Celebrity - amerikai, 1998. Rendezte és írta: Woody Allen. Kép: Sven Nykvist. Szereplők: Kenneth Branagh (Lee Simon), Melanie Griffith (Nicole Oliver), Leonardo DiCaprio (Randon Darrow), Winona Ryder (Nola). Gyártó: Sweetland Films. Forgalmazó: Flamex. Feliratos. 113 perc.
Persze tudjuk, hogy Sztárral szemben
nem lehet. De sztárirányba fordulva se nagyon.
Általában véve, a sztárok testi
vagy lelki közelsége zavarólag hat a normális emberi működésre, súlyos
idegrendszeri és vegetatív zavarokat okozhat. Ellenszer nincs, ha netán
mégis megpróbálkoznánk valamivel, a mellékhatások tekintetében forduljunk
orvosunkhoz.
Körülbelül ennyi szűrhető le Woody
Allen új filmjéből, mely a szorgalmas Woody-búvároknak különösebb meglepetéssel
nem szolgál, lévén, hogy ugyanazon a terepen játszódik, ahol az előző hat-nyolc
film, abban a New York-i, írókkal, szerkesztőkkel, tévésekkel, filmesekkel
zsúfolt kisvilágban, mely önmagát A nagyvilágnak tételezi, s ezáltal félig-meddig
azzá is válik. A poénok ismerősek, de jól emészthetők, a problémakör (bár
láttuk már néhányszor -- válás, írói válság, érzelmi instabilitás) ha nem
is eksztatikusan izgalmas, ám legalább eleven, a hangvétel kellemesen otthonos.
Erőteljesen Woody-allenesnek kell lennie annak, aki a filmet a harmincadik
perc tájékán rátörő szunyókálhatnékjára hivatkozva mindenestül elutasítja.
Erre azért nem szolgál rá. Csak: langyos. Megrendülés nincs, ám az érző
néző kétségkívül detektálhat némi tétova együttszorongást a főhőssel, amikor
a záróképsorban egy repülőgép írja New York szürke egére: HELP!
És tudván tudjuk: nincs segítség.
A hírnév utáni szívsajdító vágyakozás, meg a képernyőn, dobogón, színpadon,
kifutón, porondon látható hírneves valakik és senkik mágnesvonzása korunk
talán legerősebb mákonya. És ebből fakad a paradox tünetegyüttes: igazán
híressé csupán a média által válhat az ember, így hát megvész érte, ám
a média iránti beteges vonzalomról beszélni, a hírnévkórt kritizálni vagy
csupán fricskázni is csak a médiában, annak eszköztárával és jelrendszerével
lehet, következésképpen aki hatásosan kritizál vagy fricskáz, az maga is
hírességgé egyben a média részévé válik -- itt a kör bezárult. Fejünk fölé
áttörhetetlen, bornírt búra borul. Ugyan, ki tudja mire jó? Mindenesetre
felírható rá: HELP!
Ui.: A recenzens személyes megjegyzése;
a film legmegkapóbb pillanata talán az, amikor a gátlásos, közszerepléstől
ódzkodó irodalomtanárnő hirtelen egy szánalmasan intimpistáskodó pletykaműsor
riporterévé, ezáltal tv-személyiséggé lesz, s egy megvilágosító pillanatban
szája elé kapva kezét, felsikkant: -- Istenem! Én Chaucert tanítottam!
Nos... én is. Szép volt.
Asterix et Obelix – 1999, francia-olasz. Rendezte: Claude Zidi. Írta: Gerard Lauzier. Kép: Tony Pierce-Roberts. Zene: Jean-Jacques Goldman. Szereplők: Christian Clavier (Asterix), Gerard Depardieu (Obelix), Roberto Benigni (Lucius), Gottfried John (Cézár), Laetitia Casta (Falfala). Gyártó: Cecchi Gori - Pathé Cinema - Bavaria Entertainment. Forgalmazó: Flamex. Szinkronizált. 98 perc.
