A magyar bankrablóval bármi megtörténhet: mifelénk két ember már túl sok az olajozott ügymenethez. Van valami nagyon jó Szomjas György Gengszterfilmjében: az, hogy annyira magyar.

A bankrablás, a betörés meg a gyilkolászás kisipari módszerekkel, pontos terv nélkül, olykor véletlenszerûen folyik, a haverok kevesen vannak és folyton huzakodnak, s miközben az igazi rablás sok nagyságrenddel több pénzért más szférában, a privatizációban folyik, a mi hétköznapi hõseink napi garasos gondokkal küszködnek és nem jut igazából eszükbe semmi. Messze vannak õk attól, hogy intellektuális bûnözéssel foglalkozzanak. Képzeletük a kocsilopásig, a cigarettalopásig s legföljebb a bankrablásig terjed. Így is eljutnak persze a gyilkolásig, olykor elõzetes szándék nélkül is, mint a film egyik legjobb jelenetében, amikor céllövést gyakorolnak, a lövések hangjaira halõrök felfigyelnek, azt hiszik, rabsicokat fognak, és meglepett hõseink mindkét halõrt kinyírják. A véletlen szerencse olykor segíti õket: egy fegyveres rablás után egyik hõsünk kocsija -- pontosabban a nõjének a kocsija -- lerobban, és a közúti ellenõrzést stopos utasként egymással veszekedõ külföldi fiatalok kocsijában vészeli át. (Érdemes lett volna anyanyelvû angolokat vagy amerikaiakat találni a fiatalok röpke szerepére, az ember fülét kiszúrja a magyaros kiejtés.) A lopások vagy fegyveres rablások gyakran minden eredmény nélkül, illetve fölösleges gyilkolással zárulnak. Két ember már sok ebben az országban, hogy olajozottan együtt tudjon mûködni. Ami megy, az a magányos bankrablás. Ebben az országban az emberekbõl hiányzik a minimális szervezettségre, a közös munkálkodásra való képesség, sugallja a film, a maga groteszken ironikus formájában; az egyik rabló meghágja a másik rabló csaját, és emiatt lelkifurdalása nincs, és a dolog mérhetetlen veszélyével sincs tisztában, noha sejthetné, hogy a haver a csaja félrelépéseit, noha ideig-óráig elnézi, de azért számon tartja. Az üzleti érdek a szûk, pillanatnyi személyes indulattal keveredik, a perspektivikus gondolkodás teljesen hiányzik. Bûnözõink máról holnapra lopnak és rabolnak. A filmben szereplõ rablók, betörõk normális kisemberek, a maguk életét a lebukás reális esélyével számolva voltaképpen nyugisan élik, az életükkel elégedettek, véletlenül úgy alakult, hogy törvénytelen tevékenységbõl próbálnak megélni, de ettõl nem rosszabbak - nem is jobbak, mint bárki más. A betörõk és rablók alakítói jó színészek. Nagyon jó Scherer Péter, nagyon jó Szõke András. Élik a szerepüket, belülrõl.

Ez eddig nagyszerû filmet ígér.

A film mégsem jó.

A baj oka az egyik fõszereplõ karakterének pontatlan, túlzó megírása. Arról a fõszereplõrõl van szó, akiben valamitõl gyilkos indulatok élnek, és aki teljesen szükségtelenül halomra öldös boldog-boldogtalant. A szerzõk kerítenek köréje egy nem nagyon tipikus életsorsot. Apuka vérengzõ ügyész a Rákosi-rendszerben, talán a Kádár-korszakban is; a fiúka valamitõl börtönõrként dolgozik, mígnem elsõ bankrablását elköveti; a sitten kerül össze a magyar népi figurákkal, de mindvégig kirí közülük: a népi figurák sose akarnak gyilkolni -- habár egyikük belevonódik lassan --, õ azonban igen. Hogy örökletes idegbaja van-e, vagy apuka tette ilyenné, nem derül ki világosan. Illetve valamit sugall a film: a nép lop, csal, betör, de gyilkosságra nem szokott vetemedni, a gyilkosságra a vérengzõ kommunista ügyész törött lelkû fiacskája kényszeríti õket. Minden bajnak ez az idegbeteg, amúgy kétbalkezes rablógyilkos az okozója. Nélküle a többi hõs élete végéig nyugodtan fosztogathatná a cigarettaraktárakat.

