Another Day in Paradise - amerikai, 1998. Rendezte: Larry Clark. Írta: Eddie Little regényébõl Christopher Landon és Stephen Chin. Kép: Eric Edwards. Zene: Howard Parr. Szereplõk: James Woods (Mel), Melanie Griffith (Sid), Vincent Kartheiser (Bobbie), Natasha Gregson-Wagner (Rosie). Gyártó: Trimark. Forgalmazó: Mokép. Feliratos. 100 perc.
Az elixír, melybe elõhíváskor a Még egy nap a Paradicsomban celluloidját áztatták, minden bizonnyal vér, heroin és különféle testnedvek elegyébõl készült.
Mégis, a bûn és a bûnözõk világának Larry Clark-féle megközelítése riasztó, vad szépség emlékét hagyja azokban, aki átvészelik a kezdet sokkoló képsorait.
Bobbie és Rosie, a majdhogynem fiatalkorú és szinte magától értetõdõen narkós (valószínûleg valóban az anyatejjel szívták magukba) bûnözõ-páros véletlenszerûen csapódik Mel és Sid kettõséhez. Az idõsebb duett már régóta otthonos a tolvajlás, rablás és kisléptékû kábítószer-kereskedelem világában. A film veleje e négy ember kaotikus, folytonosan változó viszonyrendszere, háttérben az amerikai Közép-Nyugat úgynevezett kábítószer-szubkultúrájával.
A Még egy nap a Paradicsomban nem mitizálja a törvényen kívül sodródottakat, nem stilizálja õket a kor Bonnie és Clyde-jaivá, ugyanakkor nem is vasalja õket a krimisémák lapos és jellegtelen jellemeivé. Ezek az emberek csupán azért szélsõségesek, mert körülményeik is azok. Ha a sors kegyelmébõl netán a jómódú középosztályhoz tartozó polgárnak születtek volna, éppoly természetesen élnék meg azt is, mint most az alvilág közegét.
Larry Clark lehetõvé teszi, hogy átérezzük, mitõl lehet a bûn világa vonzó - hiszen a korláttalan szabadság illúziójával kecsegtet -, és lehetõvé teszi, hogy átéljük, miféle folytonos élet-halál közötti lebegés, milyen esetleges, a véletlennek kiszolgáltatott lét ez; hiszen épp attól oly vonzóan felfokozott, hogy bármely pillanatban véget érhet.
És véget is ér. Ha nem ma, hát majd holnap. Kábítószer-túladagolás, rablás közben elkövetett apró hiba, a hisztérikus idegesség következtében szándékolatlanul kirobbant mészárlás - megannyi véletlen. A halál benne van a pakliban. Pontosabban: ebben a pakliban szinte nincs is más lap.
Rosie-val a heroin végez, Bobbie-val Mel végezne egy sikerületlen rablás után, attól tartva, hogy a fiú feladja õket, ám Sid, Mel élettársa - átmenetileg - megmenti a fiút. Mindenki fut, menekül és talán nyer is némi haladékot - csupán azért, hogy szusszanván egyet nekifusson a következõ halálnak. Tudván tudjuk: végsõ soron nincs menekvés.
Mindig minden csupán egyetlen hajszálon múlik. Persze nem csak a vásznon. Minden attól függ, mennyi hajunk van. És hogy kihull-e a rémülettõl idõnek elõtte. Mert akkor már egy hajszálon sem múlhat.
10 Things I Hate About You - amerikai, 1998. Rendezte: Gil Junger. Írta: Karen McCullah Lutz és Kirsten Smith. Kép: Mark Irwin. Zene: Richar Gibbs. Szereplõk: Julia Stiles (Catharina), Larisa Oleynik (Bianca), Heath Ledger (Patrick). Gyártó: Touchstone Pictures. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 98 perc.
10 dolog, amit utálok benned - micsoda ziccer egy ilyen cím annak, aki Gil Junger filmjérõl ír. Úgy feladták a labdát, hogy szinte nemtelenségnek tûnik lecsapni.
Persze ne túlozzunk, tíz utálnivalót, egyáltalán tíz dolgot, tíz akármilyen elõjelû állítást sem csekélység összeszedni errõl a másfél óráról.
