Az író olyan könyvet akart írni, aminek a története belehúz saját magába, a rendezõ pedig szaván fogta az írót - és a regényt. Deák Krisztina filmet forgat Závada Pál Jadviga párnája címû két év alatt négy kiadást megért mûvébõl.

- Már akkor eszébe jutott, hogy ebbõl filmet kellene csinálni, amikor elõször olvasta a könyvet?

Deák Krisztina: Igen, sõt, úgy éreztem, erre a regényre vártam. A filmkészítésben talán a legnehezebb jó forgatókönyvet írni, jó anyagra találni. Errõl mindjárt tudtam, hogy az. Felhívtam Závadát, és abban maradtunk, hogy akkor jelentkezem ismét, ha tudom, milyen filmet szeretnék csinálni. Legközelebb már treatmenttel, jelenetsorral érkeztem. Azt hiszem, ez volt a legnehezebb, hiszen sokféle filmet lehetne ebbõl az anyagból forgatni.

- Vagyis nem megírni volt nehéz, hanem választani. Eldönteni, hogy melyik filmet csinálja meg a sok közül?

- Nagy önfegyelemre volt szükség, hogy ne akarjak többet belerakni, mint amennyi belefér egy másfél-két órás filmbe. Végül is kronológiába raktam a regényt. Ezután döntöttem el, hogy Ondris történetét választom ki, a házasságkötéstõl a haláláig, és lineárisan mesélem el. Mert nagyon csábí tó egy ilyen naplóregény, ahol három különbözõ nézõpont jelenik meg, nagyon filmszerû is, de rájöttem, hogy annyira ritkák a jó történetek, erõs figurák, jól átélhetõ, drámai szituációk, hogy - és itt megint az önfegyelemrõl van szó - akkor tudnám a legpuritánabbul, a legkevésbé önmutogatóan elmondani, ha lemondok az érdekességrõl. Néha ez a legnehezebb a filmen: jó történetet jól elmesélni. Az egyszerûséget nehezebbnek érzem, mint a bonyolult, sok nézõpontot érvényesí tõ technikát. Elterveztem tehát a jelenetsort, odaadtam Závadának, és megkérdeztem, írna-e ebbõl forgatókönyvet.

- Aztán együtt részt vettek egy Sundance-kurzuson. Ott készült el a forgatókönyv, vagy oda már kész anyaggal mentek?

- Kész forgatókönyvvel érkeztünk, de a végsõ változat ott készült el. Sokan elolvasták, megbeszéltük, tanácsokat adtak, kiderült, hol és hogyan kellene változtatni. Fontos, hogy ezek idegen emberek voltak, akik nem ismertek minket, és ami a legfõbb: nem olvasták a regényt. Az ottani reakciók megerõsítették, hogy tényleg jó a forgatókönyv. Sok emberrel dolgoztam már együtt, de ritkán sikerül ilyen ideális munkakapcsolatot kialakítani, mint most Palival.

- Pedig azt gondolná az ember, hogy könnyebb dûlõre jutni olyan forgatókönyvíróval, aki nem a saját mûvébõl dolgozik, mert a szerzõ reszketni fog minden figurájáért, minden egyes mondatért.

- Nem tudom, mi a titok, mitõl sikerült... Mindketten nagyvonalúak voltunk. Závada az én kérésemre vagy ötletemre sok mindent átírt, fõleg azért, hogy filmszerûbb legyen. Kiderült például, hogy Jadvigának és Mamovkának nincsen közös jelenete a regényben, ami számomra elképzelhetetlen lett volna két olyan nõ esetében, akik egy házban élnek. Sokat változott Franci alakja is, akit a könyvben kevésbé megfoghatónak éreztem.

- Valószínûleg azért, mert õ nem jelenik meg közvetlenül, hanem mindig csak valaki más szemével látjuk.

