Vigo nálunk nem tartozik a közismert rendezõk közé, pedig harminc évvel Truffaut és Godard elõtt õ indította el a francia új hullámot. Curriculum P.E. Salles Gomes nyomán.

Jean Vigo 1905. április 26-án született Párizsban, a Polonceau utca egy piszkos és szegényes, macskákkal teli padlásszobájában. Visszaemlékezések szerint a fiú születése napján Vigo apja azzal invitálta fel magához társait, hogy megmutatja nekik „az új jövevényt". A barátok elõször azt hitték, a pár sokadik macskájáról van szó, és meglepett kacagással vették tudomásul, hogy az új jövevény egy csecsemõ.

Jean Vigo apja, Eugene Bonaventure de Vigo, hivatásos anarchista, újságíró és szerkesztõ volt, Andorra városparancsnokának unokája. Félig árván, törõdés nélkül nõtt fel, hamar elszakadt családjától, s nevét még 17 évesen, egy fiatalkorúak börtönében letöltött megalázó büntetés során az „y a (de) la merde" anagrammájából gyártott Miguel Almereydára változtatta. "Le van Szarva" egyszerre hangzott elõkelõen és vérlázítóan.

A fiatalon elszenvedett, kegyetlen körülmények között letöltött börtönbüntetés a társadalom engesztelhetetlen gyûlöletét váltotta ki belõle. Hamarosan csatlakozott a párizsi anarchista mozgalomhoz, amelynek idõvel egyik országos jelentõségû szervezõjévé és vezetõjévé vált. Anarchista pályafutását fia születését követõen is politikai börtönbüntetések és emigrációk tarkították; volt úgy, hogy a család a börtönben ünnepelte a karácsonyt.

Almereyda 1913-ban szakított az addig általa szerkesztett és sikeressé tett La Guerre Sociale címû anarchista újsággal, és Le Bonnet Rouge (Vörös sipka) néven alapított szatirikus lapot. Ez a lap nyitottabb volt a felsõbb politikai régiók felé, s — nem teljesen makulátlan — üzleti manõverei és befolyásos támogatói révén a sokáig szegénységben élõ Almereyda rövid idõ alatt nagypolgári jólétre tett szert, amiért korábbi anarchista barátainak egy része elfordult tõle. 1917-ben, a francia jobboldal elõretörése Georges Clemenceau második miniszterelnökségéhez vezetett. A nemzeti radikális Clemenceau, akit kíméletlen politikai támadásai miatt „Tigris"-nek neveztek, a hatalom átvételét politikai rágalomhadjárattal kezdte. E hadjáratnak volt egyik, voltaképpen kisebb jelentõségû állomása a Le Bonnet Rouge körül kirobbantott pénzügyi botrány (amolyan korabeli „Tocsik-ügy") . Az újság pénzügyi tanácsadója (Almereyda tudta nélkül) német eredetû pénzt fogadott el a lap számára. Az ügy kapóra jött a jobboldali körökben régóta gyûlölt Almereyda letartóztatására. Vigo apját néhány nap múltán, még mielõtt az ügy a bíróságra kerülhetett volna, a börtönben tisztázatlan körülmények között megfojtják, nevét pedig az elkövetkezõ hónapok különféle politikai pereiben és botrányaiban folyamatosan rágalmazzák. (A korabeli francia jobboldali sajtó többnyire „az áruló"-ként emlegeti.) Jean ekkor 12 éves.

A tragédia végzetes törést okoz Vigo életében. A családot ért megaláztatások közepette anyja nem tud, nem akar vele törõdni, ezért Párizsból a dél-franciaországi Montpellier-be kerül mostohanagyapjához, Gabriel Aubes fotográfushoz, aki egy idõben apját is nevelte. Mivel a Vigo nevet botrány övezi, Aubes családja titokban tartja a fiú valódi kilétét, és szeretne minél hamarabb szabadulni tõle. Több iskolával is próbálkoznak, mire a bentlakásos Millau-i líceum végre felveszi — (nagyanyja után) Jean Salles néven.

