2000 felé közeledve megszaporodtak a filmes időutazások. Vissza a jövőbe, előre a múltba, örökké úton reális és virtuális közt: csúcsforgalom az évezredhatáron.
"Hogy mi az idő? Ha nem kérdezik,
tudom. Ha kérdezik, nem tudom" -- írja Szent Ágoston vallomásainak híres
passzusában. Ágostonnak az idő szubjektív voltával, annak meghatározási
lehetőségeivel -- pontosabban lehetetlenségeivel -- kapcsolatos elmélkedései
a megfogalmazásuk óta eltelt majd' egy évezred során semmit sem vesztettek
értékükből, mi több, a XX. századra különösen aktuálissá váltak. Bár Bergsonnak
a külső (objektív), és a belső, azaz szubjektíven megélt időre vonatkozó
metafizikai okfejtései voltaképp Ágoston gondolatait visszhangozták, korunk
fizikája a filozófiánál jóval mostohábban bánt a tradicionális időfogalmakkal,
és jelentősen átformálta azokat. Einstein relativitáselmélete megdöntötte
a mindaddig szentírásként kezelt newtoni abszolút tér és idő fogalmát,
s a tudós nagy gravitációjú testek idő és térgörbítő hatásával kapcsolatos
számításai bevezették a képzetes idő fogalmát. Az idő a tértől elválaszthatatlan
negyedik dimenzióvá alakult, a kozmikus téridő pedig, mintha csak valamilyen
ősi teremtésmítoszt akarna gúnyolni, "összehajtogatott" lemezzé vált, ahol
az egyes, ellentétes irányban haladó rétegek között hatalmas tér- és időugrásokat
lehetővé tévő galaktikus "féregjáratok" teremtenek kapcsolatot. Steven
Hawking csillagász, a "fekete lyukak apostola", akinek szellemi teljesítményét
a század legnagyobbjai közé sorolja a fizikatörténet, s aki megkísérelte
az einsteini relativitáselmélet, és a kvantumfizika egyedülálló szintézisét,
maga sem vetette el a lehetőséget, hogy az idő megfordítható, és, akárcsak
a tér, bebarangolható. Hozzá hasonló meglepő eredményre jutottak a mikrovilág
kutatói is: számos fizikai, matematikai elméletet született az antirészecskék
"visszafelé folyó" belső idejéről, olyan elemi részecskékről, melyek képesek
a fény sebességét átlépve kisebb "időugrásokra", vagy zárt, ciklikus időstruktúrákban
való létezésre. (Ezeket az elméleteket G.Withrown részletesen elemzi Az
idő természetfilozófiája című könyvében.)
Az efféle meghökkentő és absztrakt
teóriák persze kapóra jöttek a tudományos-fantasztikus művészetnek, hisz
a sci-finek egyedülálló lehetősége nyílt arra, hogy Istenétől és túlvilágba
vetett hitétől megfosztott századunknak visszaadjon egy kevéskét az örökkévalóságból.
Az időutazás egyenlő az idő fölötti uralommal, az idő legyőzője pedig magának
az örökkévalónak mutat pimasz fityiszt, hisz, William Blake szavaival élve:
"Az idő az örökkévalóság adománya."