- Hát igen, de a filmben bejön az ajtón, ott van, és akkor már nem lehet, hogy ne kapjon valamilyen határozott alakot. A regényben minden szereplõnek megvan a maga igazsága, amelyet szabadon, tetszés szerinti terjedelemben fejthet ki, vagy az is lehetséges, hogy húsz-harminc oldalon keresztül írjanak valakirõl, aki talán meg sem jelenik. Mások a törvények, és ezt Pali elfogadta. Eldöntöttem, hogy akkor lesz jó a forgatókönyv, ha õ is a magáénak tudja érezni. Végül is ez itt az õ regénye, amit négy éven át írt, õ ismeri a figurákat, az életüket. Ha nagyon ragaszkodott valamihez, azon elgondolkoztam, és vagy elfogadtam, vagy meggyõztem róla, hogy ez filmen megoldhatatlan. Máskor pedig õ mondta valamilyen ötletemre, hogy kapitális marhaság. Így dolgoztunk, és igyekeztünk tiszteletben tartani egymást. Megírtam a jelenetet - eleinte óvatosan, mert féltem belepiszkolni azokba a gyönyörû mondatokba, késõbb egyre bátrabban -, Pali pedig ezt megformálta. A végén alig maradt valami az eredeti mondatokból, mert a dialógusokban a beszélt nyelvhez kellett igazítani õket.

- Závada végig ott volt a forgatáson?

- Úgy indult, hogy nem árt, ha ott van, vagy jó volna, ha ott lenne, aztán rájött, hogy vigyáznia kell a szövegre. Nagyon alaposan átgondolt, aprólékosan kidolgozott dialógusokat írtunk, viszont forgatás közben én magam is hajlamos vagyok eltérni a szövegtõl, nem beszélve a színészekrõl. Pali hamar rájött, hogy a színészek gyakran pontatlanul mondják a szöveget, improvizálnak. Ráadásul ez kétnyelvû film, felerészt szlovák színészekkel, akik magyar nyelvi környezetben élõ embereket játszanak, általában magyarul beszélnek, de túlfûtött helyzetekben elõtör az anyanyelv, szlovákul káromkodnak vagy szlovák szavakat fûznek bele a magyar mondatokba. Próbáltunk olyan megoldást találni a filmben, hogy feliratozás nélkül is érthetõ legyen. Pali ügyelt a pontos szövegmondásra, aztán úgy láttam, hogy egyre inkább megtetszik neki a filmezés. Nem sokat beszéltünk a forgatás idején, de nekem mindig fontos volt, hogy legyen ott valaki, akire ránézek, és látom, hogy sikerült-e a jelenet, vagy jobb volna még egyszer felvenni. Ez a személy persze elsõsorban az operatõr, Balog Gábor, de most Pali is ilyenné vált. A színészekkel is sokat beszélgetett... Nekik egyébként is jó dolguk volt, mert ritkán esik meg, hogy ilyen sokat tudhatnak a figuráról, mint most. Nemcsak annyit, amennyi a forgatókönyvben áll, hanem a regénybõl megismerhették a múltjukat és a jövõjüket is.

- A Mozgókép Alapítvány pályázatán, mondhatni, elsöprõ sikere volt a forgatókönyvnek. Ezt elsõsorban a regény jóhírének tulajdonítja?

- Bizonyára számított, hogy sikerregényrõl van szó, amit ráadásul biztosan meg fognak filmesíteni, hiszen annyira vászonra kívánkozik. Azt gondolom, hogy a Jadviga párnája remekmû, ezt majd az idõ megmutatja, és sokak számára egyfajta kultuszregénnyé is vált. Ugyanakkor meg szeretném jegyezni, hogy nem szabad a filmtõl a regény összes bravúrját számonkérni, hiszen a film egészen más mûfaj, sokkal könnyebb, felszínesebb, egyfelõl kevesebbet mond, mint a regény, de arra is képes, hogy más téren többet adjon. Sokat gondolkoztam azon, hogy a mai világban hogyan kell filmet csinálni. Van itt egy nagyon erõs, sokrétû történet, aminek az egyik titka valószínûleg az, hogy mindenki megtalálhatja benne a maga életének valamely aspektusát. A szerelem, a házasság, a gyerek - ezek az élet alapkérdései, de van benne egy másik réteg is, amit igyekeztem megtartani, s ami ma sajnálatosan idõszerû: az etnikai kérdés. A különbözõ nemzetiségek együttélése a Monarchia idején, ami az elsõ világháború után széthullott - mindez nagyon pontosan benne van a regényben. A három barát, a szlovák, a magyar és a zsidó története fontos szála a filmnek is, tehát nemcsak szerelmi történet, nemcsak a házasság története, nemcsak a szenvedélyek története - bár a forgatókönyvben ezek a fõ motívumok. De a film egy legénybúcsúval kezdõdik, amelyen ott van a három barát - ez nincs a regényben, ezt én találtam ki, Pali írta meg, és olyannak képzeltem el, mint a fiúk jelenetét a Rómeó és Júliában, amikor Rómeó még nem találkozott Júliával.