A családi környezetbõl hirtelen kiszakadt és magára maradt fiú a kisvárosi fiúkollégium rideg, elnyomó légkörében rosszul érzi magát. A nevelõi a legkisebb fegyelmezetlenséget is szigorúan büntetik; aki magatartásból elégtelent kap, vasárnap nem mehet kimenõre. A tanárok kicsinyesek, gyakran még nyomoznak is a gyerekek után. Vigo börtönnek érzi az iskolát, és sokat betegeskedik. 1922-ben anyja kívánságára a Párizs közeli Chartres egyik bentlakásos iskolájában folytatja középiskolai tanulmányait. Habár az apjával kapcsolatos botrány elültével a Lycée Marceau-ba már a saját nevén íratják be, szellemét tekintve ez az intézmény sem szabadabb. Mégis több lehetõséget nyújt Vigo számára, hogy a hétvégéket anyjával Párizsban töltse. Ennek ellenére viszonyuk hamarosan megromlik — elsõsorban az anarchista apa miatt különböznek össze. Vigo egyre több kutatást folytat Almereyda életérõl, felveszi a kapcsolatot régi barátaival, és elhatározza, hogy rehabilitálja apja emlékét. A két iskola nyomasztó légköre és apja antimilitarista filozófiája áthatja gondolkodását, és kialakítja saját, anarchista filozófiáját.

1925 júniusában hagyja el végleg Chartres-t. A katonai szolgálat alól egészségügyi okokból ideiglenes halasztást kap — Salles Gomes lehetségesnek tartja, hogy ennek érdekében a veszedelmes egészségkárosítástól sem riadt vissza, de erre vonatkozó bizonyítékok nem állnak rendelkezésére —, s az év õszétõl a Sorbonne-on hallgat elõadásokat, de valószínû, hogy ekkor már elkötelezte magát a film mellett. (Már Montpellier-ben érdeklõdött a fotografálás iránt, ezért mostoha nagyapja megtanította a mesterségre, de arra ösztönözte, hogy inkább a nagyobb lehetõségeket rejtõ filmoperatõrséggel próbálkozzon.)

Elhatározásából azonban nem sokat tud megvalósítani, mert a következõ két év fõleg betegeskedéssel telik. Gyengeség gyötri, leutazik az Aubes családhoz Montpellier-be, ahol orvosi kezelést kap; kiderül, hogy a tüdejével is baj van, s ez további szanatóriumi kezelést igényel. Így kerül Fort-Romeu-ba, az andorrai határ közelébe, ahol rövidebb megszakításokkal körülbelül két éven át kezelik. Itt találkozik késõbbi feleségével, Elisabeth Lozinskával, egy lodzi gyáros lányával, aki szintén súlyos betegség miatt tartózkodik Romeu-ban.

Felépülésük után úgy határoznak, hogy a Côte d’Azuron telepednek le, elsõsorban azért, mert az orvosok szerint az ottani klíma kedvezõbb a párizsi levegõnél. Vigo itt kapja elsõ filmes feladatát: a Franco-Film nizzai stúdiójában lát el rövid ideig segédoperatõri munkát.

1929 januárjában kötött házassága megteremti számára a filmkészítés valódi lehetõségét. Apósa százezer frank kezdõtõkét ad a fiatal párnak, amelynek egy részén Vigo egy használt Debrie kamerát vesz, és dokumentumfilm-forgatásba kezd.

A Nizzáról jut eszembe! stílusgyakorlat és kísérlet egy sajátos filmes formanyelv kialakítására. Vigo a hagyományos városfilm mûfaját groteszk és morbid elemekkel szövi át, amelynek révén anarchisztikus kritikát mond a városról. Nem sokkal a forgatás megkezdése után találkozik késõbbi filmjeinek operatõrével, az orosz származású Boris Kaufmannal, akivel közösen folytatják a munkát. Vadásznak a csúf és bizarr emberekre, az ízléstelen helyszínekre az elegáns fürdõváros forgatagában. A film egyes pontjain kísérleti megoldásokat is alkalmaznak — mivel nem kapnak engedélyt a kaszinóban való forgatásra a játék ideje alatt, animációs filmet iktatnak be: a vasútállomásra érkezõ turistákat besöpri a krupié.

