A dokumentumfilm az utolsó menedék az álomvilágban: itt még nincsenek kisminkelve, lekerekítve a sorsok.

Azoknak, akik nem tudnak részt venni a dokumentumfilmek évente rendezett szemléin, igyekezniük kell, ha valamit meg akarnak tudni a dokumentum-mûfaj talán legfontosabb, egyben leglátványosabb változatáról, hiszen a mozikban szinte soha, a televíziókban is alig fedezhetõk fel, esetleg zárt, klubszerû rendezvényeken lehetnek részesei az alkotók szándékainak, nézhetnek szembe a valósággal. Nehéz megérteni ezt az állapotot, bár a Globalizáció csapdája címû könyv szerzõi szerint teljességgel világos: "Az elkábító szórakozás és az elégséges táplálék megfelelõ keverékével lehet majd elérni, hogy a világ frusztrált lakossága ne lázadjon föl, hogy elégedett maradjon" - ahogyan egy Népszabadság-olvasó idézte a lapban. Nyálas, cukros és szenvelgõ sorozatok az egyik oldalon, milliomosok és milliomos nõk hányattatásai, a másikon a kegyetlenségben egymásra licitáló, már-már elborult elmével létrehozott, és ugyanolyan tudatállapotban élvezhetõ bûn-konstrukciók vérzivatara, mikor is a film végén két zilált és megviselt ember néz egymással farkasszemet pisztollyal (késsel, doronggal, nyílpuskával) a kézben, és akkor végre megtudhatjuk, mert elmondják, mirõl szólt a film. Aztán eldördül, aminek el kell dördülnie, és némi Oscar-díjas leleménnyel összeborulnak, akiknek össze kell borulniuk. (Van olyan változat is, melyben a hiper-szuper-mega-gonoszt, aki autó, hajó és repülõgép, valamint általában minden vízi, légi és szárazföldi, netán ûrközi jármûvet vezetni tud, a film végén egy gyenge nõ egy galuskaszûrõvel ver agyon, és csak utána jön az összeborulás.)

Nézettségi indexet csak arról lehet kimutatni, amit bemutatnak, és az úgynevezett közvélemény is csak azon emberek véleménye, akiket megkérdeznek, az utca embere az utcán van, a többi dolgozik. Tulajdonképpen csodálni lehet azokat a mûvészeket, alkotókat, akik az egyre korruptabb, sikerdíjakkal, kenõpénzekkel tarkázott, igen mostoha körülmények között arra vállalkoznak, hogy mégis. A hiány világában vagyunk, az értékek hiányának világában. Minden nap kimaradunk valamibõl, miközben olyasmivel etetnek, amire semmi szükségünk ugyan, de nincs más. Este mindenki bekapcsolja a televíziót, és hagyja magát elárasztani, mindegy, mivel, fáradtak vagyunk, ittunk is, dáridó minden mennyiségben, rózsaszín szerelem, fekete bûn vagy beszélõ fejek, mindegy, aztán majd alszunk. Engedtessék meg ez a nem egészen idevaló kifakadás és a szomorú párhuzam: miközben az ország látványosan kettészakadt, a kultúra sokfelé. Kellene az a bizonyos nagy tûz.

Hiányt mondtam, az átlagember tudatában, élményvilágában talán tudatosan okozott szükséghelyzetrõl, hogy nem tud, nem olvas olyan eseményekrõl, nem lát olyan filmeket, mozikat, melyek a normális, történelmi, földrajzi és társadalmi helyzetünkhöz illõ és egészséges identitásunkat formálhatnák. Vannak persze kirakat-produkciók, szívtipróan kékszemû Árpádok, kiporszívózott pusztán harcoló, táncoló mûmagyarok, de ha az ember felszáll reggel hat óra körül egy recsegõ buszra a Moszkva téren, vagy kinéz mondjuk Karcag és Szolnok között a vonatból, netán elmegy egy szociális intézménybe, enyhén szólva elbizonytalanodik, majd leszáll a földre. Más a táj, más a fény, nincs bevilágítva a puszta, az állomások balkániak, és úgy általában a világ egészen más. És ez a "másvilág" a megszállott dokumentaristák világa. Amilyen például a Pipacsok címû film által elénk tárt hétköznapi tragédia, amely ugyan az amerikai szuperprodukciók mintájára egy "majdnem" összeborulással végzõdik, a nézõ azonban tudja, itt nincs szó békérõl, a tragédia ott maradt dermedten, ahol volt, ahová rendeltetett.

Tölgyesi Ágnes filmje tulajdonképpen a szegénységrõl, a szerelemrõl és a végzetrõl szól, a rendezõ tapintata kevés teret enged az alkohol szerepének, igaza van, a szesz ezekben a nehezen analizálható helyzetekben nem mint ok, hanem mint következmény van jelen, de jelen van. A történet a nyomorúság ábrázolásának sokkhatására számít, ami nem túlságosan eredeti elképzelés, számtalan dokumentarista folyamodik ehhez az eszközhöz, miáltal számukra észrevétlenül leértékelõdnek szándékaik. A másság ábrázolása sem tûnik túlságosan eredetinek, itt különösen nehezíti a befogadást az átlagnézõnek (van ilyen?), hogy egészséges ösztönei ellen kell rokonszenvébe fogadni egy vak, egy mozgáskorlátozott - a köznyelvben nyomorék - és egy csökkentlátó gyereket, valamint azok "kapcsolt részeit": egészséges testvéreket, egy rosszarcú apát, és egy, a családját elhagyó anyát. Margaret Mead idejében a szociológusok szemére hányták, hogy miközben szanaszét kutatgatnak, semmit sem tesznek az általuk vizsgált közösség élete jobbára fordulásáért. Mint tudjuk, Mead tett. Tölgyesi is. Kibékítette a peres feleket, össze ugyan nem borultak, de mégis. Beszélnek egymással. A kérdés csak az, meddig tart egy ilyen összefércelt kapcsolat.