- Túl hirtelen lett volna egybõl az esküvõvel indítani?

- Engem az is nagyon érdekelt, milyen volt Ondris azelõtt, hogy beleszeretett volna Jadvigába. Mert attól fogva más emberré vált.

- Eddig jóformán csak a forgatókönyv születésérõl beszélt. Pedig sok más feltételt is meg kellett ahhoz teremteni, hogy elkezdhessen forgatni. Pénzt szerezni, munkatársakat toborozni...

- Ma nagyon kemény dolog Magyarországon filmesnek lenni, persze sose volt könnyû. Volt egy pillanat, amikor azt mondtuk Balog Gáborral és Palival: van egy minimum, ami alatt nem kezdünk bele, mert akkor nem tudjuk megcsinálni azt, amit szeretnénk, de ha megvan az a minimum, és nagyon jól, koncentráltan dolgozunk, akkor meg lehet csinálni. Meglett, sõt egy kicsivel több is, és nagy szerencsémre a legjobb szakemberekkel dolgozhattam, mert nem forgott másik film ugyanebben az idõben. Szép a kor, a századelõ, mûteremben dolgozhattunk, jó körülmények között, a díszlettervezõnek, a jelmeztervezõnek, a berendezõnek öröme telt a munkában. Úgy éreztem, mindenki meg akarja mutatni, hogy mi tudunk ilyen filmet csinálni. De ne gondolja, hogy ez valami görcsös akarás volt. Valójában még soha nem éreztem ezt a könnyedséget.

kocka

- Mikor kapta a felkérést, hogy forgatókönyvet írjon a regényébõl?

Závada Pál: Ketten írtuk végül. Elõször csak arról volt szó, miután Deák Krisztina elolvasta a könyvet, és nagyon tetszett neki, hogy szeretne belõle filmet csinálni. ‘97 nyarának végén találkoztunk, elõször gondolkodási idõt akartam, kérettem magam, mert korábban ilyesmi eszembe sem jutott, de a Krisztina annyira szerette volna, hogy úgy éreztem, ha valaki ennyire akar dolgozni, és ez az én döntésemtõl függ, akkor már csak ezért is bele kell egyeznem. Innen jött a következõ választás, hogy az ember részt vegyen vagy sem. Viselkedjem úgy, mint Bodor Ádám, amikor A részlegbõl csináltak filmet, vagy mint Esterházy, amikor Sólyom András a Tizenhét hattyúkat rendezte. Azt tudtam, hogy nem szeretném én kitalálni, milyen film legyen ebbõl, mert egy filmet a rendezõjének kell elgondolnia. Az õ dolga, hogy elkészítse azt a vázlatot - mint utóbb megtudtam, ezt hívják treatmentnek -, ami tájékoztatja a pénzosztókat, a résztvevõket arról, miféle történetet, milyen jeleneteket képzel el, mit akar leforgatni. Ami azt illeti, ez engem is érdekelt. Viszont nem szerettem volna semmiféle "megfilmesítési lehetõséget" ajánlani. Egy regény a maga rögzített mondataival jó esetben szabad teret nyit nem csupán a vizuális-akusztikus fantáziának, hanem még a benne szövõdõ vagy beleképzelhetõ történeteknek is - mindannak tehát, amit a kész film már stabilizált, tárgyiasított. Vagyis számtalan film forog egyszerre, különféle irányban surrognak a szalagok ebben a virtuális regénytérben. Talán másnak a fejében is. És ne én legyek az, aki ezekbõl a szalagokból konkrét filmet vág össze. Abban maradtunk, hogy a Kriszta megírja a szinopszist, és megmutatja nekem. Ez elkészült, és innentõl valahogy belesodródtam. Talán úgy indult, hogy kijavítottam egy szórendet - ez bizonyára szakmai ártalom, hogy ha ott van az ember elõtt egy szöveg, akkor belepiszkál. A filmterv elég szépen nyert a Mozgókép Alapítvány pályázatán, ez már hozta magával a többit, beszállt a tévé, az ORTT-kuratórium is adott pénzt, és itt már komolyra fordult az ügy, túl voltunk az álmodozáson, el lehetett kezdeni dolgozni. Fölébredt bennem a felelõsség is, a kíváncsiság is... Lelkileg talán még jól is jött, hogy nem kell végleg elszakadnom attól a könyvtõl, amelyen évekig dolgoztam.