A filmet 1930 májusában mutatják be szûk, de értõ szakmai közönség elõtt. Néhány további klubjellegû vetítésen maga Vigo is felszólal, szociális dokumentumfilmnek nevezve alkotását. „Ebben a filmben a város bizonyos alapvetõ vonatkozásainak bemutatása révén egy életformáról mondok ítéletet — mondja. — „Miközben bemutatom Nizza atmoszféráját és az itt folyó életet ... a film a groteszk jegyében fogant vulgáris örömök, a hús és a halál egyetemes képe lesz. Ezek a kéjek a valóságtól eltávolodó társadalom végvonaglásai, az ember szinte rosszul lesz tõlük, és vonzalmat érez valamilyen forradalmi megoldásra."

A filmrõl megjelenik néhány pozitív kritika, de a kereskedelmi forgalmazókat nem érdekli a Nizzáról jut eszembe! — csakúgy, ahogy Vigo más rövidfilm-ötletei sem. Ezért úgy dönt, felhagy az önerõbõl történõ filmkészítéssel, visszatér Nizzába, és barátaival filmklubot alakít Amis du Cinema néven, amelyben mûvészfilmeket, illetve a cenzúra által betiltott vagy megvágott filmeket játszik.

Sokáig nem talál magának magának munkát, míg végül a Gaumont-Franco-Film-Aubert-tõl kap szerzõdést egy rövidfilm elkészítésére Jean Taris úszóbajnokról. Bár a munkalehetõséget örömmel fogadta, a rövidfilmért kapott néhány száz frank nem jelentett komoly segítséget súlyosan romló helyzetében. Felesége terhessége miatt kameráját is pénzzé kell tennie.

1931. június 30-án születik meg lánya, Luce. A terhesség megviseli az asszonyt, a szanatóriumi kezelések elviszik az apósa által nyújtott átmeneti segítséget. Vigo a következõ hónapokban semmiféle komolyabb munkát nem talál, ezért 1932 nyarán orvosaik tanácsa ellenére a család Párizsba költözik.

Vigo ekkor találkozik Jacques-Louis Nounezzel. Nounez ötvennégy éves, zsidó származású üzletember. Rajong a lovakért, kedveli a filmeket, de a filmiparban ez az elsõ próbálkozása. Elképzelései szerint évente hat alacsony költségvetésû rövidjátékfilmet, illetve fikciós dokumentumfilmet készített volna — ismert színészek és rendezõk nélkül. Ehhez intelligens forgatókönyvekre, és tehetséges, fiatal rendezõkre volt szüksége.

Vigót René Lefèvre színész ajánlotta Nounez figyelmébe. Nounez ismerte Vigo apjának tragikus történetét, tapintattal és szimpátiával viseltetett iránta. Az eredeti elképzelések szerint Nounez egy lovardában játszódó filmjét valósították volna meg elõször. Vigo megírta a forgatókönyv vázlatát, lovasórákat vett, hogy közelebbrõl megismerje a témát, és a film költségvetését is elkészítte. Nounez azonban az év novemberében pontosan nem tudható okokból elállt az ötlettõl, s ez megnyitotta az utat Vigo filmterve elõtt. Rövid idõ alatt elkészítette iskolai élményeirõl szóló forgatókönyve elsõ változatát. Nounez közölte vele, hogy a Gaumont stúdiója a karácsonyi ünnepek idején egy hétig a rendelkezésére áll, hogy szerény 200.000 frankos összegbõl megkezdje a forgatást.

Magatartásból elégtelen

A Magatartásból elégtelen alapvetõen két élménybõl táplálkozik: Vigo bentlakásos iskolákban töltött évei és apjának a fiatalkorúak börtönében szerzett tapasztalatai ihlették. Az önéletrajzi elem olyan erõs, hogy gyakorlatilag az összes jelenet és szereplõ azonosítható Vigo iskolai élményeivel.

