A ravasz, az agy és két füstölgõ puskacsõ

Lock, Stock and Two Smoking Barrels - angol, 1998. Írta és rendezte: Guy Ritchie. Kép: Tim Maurice-Jones. Zene: David A. Hughes. Szereplõk: Jason Flemyng (Tom), Dexter Fletcher (Soap), Nick Moran (Eddy), Jason Statham (Bacon). Gyártó: Ska Films / Columbia TriStar. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 121 perc.

Ha a jelen évtizedben globális Új Kezdetet élünk, úgy az újrakezdõdött humán világ Iliásza és Odüsszeiája a Kutyaszorítóban és a Ponyvaregény. Nyomukban a tarantinoizmus - értelemszerûen - nem ezeket a mûveket, hanem a következmény-tenyészetet jelenti, amelynek sarjadékai külön-külön nem képeznek szembeötlõ értéket. Maga a tenyészet viszont nyilván fontos, netán azért is, mert megérlelheti a második Aeneist.

Ilyen megközelítésben A ravasz, az agy és két füstölgõ puskacsõ címû brit akciómozi (pontosabban: akciódús szövegelõ-mozi) eléggé meglepõ mûvészeti alakzat. Legalábbis hely és idõ adott összefüggésében az. Senki sem gondolta, hogy máris elõállhat a tarantinoizmusból ilyesmi: egyetlen nagy ugrással az új Nibelungenlied, mégpedig londoni gengszter-komédiaként. Bár a szimpla tarantinoizmusból való kiválás igényét A ravasz... barnás-szürkészöldes koloritja már rögtön jelzi, a cifrálkodó címadás arról árulkodik, hogy maguk a komédia készítõi sem vártak ekkora eredményt. Csupán "valami jobbat" akarhattak, de aztán szörnyen hatalmába kerítette õket a filmes kedv és már nem állhattak ellent. Tehetetlenségükben amolyan igazán jó film telt ki tõlük, egészen hagyományos értelemben. A ravasz... ugyanis (szemben az egyénenként egyszer-használatos típusú kéjfilmekkel) olyanféle darab, amelyet idõnként újra- meg újranézni is intenzív örömöt nyújt. Éspedig nem utolsósorban a naturális mozzanatok sohasem eléggé átlátható nagy összjátéka révén. Annak érdekessége, ami ezúttal a celluloidra illetve a hangcsíkra került, nem kopik el egyhamar.

Minthogy a bûnözõ-népség itt a jellemek Balzac-i arzenáljaként vonul fel, ez az egyszerre stílrealista és parodikus építkezésû gengszterfilm korántsem éppen "alvilági" tárgyú; a "felvilág" képével is játszik. Az alapfolyamat: három bandafõnök - néhány utcányira egymástól, háromféle habitust kihordva, de azonos fokú akarnoksággal - a kölcsönös kiirtódásig hajszolja egymás társaságát. Mindhárman "a leghatékonyabb profizmusba" vetett hittel fejtik ki energiáikat. A balekok és a kreatív amatõrök földi súlya és szerepe ismeretlen elõttük, következésképp az események középpontjába egy negyedik (amatõr-természetû) banda mûködése kerül. A legeszesebb profi igazgatóval viszont nem ez a csoport végez, hanem egy vérbeli balek. Az illetõvel maga a nagy ember közölte igen nyomatékosan - telefonon, fantomszerûen -, hogy õt nem érdekli, hogyan szerzi meg a Holmit a nyomorult, de meglegyen, különben... Fájdalom, a Holmit valaki épp beszállította a nagy emberhez, amikor az üldözõ balek odaért (hogy ugye mindenáron...), így következett be a tragédia.

Mindez azonban csupán a forgatókönyv vázlata, a kész film arculata mindebbõl még kitalálhatatlan. Mint a régi világban.

