Akár a Szép falvak, szépen égnek, az új Dragojevic film is haláltáncra kéri fel nézõit: elsodor és felháborít.

Srdjan Dragojevic írta és rendezte ezt a szerb filmet, amely komoly szakmai felkészültséggel, jó színészekkel, remek operatõri munkával tökéletes kudarcot eredményezett.

A szerzõ a jugoszláv polgárháborút, pontosabban annak a felnövekvõ nemzedékre gyakorolt hatását kívánta ábrázolni. A jugoszláv és az európai filmmûvészet bevett fogásait anyanyelvi szinten ismerve, valamint a jugoszláv filmmûvészet és drámairodalom eredményeit hasznosítva a következõ képlethez jutott: adva van három gyerek - egyikük Josip Broz Tito halálának napján születik, Titónak is akarják nevezni a szülei, de ezt akkor nem lehet, hát lesz belõle Pinki -, akik kamaszkori eszmélkedésüket az erõszak légkörében, a sovinizmus kibomlása idején élik meg. A szerzõ a neorealizmus bevett módszereivel és groteszk látásmóddal ábrázolja a lakótelepi - nyilvánvalóan újbelgrádi - kisközösség életét; az apa egy bajszos, kinevetnivaló balfácán, aki a nacionalizmus lózungjait hangoztatja, egyébként ártalmatlan, a szomszédok szokványos alakok: van közöttük kurva, hülye, mafla, mindenféle, a kölykök pedig közöttük unatkozva ütik el az idõt. Ámde hazaérkezik közéjük a már éppen felnõtt, nagyszájú németországi vendégmunkás. aki bankrablással szerezte a vagyonát, mint késõbb kiderül, és állandóan revolverrel hadonászik és lövöldözik. A belgrádi lakótelepi sivatagban a három fiú a huszadik század régi soviniszta politikai uszítás, az olasz neorealista kisemmizettség, az idióta kispolgári család tizenkilencedik századi vígjátéki csököttsége és a huszadik századi abszurd-morbid jugoszláv drámairodalom szabályai légkörében elveszti szüzességét a temetõ környékén kóborolva példaképük, a bankrabló vendégmunkás által lefizetett nagytestû, talán Fellinit idézõ kurva révén: megtanulnak csak szitokszavakkal beszélni, állandóan fegyverrel hadonászni, valamint persze kábszerezni is, a kábítózásba a paraszti származású, állandóan a horvát usztasákat szidalmazó nagymamát is belevonva. A nagymenõ bankrablót lelövik a nagyhatalmú maffiózók, persze, és a fiúk rablógyilkosokká válnak, persze; és, a végén a három barát egymást nyírja ki a shakespeare-i meg a hollywoodi dramaturgiának megfelelõen, persze.

Látunk diszkót, látunk a tévében felvételeket a háborúról, meg látunk tüntetéseket, szépen, jó szakmai tudással vannak ezek az ál-dokumentumfelvételek megcsinálva, már ahogy ezeket a világban szokták. Látunk tévés bemondónõ-kurvát, akit aztán lelõnek, látunk tévésztárt, akit aztán lelõnek, látunk maffia-fõnököt, akit majd lelõnek, mindenkit lelõnek ebben a filmben, és a narrátor az a Pinki, akit nem hagytak Tito névre keresztelni, és akit szintén lelõnek, de halála után is tovább narrál, mintha Nádas regényébõl, az Egy családregény végébõl vette volna - nem onnét vette - az író-rendezõ az ötletet, hogy egy halott fiú mesélje végig a maga makogó, szûk szókincsû újszerb nyelvén a történetet. Ezzel aztán a halál komolysága visszavonatik, jelentõségét elveszti, és az egyszeri élet sem annyira fontos már, ha a halottak képesek rá, hogy tovább dumáljanak nekünk.

Gyakorta császkálnak a fiúk a városszéli temetõben; hogy lássuk, hogyan veszik semmibe a sírokat; sokszor látunk nagy, fekete nyugati gépkocsikat, látunk neorealista lakótelepi közelképeket: van a filmben fekete humor, meg amerikai filmparódia, sok minden van benne, sok-sok eminensen felmondott lecke a század filmmûvészetébõl; valami mégsincs benne, ember nincsen benne.

Közhelyes minden alak: a bajszos, gyönge apa, aki felfele köpköd az erkélyrõl a szerb származású, de horváttól elvált nõ erkélye felé, s aki fejbelövi magát egy groteszk képsorban, a vécét magára zúdítva, a nagymama, aki csak a horvát usztasákról bír beszélni, és szívja a füvet az unokáival együtt, közhelyes a Németországból hazatért bankrabló - egyébként remek színészi alakítás -, aki a fiúk példaképe lesz; és a legnagyobb közhely az egész történetet a feszületre rájátszatni.

Sokszor szerepel a feszület a filmben, hangsúlyosan, nyakból levéve, külön fényképezve, s még szöveg is van rá, meg a cselekmény leghangsúlyosabb mozzanatában, egy szemét módon manipulált élõ tévéközvetítésben is szerepel. Jézus sebei az öntudat mélyén fetrengõ szereplõk testén egymás után felfakadnak, s õk bele is halnak - sajátos háborús és hátországi krisztológia jön létre, szándékoltan babonás, és három, öntudatra sosem vergõdõ ifjú hõsünk egyenként is Jézus Krisztus inkarnációjává nemesül ebben a barokkosan fényképezett képvilágban.

