Jegyzetek

1
Sokan vallják, hogy lehetetlen vállalkozás az elismerten konzervatívnak számító magatartásból általános magyarázó elveket elvonatkoztatni – vagy ha nem is lehetetlen, de oly kevéssé sikerrel kecsegtetõ, hogy nem éri meg a fáradságot. Ezt a nézetet én nem osztom. Meglehet: igaz, hogy a konzervatív magatartás nem ösztönöz mintegy magától az általános eszmékben való kifejtésre, és az sem elképzelhetetlen, hogy ez magyarázza az ilyen irányú próbálkozásokkal kapcsolatos ellenérzést. Ennek ellenére nem tehetjük föl eleve, hogy a konzervatív magatartás – akár helyes vagy indokolt egyébként, akár nem – más magatartásoknál kevésbé alkalmas efféle értelmezésre. Mindazonáltal én nem ennek bizonyításával szeretnék most foglalkozni. Témám nem a konzervativizmus mint hitvallás vagy tan, hanem mint hajlam vagy érzület. Konzervatívnak lenni azt jelenti: az ember hajlik arra, hogy bizonyos módokon gondolkodjék és viselkedjék; hogy bizonyos magatartásmódokat és az emberi életviszonyok bizonyos állapotait elõnyben részesítse másmilyenekkel szemben; jelenti továbbá azt is, hogy az ember hajlik bizonyosfajta választásokra. Jelenlegi szándékom pedig nem az, hogy ezt a hajlandóságot átültessem az általános elvek nyelvezetére, hanem hogy felvázoljam abban a formájában, ahogyan korunk konzervatív jellemében megjelenik.
A szóban forgó hajlam általános jellegzetességeit nem nehéz észrevenni, noha gyakran félreismerték õket. Valamennyi azzal a beállítottsággal függ össze, hogy inkább az adottat használjuk és élvezzük, mint hogy valami mást kívánnánk vagy keresnénk; hogy abban leljük élvezetünket, ami jelenvaló, s nem abban, ami volt vagy lehetséges. A további gondolkodás felszínre hozhatja az illendõ hála érzését: a háláét azért, ami adott, s következésképp az elismerését annak, hogy kaptunk vagy örököltünk valamit a múlttól; ez azonban nem az egykor volt és visszahozhatatlan dolgok eszményítése. A jelent becsüljük, éspedig nem egy távoli múlthoz fûzõdõ kapcsolataiért, nem azért, mert minden más lehetõségnél csodálatra méltóbbnak tartjuk, hanem mert ismerõs. Nem a Verweile doch, du bist so schön, hanem a Maradj velem, mert kötõdöm hozzád érzésével telten.
Ha a jelen semmi vagy szinte semmi használhatót és élvezhetõt nem nyújtó pusztaság, ez a hajlam csak gyengén vagy egyáltalán nem fejlõdik ki, ha a jelen számottevõen rendezetlen, a biztosabb talaj keresésében s következésképp a múlthoz való visszatérésben, annak kutatásában fog megnyilvánulni; jellegzetesen azonban akkor jelentkezik, amikor az élet számos élvezetet nyújt, legerõsebben pedig, amikor ehhez a veszteség nyilvánvaló kockázata társul. Vagyis ahhoz az emberhez illõ hajlam ez, aki világosan tudatában van, hogy van valami számára becses, amit elveszíthet; ahhoz az emberhez, aki az élvezet lehetõségeinek bizonyos fokú gazdagságát tudhatja magáénak, de nem olyan fokút, hogy közömbös lehetne a veszteséggel szemben. Ezzel a hajlammal – természetébõl fakadóan – inkább az idõsebbeknél fogunk találkozni, mint a fiatalok körében, de nem azért, mintha az idõsebbek érzékenyebbek volnának a veszteségre, hanem mert õk arra is hajlanak, hogy teljesebb képet alkossanak arról, amit világuktól kaphatnak, s ily módon kevésbé hajlamosak alulértékelni a világ által felkínált dolgokat. Egyes emberekben ez a hajlam csupán azért gyenge, mert nincs tudomásuk róla, mi mindent kínál nekik a világ: a jelenben csupán azt látják meg, amit az nem nyújt.
Konzervatívnak lenni tehát azt jelenti, hogy a jól ismertet elõnyben részesítjük az ismeretlennel szemben, a járt utat jobban szeretjük a járatlannál, a ténylegest jobban a lehetségesnél, a korlátozott többet jelent nekünk a korlátlannál, a közeli a távolinál, az elegendõ a bõségesnél, a megfelelõ a tökéletesnél, és a mostani nevetés többet ér, mint az az üdvösség, mellyel az utópiák kecsegtetnek. A jól ismert emberi viszonyok és hûségen nyugvó kötõdések elõnyben részesítését a jövedelmezõbb kapcsolatok csábításával szemben, azt, hogy kevesebbre értékeljük a szerzést és a gyarapodást a megtartásnál, a meglévõ ápolásánál és élvezeténél; azt, hogy a veszteség fölötti bánat erõsebb az újdonság vagy az ígéret keltette izgalomnál. Konzervatívnak lenni annyi, mint képesnek lenni elbánni sorsunkkal, saját anyagi eszközeink szintjén élni, elégedettnek lenni a nagyobb tökéletesség híján is, mely az embernek és körülményeinek egyképpen sajátja. Néhány embernél ez maga is választás, másoknál hajlam, mely változó gyakorisággal megjelenik preferenciáikban és ellenérzéseikben, anélkül, hogy választanák vagy kimondottan ápolnák magukban.
Mindez a változáshoz és az újításhoz való bizonyosfajta hozzáállásban is tetten érhetõ, ahol is a változás azokat az elmozdulásokat jelenti, amelyeket kénytelenek vagyunk elszenvedni, az újítás pedig azokat, amelyeknek eltervezõi is, végrehajtói is mi magunk vagyunk.
A változások olyan körülmények, amelyekhez alkalmazkodnunk kell, s a konzervatív hajlam egyszerre jele annak, hogy nehezünkre esik alkalmazkodni, és eszköz, melyhez ez irányú próbálkozásainkban folyamodhatunk. A változások csak azokra nincsenek hatással, akik semmit nem vesznek észre, akik nem tudják, mijük van, és körülményeikkel szemben fásultak, más részrõl a változásokat csak azok üdvözölhetik válogatás nélkül, akiknek semmi nem becses, akikben csak múlékony kötõdések sarjadnak, akiktõl idegen a szeretet és a ragaszkodás érzése. A konzervatív hajlam egyik említett állapotnak sem szolgál talajul: a jelenlegi és az adott élvezetére való hajlandóság épp hogy ellentéte a tudatlanságnak és a fásultságnak, s kötõdést és ragaszkodást szül. Ezért idegenkedik a változástól, mely mindig és mindenekelõtt úgy jelenik meg számára, mint valamitõl való megfosztódás. A viharban elpusztult csalit fájó hiánya a megszokott tájban, barátok halála, a barátság elmúlása, viselkedési szokások kihalása, egy szívünkhöz nõtt bohóc visszavonulása a pályáról, a kényszerû számûzetés, a szerencse balfordulásai, az egykor élvezetet adó képességek elvesztése és másmilyenekkel való felváltódása: ezek egytõl egyig olyan változások – talán nem is minden ellentételezés nélküliek –, amelyek a konzervatív vérmérsékletû emberben sajnálkozást váltanak ki. Ha nehezére esik megbékélni velük, ez nem azért van, mintha az, amit velük elveszített, önmagában véve jobb lenne, mint bármi más lehetett volna, vagy mintha jobbat képzelni sem lehetne; nem is azért, mintha ne lehetne a helyébe lépõt is élvezni, hanem azért, mert amit elveszített, olyasmi volt, amit ténylegesen élvezett, és aminek örömeit kiismerte; ami pedig felváltja, olyasmi, ami iránt nem alakult ki benne ragaszkodás. Következésképpen a kicsi és lassú változásokat elviselhetõbbnek fogja érezni a nagyoknál és a hirteleneknél, és minden megjelenési formájában nagyra fogja értékelni a folyamatosságot. Egyes változások nem is jelentenek nehézséget számára, ez azonban nem azért van így, mintha nyilvánvaló javulást képviselnének, hanem pusztán azért, mert könnyen feldolgozhatók; az évszakok változását visszatérésük közvetíti, a gyermekek felnövését pedig a folyamatosság. A konzervatív hajlamú ember általában könnyebben alkalmazkodik a várakozásával nem ellentétes változásokhoz, mint olyasminek a pusztulásához, ami minden jel szerint nem hordozta magában felbomlásának csíráit.
Konzervatívnak lenni továbbá nem pusztán a változástól való idegenkedést jelenti (ez egyéni vonás is lehet), hanem egy minden ember életében kényszerûleg jelentkezõ tevékenység – a változásokhoz való alkalmazkodás – módja is egyben. A változás ugyanis fenyegeti az azonosságot, s minden változás valaminek a visszahozhatatlan eltûnésével jár. Egy ember (vagy egy közösség) azonossága nem egyéb, mint esetlegességek szakadatlan sorozata, melyek egyformán a körülmények kegyétõl függnek, és amelyeknek jelentõsége megszokottságukkal arányosan nõ; vagyis nem valamiféle erõdítmény, amelybe visszavonulhatunk. Az egyetlen eszköz, amellyel azonosságunkat (tehát önmagunkat) a változás ellenséges erõivel szemben védhetjük, tapasztalatunk nyitott tartománya; nem tehetünk mást, mint hogy súlyunkat a legbiztosabb talajon nyugvó lábunkra helyezzük át, hogy ragaszkodunk azokhoz a megszokott dolgokhoz, amelyek közvetlenül nem forognak veszélyben, s ily módon dolgozzuk fel az újat, anélkül, hogy felismerhetetlenné válnánk magunk számára. A maszájok, amikor régi lakóhelyükrõl a jelenlegi kenyai rezervátumba költöztették õket, emlékezetükben magukkal vitték hegyeik, síkságaik és folyóik nevét, s új lakóhelyük hegyeit, síkságait és folyóit ugyanazokkal a nevekkel látták el. Minden, jelentõs változást elszenvedni kénytelen ember vagy nép valami efféle konzervatív kibúvó segítségével kerüli el a kipusztulás szégyenét.