Az időutazás létjogosultságában
való hit mára hatalmas méreteket öltött. Az Egyesült Államokban számos
időutazás kutató központ létezik, ezek közül a leghíresebb a magát korunk
legnagyobb géniuszának valló Dr. Gunthar von Schelling és hű asszisztense,
Josi Jamamoto vezette Time Travel Institute, valamint a Long Island-i Time
Travel Research Center, amely különféle titokzatos régészeti leletekkel
igyekszik bizonyítani, hogy az időutazók a paleozoikum óta rendszeres látogatói
múltunknak. Az Internet az időutazás-hívők valóságos kincsesbányája: a
Tri Star Information System az idővándorlással kapcsolatos információk,
tudományos és áltudományos hírek óriási adatbázisa; bizonyos weblapokról
kitölthető íveket szedhetünk le, melyekben arra kérhetjük leendő időutasunkat,
hogy látogasson meg minket életünk során. Hogy a randevú biztosan megtörténjék,
fényképpel, adatokkal kell igazolnunk személyazonosságunkat, részletes
információkat kell adnunk a környezetről és a korról, melyben élünk, a
leendő találkozó helyéről pedig térképet és fényképeket kell készítenünk:
a kis csomagocskát ólomdobozba rakva halálunk előtt biztonságos helyre
kell rejtenünk. Bizonyos site-ok azonban még az efféle, ősi túlvilági útravalókra
emlékeztető információcsomagoknál is többet kínálnak: az igazán fanatikusok
potom 360 dollárért on-line megvásárolhatják a különleges kristályokkal
működő időgépet, a "Hyper Dimension Resonatort", amely utasát -- legalábbis
feltalálója szerint -- pillanatok alatt a kívánt korba röpíti.
Az időutazás minden utazások legkülönlegesebb
és legkiváltságosabb formája, az idővándor pedig minden utazók legvakmerőbbike,
hiszen nem kevesebbre vállalkozik, mint egy szakrális dimenzió törvényeinek
megbontására. Amióta tudjuk, hogy nincs menny és pokol, a térbeli utazásnak
többé semmiféle határvonala nincsen: a tér ismeretlen dimenzióinak felfedezője
nem tud átlépni a túlvilág kapuján, mozgásának csak az ésszel felfogható,
csak a fizikailag legyűrhető messzeség szab határt. Míg azonban a térutas
csak a távolság fölötti uralmat óhajtja, az időutas nem kevesebbet remél,
mint a létezés fölötti hatalom megszerzését. A térutas csak a teremtett
világgal harcol, az időutas magával a teremtővel. A tér titkainak felfedezése
fizikai kaland. Az időé: metafizikai is egyben.
A tér bebarangolóját az ismeretlen
megismerésének vágya hajtja. A múlt beutazóját a kísértés, hogy megváltoztassa
jelenét, s hogy ezzel az ismertet ismeretlenné tegye. A térutas: megfigyelő.
Az időutas: alkotó. A tér fölötti uralom csak luxus, az idő fölötti uralom
a minden. A térutas az örök kielégíthetetlen, hiszen a tér egy-egy szeletének
meghódítása újabb és újabb világok felé űzi őt; az időutasnak van célja,
és ha ezt eléri, elnyeri tökéletes boldogságát. A térutas Don Juan, akit
a kíváncsiság állandóan újabb és újabb nők felé sodor. Az időutas lovag,
aki egyetlen nőért epekedik, azt kell megszereznie kitartó, hű udvarlással.
A tér önként adja, az idő kéreti magát.
A fiktív időutazási technikák óriási
fejlődésen mentek át az évszázadok során. A legkorábbi időutazásos regények
a középkori látomásos irodalom tradícióiból nőttek ki: a főhős elalszik,
vagy furcsa önkívületi állapotba kerül, majd magához térte után különös
világban találja magát. Így jutott az egyik legkorábbi időutas-regény,
az L. S. Mercier által 1771-ben írt L'an Deux Mille Quatre Cent Quarante
főhőse 2440-be, Utópia világába, és hasonló módon -- egy kocsmai verekedést
követő eszméletvesztés révén -- csöppent Mark Twain jenkije (Egy jenki
Arthur király udvarában) a legendás brit király birodalmába. A főhőst esetleg
-- Dantéhoz hasonlóan -- túlvilági küldött kalauzolja az idő végtelen labirintusában:
ily módon utazik Madách Ádámja Lucifer oldalán.
A sci-fi persze nem elégedhetett
meg ilyen tudománytalan "időugrálósdival": szüksége volt egy -- némi áltudományos
fizikai okoskodással csillogóra csiszolt -- különös gépre, egy kis "kronokabinra",
amely elrepítette utasát a kiválasztott korba. Ezt a szerkezetet H. G.