Artisztikum, aktuálpolitikai szemtelenkedés és állami sovinizmus keveredik a képsorokban, közhelyes baszások és még közhelyesebb lövöldözések kíséretében, s noha felsejlik egy eszméletlen mentalitás, az egész mû mégis belesüllyed az ábrázolni kívánt eszméletlenségbe, s mintegy visszamenõleg minden disznóságot igazol, amit a szereplõk elkövetnek.

Nem kis kérdést vet fel a Sebek címû alkotás: vajon lehetséges-e a fasizmus kritikai ábrázolása egy alapvetõen mégiscsak fasiszta szemlélettel, amely a legnagyobb szimpátiával kezelt szereplõket is akarattalan bábnak, a körülményeknek kiszolgáltatott rabnak láttatja.

Ez a szemlélet bevon az örvénybe és azt állítja, az ábrázolt világon kívül nincsen más világ. Ebben a szemléletben az öntudattalan hõsökkel szemben alternatíva nincs, és sorsuk, miután gyilkolnak és meggyilkoltatnak, tragikusnak tételezhetõ. A három fiú érdektelen története ebben a szemléletben világtörténetivé magasodik, legalábbis ez a szerzõi szándék; ezek az idióta gyerekek mintegy a szenvedésre kiválasztott nép reprezentatív képviselõiként jelennek meg, és nekünk, nézõknek, az lenne a dolgunk, hogy halálukon megrendüljünk, hogy véletlen és öntudatlan életüket, amely katasztrófába torkollik, tragikumként éljük meg.

Ami engem illet, erre nem voltam képes.

Díjaztam a más nyelvre nehezen lefordítható neoszerb szövegelést, díjaztam e szövegelés nyammogó, artikulálatlan elõadását, de az egykor emberi céllal megalkotott filmtörténeti közhelyek alkalmazásától idegenkedtem, és az erõszakra erõszakkal válaszoló képektõl viszolyogtam.

Erõs képek, többnyire jó színészi játék, és mérhetetlen unalom mindvégig.

Egyetlen alakja sincs ennek a filmnek, aki engem emberileg érdekelne.

Illetve egy akad, egy nyomozó, Radoslav Milenkovic alakítja, jelenléte egyetlen percnyi sincs talán, aki az egyik sebesült fiút a kórházban meglátogatja, majd otthagyja, mert látja, az eset reménytelen. Visszahúzódik az ágytól, kimegy a kórházterembõl, tapasztalt nyomozónak látszik, engem nagyon érdekelne, mit gondol az okos kopasz fejével, sose tudom meg. Pedig akár a fõhõse is lehetne egy igazi mûalkotásnak: a nyomozó apró bûntények ügyében nyomoz kitartóan, korábbi történelmi korszak szokásai szerint, miközben az egész lét már egy újfajta, csaknem mindent elöntõ bûnözésre van alapozva.

A többi jelenet közhely, és egy csomó mozzanata a nyugati értelemben vett political correctness kritériumának is megfelel. (Adott is pénzt a film elkészítésére például a McDonald’s. A nyugatiak gyakran hiszik a saját szemellenzõiktõl szabadulni egyetlen pillanatig sem óhajtva, hogy ellenzéki mûvet támogatnak, csak mert abban pár nyugati közhely is elõfordul, az õ számukra értelmezhetetlen keleti közhelyek között.)

Engem, aki elég közel élek az ábrázolni kívánt világhoz, nem érdekelnek az ilyen-olyan kurvák, az ilyen-olyan maffiózók, akik vagy meggyilkoltatnak, vagy sem. A számomra ennek az egész dolognak nincs igazi tétje. Hiába a kiváló alakítások; a remek operatõri munka, az egész mû benne reked abban, amit ábrázolni szeretne.

Ennek a három fiúnak, akik a szerzõ szándéka szerint mind a hárman Jézus inkarnációivá emelkednek a film végén, amikor lemészárolják egymást, semmi köze a kereszténységhez, természetesen az ortodox válfajához sem. Semmihez sincs közük, ami valamennyire is normális és emberi lenne. Hábetler Janival nem ér fel egyikük sem, pedig az is gyilkol. Nincs dráma és nincs tét ott, ahol az ifjak minden ellenállás nélkül tagolódnak bele a rémséges ürességbe. Nem kétlem, sok százezer ilyen kölök mászkált és mászkál arrafelé, de kötve hiszem, hogy a mûvészetnek õket kellene szenvedõ hõsnek felkennie. Ha egy mai délszláv mû Tito halálát a rémségek egyetlen okaként tûnteti fel, akkor nem beszél mindarról, amirõl pedig mindenki tud, sõt kimondatlanul, de határozottan azt állítja, egyetlen jó diktátor a dolgokat akár meg is oldhatná. Látszólag bátor alkotás a Sebek, valójában ködösít és misztifikál, társadalomkritikája vékony és felszínes, s mert szakmailag jó színvonalon teszi, megtévesztõ és veszélyes.

Sebek (Rane) – szerb, 1998. Írta és rendezte: Srdjan Dragojevic. Kép: Dusan Joksimovic. Zene: Aleksandar Habic. Szereplõk: Dusan Pekic (Pinki), Dragan Bjelogric (Dickie), Milan Maric (Kraut), Vesna Trivalic (Lidija). Gyártó: Cobra Film Department/Pandora Film. Forgalamzó: Magyar Filmintézet / InterCom. Feliratos. 100 perc.