Az állítólag a Makrancos hölgy nyomán készült komédiának annyi köze van Shakespeare-hez, mint mosómedvének a mosóporhoz - elsõ hallásra valami, második pillantásra semmi. A szüzsében ugyan mintha nyomokban fölfedezhetõ lenne némi halvány hasonlóság, hiszen a mogorva Kate (amerikai kisvárosi gimnazista-változat) meghódításának története valamelyest talán hajadzik a Makrancos hölgy alapötletére, de a Shakespeare-hivatkozás inkább csak marketing-ötlet.
Amúgy meg íme: Biancát körülhemzsegnék a fiúk, de zord atyja eltiltja a buliktól addig, amíg mogorva és magának való nõvére, Kate csak otthon ücsörög. Bianca bérudvarlót fogad, és beindulnak a párcserékkel dúsított támadások, mígnem Kate szíve behódol.
A tipikus tini-mozi, mely buliról bulira és „jujj-de-cuki-az-a-pasi"-ról „hú-de-dögös-az-a-didi"-re halad a végkifejlet felé, biztos sikerre számíthat a korosztály körében, melyrõl és melynek készült.
A filmrõl elmondható nem egészen tíz dolog közül valószínûleg ez a legkedvezõbb.
Slam - amerikai, 1998. Rendezte: Marc Levin. Írta: Marc Levin és Richard Stratton. Kép: Mark Benjamin. Zene: DJ Spooky. Szereplõk: Saul Williams (Ray Joshua), Sonja Sohn (Lauren Bell), Bonz Malone (Hopha), Beau Sia (Jimmy Huang). Gyártó: Offline Entertainment Group. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 104 perc.
A költészet romantikája és a versfaragás gyötrelmes nagyszerûsége adja a Slam címû film alapját. A címbeli kifejezés az észak-amerikai nagyvárosi folklór terméke. A rap versszövegek elõadásáról volna szó. Filmbéli hõsünk költõ és alkalmi drogdíler. A két foglalatosság sajátosan kapcsolódik össze a washingtoni utcán: a felettes drogbáró anyagot oszt és verset rendel. Hõsünk így kettõs értelemben is négerré válik. Keményen megdolgozik az elismerésért. Szívszorongató képek peregnek az elmélyülten sétáló poétáról, közben a nagy veres napkorong száll alá. A mû kész, de a szájhagyományozás pillanatában golyó találja a megrendelõt, a poétát pedig fülön csípik a szintén fekete rendfenntartók. Börtöndráma következik, fájó kérdésekkel: valóban rácsok közt a helye némi fû miatt a srácnak, feltétlenül be kell állnia a huszonéves feketék szabványtáborába, ahol a börtönviseltség gyakoribb, mint az érettségi, és ha már bekasznizták, miért kell választania a rácson belüli klánok közül? A költészet sajátos, jól ismert romantikus felfogása segíti ki barátunkat az utóbbi dilemmából: a börtönudvaron elõadott költemény érinthetetlenné teszi, sõt a tehetség jutalma az egyik klánvezér által letett óvadék és a börtön-tanítónõ feltûnõ szimpátiája. Az ideiglenesen visszanyert szabadság az erõszakmentesség hirdetésével és bimbózó szerelemmel kezdõdik, költõi elismeréssel és drámai felismeréssel végzõdik: sorsunkat vállalni kell, közösségi béklyóinktól nem szabadít egyéni tehetség és szókimondó ritmusos verselõadás.
A Slam esszéfilm, annak minden erényével és hibájával együtt. A dialógusok, a színészi játék, a képi megoldások mind a mondanivaló szolgálatában állnak. Egyedül az elhangzó versek ritmusa töri meg az alkalmazott mûvészet érzetét. A gondolat persze súlyos és komoly: élhetjük-e a magunk életét, kiszakadhatunk-e a közegbõl, melybõl vétettünk, hol az egyéni érvényesülés és a felvállalandó csoportérdek határpontja? A Slam hálistennek nem válaszol egyértelmûen a kérdésekre, mint Spike Lee nyomasztóan ideologikus, ám hasonló szellemû mûvei, és ez cannes-i Arany Kamerát és Sundance Nagydíjat ért.
Cruel Intentions - amerikai, 1998. Rendezte és írta: Roger Kumble. Kép: Theo Van de Sande. Zene: Ed Shearmur. Szereplõk: Sarah Michelle Gellar (Kathryn Merteuil), Ryan Philippe (Sebastian Valmont), Reese Witherspoon (Annette), Selma Blair (Cecile). Gyártó: Columbia Pictures. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 95 perc.