Deconstructing Harry

Deconstructing Harry - amerikai, 1997. Rendezte és írta: Woody Allen. Kép: Carlo Di Palma. Szereplõk: Woody Allen (Harry Block), Demi Moore (Helen), Elisabeth Shue (Fay), Billy Crystal (Larry), Mariel Hemingway, Robin Williams. Gyártó: Sweetland Films. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 92 perc.

Harmincnyolc és fél - ez a cím jobban találna Woody Allen legfrissebb magyarországi bemutatójára, ami e pillanatban az utolsó elõtti filmje, de könnyen lehet, amilyen tempóban dolgozik manapság, hogy a mondat végére már elkészül a még újabb darabbal is. Woody persze igazat beszél, amikor dekonstruált illetve dekonstruáló hõst ígér - a kettõ, majd meglátjuk, ugyanaz -, de ezt a filmtípust már jóval azelõtt feltalálták, sõt mûvelték is szép számmal, hogy a dekonstukció fogalmát bevezették volna az irodalomelméletbe.

Az alaphelyzet tehát ismerõs: adva van a jó hírû mûvész, akinek ha törik, ha szakad, elõ kell állnia a soros mûvel, a világ lélegzetvisszafojtva vár, a közönség türelmetlen, a kiadó (producer) ideges, a házikassza meg üres, mert az elõleget már rég elköltötte a nagy ember, viszont kiadásai számosak, úgy mint elvált feleségek, gyermekek és pszichiáterek tartása, plusz a soros barátnõ és mellette a rendszeresen igénybevett prostituáltak - hogy valami öröme is legyen az egészben. A mûvészet feltalálása óta ismerõs konfliktusra elõször Fellini fedezte fel a tökéletes megoldást. Elõremenekülni, legyen az élethelyzetem a tárgy, én a fõhõs, életem megnyomorítói a szereplõk, aztán majd csak lesz valami. A Nyolc és fél nagyon bejött, új zsánert teremtett, a szerzõi film önálló leágazását, és mellé új szabadalmi eljárást az alkotói válságok hathatós leküzdésére.

A Deconstructing Harry hõse Harry Block, az í ró, akit kitüntetésben akar részesíteni hajdani alma matere, de számos rokona és üzletfele között senki sincs, akit magával vihetne a nagy eseményre. Miközben kétségbeesetten keresi múltjában a megfelelõ személyt, miközben kétségbeesetten próbálja rendezni érzelmi életét, miközben kétségbeesetten dolgozik az új regényen, a megtörtént események és irodalmi változatuk fragmentumaiból kikerekedik Harry Block képe és Woody Allen filmje. Woody Allen élete nyitott könyv minden mozibajáró elõtt, mindenesetre többet tudunk róla, mint saját élettársunkról. Hiába a megszokott sztárparádé, a Deconstucting Harryn elaludnánk az unalomtól - ha nem szeretnénk annyira Woody Allent, humorával, slemilségével, szakállas vicceivel és megrögzött hibáival egyetemben. A film egyetlen újdonságot tartogat, nevezetesen egy kettõshibát. Harry Block rendõrkézre jut, és vele viszik Cookie-t, a júnói termetû fekete örömlányt is; a megrettent írót persze mihamar kiváltják a barátai, õ pedig azonmód elfeledkezik jótevõjérõl. Ez még éppen beleférne a zaklatott életû és távolról sem makulátlan erkölcsû Harry jellemébe, de mit szóljunk ahhoz a szakmai vétséghez, hogy Woody Allen rendezõ egyszerûen benn felejti a börtönben, kirendezi a filmbõl az egyik kulcsszereplõjét?

Marvin szobája

Marvin's Room - amerikai, 1996. Rendezte: Jerry Zaks. Írta: Scott McPershon. Kép: Piotr Sobocinski. Zene: Rachel Portman. Szereplõk: Meryl Streep (Lee), Leonardo DiCaprio (Hank), Diane Keaton (Bessie), Robert De Niro (Dr. Wally). Gyártó: Miramax. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos. 100 perc.

