Mesélje el, hogy lesz valakibõl Eizenstein — szerette idézgetni a mester a róla szóló adomát. — Mihail Oszipovics fiaként Rigában kell születni.

A legutóbbi Arsenal Nemzetközi Filmfórum Riga szülötte, a százéves Eizenstein jegyében telt. Természetesen retrospektív vetítéssorozatot is rendeztek, amin — fura ötlet — a hangosfilmeket is élõ zene, fuvola és dob kísérte, vagyis némán vetítették a Jégmezõk lovagját és a Rettegett Ivánt! Volt fotókiállítás, mozimúzeum-látogatás és persze tudományos tanácskozás az eizensteinológusok számára. Az egyik verõfényes õszi napon városnézésre indultunk. Viktor Jansons színházrendezõ és várostörténész vezette az idegeneket házról házra, végig az Albert és az Erzsébet utcákon. Itt fedeztük fel Eizensteint. No nem Szergej Mihajlovicsot, a "rigai kisfiút", hanem az "apácskát", Mihail Oszipovicsot.

Róla, az "apácskáról" a magyar közönség is olvashatott már egyet s mást az orosz hatkötetes Eizenstein-válogatás önéletrajzi fejezetének magyar kiadásaiban, az Ejzenstejn a mûvészet forradalmára címû összeállításban és a Premier plánban címû kötetben. Az Eizenstein-fiúnak a halála elõtti hónapokban papírra vetett, oroszul azonban csak nemrég kiadott Emlékirataiban viszont újabb részletekkel gazdagodik az idõsebb Eizensteinrõl, e rendkívüli tehetségû, tekintélyes életmûvet hátrahagyó alkotóegyéniségrõl felvázolt kép.

Az útmérnök Mihail Oszipovics Eizenstein (1868-1920) a lett Közlekedési Minisztérium fõmérnök-hivatalnoka volt, 1903-tól 1917-ig azonban "magánprakszisban" önálló épülettervezésre is vállalkozott. Korának legeredetibb és legdivatosabb építészének számított: az utókor az amúgy is gazdag lett-orosz szecesszió egyik legnagyobb mestereként tiszteli. Tizennégy alkotása ma is látható. Díszítéseire, motívumaira erõs színpadiasság jellemzõ (maszkok, állatok, jelmezes alakok sokasodnak a hatásvadász cirádák között), szinte kéjeleg a részletek tobzódásában, furcsaságában, meghökkentõ extravaganciájában. A szépség megszállottja, aki az újításoktól sem retten vissza. Az elsõk egyike, aki vízvezetéket és WC-t épít a lakásokba. Igaz, ettõl még nem váltak lakályosabbá, meghittebbé a kívülrõl pazar otthonok. Bent a sötétség az uralkodó "szín", és kényelmetlen, képtelen megoldások okoznak gondot. Ha ugyanis a megrendelõ — az "újgazdag" orosz kereskedõ — azt kívánta, hogy jobbra legyen mondjuk egy mélyedés a falban és nyúljon ki a párkány, mert õ ott szeret könyökölni, akkor Mihail Oszipovics megcsinálta, és ez csak egy a téglába-kõbe öntött szeszélyek közül. "Oh, milyen eklektikus — szólták le egyesek már akkor. — Ez nem eklektika, ez az egész világ — egyben" — válaszolta mûvészi szabadságának tudatában.

Ami pedig a kor, a századforduló, a környezet meg a város ihletõ erejét illeti, arról is érdemes néhány szót ejteni. Riga, a Hansa-hagyományát büszkén õrzõ kereskedõközpont, Naum Kleiman szavaival "polikulturális" terep, a századelõn "Európa homlokzata Oroszország számára". Az a pont, ahonnét belátni a világot. Maga az Eizenstein-család is a nyitottság, az etnikai és kulturális tarkaság példaképe: kikeresztelkedett német zsidó ("valahonnét a cseh határból", a ma is meglévõ Bayer Eizensteinbõl származó) nagypapa, svéd dédnagymama és orosz õsök a "források". Valójában a helyzet nem volt ennyire idilli: a német dominanciájú város a századfordulós oroszosításra idegesen reagált. 1910-ben mindössze a lakosság 5 %-a szavazhatott, s a 30.000 lakosra aránytalanul sok börtön és bolondokháza jutott. A kultúrák közötti harc a családba is beszûrõdött, s közvetve hozzájárulhatott az Eizenstein-szülõk válásához is, amely oly tragikus hatással volt az akkor tizenegy éves kamaszodó egykére. Német volt az "apanyelv" (a válás után a fiú az apjánál maradt 1915-ig), orosz az anyanyelv, lett a személyzet és néhány jóbarát nyelve, köztük Maria Elksne nevelõnõé, akihez Szerjózsa ijedten menekült a szülõk marakodása elõl, és akivel még sokáig levelezett, miután az asszonyt a Gulágra számûzték...

Mindez a szemináriumon hangzott el. A fiú utólag lejegyzett személyes emlékei persze szuggesztívebbek: "Meglehetõsen sokáig éltem Rigában, bár nem mintha különösebben tetszett volna.

Hanem mert apácska ott szolgált a Lifjandszij kormányzóság út-fõmérnökeként, kiterjedt építészeti praxissal.