Wells tudósa fabrikálta meg először 1895-ben.
George Pal 1959-es Oscar-díjas
Időgépe sokban eltér ugyan az alapjául szolgáló Wells regénytől, egyik
leghatásosabb jelenetét, az időgép elindításának és az utazás kezdetének
pillanatát azonban szinte képről képre követi:
"Nagyot lélegeztem, fogaimat összeszorítottam,
s megragadva mind a két kezemmel az indító emeltyűt, hírtelen rohammal
útra keltem. A laboratórium homályba borult, elsötétedett. Watchettné asszony
lépett a szobába, és anélkül, hogy engem látott volna, a kertajtó felé
ballagott. Vagy egy perczig eltarthatott, míg keresztül ment, de nekem
úgy tetszett, mintha átröppenne a szobán, mint valamilyen rakéta. Lenyomtam,
amennyire csak lehetett az emeltyűt. Beállt az éjszaka úgy, mint mikor
lecsavarják a lámpát, s a következő perczben reggel lett. A laboratórium
halványodott, homályosult, egyre jobban elmosódott. Beállt maga a fekete
éjjel, utána újra a nappal, újra az éjjel, újra a nappal, egyre gyorsabban
váltakozva… az ugró nap tűzsávvá vált, ragyogó ívvé a szabad térben, a
hold halványabb hullámzó fonallá... Láttam, amint a fák nőttek, és változtak,
mint a gomolygó gőz, hol barnán, hol zölden: növekedtek, szétterjedtek,
összeomlottak, elenyésztek. Perczről perczre föltetszett és eltűnt szerte
a világon a fehérlő hó, s nyomon követte a tavasz ragyogó, röpke színe."
(---- ford.)
Az időgép furcsa, mechanikus báb.
Gubószerűen óvja utasát a természeti törvények felrúgását villámokkal,
vakító fényjelenségekkel, rettenetes recsegéssel-ropogással büntetni igyekvő
téridő szikrázó haragjával szemben, hogy aztán, megérkezvén a célba, ajtaját
felemelve szabadon bocsássa az új életre kelt idővándort. Műszerfalán a
km/h jelzés helyett az évtized/perc olvasható, motor helyett különös, félig
technikai, félig mágikus energiaforrás (fázistranszformátor, kapacitor,
tér-idő modulátor) a hajtóereje, csövei nem kipufogógázt eregetnek, hanem
párát, füstöt meg tüzet. Óriási energiákra és nagy sebességre van szüksége
az időből szökésre: a Vissza a jövőbe
plutóniumautója 88 mérföld/óra
sebesség elérésekor, az Időzsaru időkabinja, a 12 majom kilövőkapszulája
rakétasebességre gyorsulva juttatja utasát a múltba; Szergiusz professzor
űrhajója, fedélzetén a hősszerelmes Tibor Ákos gróffal (Szíriusz)
Föld körüli pályára áll, majd a Nap elektronjainak sebességével, vagyis
300.000 km/h-val száguld, s így repíti főhősét a XVIII. században élő Karády
Katalin karjaiba.
Az időutazás absztrakt élmény,
mely máig megőrzött valamit múlt századi álomszerűségéből. Az éterszerű
dimenzión átkelő utasnak tér-idő víziókat kell átélnie: görbült fényalagutak,
kaleidoszkópszerűen összeolvadó, változó, ragyogó formák tűnnek fel a szemei
előtt, különös, kísérteties, múltból és jövőből érkező, egymást erősítő
és gyengítő hangok, őrjítő rezonanciák kísérik repülését.