Változásokat kénytelenek vagyunk elszenvedni, s a konzervatív vérmérsékletû ember (vagyis az olyan ember, aki erõsen hajlik azonosságának megõrzésére) nem lehet közömbös irányukban. Amikor megítéli õket, fõleg a velük járó felfordulásra tekint, és mindenkihez hasonlóan õ is mozgósítja erõit, hogy megküzdjön velük. Az újítás ezzel szemben a tökéletesedés eszméjének megtestesülése. A konzervatív vérmérsékletû ember azonban nem tartozik a buzgó újítók közé. Elõször is nem hajlik arra a nézetre, hogy csak akkor történik valami egyáltalán, ha nagy változások zajlanak, ezért aztán nem nyugtalanítja õt az újítás hiánya; figyelmének nagy részét a valóságosan meglévõ dolgok használata és élvezete köti le. Tudatában van továbbá, hogy nem minden újítás javulás is egyben, s hajlik arra a nézetre, hogy aki újít, miközben semmit nem javít, az – szándékosan vagy sem – egyszerûen könnyelmû vagy ostoba. Amikor egy újító elgondolás meggyõzõ javulásnak ígérkezik, a konzervatív hajlamú ember még akkor is csak úgy fogadja el, hogy kétszeresen megvizsgálja, mit állít és milyen alapon. Az õ szemszögébõl nézve nincs javulás változás nélkül, a változás pedig mindig megrázkódtatással jár, s a várt haszon mindig csak ezzel összefüggésben értékelhetõ. Amikor errõl meggyõzõdött, még mindig lesznek egyéb megfontolások, amelyeket tekintetbe kell vennie. Az újítás mindig kétértelmû vállalkozás, melyben a nyereség és a veszteség (még ha a megszokásból fakadó meghittség elvesztését nem tekintjük is) olyan szorosan összefonódik, hogy a végsõ eredményt jószerével lehetetlen megjósolni; nem létezik olyan fejlõdés, amely egyszerûen csak fejlõdés és semmi egyéb. Az újítás ugyanis olyan tevékenység, amely nemcsak a kívánt „tökéletesedést” idézi elõ, hanem új, összetett helyzetet teremt, melynek ez a tökéletesedés csupán egyik összetevõje. A teljes változás mindig átfogóbb, mint a tervezett, s a változás velejáróinak összességét sem elõre látni, sem körülírni nem lehet. Ezért valahányszor újítunk, a változás biztosan túlmegy a szándékolton, bizonyosan nemcsak nyereség. hanem veszteség is lesz, és még csak egyenlõen megoszlani sem fog az érintett emberek között; a változásból fakadó elõnyök, meglehet, nagyobbak lesznek a tervezettnél, ám megvan a kockázata, hogy kedvezõtlen irányú változások is jelentkeznek a másik oldalon.
A konzervatív vérmérsékletû ember mindebbõl levonja a megfelelõ következtetéseket. Elõször is, az újítás biztos veszteséggel és lehetséges nyereséggel jár, ezért a bizonyítás terhe, hogy a javasolt változás összegészében elõnyös lesz, a leendõ újító vállán nyugszik. A konzervatív hajlamú ember másrészt úgy hiszi: minél inkább hasonlít az újítás a növekedésre (vagyis minél világosabban benne sejlik már a fennálló helyzetben, s nem csupán ráerõltetett), annál kisebb a valószínûsége annak, hogy a végelszámolásban a veszteség eleme lesz az uralkodó. Harmadrészt úgy véli: az olyan újítás, amely valamely meghatározott hiányosságra adott válasz, amelynek célja valamely meghatározott egyensúlyhiány orvoslása, kívánatosabb az olyan újításnál, amelynek ihletõje valamilyen általános elképzelés az emberi életviszonyok tökéletesített állapotáról, végül pedig messze-messze kívánatosabb, mint az olyan újító javaslat, amely e tökéletesség valamiféle látomásából indul ki. Az ilyen ember ezért jobban kedveli a kicsiny és korlátozott újításokat a nagyszabásúaknál és meghatározatlanoknál. Negyedrészt inkább a lassú ütemet nézi jó szemmel, mint a gyorsat, s nem sajnálja az idõt arra, hogy számba vegye a közvetlen következményeket és megfelelõ kiigazításokat tegyen. Végezetül pedig meg van gyõzõdve az alkalom fontosságáról, és ha az egyéb feltételekben nincs különbség, azt tekinti az újításra legalkalmasabb helyzetnek, amikor legnagyobb a valószínûsége, hogy a tervezett változás csak a szándékok megvalósulását hozza magával, és amikor a legkisebb az esély arra, hogy a nem kívánt és irányíthatatlan következmények rontó hatást fejtsenek ki.
A konzervatív hajlam tehát szívélyes és igenlõ hozzáállás az élvezethez, s ennek megfelelõen hûvös és kritikus a változás és az újítás irányában: az egyik irányultság a másiktól nyeri támaszát és értelmét. A konzervatív vérmérsékletû ember úgy hiszi, hogy az ismert jót nem szabad könnyedén odadobni az ismeretlen még jobbért. Nem szerelmese annak, ami veszélyes és nehéz, nem kalandvágyó, nem érez ösztönzést arra, hogy ismeretlen tengereken hajózzék, nem varázsolja el a gondolat, hogy eltûnhet, hogy hajmeresztõ helyzetekbe keveredhet vagy hogy hajótörést szenvedhet. Ha mégis rákényszerül, hogy ismeretlen vizeken hajózzék, mindenekelõtt arra ügyel majd, hogy mindvégig leeresztett mélységmérõvel haladjon. Amiben mások valószínûleg félénkséget látnak, azt õ mint ésszerû elõrelátást becsüli magában, amiben mások tétlenséget vélnek felfedezni, azt õ inkább élvezetre, mint kiaknázásra irányuló hajlamként méltányolja. Óvatos ember, aki hajlik arra, hogy egyetértését, illetve egyet nem értését ne abszolút fogalmakban fejezze ki, hanem fokozatok mentén. A helyzetet szemlélve olyan dolgokra figyel, amelyek veszélyt jelenthetnek arra nézve, ami világában megszokott és meghitt.

2
Általános nézet, hogy ez a konzervatív hajlam meglehetõs mélységgel az úgynevezett „emberi természet”-ben gyökerezik. A változás fárasztó, az újítás erõfeszítést követel, az emberek pedig – úgymond – inkább lustaságra hajlamosak, mintsem erélyességre. Ha egyszer meglelték a módját a világban való tûrhetõ elboldogulásnak, nemigen fûlik többé a foguk ahhoz, hogy keressék a bajt. Természettõl fogva tartanak az ismeretlentõl, és a biztonságot elõnyben részesítik a veszéllyel szemben. Ódzkodnak az újítástól, és ha elfogadják a változást, ezt nem azért teszik, mert kedvükre való, hanem mert – ahogy La Rochefoucauld szerint a halált elfogadják – nem elkerülhetõ. A változás inkább szomorúságot kelt, semmint vidámságot: a mennyország nemcsak a tökéletes, hanem ugyanannyira a változatlan világ álma is. Természetesen azok, akik így értelmezik az „emberi természet”-et, egyetértenek abban, hogy ez a hajlam nem az egyetlen; csupán azt állítják, hogy rendkívül erõs hajlandóság, sõt talán a legerõsebb az emberi hajlandóságok között. És ez a nézet nem is alaptalan: az emberi életviszonyok valóban nagyon mások volnának, ha az emberek preferenciáiban nem volna jó adag konzervativizmus. A primitív népek állítólag ragaszkodnak ahhoz, amit ismernek, és idegenkednek a változástól, az ókori mítoszokban rengeteg figyelmeztetéssel találkozunk, amelyek óva intenek az újítástól, az élet vezetésére vonatkozó népi bölcsességeink és közmondásaink pedig szintén bõvelkednek a konzervatív elõírásokban; és gondoljuk csak meg, hányszor csal könnyet gyermekeink szemébe a változásokhoz való alkalmazkodás kényszere. Tulajdonképpen ahol határozott azonosság alakul ki, vagy ahol úgy érzik, az azonosság kényes egyensúlyban van, valószínû, hogy a konzervatív hajlam kerekedik fölül. Ugyanakkor az ifjúkort inkább a kalandvágyó és kísérletezõ hajlandóság jellemzi; amikor fiatalok vagyunk, nincs, mi kívánatosabbnak tûnne föl a kockáztatásnál: pas de risque, pas de plaisir. És míg bizonyos népek hosszú idõkön át, úgy tûnik, sikeresen elkerülték a változást, addig más népek története gyakran az átható és merész újítás idõszakait mutatja. Tulajdonképpen nem sokat nyerhetünk az „emberi természet”-rõl folytatott általános spekulációval: az „emberi természet” semmivel sem állandóbb, mint bármi más, általunk ismert dolog. Sokkal többet árul el tárgyunkról a jelen lévõ emberi természet, vagyis önmagunk vizsgálata.
