággal párosul) kellõ eréllyel valóban a végtelenségig lehet gyakorolni. Kellõ eréllyel... Ám amikor megalakul egy többé-kevésbé független stúdió, mint a BBS, amelyet egy évtizeddel késõbb valósággal megszállnak a hihetetlenül tudatos és elképesztõen felkészült dokumentaristák, akik nem átallanak "szociológiai filmcsoportot" követelni, többek között azért, hogy szétrobbantsák az önáltatásnak és a realitással szembeni totális közömbösségnek e funkcionárius-építményét, akkor nincs szó kellõ erélyrõl. Amikor – és még csak nem is "másrészrõl" – feltûnnek a következetesen "pályán kívül" játszó "experimentalisták", megnyílik a két IPARTERV- és a SZÜRENON-kiállítás, majd rövid idõ múlva Balatonboglár; még ha mindez csupán elitista kaparászás az ideológia falán, de mindenképp tettek sorozata, amely – akár önkéntelenül is, de – bomlaszt. Gyenge diktatúra az, amely nem csap le idõben, és buta diktatúra az, amely nem ismeri fel ellenfeleit, még ha azok balról leselkednek is. A "papa rezsimje", mely saját tetteit sem meri vállalni és visszahõköl önnön lehetõségeitõl. Amely irtózik a diktatúra szótól, miközben (eleinte több, késõbb kevesebb) következetességgel gyakorolja azt: a politikai vérfürdõket titokban, szinte szégyenkezve hajtja végre, mert minden bizonnyal retteg a morális felelõsségvállalástól, és ez az állapot késõbb sem változik, csak jóval komikusabb lesz: értetlen kultúrbürokraták téblábolnak a vernisszázsokon és filmbemutatókon, bizonytalan esztétikai döntéseket hozva-halogatva – valóban, mi sem áll távolabb a Kádár-rezsim vonatkozó idõszakától, mint a Tanácsköztársaság Agitátorokban megidézett (majdnem azt mondtam: kiszabadított) szelleme.

Nem mindennapi pillanat az Agitátorok születése, filmtörténeti szempontból sem az. Láthatóan csúcsmodellnek készült, a BBS elsõ "egész estés" játékfilmje, de mindennél sokkal fontosabb, hogy létrejöttekor még egyfelé tartanak a késõbb szétváló utak. Magyar Dezsõ, a szociológiai filmcsoportot követelõk közül talán a legkevésbé kompromisszumkész, aki egy évvel késõbb, a Büntetõexpedíció után, az Agitátorok körüli bonyodalmakat látva végleg elhagyja az országot, szinte teljesen eltûnve a magyar közönség szeme elõl; Bódy Gábor, a társ-forgatókönyvíró és a Botost alakító vitathatatlan fõszereplõ, akinek ez az elsõ voltaképpeni filmes munkája, és aki késõbb inkább az "experimentalisták" felé orientálódott; és persze a többi szereplõ, akiknek nevét a stáblista egy elegáns fordulattal ("mindazok, akik segédkeztek e film elkészítésében") jótékony homályba borítja, ám kilétüket kutatni legalább olyan izgalmas, mint az Optimistákat olvasva azonosítani annak hõseit. Ajtony Árpád, Keserü Katalin, Cserhalmi vagy Hobo, aki polgári nevén alakítja a Lenin-fiúk militáns vezetõjét ("Ha úgy tudnék hinni, mint a Földes Laci!" – sóhajt fel az egyik jelenetben Botos-Bódy). És persze Szentjóby Tamás, aki Szentesit alakítja – azt a figurát, amelyet az Optimistákban Sarkadi néven Lengyel Józsefrõl mintázott Sinkó –, és aki magától értetõdõ természetességgel csempészi be a filmbe – mintegy a mindenkire egyként jellemzõ messianisztikus kommunizmus alternatívájaként – a neodadaista lázadás szellemét.

Persze túlzás lenne állítani, hogy az Agitátorok puszta intellektuális élmény lenne, a rendszer ellenzékének szellemi csemegéje. Csak legrosszindulatúbb kritikusai mondhatják rá, hogy értékei csupán a politikai szembenállásban rejlenek.

Jelentõs filmtörténeti szembenállás is jellemzi Magyar Dezsõ filmjét, mert bár a politikus film nem volt idegen a magyarországi hagyományoktól – a legkézenfekvõbb és tematikai hasonlóságában legmagátólértetõdõbb példa a Fényes szelek: militáns és kisebbségi csoport, a diktatúra, a radikalizmus és az erõszak problematikája. Ám míg Jancsó metaforikus formamániája inkább kételyt ébresztõ, elriasztó és kifejezetten elidegenítõ hatású (persze ebben bizonyosan szerepe volt a NÉKOSZ-mozgalom idõbeli közelségének is), addig az Agitátorok brutális nyersesége már-már katartikus hatást eredményez, pedig hemzsegnek benne a némi rosszindulattal szakmai hibának is vélhetõ ellipszisek, a beleélést ízzé-porrá zúzó inzertek és feliratok; tételszerûség, a zenehasználat didaktikussága, a lélektanilag hiteles ábrázolás teljes hiánya... Nem lehet nem észrevenni az újhullám, de legfõképpen a hatvanas évek második fele Godard-jának hatását. És éppen itt rejlik a filmtörténeti szembenállás: Magyar zseniális magától értetõdõséggel nyúl egy olyan tradícióhoz, amely ebben a radikális, politikus formájában teljesen idegen volt a hazai intézményes filmkészítés fõáramától. És ez a tradíció méltóképp teljesedik ki az Agitátorokban.