Gyógyszeres üvegek rengetege, bennük temérdek mennyiségû színes pirula, se vége, se hossza a fioláknak, nyomasztó, vizeletszagú elfekvõ, de ugyanakkor tarka kincsekkel, varázslatos fényjátékkal teli mesevilág - ez Marvin szobája; tájkép hosszú haldoklás elõtt. Marvin házában nem lehet dohányozni és senki nem fogyaszt süteményt. Marvinnál csendes és tudattalan pokolban tenyészik az enyészet, ám a kisszerû Amerikában lerobbant, szanaszét zuhant, céljavesztett életerõ számára mégis csak lassan bontakozó, evilági üdvöt oszt. Marvin, a címszereplõ, nem szereplõ, csak egy Parkinson-kóros szimbólum: szobája egy családi dráma megoldásának és a vergõdõ családtagok feloldozásának szimbolikus helyszíne, arca pedig tükör, mely Bessie tükrös trükkjének megváltó erejét veri vissza. Egyedül õ képes a szeretet mindenható mûvészetére, és mielõtt még családi megváltóként mindenestül feláldozná magát, juttat belõle kinek-kinek.

McPherson a forgatókönyvet saját sikerdrámájából, drámáját pedig saját, kevésbé fényes családtörténetébõl írta. Ennek megfelelõen a rendezõ egy pitiáner, orvosságszagú realitásba rántja le hollywoodi sztárjait, ahol a nagy egymásratalálás nem csak a klasszikusan - és amerikai érzelmi drámából mégiscsak elengedhetetlenül - hullámzó óceán partján zajlik, hanem Disneyland kisstílû paradicsomában is, ahol Meryl Streep cicanadrágban, smink nélkül és olcsó álhajjal, Leonardo DiCaprio pedig hõsszerelemtõl és lázas akciótól megfosztva remekel - és ez, mi tagadás, felettébb életszagú.

Carla új élete

The Other Sister - amerikai, 1998. Rendezte: Garry Marshall. Írta: Alexandra Rose és Blair Richwood. Kép: Stephen Bernstein. Zene: Rachel Portman. Szereplõk: Juliette Lewis (Carla), Diane Keaton (Elizabeth), Tom Skerritt (Radley). Gyártó: Walt Disney Pictures. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 130 perc.

Mindig igazi kihívásnak érzem azt a „mûvészi" kérdést, hogy vajon mit lát egy gyermek a világból? Mit, hogyan értékel, értelmez? Mennyire látható be a felnõtt világ „logikussága", „ésszerûsége" az õ gondolkodásával? De lehet ugyanannyira izgalmas az is, hogy miként vélekedik az ezen a bolygón élõ emberekrõl egy marslakó? Vagy egy szellemileg visszamaradott felnõtt? Vagyis valaki olyan, aki „még" kimaradt ebbõl a sajátos, kétségbeejtõen önhitt civilizációsdiból. Aki ezen kívül van, aki erre rálát, mert távol áll tõle – szerencséjére.

Carla húszévesen egy kisgyermek szellemi szintjével és kedvenc aranyhalacskájával távozik abból a speciális iskolából, ahová szülei – fõleg édesanyja – számûzték. A visszatérés sután érzelmes pillanatait megzavarja Carla gyermekinek látszó kiszámíthatatlansága: vagyis felnõttes szabadságvágya. Mikor elszökik hazulról, a szupergazdag szappanopera-bölcsességekre épülõ, kulissza-családból, már kezdenénk reménykedni, hogy Carla új élete itt kezdõdik: az agymosók és az agymosottak közötti vékony mezsgyén, de nem! Carla – ismét hazatérve – hosszú harc árán kivívja falanszter-önállóságát, s megtalálja a hozzá hasonló fiút, akivel úgy tesznek, mintha minden vágyuk az lenne, hogy belesimuljanak a tõlük idegen környezetükbe. A film ünneplõ végpontjain mintha az alkotók feledtetni szeretnék azt a korábban sugallt érzést, hogy itt mindenki lelki nyomorult: e bekeretezett világ áldozata.