A történet, sajnos, nehezen követhetõ a rossz szövegértés miatt, a legborzasztóbb az, hogy sokszor a kérdezõ érzelmektõl túlfûtött kérdéseit sem értjük, az általában hadaró válaszokról nem is beszélve, miközben a külsõ zajok rendre aláfestenek. (A németek néha riportokat is feliratoznak.) Ettõl függetlenül tudjuk, született három ikerlány, akik nem tehetnek arról, hogy egy megromlott családi élet kellõs közepébe érkeztek, talán az sem véletlen, hogy mindenféle testi-lelki hibával, az egyik vak, a másik mozgássérült, alig tud járni, a harmadik bizonyára csökkentlátó, de hogy szemüveges, az biztos. Az anya a film késõbbi jelenetében utal rá, hogy a férje gyakran verte részegen, és a rendezõ ugyan nem sugallja, de nem zárható ki, hogy mindez a terhes nõvel is megtörténhetett annak minden következményével, és hogy ez a terhesség már eleve rosszra ítéltetett. A kislányokat az anyaméh után mindjárt inkubátorba dugták, majd egy kivétellel különbözõ kórházi intézményekben tartották fogva, az anyjuknak nem kellettek. Az ikrek sorsa itt kezdõdik.

De hol kezdõdik vajon a szülõk sorsa? Vagy hol folytatódik? Az apáról megtudjuk, hogy sokat dolgozik, a gyerekek elmondása alapján kirajzolódik egy mindenható kép arról a férfiról, aki amúgy megjárta a börtönt is, az anya pedig elárulja férje nagytermészetû mivoltát, aki csalta, ivott és verte õt. A gyerekek és az apa elbeszéléseibõl kitûnik, hogy az anya sem volt szent, a nagylány szerint akkor hagyta el õket egy másik férfi miatt, mikor a legnagyobb szükség lett volna rá. Egyszer élünk, mondaná az életközeli filozófus, ebben a világban nincs más út a parancsolólag jelentkezõ elemi ösztönök, egyben egy viszonylagos boldogság elérésére, mint az alkohol és a nemiség. Lehet, hogy az alkotók szándékai ellenére errõl szól a film. És a következményekrõl. Mert hogy abban a ma már csak mûhelyként használt szobában az elején hatan laktak, és valahogyan megégett az a három elsõ gyerek a minden felnõtt által magára hagyott lakásban, a gyufa viszont kéznél volt. Ebben a filmben igazából nincsenek súlypontok, pedig errõl az eseményrõl többet kellene bemutatni, de lehet, hogy így jó. Erre az iszonyú történetre mindenkinek van egy magyarázata, és azt elásta magában.

A valóság varázsa az is, hogy ez a film egy hisztérikus látomás, a csirkelábakon szaladgáló kislány és a vak gyermek okos arca, hihetetlenül pontos helyzetfelismerés a rét, ahol az operatõr végig nagyon szép képei jóvoltából szaladnak valami boldog önfeledtségben, miközben egy rozsdás tûzhelyen bizonyára valami magyarosan zavaros étel, például gulyás fõ a koszlott falak mellett, az egészséges nagyfiúk tartózkodó viselkedése, az apa néma csüggedésbe süppedt arca (azelõtt jobb volt, olcsóbb volt a kenyér), a kilátástalanság eszméletlen, morbid szépsége, valami a gyermeki lélek melegségébõl elûzi viszolygásunkat, és a végére már szeretjük õket, a három nyomorult gyermek nagyon szép, kifejezõ arcát, a vak kislány filozofikus megnyilvánulásait, a nevetéseiket, komolyságukat, most még többek, mint a felnõttek, õszinték. De a szülõket is esettségükkel, múltjuk bûneivel, hogy belátásuk szerint soha nem tehettek mást, akkor sem, amikor az a három gyerek megégett. Pont. És szeretnénk még megtudni valamit, de nem igazán, mert attól már félünk. Hogy mi lesz annak a két gyereknek a sorsa késõbb, mikor kikerülnek a gondozók, ápolók, konduktorok okos, mindenható figyelmébõl. És törvényszerûen a szülõk figyelmébõl is, hiszen egy gyereket könnyû szeretni, de egy felnõttet már nehezebb. A Krause anyó útja a boldogságba címû német film 1929-bõl más világot mutatott be, az idõs asszony reménytelen helyzetében "meghívta" gyermek szeretteit az õ boldogságába, majd kinyitotta a gázcsapot. Vajon hol van most a boldogság a Geszti család számára?

Pipacsok - magyar, 1997-98. Rendezte: Tölgyesi Ágnes. Írta: Tölgyesi Ágnes és Mohi Sándor. Riporter: Tölgyesi Ágnes. Kép: Mohi Sándor. Vágó: Kollányi Judit. Hang: Kapcsos Vince. Gyártó: Dunatáj Alapítvány. 85 perc.