- Hát nem úgy volt vele, hogy látni sem akarja többé?

- Nem voltak rossz élményeim, nem kínlódtam meg vele, szinte végig élveztem, amíg írtam, ezért inkább rossz volt megválnom tõle. És ez a jó érzés tért vissza aztán, persze egészen más formában. Azt mondanám, hogy a film egy másik véglet - az írással való munka önállóságához, magányosságához és szabadságához képest a filmcsinálás minden fázisa, a forgatókönyvírást is beleértve kollektív, hangyaboly-nyüzsgésû és kompromisszumos. Amikor belekerültem, eldöntöttem, hogy nem szabad féltékenynek lennem, úgy éreznem, hogy ez az enyém, külön megsiratni mindent, ami kimarad vagy megváltozik. Úgy voltam vele, legyen ez a rendezõ filmje, meg az operatõré, a színészeké, mindazoké, akik csinálják, én pedig - miközben segítek, amit tudok - kíváncsian figyelem, hogy mi sül ki belõle. Én már ahhoz a rendezõi elképzeléshez csatlakoztam, amely szerint a film a házasságkötéstõl Ondris haláláig tart. Akkor következett az, hogy „szabatosan" meg kell formálni, mikor, hol, mit látunk, megírni a jeleneteket, a dialógusokat, finomítani a korábbi elképzeléseket. Ez számomra inkább egyfajta alkalmazott irodalomipari szakmunka volt. Közben folyamatosan beszéltünk róla, egymással, barátokkal, megmutattuk másoknak, többek között filmeseknek, sok tanácsot, javaslatot kaptunk, én egy ideig gyûjtögettem is a véleményeket. Persze ez így egy kicsit viccesen hangzik, mintha népszavazásra bocsátottuk volna: hányan mondják, hogy ez legyen, hányan, hogy ne ez legyen, de végül is azt hiszem, hasznunkra vált, jobb lett tõle a forgatókönyv. Mástól meg rosszabb. Megvoltak azok a korlátok, amiket nem lehetett átlépni, kezdve azon, hogy a film nem lehet hosszabb, mint két óra, adott volt, hogy hány napot forgathatunk, mennyi pénzünk van, mire futja belõle.

- Az eleve eldõlt, hogy Tótkomlóson fog játszódni?

- Egyáltalán nem. Tótkomlóson születtem, oda valók a szüleim, édesapám most is ott él, és írás közben ide képzeltem el a történetet, de a regényben nem nevezem meg a falut, ami azóta már város. Ami a filmet illeti, óvakodtam szóba hozni a helyet, talán kicsit fáztam is attól, hogy egy filmes bagázs megszállhatja a szülõfalumat. De Romvári Jóska bácsi, a díszlettervezõ jól sejtette, hol kell keresgélnie. Elmentünk Tótkomlósra, Krisztának is rögtön megtetszett a templom, az utcák, és amilyen szemük van, rögtön kiszúrtak egy alkalmas házat, amelyben nem laktak, tehát könnyebb volt megszerezni. Ez történetesen a nagyapám testvérének a régi háza volt, annakidején õ is kinézte magának, de végül a testvérének sikerült megvennie, s ugyanebben az utcában, néhány házzal arrébb áll a szüleim háza.

- Miben látja a döntõ különbséget filmbeli és regénybeli történetmondás között? Mit tudtak kezdeni a filmben a naplóforma adta változó nézõpontokkal?

- Ha a regény nyitott tere a történetnek, és a regény szemszögébõl - de csak abból - a film sokkal konkrétabb, akkor a filmnek más módon kell elõállítania a maga nyitottságát. És ez még akkor is így lenne, ha a film választott volna magának - mint ahogy nem választott - nézõpontokat. Ha különféle képekkel, jelképekkel, allúziókkal, összecsengésekkel, montázzsal, zenével, nem tudom, mikkel, elõ tud állítani egy olyan teret, ami többfelé nyílik, akkor a maga módján megteremthet egy másik fajta nyitottságot, de én nehezem tudom megfeleltetni egy regény nézõponti nyitottságát egy filmadaptációéval. A filmnek ki kell találnia egy teljesen szuverén elbeszélési technikát.