Hogy ez miért van így, arra egy másik tradíció megléte a válasz. Magyar Dezsõ annyiban volt szerencsésebb a némiképp tanácstalan, ideológiai gyökereit keresõ Markernél vagy Godard-nál, hogy õ – a kádárizmus említett renyhesége ellenére is – élõ hagyományhoz nyúlhatott. Valójában ez adja az Agitátorok példátlan feszültségét: ahogy Magyar és Bódy, a "segédkezõkkel" együtt, korszerûsíteni próbálja ezt a hagyományt, a Történelem és osztálytudat Lukácsának, Balázs Bélának, Sinkónak nem is annyira messianisztikus, mint inkább szentimentális kommunizmusát... Anélkül, hogy feladnám idegenkedésemet a vonatkozó elméletírókkal szemben, mégiscsak el kell ismernem, hogy van valami meggyõzõ a tettekben megnyilvánuló morális kötelezettségvállalásnak ama izzásában, amely a film alapjául szolgáló szövegekbõl süt. Mára már kétségkívül elavultnak, sõt, bizonyos körülmények között kacajra késztetõnek tûnnek azok az elcsépelt idézetek, hogy "gyávaság mások életét nem kockára tenni", meg a kissé kompromittált, de mégiscsak a lukácsi morál alapkövét képezõ jól ismert hebbeli kádencia ("Ha Isten közém és a nekem rendelt tett közé..." stb.), ám lúdbõröztetõ az a tudat, hogy volt a történelemnek egy olyan szakasza, amikor a fenti elvek valóságos tettek premisszáiként funkcionáltak. Még ha ma sajátosan anakronisztikus is a lukácsi–balázsi "formaadás-elv" átpolitizált variánsa, akkor is az ehhez való következetes ragaszkodás vezérelte õket a kommunizmushoz, és tiszteletre méltó Magyarék azon kísérlete, hogy újjáértelmezzék és korszerûsítsék ezt a hagyományt.

Az újjáértelmezés szándékából adódik, hogy maga a narratíva – a Tanácsköztársaság kronológiája – csak jelzésszerûen van jelen az Agitátorokban. A történések szinte teljesen kimosódnak az állítások, viták és tantételek szûnni nem akaró áradatából. Az események azonosításának, "szavak mögé helyezésének" feladata a nézõre hárul – az Agitátorok kétségkívül feltételez valamifajta "elõzetes tudást", az események felismerésének képességét. Bizonyosan ez is közrejátszhatott a film betiltásában: az ideológia, ilyen töménységben, jobb esetben értelmezhetetlen, rosszabb esetben – például a kései, tudatlan szemlélõ számára – önmaga paródiájába fordul.

Magyar Dezsõ egyetlen módon próbálja csupán hitelesíteni a történetet: egyszerû dokumentumként mutatja fel. Sajátos dokumentumszerûség uralja a filmet, melyben óriási szerepe van Koltai Lajosnak. Rideg, szinte szenvtelen kamerakezelése rendkívül erõteljesen nyilvánul meg, egyszerre kiegészítve és ellenpontozva az elhangzottakat: aki beszél, az látszik, ilyen egyszerûnek tûnik az elv, beszélõ fejek végtelen sorozata a film, még akkor is, ha egy idõ után a beágyazásoknak rendkívül bonyolult szövevényével szembesülünk. Dokumentumképek szaggatják szét a kibontakozni próbáló történetet, azokat mutatván, "akikrõl és amirõl beszélnek". Különös módon azonban e dokumentumfelvételek – talán egyenesen az alkotók szándékai ellenére – nem kiteljesítik a történteket, nem a valósághoz kötnek, ahogy az elvárható lenne, hanem épp ellenkezõleg: valósággal kirángatják a nézõt a filmi elbeszélésbõl. Egy másik szinten, valamiféle "film-a-filmben" gesztussal, például a szovjet elvtárs látogatásakor, éppen a szavak hitelesítése az archív felvételek célja; és épp ez az a pillanat, amikor a naiv és õszinte megdöbbenés a filmet egyébként uraló rideg intellektualitás ellentétébe csap át. Talán csak a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján jut el oda néhány magyar filmrendezõ (elsõsorban Forgács Péter és Grunwalsky Ferenc), hogy a dokumentumfelvételeket oly sokoldalúan és sokértelmûen használja, mint annak idején Magyar Dezsõ. Az Agitátorokkal ellentétben például a Büntetõexpedíció "forradalmi" dokumentumképei inkább az egyféle jelentés irányába sodorják el a filmet. Az Agitátoroknál megmarad a gyönyörû többértelmûség, az irónia lehetõségének izgalma; az "átemelés", az "idézõjel" itt valódi (még ha talán öntudatlan) posztmodern gesztus, a látszólagos radikalizmus tompítása.

Egyedülálló, magányos mû tehát az Agitátorok, mely hiába ötvözött két nagy tradíciót – az újhullámét és a magyarországi messianisztikus kommunizmusét –, folytatás nélkül maradt. Hatvannyolc bukásával mindkettõ kompromittálódott: az elõbbi a filmmûvészetben vagy a "filmesszé" homályába, vagy experimentális gettóba szorult, az utóbbi pedig a politikában az értelmetlen és korlátlan erõszak szinonimájává vált, akár Földes Laci utolsó álma az Agitátorok "kabátáriájában".