A filmről egy régi anekdota jutott
az eszembe, amelyet Kéry Lászlótól, a Nagyvilág néhai főszerkesztőjétől
hallottam. Amikor, még az ötvenes években, egy író elküldte Ottlik Gézának
a 1848/49-es szabadságharcról szóló történelmi regényét, Ottlik a mű elolvasása
után a szerzőnek csak ennyit mondott: "Tudod, nekem ebben a te könyvedben
az tetszett legjobban, hogy nálad nem bukik el a szabadságharc, nem úgy,
mint a Graczánál..." Ebben a filmben is győznek a gallok, nem úgy, mint
Julius Caesar A gall háború című művében, amely a róluk való hézagos ismereteink
csaknem kizárólagos forrása.
De hát hogyan is ne győznének,
amikor ezek a filmbeli gallusok mind egy szálig megejtően rokonszenvesek,
és ugyanolyan jópofák, ínyencek és szerelmes természetűek, mint kései leszármazottaik.
Hogyan is ne győznének, amikor ők már képregényben, sőt, rajzfilmen is
laposra verték az ellenséget. És hogyan is ne győznének, amikor övék a
varázsital, amelyből elég néhány csepp, és máris légipostán küldik vissza
a feladóhoz, méghozzá puszta ököllel, a marcona római harcosokat...
Mindössze az a bibi, hogy a forgatókönyv
írójának már nem jutott a varázsitalból, ezért amilyen magasröptű a filmben
minden verekedés, olyan földhözragadt és ösztövér a cselekmény. Ezt, sajnos,
a rómaiak krónikus idiótaságának, a gall harcosok aranyos bumfordiságának,
korántsem szellemtelen beköpéseinek és a gall lányok minden igényt kielégítő
mellbőségének sem sikerült ellensúlyoznia.
Az Asterix és Obelix ugyanúgy eredetmítoszhoz
nyúl, mint a Honfoglalás, és mindkettőt a XIX. századi nemzetkép inspirálja.
De míg a franciáknak, szerencséjükre, ironikus-játékos a viszonyuk ehhez
a XIX. századi nemzetmítoszhoz, nekünk, balszerencsénkre, tragikus-patetikus.
Pedig miránk is ránk férne egy kis önirónia, egy kis önmagunkon való röhögés.
Hogy valaki egyszer már elkiabálja: le a tragikus komolysággal! Aki gallus,
velünk tart!
Walk on the Moon - amerikai, 1999. Rendezte: Tony Goldwyn. Írta: Pamela Gray. Kép: Anthony B. Richmond. Zene: Mason Daring. Szereplők: Diane Lane (Pearl Kantrowitz), Viggo Mortensen (Walker Jerome), Liev Schreiber (Marty Kantrowitz), Anna Paquin (Alison Kantrowitz). Gyártó: Miramax. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos. 105 perc.
Kissé színpadias melodráma a hatvanas évek végéről. Holdra-szállás, vietnami háború, Woodstock Fesztivál összemontírozva egy ifjú család érzelmi megrázkódtatásának stációival. Mint egy pszichodráma-kurzus mintadarabja: látványosan tettenérhető a pillanat, ami megváltoztatja a Kantrowitz-família hétköznapi nyugalmát. Megjelenik az "átutazó" Walker Jerome ruhaárudája, pontosabban blúz-busza, s vele a formabontó, személyes történetét kalandregénnyé szövő hős. A kétgyermekes, vonzó feleség szinte hipnózisban követi az őt játékba vivő csábítót. Olyan érzelmek és indulatok megélését köszönheti a kalandornak, melyeket azelőtt nem engedett meg magának. Szerettei vele együtt perzselődnek: összecsap a szabálykövető és a "deviáns" magatartás. Némi önismereti munkálkodást követően -- az alku-szituációkban járatos, bölcs anyós főszereplésével -- a riválisok idillikus emlékké szelídítik a vad ösztönök kavarta káoszt. Ünnepélyes, megnemesült vonzódássá csitul a "fellegekben-járás".