- Tudna erre szerencsés példát mondani?

- Közhelyes, de ilyen a Szindbád. Regényt adaptálni mindig erõs kötöttséget jelent. Persze jobb és szerencsésebb esetben a film el tud rugaszkodni az eredetitõl, de tradicionálisan, a nagy átlagot tekintve mindig van valamiféle ragaszkodás a történethez. A Szindbád esetében persze az alapmû is lazább szerkezetû, és talán eleve is tágasabb adaptálási szabadságot sugall. De hogy Huszáriknak miként sikerült Krúdy nyomán ezt a szép, szuverén filmi világot megteremtenie, azt csak bámulni tudom, megfejteni nem.

- A Jadviga párnájának éppen most jelent meg a negyedik kiadása, amire nemigen volt példa az utóbbi években. Úgy sejtem, gondolkozott már rajta, mi lehet az, amivel és amibe így beletalált.

- Olvasóként képzeltem el egy lehetséges könyvet. Olyan olvasásélményt, mint gyerekkoromban, csak ez most történjen velem, a mai eszemmel, a mai betûtengerben, amely körülvesz. Hogy olyat olvashassak, aminek a története is belehúz saját magába, az élményei, az érzeményei is jól áthassanak engem, de a szövegelése, a mondatformálása is izgasson, sõt, ha lehet, ez izgasson leginkább. És akkor nekifogtam, hogy valami ilyesmit írjak, ha tudok. De úgy, hogy közben ne unjam. Mert akkor már kizárt, hogy az olvasó élvezze. Persze nem az általam elképzelt ideális könyvet írtam meg, hanem csak olyat, amire a tehetségembõl futotta.

- A naplóformával elkerülte a mindentudó elbeszélõ szerepét, pedig tényleg sokat tud errõl a világról. Gyûjtött-e külön is anyagot a regényhez, vagy a korábbi munkákra támaszkodott?

- 15 évig ezzel foglalkoztam mint szociográfus, és mire a regényhez hozzáfogtam, nem volt szükségem külön utánjárásra. Ismertem a helytörténeti munkákat, voltak interjúim, dokumentumaim, levelek, gazdasági feljegyzések, de ezeket is sûrítettem, átírtam. Szociográfusként még vigyáznom kellett, hogy ne manipuláljam a tényeket, de regényíróként nagyobb szabadsággal kezelhettem õket.

- Úgy képzelem, hogy ezek az adatok, leírások jó fogódzót jelentettek a filmeseknek, amikor a szereplõk, a történet mögé oda kellett egy tárgyi világot rakniuk.

- Ebben lehet valami, meg is dicsértek minket a díszlettervezõk, a kellékesek, a ruhások, mivel sok mindent már a forgatókönyvbe pontosan beleírtunk. A ruhákat kevésbé, bár fényképekrõl, elmondásokból volt valamennyi ismeretem arról, mibe öltöztek a régiek, de pontosan nem tudtam, mikor mit viseltek a különbözõ társadalmi rétegek. Szakács Györgyi volt a jelmeztervezõ, és akár a szépséget, akár a hitelességet nézem, nagyszerû ruhákat hozott, például egy gyönyörû fekete menyasszonyi ruhát. A kellékeseknek a leírásokon kívül abban tudtunk segíteni, hogy megmondtuk, mit találnak ennél vagy annál a családnál, mert sokan õrzik még a kamrában a nagyszülõk, dédszülõk tárgyait.

- Jadviga párnáját sikerült megtalálni?

- Nehéz eset volt. Nagyon szép egy fehér párna fehér áttört hímzéssel, de nem könnyû fényképezni. Aztán kiderült, hogy a fehér huzat alatt az a másik...

- Anginnak hívják, azt hiszem.

- ...tehát az angin nem fehér, hanem kék vagy rózsaszín, és az látszik a lyukacsos mintán át. Az egyik tótkomlósi néni megmutatta a régi huzatot, ami a nagymamájáé volt. Rögtön tudtuk: megtaláltuk Jadviga párnáját.