Megítélésem szerint mostani önmagunkban a konzervatív hajlam egyáltalán nem erõs. Képzeljünk csak el egy elõítéletektõl mentes idegent, aki az utóbbi öt évszázad történelme alapján megítéli jellemünket: teljes joggal gondolhatná, hogy szerelmesek vagyunk a változásba, hogy minden vágyunk újítani, hogy még önmagunkkal sem érzünk együtt, vagy nem számít nekünk, kik és mik voltunk, hiszen ezeket a dolgokat komoly megfontolásra érdemesíteni sem vagyunk hajlandók. Általában sokkal élénkebben hat ránk az új dolgok bûvölete, mint a megszokottak kényelme. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ha nagy újítások nincsenek folyamatban, akkor nem is történik semmi lényeges, és amit nem tökéletesítünk éppen, az bizonyára rosszabbodik. Pozitív elõítélettel közelítünk ahhoz, amit még nem próbáltunk ki. Készségesen feltesszük, hogy minden változás valamiképpen jobb helyzetet eredményez, és könnyedén hagyjuk magunkat meggyõzni, hogy újító ténykedésünk minden következménye tökéletesedés, de legalábbis ésszerû ellenérték az elérni kívánt tökéletesedésért cserébe. A konzervatív, ha hazardírozni kényszerülne, a legbiztosabb tétet tenné meg, mi viszont hajlamosak vagyunk arra, hogy minimális számítás alapján, az esetleges veszteségre fittyet hányva kövessük egyéni képzelgéseinket. Mohóságig menõ szerzésvágyunkban készek vagyunk elvetni a meglévõ kockát felnagyított képmása kedvéért, melyet a jövõ tükre vetít elénk. Világunkban, ahol mindent szakadatlanul tökéletesítünk, semmit nem a végérvényesség igényével állítunk elõ; mindent úgy gyártunk, hogy eleve beleépítjük a tökéletesítés valószínûségét. Az emberi lények kivételével mindennek folyamatosan csökken a várható élettartama. A kegyelet és a hûség múló érzések csupán, s a változások tempója arra figyelmeztet: ne vállaljunk túlságosan mélyreható kötõdéseket. Mindent hajlandók vagyunk egyszer kipróbálni, tekintet nélkül a következményekre. Az egyik tevékenység lázasan igyekszik „up to date”-ebbnek tûnni a másiknál, s nemcsak gépkocsikat és televíziókat dobunk ki egyik napról a másikra, hanem erkölcsi és vallásos meggyõzõdéseket is. Szemünket a mindenkori legújabb modellre vetjük. Látni annyi, mint elképzelni, hogy mi lehetne annak a helyében, ami van, tapintani annyi, mint átalakítani. Bármi legyen is a világ alakja vagy minõsége, nem sokáig marad úgy, bármennyire akarjuk is. És a mozgalom élcsapata energiájával és vállalkozószellemével a hátul kullogókat is megfertõzi. Omnes eodem cogemur: amikor már nem vagyunk elég fürgelábúak, meghúzódunk valahol a csapatban.1
Ez a változásra sarkalló vágy természetesen nem egyetlen alkotóeleme jellemünknek (a becsben tartás és a megõrzés impulzusa nem halt ki belõlünk teljesen), ám aligha kétséges, hogy a változás vágya az uralkodó. Ilyen körülmények között majdhogynem természetes, ha túlnyomóan „progresszív” gondolkodási habitusunk fényében a konzervatív hajlam nem úgy jelenik meg, mint érthetõ (vagy akár plauzibilis) lehetõség, hanem vagy mint sajnálatos akadály az éppen zajló változás útjában, vagy mint annak a múzeumnak a gondnoka, amely a bámuló gyermekszemek kedvéért idejétmúlt vívmányok különös, avítt példányait õrizgeti; mint õrzõje mindannak, amit idõnként elpusztításra még éretlennek tekintünk, és amit (ironikus módon) az életet kényelmessé tevõ dolgok néven emlegetünk.
Azt várhatnánk, hogy a konzervatív hajlamról és jelenlegi sorsáról szóló leírásunk ezzel véget is ér, hiszen azt az embert, akiben ez a hajlam erõs, utoljára az ár ellen úszva láttuk, és nem tulajdonítottunk jelentõséget neki; nem mintha mondanivalója szükségképpen hamis volna, hanem mert tárgyszerûtlenné vált, túljártak az eszén, mégpedig nem valamiféle belsõ hiba folytán, csupán csak így hozta az események sodra; kopottas, félénk, nosztalgikus figura, aki kitaszítottként szánalmat kelt, reakciósként pedig megvetést vált ki. Én azonban mindezek ellenére is úgy hiszem: nem mondtunk még el minden elmondhatót. Bár mostani viszonyaink között a konzervatív beállítottság általában véve szembetûnõ értékcsökkenésen megy át, mégis vannak esetek, amikor ez a hajlam nemcsak hogy továbbra is helyénvaló, de a lehetõ legteljesebben helyénvaló; bizonyos más vonatkozásokban pedig egyértelmûen konzervatív irányba hajlunk.
Mindenekelõtt is van egy olyan (még nem kihalt) tevékenységfajta, amelyben csakis annak köszönhetõen vehetünk részt, hogy konzervatív hajlamúak vagyunk: olyan tevékenységekre gondolok itt, amelyekben az aktuális élvezet kedvéért veszünk részt, amelyekben nem keresünk sem nyereséget, sem jutalmat, sem bármiféle díjat vagy az élményen túlmenõ eredményt. Amikor felismerjük, hogy ezekben a tevékenységekben a konzervatív hajlam a meghatározó elem, akkor a konzervativizmus többé nem úgy jelenik meg, mint valamiféle elõítéletes, ellenséges hozzáállás az emberi viselkedés egész spektrumát átfogni képes „progresszív” magatartáshoz, hanem mint olyan hajlam, amelynél az emberi tevékenységek nagy és jelentõs részében nincs is helyénvalóbb. Azt az embert pedig, akiben ez a hajlam mindenekelõtt való, többé nem úgy látjuk, mint aki saját konzervativizmusát hajlamos válogatás nélkül mindenféle emberi tevékenységre ráerõltetni, hanem olyan lényként pillantjuk meg, aki jobban szeret azokban a tevékenységekben elmerülni, amelyekben a konzervatív hajlam egyedülállóan helyénvaló. Vagyis ha hajlunk is arra (mint legtöbben), hogy a konzervatív hajlam érvényét ne terjesszük ki az általában vett emberi viselkedésre, akkor is marad az emberi magatartásnak egy olyan válfaja, amelynek ez a hajlam nem csupán odaillõ eleme, hanem egyenesen elengedhetetlen feltétele.
Természetesen számos olyan emberi viszonylat van, amelyben a konzervatív hajlam – hogy a kapcsolat nyújtotta dolgokat pusztán önmagukért élvezzük – nem különösebben helyénvaló: például úr és szolga, tulajdonos és bírósági végrehajtó, eladó és vevõ vagy felettes és beosztott viszonya. Ezekben a viszonyokban mindegyik résztvevõ valamilyen szolgáltatás vagy szolgáltatásért járó ellentételezés kedvéért vesz részt. A vevõ, aki azt találja, hogy az eladó nem tudja kiszolgálni kívánságát, vagy megpróbálja rábírni az eladót készlete bõvítésére, vagy máshoz fordul, a vevõ kívánságát kiszolgálni nem tudó boltos pedig megpróbál a vevõben olyan más kívánságokat ébreszteni, amelyeket ki tud szolgálni. A megbízó, aki úgy érzi, ügynöke rosszul szolgálja az érdekeit, más ügynök után fog nézni. A szolga, ha úgy érzi, szolgálatait nem viszonozzák megfelelõen, fizetésemelést kér, az pedig, aki munkakörülményeivel elégedetlen, megpróbál változtatni. Röviden szólva, ezek mind olyan viszonyok, amelyekben a résztvevõk valamiféle eredményre törekednek; mindegyik felet az érdekli a másikban, hogy meg tudja-e adni neki, amit tõle vár. Ha az igény nem találkozik tárgyával, a viszonyt várhatólag nem újítják meg, vagy megszüntetik. Ilyen viszonyokban konzervatív módon viselkedni – élvezni a jelenlévõt és az adottat, pusztán, mert megkedveltük, és ismerõssé vált, jóllehet semmilyen kívánságot nem képes kielégíteni –, jusq’aubutiste konzervativizmusról tanúskodik, minden olyan viszony irracionális elutasításáról, amely valamilyen más hajlam mûködtetését igényelné. Ugyanakkor úgy tûnik, még ezekbõl a viszonyokból is hiányzik valami nagyon is odaillõ, ha a puszta adok-kapokra korlátozódva nem engedik meg, hogy az ismerõsség érzése utat nyisson a hûség és a ragaszkodás kialakulásának.
Vannak azonban másféle viszonyok, amelyekben semmiféle eredményre nem törekszünk, amelyekben csak magukért ezekért a viszonyokért veszünk részt; amelyeket nem azért élvezünk, amit nyújtanak, hanem azért, amik. Így van ez például a barátsággal. A barátságra jellemzõ ragaszkodás a meghittség sejtetésébõl sarjad, és az egyéniségek belsõ világának egymásba történõ beavatásában áll. Van, aki addig megy hentestõl henteshez, amíg rá nem akad az ízlésének tökéletesen megfelelõ húsárura; van, aki addig taníttatja az ügynökét, amíg az meg nem felel az elvárásainak: mindkettõ olyan viselkedés, amely a szóban forgó viszonyban nem számít illetlennek. Ezzel szemben egy barátot elhagyni, mert nem úgy viselkedik, ahogy vártuk, és nem hajlandó elvárásaink szerint megváltozni: ez olyan ember magatartása, akinek tökéletesen elhibázott elképzelése van a barátságról. A barátokat nem az érdekli, hogy mivé lehet egymást alakítani, pusztán az, hogy élvezetüket lelik egymásban; ez az élvezet pedig elõfeltételezi a készséges elfogadását annak, ami van, és a változtatás vagy tökéletesítés vágyának hiányát. Egy barát nem az a személy, akitõl azt várnánk, hogy bizonyos módokon viselkedjék, vagy aki bizonyos szükségleteket elégítene ki, akinek hasznos képességei vagy pusztán kellemes tulajdonságai volnának, vagy aki számunkra elfogadható véleményekkel rendelkezne, egy barát olyan valaki, aki foglalkoztatja képzeletünket, aki elmélkedésre sarkall, aki érdeklõdést, együttérzést, örömöt vált ki, s mindennek forrása egyszerûen a kialakult kapcsolat. Egy barát nem fölcserélhetõ: mérhetetlen különbség van aközött, ha egy barát örökre eltávozik és aközött, ha a szabónk bezárja a boltját. Barát és barát viszonya nem haszonelvû, hanem drámai; a kötõdés nem a hasznossággal, hanem a meghittséggel kapcsolatos; a barátságot éltetõ hajlam nem „progresszív”, hanem konzervatív. És ami igaz a barátságra, az nem kevésbé igaz más élményekre is – a hazafiság élményére például, vagy a társalgáséra. Mindegyikük élvezete feltételezi a konzervatív hajlamot.