Az érzelmileg jól adagolt felépítés sajnos a felsejlõ titkok, jelzések állandó kimondásával, leleplezésével párosul, így a vicces jeleneteken kívül egyéb meglepetés nem éri a nézõt. Megint csak azt tudtuk meg, hogy „mi" hogyan látjuk a Carla-félék világát, és közben annak örülünk, hogy „ránk" akarnak hasonlítani.

A csaj nem jár egyedül

She's All That - amerikai, 1998. Rendezte: Robert Iscove. Írta: R. Lee Fleming Jr. Kép: Francis Kenny. Zene: Stewart Copeland. Szereplõk: Freddie Prinze Jr. (Zack Siler), Rachel Leigh Cook (Laney Boggs), Metthew Lillard (Brock Hudson), Jodi Lyn O'Keefe (Taylor Vaughan). Gyártó: Miramax. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Szinkronizált. 93 perc.

Buli van! Dõl a diétás üdítõ (ez milyen szó, és mit jelent). Pepsi Cola - A név kötelez. Most az van, hogy véget ért a tavaszi szünet, visszatértek a csajok meg a pasik az isibe, de nemsokára itt az érettségibankett, Gizi felszedte Vágási Fredet a helyileg illetékes szappanoperából, oltári hülye a fazon. Mindegy, a Duna Film évek óta nagyon rosszul áll fordítókból, noha magam még nem a feliratozott kópiát láttam.

Szóval az éppen soros ilyen tini-tonikot vehetik magukhoz a rászorulók. Napjaink divatos mûfaja a tinédzser horror, naná horror ez is, vér nélkül. (Mér' ha lehetett vér nélküli forradalom, akkor vagy puca.)

Amúgy egy Pygmalion-történet, rút kiskacsával, jégtörõ hattyúval. Persze ilyesmivel a My Fair Lady óta az a legnagyobb gáz, hogy már az elején a kis Elisa Doolittle-rõl kilométerekre ordít, hogy a végére akkora nagy Audrey Hepburn lesz belõle, hogy a fal adja a másikat, csak most béremelésért duzzogó sminkesek kicsit összemaszatolták a pofiját. De voltaképpen ez is teljesen lényegtelen. Nyilván minden évben muszáj legalább négy ilyen filmet készíteni, mert létezik valahol a világban egy gyengeelméjû kiskamaszok érdekeit védõ, amúgy maffiamódszerekkel operáló szervezet, ami ragaszkodik hozzá, s ha lazítást tapasztal, lecsap. Nos, A csaj nem jár egyedül alkotói nyilván már a kikötõ egyik sötét zugában, térdig friss betonban agyalták ki történetüket. Ám ez is mindegy.

Amit látunk, az érdektelenség maga. Márpedig aki azt mondja, hogy ma a fiatalok bármennyivel unalmasabbak lennének, mint a francia új hullám vagy mondjuk a Házibuli idején, az nem ivott még Pepsi Colát.

Pleasantville

Pleasantville - amerikai, 1998. Írta és rendezte: Gary Ross. Kép: John Lindley. Zene: Randy Newman és Bonnie Greenberg. Szereplõk: Tobey Maguire (David), Reese Witherspoon (Jennifer), Jeff Daniels (Johnson), Joan Allen (Betty), William H. Macy (George). Gyártó: New Line Cinema. Forgalmazó: Flamex. Feliratos. 123 perc.

„Szembemászó" film. Érzelmes léghajózás, kalandozás térben és idõben a vizualitás mozgóképes eszköztárának parádés felvonultatásával. A rendezõként e filmmel debütáló Gary Ross rafinált mesét forgatott a kultúraváltásról. Politológus, életmódkutató, médiaszakember, nõmozgalmak veteránja, mindennapi meleg vacsorára vágyó „hímsoviniszta", szentimentális tévésorozatrajongók, mozibolondok kedvükre elemezhetik majd az ötvenes évek amerikai tévészériáinak látvány-ikonográfiáját, s azt is, ahogy ebben a bravúrosan megidézett fekete-fehér „sterilségben" két mai tizenéves (David és Jennifer) megleli a szétszakadt létezés kibékíthetetlen generációs problémának tûnõ összefüggéseit.