Midsummer Night's Dream - amerikai, 1999. Rendezte: Michael Hoffman. Írta: William Shakespeare színművéből Michael Hoffman. Kép: Oliver Stapleton. Zene: Simon Boswell. Szereplők: Michelle Pfeiffer (Titania), Rupert Everett (Oberon), Stanley Tucci (Puck), Kevin Kline (Zuboly), Sophie Marceau (Helena). Gyártó: 20th Century Fox. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 121 perc.
Shakespeare a filmtörténet kezdete
óta szünet nélkül izgatja a rendezők fantáziáját. Ha készültek is remekmű
feldolgozások, azok szinte kizárólag a nagytragédiák körére szűkülnek,
míg a shakespeari vígjáték valahogy makacsul ellenáll a mozivászonnak.
Régóta tudjuk, hogy Shakespeare kemény dió. Hoffman azonban 1999-ben szem
elől tévesztette azt a sajnálatos tényt, hogy a diótörő használatának elemi
ismeretei nélkül már belefogni is kár.
Hoffman álma színes, szélesvásznú,
zenés-táncos esti mese. Megrögzötten kapaszkodik egy ósdi, romantikus és
szemérmes értelmezési hagyományba, s újszerűséget legföljebb attól remélhetett,
hogy az ő meséje színesben és technikásban jobban mutat majd, mint Reinhardt
1935-ös fekete-fehér verziója. Nem mutat jobban. Marad bugyuta, semmitmondó
tündéroperett.
Ha a darabot nem is, a Szentivánéji...
filmes történetét azért ismeri a rendező; hegyesfülű, hosszú orrú bábmanócskáit
Reinhardttól kölcsönzi, Peter Hall hatására taszítja a bolyongó szerelmeseket
a tudatalatti illusztratív mocsarába, az itt mézédesre szelidített, erdei
bacchanália gondolatát pedig Lindsay Kemp bizarr feldolgozásában láthattuk
már. Próbálkozik azért egy "merész" dramaturgiai csavarral, s a sztorit
a 19. század végére emeli át, így a varázserdő lakóinak alkalmuk nyílik
kipróbálni a kerékpárt, ámulhatnak a gramofonon, a hanglemezen.
Vígjátékkal van dolgunk, sajnos
nevetnünk is kell: a film humora azon a ponton tetőzik, amikor az öregecske
és lomhácska Puck papírmasé teknőcháton igyekszik övet keríteni 40 perc
alatt a Föld körül. Dőlünk a röhögéstől. Sebaj, talán majd a húzónevek
(gondolhatta Hoffman). Ám a válogatott sztárgárda a világirodalom válogatott
szerepeiben tökéletes csődöt mond. Nincs tehát más hátra, mint hogy a Szentivánéji...
tovább keresgéli helyét a filmes műfajban. Hollywoodban ugyanis sehogy
sem találta.
Deep Blue Sea - amerikai, 1999. Rendezte: Renny Harlin. Írta: Duncan Kennedy és Wayne Powers. Kép: Stephen F. Widon. Zene: Trevor Rabin. Szereplők: Saffron Burrows (Dr. McAlester), Thomas Jane (Carter), Samuel L. Jackson (Franklin), Michael Rapaport (Tom). Gyártó: Warner Bros. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 114 perc.