Vannak aztán olyan, emberi viszonylatokkal nem érintkezõ tevékenységek, amelyekben nem a jutalomért, hanem a tevékenység nyújtotta élvezetért veszünk részt, és amelyeknél szintén a konzervatív hajlam az egyedül odaillõ. Vegyük például a horgászást. Ha célunk pusztán az, hogy halat fogjunk, butaság lenne túlzottan konzervatívnak lennünk. Megkeressük a legjobb csalit, elvetjük a tapasztalat szerint sikertelen technikákat csakúgy, mint a konkrét horgászhelyekhez fûzõdõ, nem kifizetõdõ ragaszkodást, az áhítat és a hûség értelmét veszti; még az is lehet, hogy bölcsen tesszük, ha a tökéletesség kedvéért hajlandók vagyunk legalább egyszer mindent kipróbálni. A horgászás azonban olyan tevékenység, amelyet nemcsak a fogás nyújtotta haszonért, hanem magáért a horgászásért is mûvelhetünk, s a horgász a nap végeztével üres kézzel is elégedetten térhet haza. Amikor így áll a helyzet, akkor a tevékenység szertartássá vált, és a konzervatív megközelítés teljesen helyénvaló. Miért is foglalkoztatna a legjobb felszerelés gondolata, amikor nem számít, hogy fogunk-e valamit? Ami számít, az a képesség mûködtetésével járó élvezet (vagy talán egyszerûen csak az idõ eltöltése),2 s ezt bármilyen csalival átélhetjük, amennyiben ismerõs és a célra nem végletesen alkalmatlan.
Minden olyan tevékenységben tehát, amely egyszerûen az élvezetre irányul, méghozzá nem a vállalkozás sikerébõl, hanem a foglalatosság ismertségébõl fakadó élvezetre, a konzervatív hajlam ölt alakot. Ilyen tevékenység sok van. Fox a szerencsejátékot is közéjük sorolta, amikor azt mondta róla, hogy kétféle kimagasló élvezetet nyújt: a nyerés, valamint a vesztés élvezetét. Ebbõl a fajtából tulajdonképpen csak egyetlen olyan tevékenységre tudok gondolni, amely nem konzervatív hajlamot kíván: a divat szeretetére, vagyis az önmagáért való változásban lelt szeszélyes élvezetre, mely független attól, ami a változás eredményeként létrejön.
Ennyit azokról a tevékenységekrõl – és számuk korántsem csekély –, amelyekben csak a konzervatív hajlamnak köszönhetõen vehetünk részt. Vannak azonban a tevékenykedésnek olyan formái is, amelyek közben adódnak esetek, amikor a konzervatív hajlam a leginkább illõ. Tulajdonképpen alig akad tevékenység, amelynek egyik vagy másik pontján ne volna szükség a konzervatív hajlamra. Valahányszor a stabilitás elõnyösebb a tökéletesítésnél, valahányszor a bizonyosság értékesebb, mint a spekuláció, az ismertség vonzóbb, mint a tökéletesség, a kölcsönösen elismert tévedés elõbbre való, mint a vitatott igazság, a betegség elviselhetõbb, mint maga a gyógymód, az elvárások kielégítése fontosabb, mint „igazságos” voltuk, valahányszor jobb valamilyen szabály, mint semmilyen szabály: a konzervatív hajlam minden más hozzáállásnál helyénvalóbb; és akármilyen felfogást valljunk is az emberi viselkedésrõl, ezek a tevékenységek mindenképpen az emberi élethelyzet nem elhanyagolható területét teszik ki. Vajon a konzervatív hajlamú ember – akár a közönségesen „progresszív”-nek nevezett társadalom mércéjével mérve is – tényleg csupán a körülmények elsöprõ árjával szemben magára hagyatva küszködõ különc? Azokról, akik így látják, nem vagyunk kénytelenek azt hinni, hogy a világot olyan szemüvegen át nézik, amely kizárja látóterükbõl az emberi élethelyzetek széles sávját?
A legtöbb olyan tevékenységben, amelyet nem a saját kedvéért folytatunk, a megfigyelés bizonyos szintjén különbség jelentkezik a kitûzött projektum és az alkalmazott eszközök, a vállalkozás és a véghezviteléhez igénybe vett szerszámok között. Ez a megkülönböztetés természetesen nem abszolút; a cselekvési terveket gyakorta a rendelkezésre álló szerszámok szülik és irányítják; ritkább esetben a szerszámokat tervezik eleve egy bizonyos projektum célkitûzéseihez. És ami egyik alkalommal tervezet, az más alkalommal szerszám. Van aztán legalább egy jelentõs kivétel is: a költõi tevékenység. A megkülönböztetésnek mégis van némi viszonylagos haszna, mert felhívja figyelmünket arra a helyénvaló különbségre, amely a helyzet két összetevõjével kapcsolatos hozzáállásunkban megmutatkozik.
Általánosságban azt mondhatjuk, hogy az eszközökhöz való hozzáállásunk konzervatívabb – mégpedig jó okkal –, mint a projektumokkal kapcsolatos magatartásunk. Úgy is mondhatnánk, hogy az eszközök kevésbé alkalmas terepet nyújtanak az újító törekvéseknek, mint a projektumok. Ritka esetektõl eltekintve ugyanis a szerszámokat nem arra tervezzük, hogy egy bizonyos projektum céljainak kiszolgálása után félredobjuk õket, hanem úgy, hogy projektumok egész sorának igényeit ki tudják szolgálni. Ez érthetõ is, hiszen a legtöbb eszköz nem sokat ér a használatában való jártasság nélkül, a jártasság pedig elválaszthatatlan a gyakorlattól és az ismerõsségtõl; a képzett ember – legyen az tengerész, szabó vagy könyvelõ – olyan ember, aki bizonyos eszközök bizonyos készletével alapos ismeretségben van. Sõt egy adott ács gyakran ügyesebben tudja használni saját szerszámait, mint az általánosan használt ácsszerszámok más példányait; az ügyvéd is otthonosabban forgatja Pollock Társasági törvény-ének vagy Jarman Végrendeleti jog-ának (saját kezû jegyzeteivel ellátott) saját példányát, mint bármely másikat, noha szóról szóra egyeznek. Az ismerõsség érzése az eszközhasználat lényegéhez tartozik, s amennyiben az ember eszközhasználó állat, annyiban hajlik rá, hogy konzervatív is legyen.
Számos, közhasználatban lévõ eszköz nemzedékeken át változatlan maradt, mások jelentõs módosításokat éltek meg, s szerszámkészletünk találmányok és újratervezés révén folytonosan bõvül, illetve tökéletesedik. A konyhák, a gyárak, a mûhelyek, az építkezések és az irodák a régóta bevált és az újonnan feltalált berendezések sajátos keverékét mutatják. De bárhogy legyen is ez, amikor valamire vállalkozunk, amikor bármiféle elgondolás megvalósításához látunk – legyen az egy sütemény elkészítése vagy egy ló megpatkolása, egy kölcsön vagy egy vállalat „lebegtetése”, halárusítás vagy biztosítási kötvényekkel való házalás, egy hajó megépítése vagy egy öltözet ruha elkészítése, gabonavetés, burgonyaszedés, portói bor pincézése vagy duzzasztógát építése: bármi legyen is tehát, mindenképpen olyan ügynek ismerjük el, amelynek kapcsán különösen helyénvaló dolog konzervatív módon közelíteni az alkalmazott szerszámokhoz. Ha nagyszabású tervrõl van szó, azt olyan emberre bízzuk, aki rendelkezik a megkívánt tudással, és elvárjuk tõle, hogy olyan alkalmazottakkal dolgoztasson, akik ismerik a szakmájukat, és járatosak bizonyos szerszámkészletek használatában. A szerszámhasználók eme hierarchiájának valamely pontján felvethetõ, hogy az adott feladat elvégzéséhez a rendelkezésre álló szerszámkészlet bõvítésére vagy módosítására lenne szükség. Az ilyen javaslatok nagy valószínûséggel valahonnan a hierarchia közepe tájáról fognak érkezni. Csodálkoznánk például, ha egy tervezõ azt mondaná: „Most fel kell függesztenem a munkát, ugyanis bizonyos alapvetõ kutatások végett el kell vonulnom, várhatóan mintegy öt évre” (az õ szerszámosládája ugyanis egy bizonyos ismeretanyag, s azt várjuk tõle, hogy mindig a „keze ügyében” legyen, és értsen hozzá). Ugyancsak furcsállnánk a hierarchia alján elhelyezkedõ szakitól, ha saját szerepének betöltéséhez alkalmatlan szerszámkészletet hordana magával. Ám ha felvetõdik is ilyen javaslat, és meg is valósítják, az nem kérdõjelezi meg azt, hogy a használatában lévõ szerszámkészlet vonatkozásában indokolt konzervatívnak lenni. Sõt elég világos is, hogy soha semmilyen feladatot nem lehetne elvégezni, soha semmilyen ügyletet nem lehetne lebonyolítani, ha a szerszámainkhoz való hozzáállásunk az adott esetben nem lenne általánosságban szólva konzervatív. És mivel idõnk legnagyobb részét ilyen vagy amolyan ügyletekkel való foglalatoskodás tölti ki, és valamiféle szerszámok nélkül keveset tehetünk, a konzervatív hajlamnak szükségképpen nagy tere van természetünkben.