Képzeletük, képzelgésük az éhen maradt vágyakat (meleg családi élet, igazság-valóság, jövõ-múlt-jelen újraértelmezése) más képszinten, más mítoszfokon jeleníti meg. David tévéfüggõ naivitásában az átláthatatlanná vált információs rendszerek szövevénye harcol a valóság elveszettnek hitt paradicsomi állapotával. Jennifer, az örök lázadó - ebbéli minõségében pedig a kultúra, a történelem legfõbb inspirátora - szexuális forradalmárból a megismerés kíváncsi papnõjévé érik. Pilinszky írt így a gyermeklétrõl: „... az õ belsõ világukat még nem parcellázta föl személyes érdek, ezért lehetnek birtokosai mindennek..., azután õk is megérkeznek és elnehezednek - a felnõttség talán nem is más, mint a világ lassú és fokozatos elvesztése. De a földrõl újra vissza kell szállni, most már az érettség ártatlanságával". Gary Ross filmes libikókája föl-le hintázik térbeli és idõbeli dimenziók között, infantilis mítoszrajongásunkat kielégítendõ: Színesek és Szürkék örökös viadaláról.

Kísértethajó

Deep Rising - amerikai, 1998. Írta és rendezte: Stephen Sommers. Kép: Howard Atherton. Zene: Jerry Goldsmith. Szereplõk: Treat Williams (Finnegan), Famke Janssen (Trillian), Wes Studi (Hanover). Gyártó: Hollywood Pictures. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 106 perc.

Folytatódik az óriáshajó-õrület: az Úszó erõd és a Titanic után most itt a Kísértethajó! Egy, a Titanic-hoz hasonló óriási luxushajóról van szó, neve Argonautica – a film tehát a görög mitológia argonautáit idézi, ám a hajó nevével és a kalandos cselekménnyel a két történet közti hasonlóság itt ki is merül. A film ugyanis nem az argonauták történetének, hanem A nyolcadik utas: a halál kései utánérzésének tekinthetõ. Filmünk esetében azt mondhatnánk, hogy a nyolcadik utas a hal(!), hiszen a helyszín az ûrrel szemben a Dél-kínai-tenger, az ûrszörnyekkel ellentétben pedig tengeri óriásszörnyekkel van dolgunk.

Filmünk argonautáinak Szkülláját és Kharübdiszét archeotoának nevezik és a tenger mélyérõl (Deep) emelkedik fel (Rising), hogy luxushajónk utasait elpusztítsa. Csak három túlélõ marad a fedélzeten: a kapitány és a hajó tulajdonosa, valamint egy szépséges ékszertolvaj(nõ). Ám az Argonautica kincseit nemcsak e rosszlány akarja magának megszerezni, hanem egy csapat elszánt bûnözõ is, akik egy bérelt motorcsónakon érkeznek a tengerjáróra – így a rosszfiúk is megvannak történetünkhöz. A bérmotorcsónak kapitánya a Csillagok háborújának Han Solóját idézi, akinek mellesleg már nem olyan hosszú a haja, mint amilyen a Hairben volt. A motorcsónak félbolond szerelõje pedig történetünk Chewaccája.

A hajón a helyzet nagyon drámai, a hoppon maradt rosszfiúk és hõseink együtt kénytelenek küzdeni az ismeretlen szörnnyel. Mindez nagyon szép, ám a film szereplõinek nincs kidolgozott jellemük, amit talán az mutat leginkább, hogy szinte még nevük sincs. A drámai küzdelem és egyben a film végére három túlélõ marad: Hair és Solo kapitány kombinációja, a tolvajló rosszlány (kettejük között szerelem szövõdik!) és persze Chewi barátunk. A film azonban lezáratlan, hisz’ kérdés marad: életben maradt-e a szörny?

