Weöres Sándor a gyermekek és a természet hajlékony nyelvén.

Mosoly és játék, kíváncsiság és eleven tekintet, bukfenc és kergetõzés, tánc és átöltözés -- s ki tudja, még mi mindenféle gyermekek játszotta bohóság egybekötött képei teremtik meg a tónusát Szederkényi Júlia Bóbita címû új filmjének. A címet -- kell-e mondanom? -- Weöres Sándortól kölcsönözte, s mindvégig a magyar nyelv e kiváló mesterének gyermekverseit halljuk a rendezõnõ válogatásában. Mindazonáltal e kivételes esetben senki se gondoljon valamiféle illusztratív ismeretterjesztésre. Nem. Weöres versei -- Isten bocsássa meg! -- itt "csak" a filmes alapanyag részei, igaz fontos részei. Mert amit Szederkényi ebben a filmben mûvel, az nem ismeretterjesztés, hanem -- a magyar filmmûvészet utóbbi éveiben ritkán tapasztalt -- költészet. Költészet, amely az élet felszabadult és örömteli filmszavait nyújtja át nekünk. A költészet diadala címmel írt évtizedekkel ezelõtt B. Nagy László Huszárik Zoltán Szindbádjáról, s most ismét van okunk az örömre. A Bóbita ha a Szindbádnak nem is, de a Capriccio címû Huszárik-filmnek biztosan rokona.

A filmben látható tarka gyermekraj nem játssza a jeleneteket, hanem sajátjaként éli: élete a játék -- játék az élete. A természetesség, a jelenlét megkérdõjelezhetetlen természetessége árad a képsorokból. Csend és nevetés, mosoly és bánat, titok és varázslat mind-mind részei a szív szerinti játéknak, mely hajnaltól sötétedésig "megtörténik". Ennek a természetességnek (és nemcsak formálisan) éltetõ terepe a remekül megválasztott helyszínek, a hazai dombok, lankák, rétek, nádasok, tavak és patakok világa. A táj, amely egyenrangú "szereplõje" a filmnek; a táj, a természet, mely otthona a gyermeki létezésnek.

S ez a gyengéd és jókedvû táj ad módot a rendezésnek arra, hogy jól átgondolt, mégis kiszámíthatatlannak tetszõ asszociációs vágásaival, képillesztéseivel a természet oly régióiba csábítson bennünket, amelyre nem is számítottunk: a születés és a halál, az összetartozás, az egyesülés és elválás szakadatlan körforgásába, mely érvényt szerez magának a tavak mélyén éppúgy, mint a felhõk magasában. Mindez oly érzékenységgel és alázattal történik a film önnön teremtette stílusa iránt, miért is a stílus fûbársony ruháját nem lyukasztgatják ki semmibe meredõ filozófiai száraz ágak. Nem: mindvégig a gyermekek és a természet hajlékony nyelvén szól az elbeszélés hozzánk -- egynek, egységnek tekintve a világot, melyben a létezés, a létezés öröme a legfõbb jó. A Bóbita beállításai, képsorai ezért (lehetnek) öröm-szavak, egyszerre ismerõsek és ismeretlenek, és lehet maga a film az öröm-szavak (kis) szótára.

A már említett Capriccio rendezõje, Huszárik Zoltán emlegette gyakran azt a Paul Valérynek tulajdonított mondást, mely szerint az ember száz- meg százféle arccal, lehetõséggel születik, s az élet, a sors tulajdonképpen nem tesz mást, mint idõrõl-idõre faragja-gyalulja arcunkat, míg végül egyetlen, jól kikalapált arccal bukunk a sírba. A Bóbita azt az idõt idézi föl nekünk, amikor még -- örömmel -- sokfélék vagyunk és sokfélék lehetünk. Talán nem ártana épp ezért a film kazettáját magunkkal hordanunk, hogy alkalmanként bele-belenézzünk.

"Brekekex."

Bóbita (Weöres Sándor Gyerekverseibõl) – magyar, 1998. Rendezte és Weöres Sándor nyomán írta: Szederkényi Júlia. Kép: Imreh István. Zene: Melis László. Vágó: Tombor Andrea. Hang: Kertes Ferenc. Szereplõk: Orsós Dávid, Horváth János, Füzesi Zoltán, Bicskei Kinga, Neller Alexandra, Karácsony Ilona. Gyártó: MTV Irodalmi és Drámai Fõszerkesztõség - Gingafilm. 45 perc.