Az ácsmester megérkezik, hogy elvégezzen egy munkát, esetleg éppen olyat, amelynek pontosan megfelelõ korábbi gyakorlatában még egyszer sem fordult elõ; így is, úgy is ismerõs szerszámainak készletével érkezik, s az egyetlen esély a munka elvégzésére ügyességében rejlik, amellyel rendelkezésére álló eszközeit forgatni tudja. Amikor a vízvezeték-szerelõ a szerszámaiért megy, a szokottnál jóval többet kellene várnunk rá, ha új eszközöket akarna föltalálni vagy a régieket kívánná tökéletesíteni. Senki nem kérdõjelezi meg a pénznek a piacon játszott szerepét. Semmiféle üzletet nem lehetne nyélbe ütni, ha a használatban lévõ súly- és ûrmértékrendszer használhatóságát minden font sajt vagy minden pint sör kimérése elõtt tüzetesen összevetnénk más súly- és ûrmértékrendszerek használhatóságával. A sebész nem áll le egy operáció kellõs közepén, hogy újratervezze eszközeit. A marylebone-i krikettklub nem ad felhatalmazást szélesebb vagy keskenyebb ütõ vagy más súlyú labda használatára egy nemzetközi meccs vagy akár csak a krikettszezon kellõs közepén. Amikor a házunk lángokban áll, akkor – mint Disraeli mondta – nem a tûzelhárítási kutatóintézettel lépünk érintkezésbe, hogy tervezzen nekünk új berendezést – hacsak nem bolondultunk meg –, hanem a kerületi tûzoltósággal. A zenész lehet, hogy zenét rögtönöz, ám igencsak kutyaszorítóban érezné magát, ha egyidejûleg azt is elvárnánk tõle, hogy hangszert rögtönözzön. Amikor különösen fogós feladat elõtt állunk, a szakember a táskájában lapuló új tervezésû, de még nem kellõen kézre álló szerszámmal szemben gyakran elõnyben részesíti az olyan alkalmatosság használatát, amelynek minden csínját-bínját tökéletesen kiismerte. Kétségtelenül megvan a helye és az ideje annak, hogy az ilyen dolgokkal kapcsolatban radikálisak legyünk, a megfelelõ hely és idõ a szerszámok terén történõ újítás elõmozdítására és a tökéletesítésre, ám az is nyilvánvaló kell legyen, hogy ezek olyan esetek, amikor konzervatív hajlamunknak engedve cselekszünk.
Mármost ami igaz általában a szerszámokra (szemben a projektumokkal), az még nyilvánvalóbban igaz egy bizonyosfajta általános használatban lévõ eszközre, nevezetesen a viselkedési szabályokra. Ha kalapácsokról és fogókról vagy ütõkrõl és labdákról elmondhatjuk, hogy viszonylag védettek a változással szemben, s ennyiben ismerõseink, még inkább fontos, hogy ugyanezt például a hivatali rutinokról is elmondhassuk. A bejáratott ügyvezetés kétségtelenül tökéletesíthetõ, de az is igaz, hogy hasznossága a megszokottság függvényében nõ. A bevett gyakorlathoz nem konzervatív hozzáállással közelíteni nyilvánvaló balfogás. Természetesen adódhatnak kivételes döntést igénylõ rendkívüli alkalmak, mégsem lehet kétséges, hogy a bejáratott gyakorlattal kapcsolatban a konzervatív hozzáállás helyénvalóbb a reformeri megközelítésnél. Gondoljunk csak egy közgyûlés lefolytatására, az alsóház vitaszabályzatára vagy a törvényszék eljárásmódjára. Ezeknek az elõzetesen lefektetett megegyezéseknek a legfõbb értéke az, hogy rögzítettek és ismerõsek, elvárásokat alapoznak meg és elégítenek ki, lehetõvé teszik, hogy kényelmes rendben elhangozhassék bármi, amit csak fontos lehet elmondani, megakadályozzák a tárgyhoz nem tartozó összeütközéseket, és emberi energiát takarítanak meg. Tipikus szerszámok-eszközök, melyeket különbözõ, de hasonló feladatok elvégzésére használhatunk. Elmélyült gondolkodás és választás termékei, nincs bennük semmi szent vagy sérthetetlen, változtathatók és tökéletesíthetõk, ám ha velük kapcsolatos hozzáállásunk nem lenne általában véve konzervatív, ha hajlanánk rá, hogy minden alkalommal vitatkozzunk róluk és változtassunk rajtuk, akkor igen hamar elértéktelenednének. Bár ritka alkalmakkor hasznos lehet egy szabályt felfüggeszteni, mégis kiváltképpen helyénvaló, ha mûködtetés közben nem újítunk és nem tökéletesítünk rajta. Vagy vegyük például egy játék szabályait. Ezek is gondolatmunka és választás termékei, és vannak alkalmak, amikor helyénvaló az újabb tapasztalatok fényében újbóli megfontolás tárgyává tenni õket, ennek ellenére csak konzervatív alapállásból közelíthetünk hozzájuk helyesen, s elhibázott dolog lenne egyszerre az összeset teljesen átalakítani, kivált a játék hevében és zûrzavarában megváltoztatni vagy tökéletesíteni õket. Sõt minél hevesebben áhítják a gyõzelmet a felek, annál értékesebb a hajlíthatatlan szabályrendszer. A játék során a játékosok kitalálhatnak új taktikákat, rögtönözhetnek új támadási és védekezési módszereket, megtehetnek bármit ellenfeleik várakozásainak kijátszására, kivéve egy dolgot: nem találhatnak ki új szabályokat. A szabályok megváltoztatása olyasmi, amivel takarékosan kell bánni, s akkor is csak szezonon kívül.
Hogy a konzervatív hajlam miért fontos és a helyzethez illõ tulajdonsága még egy olyan jellemnek is, mint a miénk, mely jobbára ellentétes irányultságú, arról jóval többet is el lehetne mondani. Nem beszéltem az erkölcsrõl, nem beszéltem a vallásról, de ahhoz talán eleget mondtam, hogy megmutassam, ha a minden alkalommal és minden vonatkozásban konzervatív hozzáállás oly távol áll is gondolkodási habitusunktól, hogy szinte érthetetlen számára, mégis sokféle tevékenységünk minden esetben konzervatív hajlammal társul, bizonyos esetekben tõle függ, egyes tevékenységekben pedig maga a konzervatív hajlam a vezérlõ elv.

3
Hogyan értelmezzük mindezek fényében a konzervatív hajlamot a politikára vonatkoztatva? Amikor ebbe a vizsgálódásba fogok, érdeklõdésem tárgya nem pusztán az, hogy ez a hajlam mennyire érthetõ tetszõleges körülmények között, hanem fõleg az, hogy mennyire érthetõ a mi itteni és mostani viszonyaink közepette.
Azok a szerzõk, akik ezzel a kérdéssel foglalkoztak, rendszerint az általában vett világra, az általában vett emberre és társulásának formáira, sõt a világegyetemmel kapcsolatos hitekre irányítják figyelmünket, és azt mondják nekünk, hogy a politikai konzervatív hajlam csak úgy értelmezhetõ helyesen, ha ilyen hitek kifejezõdéseként fogjuk föl. Azt mondják például, hogy a politikai konzervativizmus az emberi viselkedéssel kapcsolatos általános konzervatív hajlam politikai megfelelõje, ha valaki üzleti, erkölcsi vagy vallási téren reformista, míg a politikában konzervatív, azt következetlennek mondják. Azt állítják, hogy a politikai konzervatív azért az, ami, mert ilyen és ilyen vallásos hiteket vall; például hisz az emberi tapasztalatban megmutatkozó természetjogban vagy a természetet és az emberi történelmet átszövõ gondviselés irányította, isteni célt tükrözõ rendben, amelyhez az emberi nem köteles viselkedésében igazodni, mert ha nem, az csak igazságtalanságot és bajt szül. Azt mondják továbbá, hogy a konzervatív politikai hajlam az emberi társadalom úgynevezett „organikus” elméletének leképezõdése, hogy a személyiség abszolút értékébe vetett hittel és az emberek vétkezésre való eredendõ hajlandóságával kapcsolódik össze. Az angol ember „konzervativizmusát” még a királypártisággal és az anglikanizmussal is összefüggésbe hozták.
Félretéve a kisebb kifogásokat, amelyeket a helyzet ilyetén jellemzésével szemben joggal emelhetnénk, úgy tûnik nekem, hogy van egy nagy-nagy hibája. Noha igaz, hogy az említett hiteket gyakran vallották olyan emberek, akik a politikai gyakorlatban konzervativizmusra hajlottak, és ezek az emberek hitük által talán megerõsítve vagy akár megalapozva is érezték hajlamukat; a politikai konzervatív hajlam általam vallott felfogásából azonban nem következik, hogy e hiteket igazaknak kell tartanunk vagy akár csak feltételeznünk. A konzervatív hajlam szerintem semmiféle szükségszerû összefüggésben nem áll semmilyen, a világegyetemre vagy az emberi viselkedésre vonatkozó átfogó nézetrendszerrel. Összefügg viszont bizonyos, a kormányzás tevékenységére és eszközeire vonatkozó meggyõzõdésekkel, és kizárólag ezekkel a kérdésekkel összefüggésben tehetõ egyáltalán érthetõvé. Hadd fogalmazzam meg röviden, hogyan látom ezt a kérdést, mielõtt részleteiben kifejteném. A konzervatív politikai hajlam megértéséhez nem szükséges semmiféle természetjoghoz vagy gondviseléses rendhez, az erkölcshöz vagy a valláshoz folyamodnunk: tökéletesen érthetõvé válik az, ha csupán figyelembe vesszük jelenlegi életformánkat, és ha úgy hisszük (ahol is ezt a hitet a mi szempontunkból nem kell többnek tekintenünk hipotézisnél), hogy a kormányzás sajátosan meghatározott, korlátozott tevékenység, nevezetesen általános viselkedési szabályok lefektetése és megõrzése. Ezeket a szabályokat pedig nem az emberi tevékenységek tartalmát megszabó tervezetekként, hanem olyan eszközökként fogjuk föl, amelyek lehetõvé teszik az emberek számára a maguk választotta tevékenységek gyakorlását, mégpedig úgy, hogy ezenközben az egyéni célok meghiúsulásának eshetõségét lehetõleg minimálisra csökkentsék. Ennélfogva a kormányzás olyasmi, amivel kapcsolatban helyénvaló konzervatívnak lenni.