Az időutazáshoz persze nem feltétlenül
van szükség időgép-kabinra. Az Időutazók XXV. századból visszaérkező őrült
tudósa markában szorongatott időkristállyal közlekedik, az Időbanditák
(Terry Gilliam) hősei egy titokzatos csillagtérképen feltüntetett ragyogó
fény-időkapukon át vándorolnak, ugyancsak vibráló fényportál juttatja át
a Vadak ura 2. barbár főhősét mitikus világából korunk Amerikájába. A Ken
Russell rendezte Változó állapotok professzora egy különös mexikói drog
hatására éli át időutazás-vízióit, amelyek aztán egészen a világ keletkezésének
pillanatáig repítik őt. A Végső visszaszámlálás anyahajója, a Nimitz hatalmas
mágneses időörvénybe kerülve jut a múltba, a Terminátorban villámok szülik
meg az éjszaka óriáscsecsemőit, a jövőből érkező gyilkológépeket. A trükköket
kevésbé "kedvelő" kelet-európai filmek inkább Mark Twain-i tradíciókhoz
nyúlnak vissza, a láthatatlan időugrást itt megmagyarázhatatlan, véletlen
csodák okozzák: a lengyel Anna királynő gyűrűje gyerekhősei egy barlangon
keresztül jutnak egy XV. századi hercegi udvarba, a Halló, itt Iván cár
főszereplői egy falon át lépnek a múltba. A középkori látomásos időutazás
tradíciója legszebb és legtisztább formájában Vincent Ward zseniális filmjében,
a Navigátorban bukkan föl: itt a világtól elszigetelt kis kelta falu megmentéséért
induló csapatot egy víziók gyötörte kisfiú "álmodja át" a jövőbe.
A korai időutazásos regények főhősei
csak eszközök voltak az író kezében arra, hogy kalandjaik bemutatása révén
maró társadalmi kritikáját közvetítse. Az Egy jenki Arthur király udvarában
kíméletlen vádirat a középkor, de egyben a XIX. század erkölcsei ellen.
Wells időutazója a kommunizmust, azaz Utópia világát keresi, de ehelyett
egy elfajzott társadalmat talál, ahol csak még jobban kiéleződtek a viktoriánus
kor szociális ellentétei: a munkásokat a fél-állati szintre süllyedt, majomszerű
morlock-ok, a dologtalan, henyélő arisztokráciát hófehér leplekben járó,
gyümölcsevő eloi-k jelképezik. Ez a fajta társadalmi kritika a későbbi
sci-fi regényekből és a tudományos-fantasztikus filmek többségéből eltűnt,
hogy különböző időparadoxon-kérdéseknek adja át a helyét, de helyenként
azért még fel-felbukkan: az Időről időre Malcolm McDowell alakította H.
G. Wells-e például gépével a XIX. századból a hetvenes évekbe csöppen,
de a kommunizmus helyett egy züllött, pénz- és szex-uralmi világban találja
magát. Woody Allen egyik korai filmje, A hétalvó a XXII. századot gúnyolja,
ahol egy tolókocsis, infantilis diktátor uralkodik, az emberek csokoládén,
zsírtól csepegő sülteken meg gigászi zöldségeken élnek, szexualitásukat
pedig a genitáliákra szerelhető gépek stimulálják.
Az időutasok két csoportra oszthatók:
lázadókra és áldozatokra. Az előbbiek a múltat és jövőt kifürkészni vagy
megváltoztatni igyekvő, a Halál ellen hadba szálló Prométheuszok, az utóbbiak
kozmikus erők vagy eszelős tudományos kísérletek szenvedő alanyai. Az előbbiek
az időt formálják játékszerré, az utóbbiakat az idő teszi játékbábokká.
Egy valamiben azonban hasonlítanak: kalandjaik során akarva vagy akaratlanul
szinte mindig elnyisszantják az események természetes alakulásának idő
által szorgosan és előre eltervezetten szövögetett szálait. Ritka az olyan
időutas, mint a hatvanas évek nagy sikerű BBC sorozatának főhőse, a Tardis
nevű időgépen közlekedő Dr. Who, aki bejárja ugyan a történelmi korokat,
és találkozik Odüsszeusztól kezdve Caesaron meg Oroszlánszívű Richárdon
át Medici Máriáig, s a francia forradalom nagyjain keresztül a Földet jövőben
gyarmatosító idegen lényekig minden fontosabb személlyel, mégsem bolygatja
meg a történelmet, nem igyekszik szétválasztani egymástól a kéz a kézben
járó Időt és Sorsot. Nem, a hozzá hasonlóan bölcs idővándor ritkaságszámba
megy.