Az alapötletet az író-rendezõ, Roger Kumble a francia Choderlos de Laclos-tól (1741-1803) kölcsönözte, mai amerikai környezetbe helyezve a történetet: a két - egymással ambivalens viszonyban levõ - mostohatestvér, a két frusztrált és szex-mániás New York-i aranyifjú egyetlen szórakozása, hogy szakmányban "rontja meg" a környezetében levõ ártatlan lányokat - nagyjából ennyi maradt a filmben Merteuil márkíz és Valmont gróf körmönfontan diabolikus alakjából, a mû vallási, intellektuális, lélektani, nyelvi és morálfilozófiai mélységeibõl pedig úgyszólván semmi. Roger Kumble nem is tünteti fel a stáblistán a Veszedelmes viszonyokat, és ez így is van rendjén: a filmnek alig van valamivel több köze Laclos zseniális mûvéhez, mint a Csárdáskirálynõnek A szellem fenomenológiájához.
Érdemes rajta elgondolkodni, vajon ezt a levélregényt miért fedezi fel a mozi újra meg újra. Laclos mûve alighanem azzal vonzza a filmrendezõket - ahogyan valamikor Roger Vadimot, majd Frears-t és Formant -, hogy a korlátlan önzésnek, a negatív empátiának, a mások lelkiismeretlen manipulálásának és az ördögi gonoszságnak olyan bámulatosan pontos lélekrajza, amelynek számos érintkezési pontja van a 20. századdal, az ezredforduló emberének nárcisztikus és sivár belsõ világával.
Kérdés azonban, hogy - analógiák ide vagy oda - ez az alaphelyzet csakugyan kiszakítható-e a 18. század társadalmi környezetébõl. Ahhoz ugyanis, hogy a történet mûködõképes legyen, elengedhetetlen a két hõs, Merteuil márkíz és Valmont gróf alakjának már-már sátáni dimenziója. Márpedig ezt a dimenziót a regényben annak köszönhetik, hogy nagyon is létezõ erkölcsi és vallási értékrendet próbálnak nagy igyekezettel és leleménnyel lerombolni.
Ezek a mai Merteuil márkízok és Valmont grófok azonban már nem ütköznek komoly közegellenállásba: nekik - szilárd értékrend híján - legföljebb az áldozatok szirupos naivságával és idétlenségével kell "megküzdeniük". Ez a magyarázata annak, hogy ebben a filmben az áldozatok ugyanolyan szánalmasak, kisszerûek és jelentéktelenek, mint a hóhéraik.
Wilde - angol-amerikai-japán-német, 1997. Rendezte: Brian Gilbert. Írta: Richard Ellmann mûvébõl Julian Mitchell. Kép: Martin Fuhrer. Zene: Debbie Wiseman. Szereplõk: Stephen Fry (Oscar Wilde), Jude Law (Alfred Douglas), Vanessa Redgrave (Speranza Wilde), Jennifer Ehle (Constance). Gyártó: Samuelson Entertainment Ltd. /NDF International Ltd. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 117 perc.
Korlátok nélküliség és emberi tartás, zabolázhatatlanság és szelídség, cinkos összetartozás a szûken vett családdal, féktelen ösztönélet - nagyszabású skandalum született Oscar Wilde életigenlõ, minden emberi szabálynak ellentmondó sorsáról.
A személyiség fénye és árnyoldala, a zseni rendkívüli élettere, a létezés minden értékét és gyönyörûségét szellemi és testi mentsvárának tekintõ, jó és rossz között szabadon választó mûvész különcsége egészen új módon térképezõdik föl Brian Gilbert alkotásában. A szó - itt nem üres fecsegés. A tapintás - igézõ és titokzatos. A vágy - szilaj és örvénylõ. A simogatás, a férfitekintet - szelíd és õszinte. A költõ szenvedélyes énközpontúsága ellenére nem pusztító - inkább inspiratív erõ. Szoros, erõs szeretet-kötelékkel kötõdik anyjához, feleségéhez, gyerekeihez, fiú-szerelmeihez. A robotlét praktikumát elvetõ jelentõs emberi kapcsolatokban él, a jelentéktelen viszonyok ellenében. Megtalálja és másokra is sugározza a lélek nyugalmát - a személyiség elvesztése helyett; mindaz, amit tesz, lényegileg különbözik a "normális" magatartásformáktól. A természet törvényeinek engedelmeskedõ, ösztöneit követõ szellem-ember - "a gépezet csavarjának lenni" perspektíváját hirdetõknek - örökös céltábla. A mûvész, ha az ember legjobb képességeirõl szól, szerelmi-beismerõ vallomásaiban-alkotásaiban - csak elmélyíti az egyre reménytelenebb konfliktust, magáravállalt sorsa és a társadalmi megítélés között. "Az én kertem az én kertem" - sugallja az életút, sugallja a film.