Kezdjük ott, ahol véleményem szerint kezdenünk kell, nem a mennyekben, hanem itt a földön: azzal, amivé lettünk, amilyenek vagyunk. Én és szomszédaim, társaim, honfiaim, barátaim, ellenségeim és mindazok, akik iránt közömbös vagyok, mind emberek vagyunk, akik számos különbözõ tevékenységgel vagyunk elfoglalva. Mindannyian sokféle nézetet vallunk a legkülönbözõbb tárgyakról, és hajlamosak vagyunk ezeket a hiteket megváltoztatni, amikor egyikbe-másikba belefáradunk vagy amikor használhatatlannak bizonyulnak. Ki-ki a maga útját járja; nincs olyan valószínûtlen célkitûzés, amelynek ne akadna követõje, nincs az az esztelen vállalkozás, amely ne ragadott volna magával valakit. Vannak emberek, akik azzal töltik az életüket, hogy az anglikán katekizmust árusítják zsidóknak. A világ fele azon fáradozik, hogy rábírja a másik felét: akarjon valamit, aminek eddig cseppet sem érezte hiányát. Egyéni érdeklõdésünk és törekvésünk majd’ mindannyiunknál hajlamos a szenvedélyességig fokozódni, legyen az dolgok elõállítása vagy árusítása, üzleti tevékenység vagy sport, vallás vagy mûvelõdés, költészet, italozás vagy kábítószer-élvezet. Mindenkinek megvannak a maga preferenciái. A választási lehetõségeket (melyekbõl sok van) egyesek könnyedén elfogadják, mások kevésbé lelkesen üdvözlik, megint mások egyenesen terhesnek érzik. Egyesek új és jobb világokról álmodnak, mások hajlamosabbak járt utakon közlekedni vagy akár alámerülni a semmittevésben. Egyesek hajlamosak sajnálkozni a változások gyorsaságán, mások élvezetüket lelik benne, de mindannyian elismerik. Idõnként elfáradunk és elalszunk, áldásos megkönnyebbülés belenézni egy kirakatba és nem látni semmit, amit magunknak kívánnánk; hálásak vagyunk a rútságért, pusztán mert visszataszítja a figyelmet. Többnyire azonban a boldogságot keressük, megpróbálva kielégíteni vágyainkat, melyek kimeríthetetlenül adódnak egymásból. Egymással különféle viszonyokba lépünk, melyeket érdek, érzelmek, versengés, társulás, gyámkodás, szerelem, barátság, féltékenység vagy gyûlölet határoz meg; ezek között egyesek tartósabbak, mások múlékonyabbak. Egyezségeket kötünk, egymás viselkedésével kapcsolatban elvárásokat támasztunk, helyeslünk, közömbösek maradunk vagy helytelenítünk. A tevékenységeknek és véleményeknek ez a változatos sokfélesége természeténél fogva összeütközésekhez vezethet: az utak, amelyeken járunk, keresztezik mások útjait, és nem mindannyian ugyanazt a viselkedést helyeseljük. Nagyjában-egészében azonban kijövünk egymással, olykor úgy, hogy engedünk, olykor úgy, hogy kitartunk álláspontunk mellett, máskor meg kompromisszum árán. Viselkedésünk olyan tevékenység, amelyet többnyire nem is tudatos és nem is bántó mértékû alkalmazkodás árán hozzáigazítottunk mások tevékenységeihez.
Hogy ennek miért kell így lennie, az most mellékes. Nem is szükségszerû, hogy így legyen. Minden további nélkül elképzelhetõ az emberi életviszonyok másfajta állapota, és tudjuk, hogy másutt, máskor az emberi tevékenység volt már kevésbe szerteágazó és változékony, vagy még mindig az, s a vélemények is voltak sokkal kevésbé eltérõk és összeütközésre kevésbé hajlamosítók, ám lényegében véve elismerjük, hogy a fenti leírás ráillik a mi mostani állapotunkra. Ez az állapot egyszerûen kialakult, noha senki nem tervezte így vagy választotta az összes többivel szemben kimondottan ezt. Nem az elszabadult „emberi természet” terméke, hanem olyan emberi lényeké, akiket nem eredendõ, hanem szerzett jellemvonásuk – az önálló választás szeretete – hajt elõre. És hogy hová visz ez bennünket, arról sem többet, sem kevesebbet nem tudunk, mint arról, hogy húsz év múlva milyen kalapok vagy milyen autókarosszériák lesznek divatban.
Egyes szemlélõkben megütközést kelt a rend és az értelmes összefüggés hiánya – melyeket állapotunk fõ vonásainak tekintenek –, pazarló jellege, a nyomában járó kielégületlenség, az emberi energiák eltékozlása, az, hogy nemcsak az elõre megfontolt végcél hiányzik belõle, de bármiféle kivehetõ mozgásirány is. Olyan izgalmas, akár egy hegyi rali, nem szolgálhat viszont azzal az elégedettségérzettel, amit egy jól vezetett üzleti vállalkozás nyújthat. Ezek az emberek hajlamosak eltúlozni a jelenlegi rendetlenséget; a terv hiánya szerintük olyan szembetûnõ, hogy a kis kiigazítások, sõt még a káosz elhárítására tett átfogóbb intézkedések is hiábavalók. Azok, akik így vélekednek, érzéketlenek a rendetlenség emberi melege iránt, és csak a vele járó kényelmetlenséget veszik észre. De nem is az ilyen emberek megfigyelõképességének korlátai a fontosak, hanem az az irány, amelybe gondolataik innen kanyarodnak. Úgy érzik: tenni kellene valamit, ami ezt az úgynevezett káoszt renddé változtatná, mostani életformánk ugyanis nem méltó értelmes emberi lényekhez. Mint Apollón, amikor megpillantotta Daphnét rendezetlenül nyakába omló hajával, sóhajtanak, és azt mondják magukban: „Hátha még meg is fésülné!” De ezenkívül õk még azt is mondják nekünk, hogy álmukban látták az egész emberiséghez illõ dicsõséges életmódot, melyben nincsenek összeütközések, s úgy érzik, ez az álom felhatalmazza õket arra, hogy megpróbálják eltávolítani a jelenlegi életformánkat jellemzõ sokféleséget és konfliktuslehetõségeket. Álmaik persze nem mindig szóról szóra hasonlók; közös bennük azonban, hogy mindegyik olyan látomás az emberi életviszonyokról, amelyben kiküszöbölték a konfliktushoz vezetõ alkalmakat: olyan vízió az emberi életrõl, amelyben a tevékenységek össze vannak hangolva, egy bizonyos elõre eltervezett irányt követnek, és amelyben az emberek minden erõforrást teljességgel kihasználnak. A kormányzás feladatát ezek a gondolkodók értelemszerûen abban látják, hogy az álmaikban elképzelt emberi állapotot tegye kötelezõvé az állampolgárok számára. Kormányozni annyi, mint egy magántermészetû álmot nyilvános és kötelezõ életmóddá tenni. A politika ily módon az álmok találkozásának terepe, és az a tevékenység, amelynek során a kormányzatot kötelezik, hogy igazodjék hivatásának ehhez a felfogásához, s ehhez ellátják a megfelelõ eszközökkel.
Nem szándékom bírálni ezt az ugrásszerû megdicsõülésre törõ politizálási stílust, azt a felfogást, amely a kormányzásban folytonosan fennálló üzleti ajánlatot lát; akinek sikerül hozzájutnia az emberi energiakészletekhez, az megvásárolta a jogot, hogy egy bizonyos irányba összpontosítsa õket. Ez a törekvés egyáltalán nem érthetetlen, s jelenlegi viszonyainkban sok minden van, ami kiválthatja. Szándékom pusztán annyi, hogy kimutassam: létezik a kormányzásnak egy egészen más felfogása is, mely ugyanannyira érthetõ és jelenlegi viszonyainkhoz bizonyos vonatkozásokban talán jobban is illõ.
A kormányzással és a kormányzás eszközeivel kapcsolatos eme másik hajlam a konzervatív hajlam, melynek kiindulópontja az emberi életviszonyok fent leírt mostani állapotának elfogadása. Annak az elfogadása, hogy saját életünk kérdéseiben ragaszkodunk az önálló döntéshez, és boldogságunkat leljük ebben, a különbözõ, szenvedélyesen ûzött vállalkozások és a kizárólagos igazság igényével hitt meggyõzõdések sokféleségének, a találékonyságnak, a változékonyságnak és az átfogó terv hiányának az elfogadása; a túlzásoké, a túlzott sürgésé-forgásé és a kulisszák mögötti kompromisszumé. A kormányzat feladata pedig nem az, hogy alattvalóira más hiteket és más tevékenységeket kényszerítsen, nem az, hogy oktassa vagy nevelje, hogy más módon tegye jobbá vagy boldogabbá, hogy irányítsa, hogy cselekvésre ösztökélje, hogy vezesse õket vagy hogy tevékenységeiket úgy hangolja össze, hogy semmilyen konfliktusra ne nyíljon lehetõség. A kormányzat feladata egyszerûen az, hogy uralkodjon, hogy kormányozzon. Ez pedig nem valamiféle általános mandátum, hanem konkrét és körülhatárolt célokban megjelölhetõ tevékenység, mely más tevékenységekkel nem kombinálható, mert különben megromlik, és az adott körülmények között nem is nélkülözhetõ. Az uralkodó olyan valaki, mint a sportban a játékvezetõ, akinek az a dolga, hogy ügyeljen a játékszabályok betartására, vagy mint az elnök, aki ismert szabályok szerint vezeti a vitát, de õ maga nem vesz részt benne.