Az idővándor, főleg a múltba látogató,
az utazók legveszélyesebbik fajtájából való. Hiszen ő a kauzalitás terroristája.
Az Időutazók Klaus Kinski alakította
őrült professzora hatalomvágytól hajtva érkezik vissza a jövőből a vadnyugatra:
meg akarja ölni annak a tudósnak az ősét, aki majd a XXV. század ünnepelt
egyénisége lesz, és ezzel elhomályosítja az ő hírnevét. Schwarzeneggert
a Terminátor 1-ben azért küldik vissza a posztapokaliptikus jövőből, hogy
megölje, a Terminátor 2-ben pedig azért, hogy megmentse a gépek ellen fellázadó
emberek leendő nagy vezérét, O'Connort. A Running Against Time (Versenyfutás
az idővel) professzora azért tér vissza a múltba, hogy megakadályozza Kennedy
elnök halálát, Az idő száműzöttje Mark Hamill alakította űrpilótája azért,
hogy felkészítse a Földet egy idegen civilizáció közelgő támadásával szemben.
A Holnapember hősének célja megakadályozni egy titkos katonai támaszponton
annak a fegyvernek a kifejlesztését, amely majd elpusztítja bolygónkat,
a 12 majom Bruce Willisének pedig az a feladata, hogy kinyomozza, honnan
terjedt el az emberiség nagy részét kiirtó, a túlélőket pedig föld alatti
falanszterekbe kényszerítő rettenetes vírus. A Star Trek IV: Hazautazásban
az Enterprise legénysége bálnákat menteni, az Időbanditák szedett-vetett
csapata mesés kincseket rabolni, A Somewhere in Time (Valahol az időben)
főhőse és a Szírusz Tibor Ákosa pedig szerelmet keresni tér vissza a múltba
(az előző férfiút egy halott színésznő fotója, a másikat egy primadonna
több évszázados festménye babonázza meg, és hívja időutazásra).
Az időutazással kapcsolatos teóriák
nagy része feltételez olyan rejtett természeti ellenerőket, olyan "véletleneket",
amelyek a megfelelő pillanatban működésbe lépve megakadályozzák, hogy végzetes
változás történjék az események idő- és sors megszabta alakulásában, és
ezzel a fejük tetejére álljanak a kauzalitás törvényei. Ilyen természeti
erő a Végső visszaszámlálás elektromágneses idővihara: igaz ugyan, hogy
a film elején a II. világháború kellős közepébe repíti a Nimitz anyahajót,
azonban amikor a kapitány felismeri a kitüntetett történelmi pillanat jelentőségét,
és úgy dönt, hogy beavatkozik a háborúba, s megakadályozza Pearl Harbour
lebombázását, a vihar újra megjelenik, hogy az utolsó pillanatban visszarepítse
a túlbuzgó katonákat a jelenbe. A 12 majom Bruce Willis-e ugyancsak képtelen
megakadályozni a kór elterjedését: sok másik idővándor-társához hasonlóan
eltéved a véletlen események szövevényes és vakjáratokkal teli időlabirintusában,
s végül lepuffantják, mielőtt végezhetne a vírusokat világra szabadító
eszelős tudóssal.
Ahol nem a természeti erők vagy
a véletlen, ott a bölcsebbik fajtából való idővándorok vagy speciálisan
kiképzett ügynökök szállnak hadba az idő terroristáival. Dr. Who azért
avatkozik bele az 1066-os hastingsi csatába, hogy megakadályozzon egy másik
idővándort az összecsapás kimenetelének, és ezzel a történelemnek a megváltoztatásában.