Rounders - amerikai, 1998. Rendezte: John Dahl. Írta: David Levien és Brian Koppelman. Kép: Jean Yves Escoffier. Zene: Christopher Young. Szereplõk: Matt Damon (Mike McDermott), Edward Norton (Worm), John Torturro (Josey Knish), Gretchen Mol (Jo). Gyártó: Miramax. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos. 121 perc.
John Dahl útifilmje Scorsese-földre kalauzolja a kedves mozibajárót. Megtekinthetjük a bédekkerek által is vastagon szedett látványosságokat, rácsodálkozhatunk a bennszülöttekre, és egy-két érdekesebb szokásukkal is megismerkedhetünk. Standard turistainformációknál többre, mélyebbre azonban nem futotta.
Mi más is lehetne Dahl dolgozatának helyszíne, mint Scorsese kedvenc bûnös városa, New York City, melynek földalatti pókerbunkereiben egzotikus akcentussal beszélõ rosszarcú férfiak merednek lapjaikra. Amíg lent lehetünk ebben a fojtott légkörû, ablaktalan vakond-világban, és kibicelhetünk az egymás gondolatait fürkészõ zsugásoknak, úgy érezhetjük, mögé látunk a kirakatnak. Míg a félhomály ápol és eltakar, a természetes fények már kevésbé állnak jól filmünknek. A felszínen futó történet, melyben karrier, párkapcsolat, barátság vesz drámai fordulatot, súlytalannak hat, mintha csak töltelékként szolgálna két pókerparti között. A forgatókönyvírók mindössze egyetlen szereplõvel, a becsületes zseniként ábrázolt Mike-kal (Matt Damon) törõdtek, mindenki más - barát, mentor, barátnõ - csak azért kerül a képbe, hogy céljához segítse a fõhõst. Legalább drukkolhattunk volna érte, de Mike ráaggatott hibái ellenére is annyira hibátlannak tûnik, hogy gyõzelmében biztosak lehetünk. Biztos befutóért meg minek izgulnunk!
A népes szereplõgárdából egyedül Torturrónak jutottak húsosabb falatok: a Malkovich-ra, Mol-ra és Nortonra osztott egysíkú szerepekkel ellentétben az õ figurája (Knish-t, a pókertársadalom háttérbõl figyelõ kispolgárát játssza) emberi mélységeket sejtet. A szokásos nyári kínálatban még e kevéske életszag is üdítõ hatású lehet, persze csak akkor, ha nem vész el a multiplex klimatizált légterében.
Köves Gábor
Legionnaire - amerikai, 1998. Rendezte: Peter MacDonald. Írta: Sheldon Lettich és Rebecca Morrison. Kép: Doug Milsome. Zene: John Altman. Szereplõk: Jean-Claude Van Damme (Alain), Abewale Akinnuoye-Agbaje (Luther), Daniel Caltagirone (Rosetti), Nicholas Farrel (MacIntosh). Gyártó: A Long Road. Forgalmazó: Mokép Rt. Szinkronizált. 98 perc.