A film cselekménye meglehetõsen egyszerû. Egy fiúiskola néhány tizenéves diákja lázadásra határozza el magát gonosz tanárai ellen. A lázadás során elfoglalják az iskola padlását, és a tetõrõl megdobálják az udvaron ünnepre összegyûlt vezetõséget. A köztes jelenetek a tanulókat, a hálótermek és az iskola életét mutatják be laza egységet alkotva, de szuggesztív erõvel. (A film anekdotikus, szürreális, idõnként bohózati látásmódja szellemi rokona Karinthy Tanár úr kéremjének.)

A forgatás körülményei embert próbálóak voltak. A pénzhiány, a szûkös stúdióidõ és Vigo tapasztalatlansága egyaránt nehezítették a munkát. A Párizs munkáskerületeibõl válogatott, a forgatások alatt önfeledten tomboló húsz gyermekstatiszta fegyelmezése már önmagában is megerõltetést jelentett a fizikai gyengeséggel és betegséggel küszködõ rendezõ számára. A jeleneteket általában csak egyszer vették fel, a rendelkezésre álló stúdióidõt a legutolsó másodpercig kihasználták. Az idõhiány és a büdzsé szûkössége miatt végül így is számos jelenetet erõsen le kellett rövidíteni vagy teljesen kihagyni a végsõ változatból, amely 1933 március elején készült el.

A végeredmény általános csalódást váltott ki az alkotókból. Úgy érezték a film zavaros, átgondolatlan, a színészek rosszak, a dialógusok helyenként érthetetlenek — vagyis a „szándéktól eltekintve" minden kusza, s — Maurice Jaubert eredeti filmzenéjét leszámítva — a film amatõr munka.

Bár a Magatartásból elégtelent a cenzúra röviddel a bemutatót követõen betiltotta, az április 7-i elsõ vetítést követõ kritikák elsõsorban nem (vagy legalábbis nem kizárólag) az anarchisztikus szemlélet feletti erkölcsi megdöbbenést tükrözték. „Vigo, Almereyda fia... — írta az egyikük — valószínûleg túl hosszan futott neki az ugrásnak. Valahol a bokrok között kötött ki... A film valódi esemény lehetett volna. Amit láttunk, egyszerûen nevetséges volt..."

Más kritikusok a film tudatosságát hangsúlyozták, Vigót anarchista lázadóként állítva be: „Dühös, erõszakos, destruktív, acsarkodó, telített mindazzal a keserûséggel, amelyet a szerzõ boldogtalan gyermekkora során a bentlakásos iskolában elraktározott. Obszcenitással teli, kártékony és harsány, pellengérre állítja a gonosz és szûk látókörû pedagógusokat, és kétségbeesett himnuszt énekel a szabadsághoz. A zavaros, rossz fotografálás csak erõsíti a történet fájdalmát. Tüzes, merész munka. Vigo a mozi Céline-je."

A betiltás pontos oka ismeretlen; valószínûleg az egyházi sajtó rosszallása és Vigo apjának baljós emléke lehetett a két fõ ok. Akárhogyan is, a betiltás ténye (a filmet 1945-ig csak Belgiumban játszották) nagy mértékben hozzájárult a lázadó, anarchista Vigo máig is ható mítoszának megteremtéséhez.

Atalanta

Nounez és Vigo már a Magatartásból elégtelen forgatása közben újabb terveket szõ egy nagyjátékfilm létrehozására. Bár a tervek meglehetõsen képlékenyek voltak, a film betiltása merõben új helyzetet idézett elõ, s Vigo pozícióját alapvetõen megváltoztatta. A betiltás ténye ugyanis Vigót a Gaumont stúdió producereinek szemében, akikkel Nounez hosszabb távú szerzõdést írt alá, rossz színben tûntette fel, ezért szerettek volna megszabadulni tõle. Egyedül Nounez kiállása mentette meg, óvatosságból azonban nem engedték, hogy saját vagy a maga által választott forgatókönybõl dolgozzon. Így került elõtérbe Jean Guinée munkája, a L’Atalante.