Az Időutazók Klaus Kinskijét két másik idővándor likvidálja, a Terminátor
1–2-ben mindig akad egy őrangyal, aki védőszárnyai alá veszi a jövő nagy
reménységét szíve alatt hordozó anyát, illetve magát a messiás-gyermeket.
Az Időzsaruban már speciális időrendőrök működnek, akiknek az a feladatuk,
hogy semlegesítsék az időterroristák által múltban előidézett időzavarokat:
Van Damme erőt és energiát nem kímélve indul újabb és újabb bevetésekre,
mi több, a legvégső harcban múltbéli önmagával vállvetve harcol a jövőt
megváltoztatni igyekvő, világuralomra törő gonosz szenátor ellen.
Az időutazás ellenkező előjele
egyben ellentétes hatalmi pólusokat is jelent. A múltba utazót a történelmi
tudás és a technika felfegyverzi, a jövőbe látogatót az ismeretlen kiszolgáltatottá
teszi. A múlt vándora határozott léptű keménylegény, a jövő felderítője
csetlő-botló, idétlen figura. A múltba látogató: fehér ember a vadak között.
A jövőbe csöppenő: bennszülött a nagyváros dzsungelében.
A jenki Merlin helyére lépve igazi
technokrata mágussá válik Arthur király udvarában, és kényére-kedvére átformálja
a lovagkort, "civilizálja" a gyermekded lelkű hősöket. Hasonlóképpen alakítják
át környezetüket az Anna hercegnő gyűrűje főszereplői, akik jövőből hozott
különleges tudásuk révén a herceg első számú kegyenceivé válnak. Az Időlovas
vadnyugatba csöppent motorbiciklistája és a Vissza a jövőbe harmadik részének
westerncsizmát húzó dokija csodagépeik révén a hatlövetű korszak elsőszámú
hőseivé lesznek. A Végső visszaszámlálás szuperszonikus vadászgépei megszégyenítik
a második világháború legdicsőbb pilótáit is, a Terminátor csodafegyverei
révén korunk ámokfutó-sztárjává válik, a művelt hazafi, Tibor Ákos pedig,
miután kioktatja a XVIII. század léha magyar nagyurait, és felhívja figyelmüket
történelmi szerepükre, nincstelen nemesből a nők bálványává és az arisztokrata
társaságok ünnepelt hősévé lesz. Ezzel szemben az Időről időre hetvenes
években lézengő H. G. Wells-e, vagy A hétalvó Woody Allenje burleszkhősként
csetlik-botlik a jövő metropoliszában. A Jöttünk, láttunk, visszamennénk
vagy a Navigátor középkorból érkező vándorai számára a technika vívmányai:
a telefon, a televízió, az autó, a turmixgép mágikus bestiákká alakulnak,
akikkel karddal kell végezni, vagy akik elől menekülni kell. A Freejack
Mick Jagger által alakított autóversenyzője egy súlyos baleset után arra
eszmél, hogy 2009-be került, ahol az ózonlyuk miatt fertőzött emberek gyógyszerként
akarják felhasználni az ő egészséges szerveit: menekülni kényszerül, de
csak kivert lidércként bolyong a futurisztikus nagyvárosban. A Majmok bolygója
főhősét rabszolgává teszik az ember helyét majdan átvevő csimpánzok, az
Időutazók és a Túl az idő korlátain jövőbe látogató kalandorait is csak
a véletlen menti meg a Földünket a nukleáris holocaust után gyarmatosító
mutánsoktól és androidoktól.