A belga származású Jean-Claude Van Damme profi sportolóként érkezett Hollywoodba. 1984-ben kapott elsõ, jelentéktelen filmszerepétõl hosszú út vezetett a világhírig. Ma Stallone, Schwarzenegger és Segal mellett az egyik legjobban keresett akcióhõs. Új filmje is bõvelkedik látványos jelenetekben, verekedésekben és lövöldözésekben, megfûszerezve némi gengszter romantikával és a marokkói sivatag folklorisztikus elemeivel. Van Damme egy bokszbajnokot alakít a húszas évek Marseilles-ében, akivel a maffia piszkos üzletet köt. Késõbb megszegi a megállapodást és menekülnie kell, a Francia Idegenlégió zsoldosa lesz. E rövid bevezetést követõen indul a tulajdonképpeni történet immáron Afrikában, bemutatva a szigorú kiképzést és a hõsies harcot a helybéli gerillák ellen. A becsületesség, a bajtársiasság, az "Egy mindenkiért, mindenki egyért" elve adná a morális tanulságot, ám a film nélkülözi Dumas irodalmi színvonalát és a három muskétás humorát. A kötelezõen felmondott prédikációk és a kifogásolható színészi játék elõterébe kerülése nem válik elõnyére az átlagos Van Damme-mozihoz szokott nézõknek. Egész idõ alatt ott kísért egy 1962-ben készült, ugyancsak sivatagban játszódó kalandfilm, az Arábiai Lawrence szelleme. A légiósból azonban hiányzik az arab világ titokzatos atmoszférája, az árnyalt jellemábrázolás és mindenekelõtt egy nagy színész, Peter O'Toole személyes varázsa. Akik azonban a tökéletesen kidolgozott férfitestekre vagy az akrobatikus ügyességû küzdelmekre kíváncsiak, azok nem fognak csalódni.
Mátyás Péter
Entrapment - amerikai, 1999. Rendezte Jon Amiel. Írta: Ronald Bass és Michael Hertzberg. Kép: Phil Meheux. Zene: Christopher Young. Szereplõk: Sean Connery (Mac), Catherine Zeta-Jones (Gin), Ving Rhames (Thibadeaux). Gyártó: 20th Century Fox. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 113 perc.
A filmiparban is elkezdõdött az ezredfordulóra való készülõdés. A közelgõ millennium elõtt Jon Amiel és csapata egy új, "kétfelvonásos" akciófilmmel "tiszteleg".
Az FBI nyomozói csapdába akarják ejteni az idõsödõ, ám még mindig aktív és hírhedt mûkincstolvajt, Mac-et (Sean Connery), ezért felkérik a szintén rosszéletû, de gyönyörû luxustolvajnõt, Virginiát, hogy segítsen tõrbe csalni a titokzatos - és elõrehaladott kora ellenére különösen férfias - rablót.
A film elsõ felében hõseink Skócia sziklás partvidékén, Mac szolid várkastélyában készülnek fel elsõ közös akciójukra. A terv: 1999 karácsonyán elrabolni a Londonban kiállított 40 millió dollárt érõ õsi kínai aranymaszkot. Hõsinknek a lézersugarak hálójával dacolva sikerül is a rablás, így üldözõik elõl együtt menekülnek Malaysiába - következõ közös akciójuk helyszínére.
Kuala Lumpurban, a maláj fõváros legmagasabb toronyházában található bank hõseink következõ célpontja. A tét itt már 8 milliárd dollár, a módszer pedig bankrablás (a millennium éjszakáján) számítógéppel és kreditkártyával, hiszen - mint ahogy azt Mac egyszer meg is jegyzi - "hol van már a régi, nosztalgikus rablások aranykora?!" Az akció eredménye: fél siker. Virginia elmenekül. Mac pedig...
Magyar címével ellentétben a film távolról sem briliáns: jó alapötletbõl gyenge forgatókönyv alapján készült alkotást, szolid színészi teljesítményeket, mégis látványos, izgalmas és humoros jelenetekben bõvelkedõ produkciót láthatunk.
Korcsog Balázs
The Mummy - amerikai, 1999. Rendezte és írta: Stephen Sommers. Kép: Adrian Biddle. Zene: Jerry Goldsmith. Szereplõk: Brenda Fraser (Rick O'Connel), Rachel Weisz (Evelyn), John Hannah (Jonathan). Gyártó: Universal. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos. 124 perc.