A melodramatikus és helyenként banális szerelmi történet egy folyami bárkán, az Atalantán játszódik Jean, a kapitány és fiatal felesége, Juliette között. Az asszony szenved a hajósélet sivárságától, Párizsba érve szórakozni szeretne. Férje enged az unszolásnak és elviszi az asszonyt egy kabaréba. A mutatványos felszítja a férj féltékenységét, a tánc verekedésbe torkollik. Másnap reggel a mutatványos megjelenik a bárkánál, hogy Párizs szépségérõl meséljen az asszonynak. A visszaérkezõ férje ugyan elkergeti õt, de Juliette nem tud ellenállni a kísértésnek, s elszökik, hogy megnézze a várost. Mikor visszatér, a bárkát már nem találja a helyén. Magányosan bolyong a városban, ellopják pénzét, nem kap munkát. A kapitány szintén boldogtalan. Szenvedését látva Jules apó, a hajó részeges, de jólelkû másodtisztje indul a lány keresésére. Amikor a bárka ismét Párizsban köt ki, õ hozza vissza a hajóra a lányt. Juliette és Jean ismét egymáséi lesznek.

Vigo ugyan nem érezte teljesen sajátjának a forgatókönyvet, az egymillió frankos költségvetésbõl, ismert színészekkel (Dita Parlo, Michel Simon) forgatható nagyjátékfilm lehetõségét nem utasíthatta vissza. Szabadsága a forgatókönyv kisebb-nagyobb módosítására (a hajó macskákkal való benépesítésére, bizonyos jelenetek és szereplõk átértelmezésére) korlátozódott.

A forgatásnak a nyár végén kellett volna elkezdõdnie, de különféle technikai és szervezésbeli nehézségek miatt csak októberben foghattak munkához. A körülmények ezúttal sem kedveztek Vigónak. A gyorsan rövidülõ nappalok és a korán beálló havazás erõsen megnehezítette a forgatást. (A havazás miatt például a korábban megkezdett jeleneteket nem lehetett az eredeti beállításban befejezni.) Vigo megpróbált idõt nyerni a stúdiófelvételekkel, de a Gaumont producereinek türelmetlensége és a költségvetés túllépése miatt végül improvizálásra kényszerült. Ez több külsõ jelenet átkomponálásával járt. Elsõsorban ez az oka annak, hogy a film második felétõl a külsõ beállítások legtöbbjének a szürke ég a háttere.

A megfeszített munka és a rossz idõjárás ismét leverte lábáról Vigót, aki a forgatást jórészt lázas betegen, köhögési rohamokkal küszködve folytatta. A fizikai igénybevétel annyira megviselte, hogy az utolsó felvételeket operatõrének, Boris Kaufmannak már egyedül kellett elvégeznie. A film Vigo utasításai szerint megvágott változata 1934 kora tavaszára készült el. Habár Nounez és Vigo elégedettek voltak a munkával, a filmgyári producerek úgy vélték, a Atalantára komoly átalakítások nélkül katasztrofális bukás vár. A sajtóbemutatót követõ kritikák megosztottak voltak, többnyire egyaránt tartalmaztak pozitív és negatív elemeket. „Zavaros, szétesõ, szándékoltan abszurd, hosszú, lapos, kereskedelmileg értéktelen film — írta az egyik —, mégis vitathatatlan értékekei vannak: néhány gyönyörû, igen emberi jelenet itt és ott az abszurditások és terjengõsség kuszaságába fullad..." Az ehhez hasonló kritikák dicséreteibõl és bírálataiból a Gaumont emberei számára valószínûleg a „kereskedelmileg értéktelen" volt a perdöntõ, és az sem lehetetlen, hogy a film forgalmazását is szabotálták igazuk bizonyítása érdekében. Nounez átmenetileg ellenállt a filmgyár megújuló támadásainak, de pozíciója fokozatosan gyengült, és az újabb anyagi bukástól való félelmében végül belement a követelt változtatásokba. (Vigo egészségi állapota ekkorra már annyira leromlott, hogy sem érdemi ellenállást kifejteni, sem a munkálatokban részt venni nem tudott.)