Hogy a szerzõi koncepciót kicsit nehezebb legyen kitalálni, apukát a film végén látjuk egyszer, Mádi Szabó Gábor játssza jól, nyugdíjasként öltönyben, nyakkendõben ücsörög egy padon, ott látogatja meg sokszoros gyilkossá vált fia, aki a rövid beszélgetés alatt egyszerre görcsösen sírni kezd. Itt szimpla apakomplexust gyaníthatunk, mintha a fiú atyai szeretetlenségben élte volna le a gyerekkorát, és az tette volna félresiklott emberré. Egyúttal más is bele van keverve a jelenetbe: az idõs nemzedék kemény törvénytisztelete versus a fiak törvényen kívülisége. Nemcsak a kommunizmus bûnös tehát a rablógyilkosságokért, hanem valamilyen nemzedéki szembenállás is, valamilyen dekadencia, sugallja a film.

Hát ez nagyon zavaros.

Felrémlik elõttem, hány nagyszerû népi rablógyilkosunk is volt nekünk valaha. Ha csak Rózsa Sándort említem, kinyílik a bicska a zsebemben. Úgy vélem, alaptalan és dehonesztáló a magyar népre nézve (minden népre nézve az lenne), ha egy mûben azt állítják, ölésre nem szokott vetemedni, csak kisstílû lopásra és rablásra. Már hogyne vetemedne! De nem a nép, hanem egyesek, akiknek megélhetési bûnözése nem attól függ, milyen népcsoporthoz tartoznak.

Hogy itt történetfilozófiai koncepcióról van szó, és nem egyszerûen egy rosszul elképzelt karakterrõl, a film egyik szerkezeti eleme is bizonyítja. A történet 1979-ben kezdõdik és 1989-ben folytatódik -- mit tesz isten, a rendszerváltás évében. Idõnként nemzetközi és hazai politikai eseményeket kell szereplõinknek nézniük a tévében, egyebek között a NDK-sok Ausztriába engedését, Todor Zsivkov börtönbüntetésének bejelentését, meg Clinton elsõ elnökválasztási gyõzelmét. Egyetlen mûvészileg indokolható tévébejátszás van csak: az a privatizációról szól. A többi óhatatlanul azt a képzetet kelti, hogy a világpolitikai változások alapvetõen meghatározták, hogy hõseink rablók, majd rablógyilkosok lesznek. Ezt nem tudom elfogadni. Ilyen közvetlen összefüggés akkor sincs, ha az utóbbi tíz évben megsokszorozódott a rablások és rablógyilkosságok száma. Én különben is egy sztorit látok, engem a hõsök érdekelnek, és nem a világtörténelem maga.

Túl sok mindennel terhelték meg a szerzõk ezt a valószínûtlen figurát. Amolyan dosztojevszkiji hõst akartak faragni belõle, a köréje egyébként hitelesen felvázolt magyar közegben. Raszkolnyikov azonban nem passzol egy tömörkényi közegbe. Az is baj, hogy ez a fõhõs mintha valódi fõhõs akarna lenni, és a népi figurák inkább mellékszereplõk. Ehhez képest soha nem tudom meg pontosan, mi volt a baja az élettel ennek a gyûrött lelkû figurának, mitõl döntött úgy, hogy odahagyva szép börtönõri egyenruháját, bankrablónak áll; nem tudom meg, valójában mibõl származik az idegbaja; nem tudom, miért pont azok a csajok kellenek neki, akikkel lefekszik, és nem tudom meg, mi is volt a viszonya kommunista ügyész apukájához. (Anyuka nem volt?)

Az életet kissé ismerve, egy vezetõ beosztású ügyész csemetéje csak akkor állhatott a kevéssé intellektuális és kevés fizetéssel kecsegtetõ börtönõri szolgálatba, ha tök hülye volt. Kicsit is értelmes (csak kicsit is kevéssé idióta) csemete nagy karrierre számíthatott a sajtóban, az üzleti életben, a külügyi pályán vagy akárhol. Ha viszont a csemete hülye, akkor nem nagyon érdekel, miért öldököl. Hát mert hülye. Raszkolnyikov nem hülye volt, hanem filozófus. Ha egyszerûen hülye lett volna, nem érdekelne, beleáll-e a baltája az öregasszony fejébe.