Rigában az apácska által épített házak száma, rémlik, elérte az ötvenhármat.

Van egy egész utca "vadmodern stílben", amit drága szülém olyannyira kedvelt.

Két rigai neve is volt az utcának: Albert utca és Albertstrasse."

"Papa imádta a tarka nyakkendõket.

Papa a Maison de blanc-ban meglátott egy csodálatosan bordázott nyakkendõt. Bement megvásárolni. De nem akart... kettõt venni. És csak amikor rákérdeztek: Hát csak egy lába van a nagyságos asszonynak? — akkor döbbent rá, hogy harisnyakötõt nézett nyakkendõnek.

Papa — az építészeti dekadencia, a szecesszió legcikornyásabb válfajának képviselõje.

Papa — a l’art pompier féktelen híve.

Pompeux in his behaviour.

Arriviste.

Selfmademan.

Fenntartotta igényét egy magas osztrák címre azon az alapon, hogy családneve véletlenül összecseng valamilyen vár nevével. (...)

Papa — a negyven pár lakkcipõvel és a hozzátartozó katalógussal, amelyben precízen regisztrálták a megkülönböztetõ jegyeket: "karcos", stb. És a küldönccel, Ozolsszal, akinek saját egyenruhája volt, és aki a listából választotta ki a kért cipõt a sokrekeszes nyúlketrec-szerû alkalmatosságból. (...)

Papa — aki másfél emelet magasságba helyezi el az emberi profilokat az épületek díszeiben.

Vízelvezetõ csõbõl formált, kinyújtott nõi karokat növeszt az épületek sarokvonalába, a kezekben aranykarikákkal. Milyen érdekesen csöpögött át az esõvíz ezeken a bádoggátakon.

Papa —gyõzelmesen az égnek meredeztetve gipszoroszlánjainak farkát (lions de plâtre) — halomra hányta õket a házak felsõ részén.

Papa — maga a lion de plâtre. A hiú, az apró, aránytalanul kövér, a munkaszeretõ, a boldogtalan, a tönkrement, aki mégsem hagyta el soha a fehér kesztyût (hétköznap sem!), meg az ideálisan kikeményített gallért. És nekem örökítette át a haszontalanságok iránti beteges szenvedélyét — amivel csak tudtam, igyekeztem ezt a szenvedélyt szublimálni, legalábbis az aztékok katolikus barokkja és túlcicomázottsága iránti vonzalmamban.

Papa — belém rakva az újgazdag kispolgári indulatok egész máglyáját, nem vette észre, hogy az oedipusi tiltakozás törvényével fogom gyûlölni azt, amit magam is hordozok. És nem ittasulok meg tõle, hanem lenyelem a mámort az elemzõ és számbavevõ hideg tekintetével."

Az ötvenedik születésnapjára készülõ, Sztálin-renddel kitüntetett, de már halálos beteg Szergej Mihajloviccsal egy ismeretlen lett újságíró készítette a valószínûleg utolsó interjút, amelyet azonban a cenzúra "publikálásra alkalmatlannak" ítélt. A most elõkerült szövegben is sok szó esik a szülõvárosról és az azt nagyban alakító apáról:

"Beteges dekadencia — ilyenek voltak apácska házai... Apácska dolgozószobája mindig tele volt rajzokkal, tervekkel, amelyre ma is élénken emlékszem. Csak késõbb kezdtem tiltakozni a rá jellemzõ udvari pompázatosság ellen. Ugyanakkor mindig is tetszett apám pedáns rendszeretete. Csodálatos könyvtáráért egyenesen lopni tudtam volna. (Kihúzni — virít a kéziraton a felelõs szerkesztõ tintája...) Apácska stílusérzéke, a szecesszió tökéletes birtoklása, merészsége pedig mindig példám maradt. Filmjeimben igyekeztem ehhez az elvhez hû maradni. Ugyanis én sem tudok az érzelmi kitöréseimen uralkodni... Nálam az art nouveau transzformálódik filmmé... Amióta eljöttem, nem voltam otthon. Most hívnak, legyek a rigai filmstúdió vezetõje. Nem tudom..., most nem érek rá. Talán majd késõbb visszamegyek. De nem igazgatónak..."

És akkor most tessék megnézni néhány kõbe merevített "képet", "beállítást" a leghíresebb Eizenstein-ház homlokzatáról! Minden elképzelhetõ helyen, még ott is, ahol igazán el sem fér, egy-egy állat, maszk vagy emberfej, szembõl és oldalt, nagyban és még nagyobban, vagyis különbözõ "plánokban". A baloldali "premier plánra", az ordítóan kitátott szájra nem lehet nem figyelni. Expresszivitásban mintha rokona volna a patyomkini "lépcsõjelenet" tragikus asszonysikolyának.

Vagy itt van ez a hatásos, ritmikusan váltakozó oszlopos front, mint valami "függõleges odesszai lépcsõsor", rajta a harci sisakra emlékeztetõ fõkötõs lányarcokkal...

Az izgalmas részleteken, egybeeséseken túl a vizuális önkifejezés kényszere feszíti mindkettõjüket: ugyanaz a lelki alkat, temperamentum, belsõ szabadság és zabolátlan fantázia árad Mihail Oszipovics díszes építményeibõl, mint Szergej Mihajlovics sodró filmjeibõl.