Azt a nézetüket, hogy a kormányzatnak el kell fogadnia az életviszonyok jelenlegi állapotát, az ilyen beállítottságú emberek általában bizonyos általános eszmékre hivatkozva igyekeznek alátámasztani. Úgy tartják, hogy az emberi választás szabadsága abszolút érték, hogy a magántulajdon (a döntési szabadság jelképe) természetes jog, hogy az igazi hit és az erkölcsileg jó magatartás kivirágzása csak a vélemények és a tevékenységek sokféleségének talaján lehetséges. Én azonban nem hiszem, hegy ez a hajlam csak ilyen vagy hasonló hitektõl kaphatna értelmet. Erre a célra valami sokkal kevésbe nagyszabású és hangzatos dolog is megteszi: annak egyszerû figyelembevétele, hogy az életviszonyok jelenlegi állapota általánosan elterjedt, hogy már megtanultuk élvezni és igazgatni; hogy nem in statu pupillari gyermekek, hanem felnõttek vagyunk, akik nem érzik, hogy bárki vagy bármi kötelezné õket annak igazolására, hogy saját ügyeikben jobban szeretnek maguk dönteni; annak figyelembevétele továbbá, hogy semmiféle emberi tapasztalat nem támasztja alá azt a feltételezést, miszerint a kormányon lévõk valamiféle felsõbbrendû bölcsesség letéteményesei volnának, melynek köszönhetõen a mi meggyõzõdéseinknél és tevékenységeinknél jobb meggyõzõdések és jobb tevékenységek ismeretének beavatottjai, és amely bölcsesség felhatalmazná õket, hogy állampolgáraikra teljesen eltérõ életmódot kényszerítsenek. Röviden: ha egy ilyen hajlandóságú embertõl megkérdeznék: Miért kell elfogadniuk a kormányoknak a vélemények és tevékenységek mai sokféleségét, ahelyett, hogy állampolgáraikra rákényszerítenék saját álmukat?, elég, ha erre csak ennyit mond: Már miért ne kellene? Hiszen az õ álmaik semmiben sem különböznek bárki más álmaitól; és ha unalmas dolog végighallgatni, amikor valaki elmeséli az álmát, akkor egyenesen elviselhetetlen, ha rákényszerítenek, hogy játsszuk is el. Elviseljük a monomániás embereket, mert ez a szokásunk, de miért kellene, hogy õk kormányozzanak is bennünket? Hát nem épp eléggé értelmes feladat egy kormány számára (kérdezi a konzervatív hajlamú ember), hogy megvédje állampolgárait azok zaklatásától, akik energiájukat és vagyonukat valamely szívügyük szolgálatába állítják, s minden erejükkel azon vannak, hogy imádott rögeszméjüket mindenkire rákényszerítsék? Nem elég értelmes feladat egy kormány számára, ha ezt ráadásul nem úgy teszi, hogy az emberek tevékenységeit másfajta tevékenységek kedvéért elnyomja, hanem úgy, hogy határt szab a zajnak, amit ki-ki kibocsáthat?
Ha a konzervatív ember kormányzással kapcsolatos hajlama az említett dolgok elfogadásából fakad is, ez nem jelenti azt, hogy a kormányzás feladatát a semmittevésben jelölné meg. A politikai konzervativizmusra hajló ember felfogása szerint igenis van mit tenni, de ez a teendõ csakis úgy végezhetõ el, ha az elterjedt meggyõzõdéseket egyszerûen azért fogadjuk el, mert már elterjedtek, az elterjedt tevékenységeket pedig egyszerûen azért, mert már bejáratottak. A kormányzat feladata pedig szerinte – kissé leegyszerûsítve – abban áll, hogy megoldja a hitek és tevékenységek sokféleségébõl adódó összeütközések egy részét, és megõrizze a békét; mégpedig nem úgy, hogy tilalommal sújtja az egyéni választást és a preferenciákból fakadó sokféleséget, nem valamiféle tartalmi egyöntetûség kikényszerítésével, hanem úgy, hogy bizonyos általános eljárási szabályokat mindenkivel egyformán betartat.
A kormányzás tehát a konzervatív ember értelmezésében nem egy másik, másféle és jobb világ látomásával kezdõdik; kiindulópontja inkább egyrészt annak az autonómiának az elismerése, amelyet vállalkozásai során még a szenvedélyes ember is gyakorol; másrészt az érdekeknek az az informális összehangolása, amelynek célja megkímélni az összeütközéssel járó csalódottságtól mindazokat, akikkel az ilyesmi könnyen megtörténhet. A kölcsönös alkalmazkodásnak ezek az esetei olykor csupán megegyezések két fél között, hogy elkerülik egymás útjait, de olykor tágabb érvényûek és tartósabb jellegûek: mint például a tengeri összeütközések elkerülését szolgáló Nemzetközi Szabályok. Úgy is mondhatnánk, hogy a kormányzás feladatának elõképét nem a vallásban vagy a filozófiában, hanem a szertartásokban kell keresnünk; olyasmi az, ami nem az igazság vagy a tökéletesség keresésében, hanem a rendezett és békés viselkedés élvezetében sejlik föl.
A szenvedélyesen hívõ és tevékenykedõ emberek által gyakorolt önkormányzás azonban hajlamos épp akkor felmondani a szolgálatot, amikor a leginkább szükség lenne rá. A kisebb érdekütközések feloldásához gyakran elegendõ, de ezeken túl nem lehet hagyatkozni rá. Mostani életformánk könnyen vezet tömeges összeütközésekhez és tömegek várakozásainak meghiúsulásához: ezek megoldására, illetve orvoslására pedig mûködésében pontosabb és megbízhatóbb szertartásra van szükség. Ennek a szertartásnak a letéteményese „a kormány”, az általa lefektetett szabályok rendszere pedig „a jog”. El lehet képzelni olyan kormányt, amely az érdekek összeütközésének eseteiben törvények segítsége nélkül is el tudja látni a döntõbíró szerepét, ahogyan elképzelhetõ szabályok nélküli játék is egy olyan játékvezetõ irányítása alatt, akihez vitás esetekben folyamodni lehet, és aki minden ilyen esetben pusztán ítélõképességére támaszkodva megtalálja a módját, hogy a vitázó felek kölcsönös csalódásérzetét feloldja. A dolgok ilyetén elrendezésének nem gazdaságos jellege azonban annyira nyilvánvaló, hogy minden valószínûség szerint csak azoknak jutna eszébe, akik hajlamosak az uralkodónak természetfölötti ihletettséget, valami különleges hivatást tulajdonítani – a vezér, a tanítómester vagy az igazgató hivatását. Mindenesetre a kormányzással kapcsolatos konzervatív hajlam abban a hitben gyökerezik, hogy ahol a kormányzás az állampolgárok általánosan elterjedt tevékenységeinek és hiteinek elfogadásán alapul, ott az egyetlen hozzáillõ magatartás viselkedési szabályok alkotása és betartatása. Vagyis összefoglalva: a kormányzás kérdésében megnyilvánuló konzervativizmus annak a konzervativizmusnak a kifejezõdése, amelyet a viselkedési szabályokkal kapcsolatban helyénvalónak ismertünk el.
Kormányozni tehát a konzervatív ember értelmezésében annyi, mint vinculum jurist nyújtani ama viselkedési szokásokhoz, amelyek az adott körülmények között a legkisebb valószínûséggel vezetnek érdekek ütközésébõl fakadó frusztrációhoz, orvoslatot és kompenzációs eszközöket nyújtani azoknak, akik mások ellentétes viselkedésétõl szenvednek, olykor büntetésekrõl gondoskodni azok számára, akik a szabályokat félretolva követik saját érdekeiket, és természetesen gondoskodni arról, hogy egy ilyenfajta döntõbíró tekintélyének fenntartásához elegendõ hatalom álljon a jogi apparátus mögött. A konzervatív ember tehát sajátos és korlátozott tevékenységet lát a kormányzásban, nem egyetlen nagy vállalkozás igazgatását, hanem sok különféle, egyénileg megválasztott vállalkozásban tevékenykedõ emberek kormányzását. Ez a feladat nem konkrét személyekkel, hanem tevékenységekkel kapcsolatos, és a tevékenységekkel is csak annyiban, amennyiben azok összeütközésekhez vezethetnek. Nem törõdik azzal, hogy erkölcsileg mi helyes és helytelen, nem az a célja, hogy az embereket jóvá vagy akár csak jobbá tegye; a kormányzás nem „az emberi nem természetes romlottsága” miatt elengedhetetlen, hanem csupán azon okból, hogy az emberek az utóbbi idõben hajlanak a szertelenségre, a dolga pedig nem egyéb, mint megõrizni alattvalói között a békét, miközben ki-ki folytatja azt a tevékenységet, amelyben saját elhatározásából egyéni boldogságát keresi. És ha a dolgoknak ebbõl a felfogásából bármiféle általános eszme következik, az talán annyi, hogy az olyan kormány, amely nem képes biztosítani állampolgárai lojalitását, értéktelen; valamint következik belõle még, hogy míg az olyan kormány, amely (a régi puritán kifejezéssel élve) „az igazságért parancsol”, képtelen erre (mivel bizonyos alattvalói ezt az „igazság”-ot tévedésnek fogják tartani), addig az olyan kormány, amely az „igazság” és a „tévedés” iránt egyformán közömbösen csupán a békét tartja szem elõtt, nem gördít akadályt a szükséges hûség kialakulásának útjába.