Látványos prológ: a fáraók - számítógépes animációval majdnem élethûre varázsolt - Egyiptomában járunk. Ármány és szerelem, bûn és bûnhõdés - a gyilkos ifjú párt mumifikálják. A férfit élve temetik a szarkofágba, ártó szelleme hosszú évezredekig kísért… A film legizgalmasabb és leglátványosabb jelenetei az elsõ tíz percre esnek, pedig a nézõ szívesen szálldosna még az antik Kelet misztikus ködében. Helyette századunk húszas éveit és az Indiana Jonesból (is) merítõ kalandtörténetet kapunk. Kellõ távolságtartással. Alighanem ez a rendezés legfõbb erénye, hiszen horroron, thrilleren, zombikon edzett szemünk a borzadályt elsõsorban akkor veszi be, ha megfelelõ humorral tálalják. Gyilokban nincs hiány, ám cseppet sem bánjuk, sõt, ha a holtak is feltámadnak, azon is csak kacagunk, olyan pompásra sikeredett a rosszindulatúan vigyorgó csontváz, vagy egy-egy ádáz múmia lemetszett, de még mozgó és kártevõ keze… Ebben a moziban minden másodlagos, talán csak a mesteri látvány és a nem kevésbé mesteri precizitással komponált tömegjelenetek nem azok. Tipikus hollywoodi termék: mûködnek a speciális effektusok, a színészek nem tûnnek ki, de nem is tévednek, tökéletes a forgatókönyv és a végén még a hõn dobogó szívek is egymásra találnak. Persze, addig poklok poklait, mérhetetlen sivatagokat és kísértetvárosokat kell végigszáguldozniuk. Rajtuk ül a fáraó átka, s az átok csak furfanggal és erõvel gyõzhetõ le. Mint a mesében. Mert A Múmia mesefilm a javából, vasárnapi matiné a legifjabbaknak. Igazi B-szériás kalandmozi, kár horrorként reklámozni, holnapra elfelejtjük, de a másfél óra alatt önfeledten szórakozunk. És a mostani ínséges idõkben már ez is dicséretes teljesítmény!
Mimic - amerikai, 1998. Rendezte: Guillermo Del Toro. Írta: Matthew Robins, Guillermo Del Toro, Matthew Greenberg és John Sayles. Kép: Dan Laustsen. Zene: Marco Beltramy. Szereplõk: Mira Sorvino (Dr. Susan Tyler), Jeremy Northam (Peter Mann), Josh Brolin (Josh), Giancarlo Giannini (Manny), F. Murray Abraham (Dr. Gates). Gyártó: Miramax. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos. 93 perc.
A keresztény világban egy évezrede elterjedt teizmus szerint Isten a természet felett álló mindenható lény - egyszerre teremtõje, irányítója és végsõ célja a világegyetemnek. Az új millennium küszöbén az ezeréves tanok ismét idõszerûvé váltak, Isten helyébe azonban az Ember lépett, vállára véve a várva-várt csúcspozíció valamennyi terhét.
Dr. Susan Tyler entomológus a New York-i gyermekeket halálos járvánnyal fenyegetõ csótány-populáció ellen genetikai úton új rovarfajt teremt, beépített öngyilkos génekkel fél évnyi létre predesztinálva mûvét. A feladat elvégzése után a Júdás-bogár – nevéhez hûen – elárulja istenét, ellene fordul, és elõre elrendeltetett sorsát semmibe véve sokasodni kezd. A meddõ Frankenstein doktornõ maroknyi sereg élén leszáll a városi metró termékeny mechano-méhébe, hogy megküzdjön ízeltlábú szörnyetegével: a nyirkos szülõcsatornák, fólia-szûzhártyák, vasbeton-vaginák mélyén kezdetét veszi a harc a világuralomért. A lázadó rovarhad bûne, hogy ember akar lenni; antropomorf álcája nem ragadozójától védi, inkább teremtõjéhez teszi hasonlatossá. A mimikri a természet õsi rendjében az evolúciót szolgálja: a hártyásszárnyú angyalok titkos rendjében a revolúció eszközévé válik a makrokozmosz végcéljának eléréséhez, akár a génsebészet, a klónozás vagy a mesterséges intelligenciák.
Guillermo del Toro, egy csodálatos vámpírmese, a kilenc mexikói Oscar-díjjal jutalmazott Cronos után második mûvében is horror-klisékbõl emel barokk film-katedrálist. A mindössze kétoldalas Donald A. Wollheim-novella alapján írt Mimic keresztény példabeszéd, rovar-fabula: félelmetes metamorfózisai és a Rodriguez által forgatott akciójelenetek ellenére nem igazán illeszkedik a jól ismert Lény-Bestia vonalba. A Hetedik vagy a Prodigy-videók karcos képsorait idézõ látványvilág, a koherens szimbólumrendszer és a jellegzetes horror-karakterek válogatott rovargyûjteménye azonban különleges élményt ígér a klasszikus rémfilmek és a modern moralitás-játékok szerelmeseinek.
http://www.filmvilag.hu