Az idővándorok különös, kitüntetett
kasztjába tartoznak azok az utazók, akik nem vándorolnak az időben, hanem
öröklétet kaptak ajándékba. A Hegylakó, az Orlando és a Psyché főhősei
dicső vagy éppen szégyenteli történelmi korokat élnek át, hogy a végén
elnyerjék jutalmukat, a jól megérdemelt pihenést. Az idő kegyencei és áldozatai
is ők, akiknek egyszerre boldogság és nyűg az öröklét. Az idő igazi megajándékozottjai
azonban azok, akiknek lehetőségük nyílt arra, hogy újraéljék és ezzel rendbe
tegyék egyszer már elszúrt életüket. A Coppola rendezte Peggy Sue férjhez
megy hősnője, a csődöt mondott házasságban élő, két züllött gyereket produkált
Kathleen Turner egyszer csak arra eszmél, hogy ismét 18 éves, és újrakezdhet
mindent az életben; a nagyszerű Idétlen időkig Bill Murray alakította világgyűlölő
meteorológusa napról napra újra kell hogy élje élete legszörnyűbb 24 óráját,
egészen addig, míg rá nem talál az önmegvalósítás és a boldogság kulcsára.
Az idő bosszúra éhesen leselkedik
a vándorokra, és ezért az időutazónak tabuk egész sorát kell szem előtt
tartania, mely tabuk áthágása könnyen végzetes lehet. Az egyik legalapvetőbb
és persze legkevésbé betartott parancs a "sose változtass semmit", hisz
a környezet legapróbb módosulása elképesztő láncreakciót indíthat el, amely
szörnyű következményekkel járhat. Ray Bradbury Mennydörgő robaj című novellájában
egy óvatlan időutazó véletlenül eltapos egy őskori pillangót: a látszólag
jelentéktelen esemény miatt nem csak az írásjelek módosulnak, és az i helyett
y betű lesz a latin (latyn) ábécében, a ballépésnek súlyosabb következménye,
hogy az USA elnökévé egy diktátort választanak. A Vissza a jövőbe Martinja
az ötvenes évek Amerikájában saját leendő édesanyjával ismerkedik meg,
aki beleszeret, ezzel pedig a leendő apa pozíciója, a házasság, vagyis
a fiú léte is veszélybe kerül. A másik alapvető parancs a herakleitoszi
"Ugyanaz az ember sosem léphet kétszer ugyanabba a folyóba" tételből vezethető
le, és így hangzik: ugyanaz az anyag ugyanazon időben sosem töltheti ki
ugyanazt a teret. Az Időzsaru Jean-Claude Van Damme-ja tökéletesen tisztában
van ezzel a paradigmával, így a világuralomra törő, múltba látogató gonosz
szenátort oly módon pusztítja el, hogy a politikust meglöki, amikor az
fiatalkori önmagával beszélget: a két összeérő szenátor, mint két ellentétes
töltésű részecske kioltja egymást, s anyagtalan masszává alakulva örökre
eltűnik a világból.
Az idő rettentő bosszút áll tabuinak
megsértőjén. René Barjavel Óvatlan utazó című regényének végén a múltba
látogató főhős elhatározza, hogy végez Napóleonnal, azonban amikor rálő
a császárra, egy katona ugrik védelmezőn ura elé. A meggyilkolt férfiról
kiderül, hogy az időutazó nagyapja volt, mielőtt az még gyermeket nemzhetett
volna. Az író ezután hosszasan töpreng az időutazás elméletekben ma már
csak "nagyapa paradoxonnak" hívott problémán: ha az idővándor lelőtte a
nagyapját, akkor ezzel önmagát is elpusztította. Ha azonban elpusztította
önmagát, vagyis meg sem született, akkor vajon hogyan tudta megölni tulajdon
nagyapját?
A paradoxont számos elmélet szinkron-idők
létével próbálja kiküszöbölni, vagyis azzal, hogy a jelennek több, egymással
egyidejűleg létező alternatívája van. Ezek az elméletek azonban meglehetősen
homályos, és cseppet sem megnyugtató okfejtések.
Az időutazónak nagyon is résen
kell lennie. Jobban teszi, ha óvatos megfigyelő marad, és megelégszik azzal,
hogy megismerte az öröklét egy kis szeletkéjét, s nem próbál a teremtő
helyébe lépni.
Mert különben, az óvatlan utazó
szájából könnyen így hangozhatnék az ágostoni mondat: Hogy mi az idő? Ha
nem kérdezték, nem fogom tudni. Ha kérdezni fogják: tudtam.