A törzsfejlődés legtökéletesebb
gyilkoló-gépeinek tartott cápák számára alapvetően két tevékenység szükséges
az életben maradáshoz: a rendszeres vadászat táplálékigényük kielégítésére,
valamint a folyamatos mozgás, amely biztosítja oxigén-ellátásukat. Az akciófilmek
hatásmechanizmusát ugyanez a kettős követelményrendszer szabályozza – rendszeres
időközönként adagolt vérontás és könyörtelen logikával előrehaladó, mozgalmas
cselekmény nélkül menthetetlenül elsorvadnak vagy unalomba fulladnak. Már
ezért is furcsa, hogy a Spielberg alapmű ikráiból huszonöt esztendeje szaporodó
cápa-filmek rendre elkerülik meleg áramlatait, szívesebben ólálkodva a
harmatgyenge horrorok, nehézkes búvárkaland-filmek és ál-dokumentumdrámák
langyos, partmenti vizeiben. Ez a negyed század azonban nem telt el hiába,
a műfaj csak egy akció-specialistára várt, aki boszorkánykonyhája mélyén
végre létrehozza az ígéretes hibridet: a cápafilm-evolúció tetőpontját
jelentő Háborgó mélységet.
Az alaptörténet roppant ismerős:
Dr. Susan McAlester epidemiológus az öregeket fenyegető Alzheimer-kór ellen
genetikai úton új cápafajt teremt, amelynek mesterségesen megnövelt agykérgéből
gyógyító szérum csapolható. A négy hal azonban a számukra elrendeltetett
sors helyett a lázadást választja: istenük ellen fordulva megpróbálnak
kitörni mélytengeri laboratórium-börtönükből. Frankenstein doktornő maroknyi...,
de talán kár is folytatni, mivel a sztori csupán a millenniumi Hollywood
bevált sablonjait követi: profanizált kora-keresztény allegória (a hét
főbűnt megtestesítő zarándokcsapat spirituális útja a halál völgyén át
a fény felé), stációként egy-két bibliai kinyilatkoztatással. A film érdemeit
– elcsépelt forgatókönyve és színtelen színészgárdája helyett – kizárólag
Renny Harlinnak köszönheti, aki remek lehetőséget kapott, hogy mindkét
rendezői adottságát egyszerre kamatoztassa: a zárt, ingerszegény környezetet
(börtön, reptér, havas hegycsúcs) kreatívan kihasználva, akciójeleneteit
a tőle megszokott kitűnő ritmusérzékkel időzítve feszes, drámai látvány-mozit
forgatott a tengeralatti bázisban rekedt túlélőkről, egyúttal sikeresen
megküzdve a műfaji örökség kihívásaival: cápánként számolt le a klasszikus
Jaws-sorozat mind a négy epizódjával, szemléletesen bebizonyítva az emberi
faj felsőbbrendűségét Spielberg és klónjai felett.
Life - amerikai, 1999. Rendezte: Ted Demme. Írta: Robert Ramsey és Matthew Stone. Kép: Geoffrey Simpson. Zene: Wyclef Jean. Szereplők: Eddie Murphy (Ray), Martin Lawrence (Claude), Nick Cassavetes (Dillard), Obba Babatundé (Willie). Gyártó: Universal. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos. 108 perc.
Aki fáradt már valaha bele Eddie
Murphy-filmbe, és mégsem adja fel a reményt, ad még egy dobást, egy legeslegutolsót,
a meglepetten fog távozni a komikus legújabb filmjéről. Ami Murphy esetében
nem kis szó. Tedd Demme rendező munkája olyan helyzetbe hozza hősünket,
amiben megvillanthatja képességei eddig árny borította oldalait is. Lírázik
vagy borong például.