A Gaumont úgy vélte, a kereskedelmi siker érdekében mindenekelõtt „fel kéne dobni" a filmet. Ehhez kapóra jött A tovaúszó bárka címû dal, amely abban az évben óriási népszerûségnek örvendett Franciaországban. Mivel az Atalantában is szerepel egy bárka, a producerek számára kézenfekvõnek tûnt, hogy a film címét A tovaúszó bárkára változtassák, és Jaubert filmzenéjének egyes részeit a népszerû dallal helyttesítsék.

A filmet a felismerhetetlenségig eltorzították, a remélt anyagi siker azonban így is elmaradt. Filmje üzleti kudarcát és a jóindulatú, de vegyes kritikákat Vigo már nem érte meg, mert néhány nappal a film bemutatóját követõen meghalt. A halálát megelõzõ hét hónapban folyamatosan ágyhoz kötött beteg volt, lázrohamok gyötörték. Reumatikus vérmérgezésként diagnosztizált betegségét az orvosok érdemben nem tudták kezelni. A fokozatosan legyengülõ, táplálkozásra képtelen Vigót 1934. október 2-án érte a halál. Mindvégig küzdött a kór ellen, az átmeneti javulások idején tréfált is vele: betegségét kis, kövér embernek nevezte, a fején cilinderrel.

x (csillag)

Vigo rövid életmûvének átértékelése 1945-ben kezdõdött, a Magatartásból elégtelen cenzori tilalmának feloldásával. A róla alkotott kritikai kép a morbiditás és a technikai esetlegességek hangsúlyozásáról fokozatosan a játékosság és a kísérletezés merészségének méltányolása felé mozdult el, Vigo mûvészete egyre több nemzetközi elismerésben részesült. A francia filmakadémia fiatal, kísérletezõ filmeseknek kiadott díjat nevezett el róla, a Sight and Sound az Atalantát minden idõk öt legjobb filmje közé választotta.

Szintén a „rehabilitáció" része volt Vigo két játékfilmjének rekonstrukciója. Ez különösen a szétdarabolt L’Atalante esetében bizonyult nehéz feladatnak. Az elsõ próbálkozások 1940-ben történtek, de az elveszett kópiák utáni kutatás még 1990-ben is hozott új fordulatokat. Ekkor került sor a minden korábbinál hitelesebb rekonstrukcióra egy angol archívum mélyén fellelt kópia, valamint a még élõ alkotók és szereplõk visszaemlékezései alapján. A restaurált filmet az 1990-es Cannes-i filmfesztiválon mutatták be.

Vigo mûvészete több rendezõre is hatott. A Magatartásból elégtelennel kapcsolatban három filmet érdemes megemlíteni. Az egyik Truffaut Négyszáz csapása, amely többször is idézi Vigo képsorait. Az utolsó jelenet Lindsay Anderson Ha... címû filmjében — amely a többé-kevésbé a Zero de Conduite remake-jének tekinthetõ — a tetõrõl tüzet nyitó lázadó középiskolások záróképével tér vissza. Kevésbé ismert, de könnyen bizonyítható rokonságban áll a film Elem Klimov Hurrá, nyaralunk!-jával. A konfliktus szovjet úttörõtábor pitiáner vezetõsége és a „kezelhetetlen" lázadó Inocskin között Vigo bizarra fogékony, groteszk, játékos énjébõl merít ihletet.

Vigo - francia-angol, 1998. Rendezte: Julian Temple. Írta: Anne Devlin, Peter Ettedgui és Julian Temple. Fényképezte: John Mathieson. Zene: Bingen Mendizábal. Szereplõk: James Frain (Jean Vigo), Romane Bohringer (Lydu Lozinska). Gyártó: Impact Pictures-Nitrate Films. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 112 perc.