Mint a hurrikán

Forces of Nature - amerikai, 1999. Rendezte: Bronwen Hughes. Írta: Marc Lawrence. Kép: Elliot Davis. Zene: John Powell. Szereplõk: Sandra Bullock (Sarah), Ben Affleck (Ben), Maura Tierney (Bridget), Steve Zahn (Alan). Gyártó: Dreamworks. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos. 106 perc.

Ben a félresikerült legénybúcsú után a keleti partról a nyugati felé készül, hogy örök hûséget esküdjön szíve választottjának. Az út kezdetén egy véletlen összehozza Sarah-val, a különös és titokzatos múltú vadóccal. Kaland kalandot követ, s ahogy közelít a zárlat, még a boldog vég is kérdésessé válik.

A hollywoodi filmipar egyik legnagyobb találmányát, amolyan romantikus vígjátékot látunk, road-movie-ba oltva. Bármily riasztóan hangozzék is ez, ne ítéljünk elsõre. A karrierjét reklámfilmek és videoclipek készítésével kezdõ, s mind ez idáig egyetlen nagyjátékfilmet (Harriet, a kém) maga mögött tudó Bronwen Hughes rendezõnõ és a Steven Soderbergh állandó operatõreként nevet szerzõ Elliot Davis megkíséreltek nem leragadni a sztenderdeknél, igyekeztek némi színt vinni a történetbe. Ami részint sikerült is, az eredmény – erõs zenei anyag (Faithless, Finley Quaye, Gomez), sajátos vizuális megoldások, néhány frissebb geg a fáradtabb élcek mellett – igen hatásos. Igaz ez akkor is, ha a Mint a hurrikán meseszövését illetõen nem túlzottan eredeti, az viszont mindenképpen erénye, hogy narrációjában többé-kevésbé kerüli a hasonló tematikájú mozik fõbb buktatóit. Hiányzik, pontosabban: tompítottan van jelen az e mûfajban úgyszólván kötelezõ kincstári optimizmus, s az is a film mellett szól, hogy nem fröcsög kinyilatkoztatásszerû igazságokat szerelemrõl, életrõl, halálról, azaz az élet úgynevezett nagy kérdéseirõl, csupán a záróképekben hull némi permet a vászonról. Az opus az Álljon meg a nászmenet! vagy a Meglesni és megszeretni címû filmekkel fémjelzett vonulat amazokénál valamivel eltaláltabb hangütésû, lendületesebb darabja.

Üzenet a palackban

Message in a Bottle - amerikai, 1998. Rendezte: Luis Mandoki. Írta: Gerald Di Pego. Kép: Caleb Deschanel. Zene: Gabriel Yared. Szereplõk: Kevin Costner (Garret), Robin Wright Penn (Theresa), Paul Newman (Dodge). Gyártó: Warner Bros. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 132 perc.

Férfi és Nõ. Csalfaság, halál által elhagyottak. Vissza lehet-e hozni a múltból a szépet, hogy rímeljen életünk a könnyek évei után? Õt, vissza?! Vagy reménytelen, a szív belészakadna, Õt nem pótolhatja új kedves? Kevin Costner – csiszolópapírral álomvitorlásokat kényeztetõ, fáradt tengeri bölény – , Robin Wright Penn – loknis, álmodozó zsurnaliszta, csupa mosoly – mégis csodásan találkozik. Üzenet érkezik a tengerész palackjából. Nem hinnénk, van még férfi, ki nem GSM-távirattal, elektronikus postával üzen elveszett boldogságáért. És akik szólnak, meghallgattatnak. Mintha újra kezdõdne minden jó veled. Bár sérültek, megpróbálják feltölteni lelkük hûltnek hitt öntõformáit. Van mit tenni a másikért, érzékeik kisimításáért. Fiús-lányos zavar – legényesen rossz kávé versus elõször bugyiban elõtte – , szenzibilitás, háborgó érzelmek egymás karjában. Mi lesz ebbõl? Kis hajójuk ûzve, tépve, de együtt a fedélzeten. Szorítsunk értük, álljon oldalukra a jó reménység, teljék be nászuk, hogy bepólyázza hullámtöréseiket.