Demme világa kontrasztos: a szó
szoros értelmében fekete-fehér. Tanulságos és kordokumentumnak is felfogható
munkájában sematikus, valami különleges, mérsékelten fény-, hang- és egóáteresztő
fólián át láttatott, általában negatív fehérek, illetve árnyalt személyiségű
feketék állnak az átléphetetlennek látszó szakadék két oldalán. A film
a hamis vád alapján elvett élet, az elnyomottak kiszolgáltatottságának
drámaiságára épít, gyakran szellemesen és ízléssel. Kényes kérdéseket feszeget
(fekete rab tiltott viszonya a parancsnok árja-tündér lányával, homoszexualitás;
ez az amerikai fekete társadalomban James Baldwin dacára máig óriási tabu),
érzékenységgel, már-már igényességbe torkolló humorral. Demme ügyesen követi
le az irdatlan hosszú börtönidőt: hosszabb-rövidebb történeteket állít
sorrendbe, míg eljutunk 1992-be. Egy-egy megjegyzés vagy beidézett dokumentumfilm-pillanat
segít felfogni a távlatokat: II. világháború, Martin Luther King álma,
hippizmus, carteri-jólét. Hőseink aztán már vének, mint az országút --
a sminkes előtt le a kalappal --, és természetesen beüt a hepiend. Végül
is érdemes megadni a sanszot ennek az Eddie gyereknek és az egész filmnek:
jóleső dolog látni az agyonkoptatott karanténból kilépni képes, kényelmes
kliséit odahagyó népszórakoztató elmozdulását. Az őslimonádéból a fajsúlyos
felé. Hiába, Murphy se lesz fiatalabb. Mi se.
Teaching Mrs. Tingle -- amerikai, 1999. Rendezte és írta: Kevin Williamson. Kép: Jerzy Zielinski. Zene: John Frizzell. Szereplők: Helen Mirren (Mrs. Tingle), Katie Holmes (Leigh), Barry Watson (Luke), Marisa Cughlan (Jo). Gyártó: Miramax. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos. 110 perc.
Kevin Williamson (a Sikoly, a Sikoly
2, a Tudom, mit tettél tavaly nyáron forgatókönyvírója) élete első írásából
rendezte a Bosszúból jeles című horror-vígjátékát. A középpontban egy megátalkodott,
gonosz tanerő áll, aki abban leli örömét, hogy folyton-folyvást megleckézteti
ártatlan és jóravaló tanítványit. Nála nem lehet ötöst szerezni, főleg
akkor, ha az ifjú generáció törekvéseiben saját egykori, be nem teljesült
vágyait látja kibontakozni: mindent elkövet azért, hogy Leigh és osztálytársai
boldogulását megakadályozza. Boszorkányos természete intellektuális fölénnyel
párosul, Földre szállt ördögként alázza meg a körülötte lévőket. Egyedül
Leigh és barátai állnak ellent: Mrs. Tingle kisebb csaláson éri őket, és
mivel egyezkedni vele nem lehet, „kénytelenek” bosszút állni rajta. Az
„ördögűzés” azonban nem megy zökkenőmentesen, Mrs. Tingle kitartóbb és
okosabb náluk...
Kevin Willamson filmje egyszerre
ügyetlenül rendhagyó és unalmasan -- bár nézhetően -- sematikus. Világosan
látszik, hogy nem foglalkozott a szereplők motiváltságának kidolgozásával,
a horror-jelenetek feszültségének felépítésével, a poénok egyenletes adagolásával,
éppen ezért a film szinte véletlenszerűen keres utat magának a különböző
hatások között. Sajnos, ez kiszámíthatatlanság nem túlságosan izgalmas
vagy szórakoztató, sokkal inkább bosszantóan botladozóvá teszi a filmet.
Helen Mirren fegyelmezett játéka, Marisa Coughlan ördögűző-paródiája és
egy szegény tornatanár burleszkje menti meg a filmet attól, hogy az ember
a történet belső ésszerűtlenségein, morális ellentmondásain törje a fejét.
Kevin Williamson Mrs. Tingle alakjában saját egykori tanárát mintázta meg,
aki annak idején elhitette vele, hogy soha nem válik belőle jó író... Kedves
tanár kollégák, ebből is látszik, nagyobb a felelősségünk, mint gondolnánk!
American Pite - amerikai, 1999. Rendezte: Paul Weitz. Írta: Adam Herz. Kép: Richard Crudo. Zene: David Lawrence. Szereplők: Jason Biggs (Jim), Chris Klein (Oz), Thomas Ian Nicholas (Kevin), Mena Suvari (Heather). Gyártó: Universal Pictures. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 95 perc.