Felteszem, sok igazi rablógyilkosság tanulmányozása alapján döntöttek úgy a szerzõk, hogy pont ezeket a hõsöket fogják ábrázolni mint tipikusakat. El tudom képzelni, hogy az igazi rablógyilkosok között lehetett olyan törött lelkû egyén is, akinek magas pártállami funkcionárius volt a papája. De én nem az igazira vágyom Arany János óta, hanem a valódira.

Ez a figura nem valódi. Nem is játssza jól Mucsi Zoltán. Más se bírná eljátszani, mert ez a figura nincs. Mucsi mindig jó, ha egy-két perces jelenetben alakíthat embert akár színpadon, akár filmen. Karakterszínésznek született, és erre predesztinálja kimondottan karakteres külseje is. Itt egy kimondottan mûvelt férfiút kellene alakítania -- erre szöveg is van, õ tudja Faria abbé nevét a börtönben, ahol az egyik népi alak a Monte Cristo grófját meséli a társaknak. Egy magyar Alain Delon lehetõsége lenne a szerepben, ha kristálytisztán írták volna meg, ha nemcsak a népi figurák lennének eltalálva, de a magyar értelmiségi is valamennyire, az a hisztérikusan érvelõ és túlideologizáló alak, amilyenbõl nyilván a bûnözõk között is akad egypár. De nem ez van megírva, semmi sincs megírva. Mucsi becsülettel szenved, mélyértelmûen néz olyan helyzetekben, amikor fogalmam sincs, mit is kéne néznie, okosan és mélyértelmen hallgat, amikor fogalmam sincs, ugyan mirõl is kell hallgatnia.

Kár.

Egy gengsztertörténet is jó lenne, bármilyen szélsõséges történet jó lenne arra, hogy a létezõ magyar mentalitásokat bemutassa. Ahogyan az Ügyészffy lelkének nem a rendszerváltás a kulcsa, a jól eltalált népi figurák lelkének sem. A legfõhõsebb fõhõs alakjának és a történetfilozófiai koncepciónak ugyanaz a baja: túlterheli a sztorit, többnek akarja mutatni, mint ami.

Ha a szerzõk még a sztorinál is kevesebbet akartak volna, esetleg megcsinálhatták volna a korszak nagy filmjét, úgy értem, nagy magyar filmjét a magyar mentalitásról mint olyanról, amely üzembiztosan üzemel évszázadok óta, csak a közege változott.

Ehhez persze még valami kellett volna: a különbözõ magyar nõi mentalitások eltalálása. A nagymama kivétel, egyszer-kétszer látjuk csak felvillanni, nagyon jól és nagyon jókor. Ez a paraszti nagymama van, létezik, és bízhatunk benne, hogy a gyilkossági elõgyakorlatot tartó unokát és haverját nem fogja beköpni. A másik két nõ azonban a mindenkori kanok mindenkori vágyálma a nõrõl, aki folyton szétteszi a lábát. Azok a figurák egyáltalán nincsenek, ehhez képest túl sokat látjuk õket.

Ami jó a filmben az a linkség, a szervezetlenség, a célhoz nem illõ eszközök, az átgondolt összmunkára való képtelenség bemutatása, a pitiáner bûnözõk esetében. Ami rossz a filmben, hogy ugyanez a filmesek munkáját illetõen is eszünkbe juthat. Magyar film hát a Gengszterfilm kétszeresen is: mind tárgyában, mind megvalósításában. Így is kirí azonban a mai magyar filmek átlagából, így is örömet okoz, mert amit megcéloz, az nagyonis létezik és fölöttébb ajánlatos foglalkozni vele.

GENGSZTERFILM - magyar, 1998. Rendezte: Szomjas György. Írta: Tábori Zoltán és Szomjas György. Kép: Grunwalsky Ferenc. Szereplõk: Mucsi Zoltán, Scherrer Péter, Bacskó Tünde, Prókai Annamária, Szõke András, Tzafetás Roland. Gyártó: Hunnia Stúdió / Goess Film / Magyar Televízió. Támogató: Magyar Mozgókép Alapítvány / Magyar Televízió / Nemzeti Kulturális Alap. Forgalmazó: Goess Film a Budapest Film közremûködésével. 110 perc.