Mándoki László rendezõ nem kíméli a húrokat, mindet pengeti, sorolja a kapcsolatépítés örömeit, konfliktusait, lassított kockákkal nyomatékosít. Nagyon-nagyon magasra csapnak a tarajok, Kevin alig látszik makacskodásából. Kívánatosak a fotók a szivárványos partról, a piruló hasábokról, az öbölben ért gyapjútakarós ébredésérõl. Esõ mossa arcukról a szépet, sós esõ, úgy veszekednek. De ki mondja meg, mikor lesz késõ? Ki emel majd magához, ha zuhansz, ki figyel álmaidra? Ki vezet haza ma éjjel? Férfi és Nõ, ár és apály. Bûneik talán megbocsáthatók, s elõbújhatnak végre az emlékek útvesztõjébõl. Van idõ várni a jó hírekre.

Telitalálat a szívbe

En plein coeur - francia, 1998. Rendezte: Pierre Jolivet. Írta: Georges Simenon regénye nyomán Roselyne Bosch. Kép: Pascal Ridao. Zene: Serge Perathoner és Jannick Top. Szereplõk: Gérard Lanvin (Michel), Carole Bouquet (Cécile), Virginie Ledoyen (Cécile), Guillaume Canet (Vincent). Gyártó: Canal + / France 2 Cinema. Forgalmazó: Mokép Rt. Feliratos. 101 perc.

A peremen élõ, jogosan rablással vádolt ifjú Cécile segítséget kér Micheltõl, a jó nevû, középkorú ügyvédtõl. Némi vonakodás után a férfi elvállalja az ügyet, s (a lány barátja, Vincent segítségével) felmenteti Cécile-t. A vonzás, mely kezdettõl fogva összeköti a lányt és Michelt, szerelemmé érik, egy ideig nem állhat útjukba sem Vincent, sem Michel felesége. Szenvedélyek vihara, társadalmi- és korkülönbség, érzelmek kontra hivatás, kaland kontra megállapodottság...

Ha ez a film nem lenne francia, kevés örömöt nyújtana a magamfajta nézõnek. Története ezerszer látott, dialógusai ezerszer hallottak. A filmnyelv sem különösebben eredeti, amit Pierre Jolivet rendezõ beszél, ám érzéksimogatóan gördülékeny. A cselekményt elvezeti a tragédia küszöbére, aztán visszarántja onnan - s ez nem feltétlenül baj. A színházban az ilyet hívják színmûnek vagy középfajú drámának. Mindenesetre a légkör összetéveszthetetlenül francia.

A színészi összjáték pedig példás. Gérard Lanvin (Michel) a fáradtság mögött érzékelteti, hogy kész a megújulásra, edzett fizikuma jelzi, hogy valóban abból a kültelki közegbõl jött, ahonnan újdonsült szerelme. Feleségét Carole Bouquet játssza. A törékeny színésznõ már rég sikeresen kitört a fagyos szépség skatulyájából, melybe elsõ filmje (a több mint két évtizedes Bunuel-remek, A vágy titokzatos tárgya) révén került. Féltékenysége, gondoskodása, belsõ-külsõ szépsége - finoman hiteles. Velük egyenrangú teljesítményt produkál a két fiatal. Virginie Ledoyen Cécile-je ártatlanul romlott, veszélyesen védtelen. Guillaume Canet Vincent-je utat tévesztetten energikus.

Ha ez a film nem lenne francia, talán nem is volna érdemes rá, hogy megnézzük. De az.