Az amerikai tizenéves átlagtól jócskán
elütő főhősök szexuális értelemben vett felnőtté válása körül bonyolódik
az Universal Pictures legújabb high school-mozija. Nehéz lenne másképpen
értelmezni azt a körülményt, hogy szalagavató előtt álló hőseink a film
teljes terjedelmében azon dolgoznak, hogy a bál utáni bulin sikerüljön
elveszíteniük ártatlanságukat. (Ez még a Megáll az idő hatvanas évekbeli
középiskolásainak is jóval hamarabb jött össze, a „hanyatló nyugat ópiumának”
fellegvárában, 1999-ben pedig teljesen atipikus a fenti alaphelyzet.) Az
Amerikai pite készítői valami miatt általánosítják a négy főszereplő konkrét
problémáját; a forgalmazó ezt a forgatókönyvírói szándékot az alábbi sommás
megállapítással motiválja: „Milyen érzés kamasznak lenni alig egy évvel
az ezredforduló előtt? A titokról ezennel lehull a lepel: ugyanolyan, mint
máskor.”
Bár ez a vélemény sok szempontból
helytálló lehet, a tizenévesek szexuális élete felől nézve semmiképp nem
az. Márpedig ez a film ebben a tematikában próbál mozgolódni. Az tehát,
hogy olyanra sikeredett, amilyen („biztos nem ez az, ami majd minket beavat”),
annak az eredménye, hogy a kommerszfilm napszámosai alig ismerik munkájuk
tárgyát. Ők normában dolgoznak: ha egy témakörre ráharap a célközönség,
akkor azt nyomni kell -- kifulladásig. Esetünkben sincs idő hosszan bíbelődni
fura tizenévesek bonyolult világával, nyelvhasználatával, szubkultúrájával
(a la Larry Clark), elég odakenni valami ócska kis tanulságra kifutó, de
azért jó vérbő mesét igaz barátságról, őszinte szerelemről, jóltáplált
napközisekről. A legnagyobbat mégis azzal hazudják, hogy a felvilágosítási
kényszerben szenvedő apuka figurájával, vagy a szent esküvést tévő srácok
jelenetének kamerahasználatával felmutatják az ilyen típusú filmek nevetséges
kliséit -- majd megcsinálják az ezeregyedik darabot ebből a szériából.
A maguk szemszögéből igazuk is
van: az Amerikai pite több, mint 100 millió dollárt hozott a konyhára --
tehát „tisztelet a bevételnek”.
Tarzan - amerikai, 1999. Rendezte:
Chris Buck és Kevin Lima. Írta: Edward
Rice Burroughs regényéből Tab
Murphy. Művészeti vezető: Daniel St. Pierre. Zene: Phil Collins. Gyártó:
Walt Disney Pictures. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 89 perc.
Megszületett a negyvennyolcadik
adaptáció, s a leszármazottak szerint ez az animációs film a Burroughs-megálmodta,
az igazi. Valóban lenyűgöző, játékos akciórajzfilm kerekedett a hajdanában
ceruzahegyezőkkel kereskedő, sokat próbált chicagói cowboy -- először 1914-ben
megjelent -- regényfigurájáról, kinek nevét egy ötvenezer fős város, Tarzana
is őrzi.
A gorillacsalád, Tarzan szörftechnikás
liánugrándozása valódibbnak tűnik a valódinál; Phil Collins a filmhez írt
öt fülbemászó betétdala pedig biztos sikert ígér. Az alkotók szándéka túlmutat
ezen: a nem is titkolt cél egyrészt a másság elfogadtatása, másrészt a
"minden Egy"-filozófia rajzos tudatosítása. Az ökológiai érzékenységünket
fejlesztő örök mese reményt keltő lehetőséget sugároz külső és belső világ
kibékíthető kapcsolatáról, harmóniájáról. Az élet "harcművészetéről" --
a felfedezésre váró érzésről, miszerint szoros kötelék fűz bennünket másokhoz:
emberekhez, természethez, világegyetemhez.