Mindezek után igencsak érthetõ, ha az az ember, aki ilyenformán vélekedik a kormányzásról, ellenérzéseket táplál az újítással szemben: a kormány ugyanis viselkedési szabályokat nyújt, és az ismerõs jelleg fontos erénye egy szabálynak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ez volna az összes gondolata a kérdésrõl. Az emberi életviszonyok jelenlegi állapotában állandóan új tevékenységek jelennek meg és terjednek el (gyakran új találmányok következtében), és az emberek folytonosan módosítják vagy el is vetik véleményeiket; mármost ha az említett szabályok nem volnának az elterjedt tevékenységekhez és hitekhez szabottak, az ugyanúgy nem lenne kifizetõdõ, mint ha nem lennének ismerõsek. Úgy tûnik például, hogy a találmányok és az üzletvitelben bekövetkezett számottevõ változások következtében a szerzõi jogi törvények nem megfelelõk többé. Abban a gondolatban is van valami, hogy sem az újság, sem a gépkocsi, sem a repülõgép nem részesült még a kellõ figyelemben Anglia törvényeiben; mindhárom találmány létrehozott ugyanis olyan kellemetlenségeket, amelyek enyhítésre szorulnak. Vagy például a múlt század végén kormányaink nagyszabású kodifikációt hajtottak végre országunk törvényeinek nagy részében, s ily módon egyrészt közelebbi kapcsolatba hozták õket az elterjedt nézetekkel és tevékenységi módokkal, másrészt leválasztották róluk a körülményekhez való aprólékos hozzáigazításokat, amelyek a mi sajátos angol közjogunk – a common law – mûködését jellemzik. De még e törvények közül is sok fölött már reménytelenül eljárt az idõ. Vannak továbbá régebbi, nagy és fontos tevékenységi területeket szabályozó parlamenti törvényeink is (mint például a kereskedelmi hajózási törvény), amelyek még ezeknél is kevésbé illenek a jelenlegi viszonyokhoz. Újításra tehát szükség van, ha azt akarjuk, hogy a szabályok ne szakadjanak el az általuk irányított tevékenységektõl. A konzervatív ember szerint azonban a szabályok módosításának soha nem szabad rákényszerítenie valamely változást a szabálynak alávetettek tevékenységeire és nézeteire, hanem épp fordítva: a szabálymódosításoknak kell tükrözniük az e téren beállt változásokat; soha semmilyen körülmények között nem szabad továbbá olyan nagymérvûeknek lenniük, hogy szétrombolják az „összjátékot”. Következésképpen a konzervatív hallani sem akar olyan újításról, amelyet egy pusztán feltételezett helyzet megoldására találtak ki; inkább választja egy meglévõ szabály kikényszerítését, mint új szabály kitalálását. Jobbnak látja mindaddig elnapolni a szabályok módosítását, amíg napnál világosabban ki nem derül, hogy a viszonyok változása, amelynek új szabályban kell kifejezõdnie, tartósnak bizonyult; gyanakvással fogadja az olyan változtatási indítványokat, amelyek túlmennek azon, amit a helyzet szükségessé tesz, az olyan uralkodókat, akik rendkívüli felhatalmazásokat követelnek, hogy nagy változásokat vihessenek végbe, és akiknek a kijelentései olyan általánosságokhoz kapcsolódnak, mint „a közjó” vagy „a társadalmi igazságosság”; ferde szemmel tekint továbbá a társadalom megváltóira, akik kardot kötnek, és elindulnak megvívni hétfejû sárkányokkal. A konzervatív ember úgy véli: gondosan mérlegelni kell, mit tekintsünk újításra okot adó alkalomnak. Vagyis hajlik arra, hogy a politikát olyasfajta tevékenységnek tekintse, amelynek során a meglévõ szerszámkészletet idõrõl idõre felújítják, és általában jó karban tartják, nem pedig állandóan cserélik.
Az elmondottak talán hozzásegítenek a kormányzással kapcsolatos konzervatív hajlam megértéséhez. További részletek kidolgozásával kimutathatnánk például, hogyan értelmezi az ilyen beállítottságú ember a kormányzat másik nagy feladatát, a külpolitika irányítását, megmutathatnánk, miért tulajdonít olyan nagy értéket annak a bonyolult szabályozási rendszernek, amelyet „a magántulajdon intézményének” nevezünk; kimutathatnánk, mennyire helyénvaló annak a nézetnek az elutasítása, hogy a politika pusztán a gazdasági folyamatok kivetülése, rámutathatnánk, miért hiszi úgy, hogy a kormányzathoz illõ fõ (vagy talán egyetlen) jellegzetesen gazdasági tevékenység a stabil fizetõeszköz megõrzése. Ezúttal azonban, azt hiszem, valami mást kell elmondanom.
Bizonyos emberek fejében a „kormány” valamiféle hatalmas erõközpont képzetét kelti, mely arra ihleti õket, hogy ennek a rengeteg hatalomnak a legjobb felhasználásáról ábrándozzanak. Van néhány dédelgetett elképzelésük, kisebb és nagyobb szabású egyaránt, melyekrõl õszintén azt gondolják, hogy az emberiség javára szolgálnak, az emberek kormányzását pedig egyfajta kalandos vállalkozásnak tekintik, mely a bõséges hatalomforrás megkaparintásával kezdõdik, ha szükséges, fokozásával folytatódik és abban teljesedik ki, hogy saját dédelgetett elképzeléseiket rákényszerítik embertársaikra. Vagyis ezek az emberek hajlamosak a kormányzatban a szenvedély eszközét látni; szerintük a politika mûvészete a vágyak fellobbantásában és irányításában áll. Más szóval a kormányzást úgy fogják föl, mint bármiféle más tevékenységet – egy szappanfajta elõállítását és árusítását, egy hely erõforrásainak kiaknázását vagy egy lakónegyed felépítését; a különbség csupán annyi, hogy az erõ itt (nagyobbrészt) már mobilizálódott, és a vállalkozás csak azért figyelemre méltó, mert célja a monopólium megszerzése, és mert ha egyszer a hatalom forrását megkaparintották, sikerrel kecsegtet. Természetesen egy ilyen magánvállalkozó stílusú politikus semmire sem jutna manapság, ha nem volnának olyan emberek, akik saját vágyaikban annyira bizonytalanok, hogy rávehetõk arra: azt kérjék, amit az ilyen politikus kínál nekik; vagy ha nem volnának szép számmal olyan szolgai akaratú emberek, akik inkább bõséges juttatások ígéretében hisznek, semhogy saját szakállukra döntsenek és tevékenykedjenek. De a dolog nem is megy olyan simán, mint gondolhatnánk: az ilyen politikus gyakran rosszul ítéli meg a helyzetet, és akkor még a demokratikus politika feltételei között is ráébredünk – velõsen fogalmazva –, mit gondol a teve a tevehajcsárról.
A konzervatív politikai hajlamban a kormányzás tevékenységének egészen más felfogása jut kifejezésre. A konzervatív beállítottságú ember nem azt tekinti a kormányzás feladatának, hogy felgyújtsa a szenvedélyeket, majd új s újabb tárgyakkal táplálja lángjaikat, hanem azt, hogy az amúgy is épp eléggé szenvedélyes emberek tevékenységeibe némi mérsékletet oltson: hogy visszafogjon, feszültséget vezessen le, hogy lecsendesítsen és összebékítsen, nem azt, hogy szítsa a vágy tüzét, hanem hogy elfojtsa azt. És mindezt nem azért, mintha a szenvedély vétek, a mérséklet pedig erény volna, hanem azért, mert mérséklet nélkül a szenvedélyes emberek érintkezéseik során nem tudnának kikeveredni a kölcsönös frusztráció csapdáiból. Az ilyen kormányzatnak nincs szüksége arra, hogy egy jóindulatú gondviselés ügynökének, egy erkölcsi törvény letéteményesének vagy egy isteni rend szimbólumának tekintsék. Amit ez a kormány nyújt, annak értékét a kormányzottak (ha olyan emberek, mint mi magunk) egykettõre fölismerik: hogy is ne ismernék, hiszen olyasmi az, amit üzleti ügyeik és örömeik mindennapos menetében bizonyos fokig maguk is tesznek. Nemigen kell emlékeztetni õket, mennyire nélkülözhetetlen, nem úgy, mint a régi perzsákat, akiknél – mint Sextus Empiricustól tudjuk – egy idõben az volt a szokás, hogy mindenkori királyuk halálát követõen öt hajmeresztõ napra minden törvényt hatályon kívül helyeztek. Manapság azonban az emberek – általánosságban szólva – nem vonakodnak megfizetni azt a szerény árat, amibe ez a szolgáltatás kerül, és felismerik, hogy az ilyen kormánnyal kapcsolatban a helyénvaló hozzáállás a hûség (olykor a megingathatatlan lojalitás, máskor talán egy Sidney Godolphin nehéz szívvel viselt hûsége), a tisztelet és némi gyanakvás, de nem a szeretet, az odaadás vagy az érzelmesség. A kormányzást tehát másodlagos tevékenységként fogják föl, de ugyanakkor azt is felismerik, hogy sajátos tevékenység, amelyet nem szabad meggondolatlanul mással elegyíteni, mivel minden más tevékenység (a helyzet puszta szemlélését leszámítva) állásfoglalást és annak a közömbösségnek a feladását foglalja magában, amely (e nézet szerint) nemcsak a bíróhoz, hanem a törvényhozóhoz is illik, akinek tisztét bírói tisztségnek ismerik el. Egy ilyen kormány alattvalói azt követelik kormányuktól, hogy legyen erõs, éber, határozott, eltökélt, gazdaságos, és ne legyen sem szeszélyes, sem túl aktív; nem kívánnak olyan játékvezetõt, aki nem a szabályok szerint irányítja a játékot, aki az egyik félnek kedvez, aki a saját külön játszmáját játssza, vagy aki állandóan a sípját fújja; végtére is a lényeg maga a játék, és közben nem kell konzervatívnak lennünk; de erre egyébként sem vagyunk mostanában hajlamosak.
Az ilyenfajta kormányzásban azonban van még valami a helyénvaló és ismerõs szabályok betartásán túl, amire figyelemmel kell lenni: nem tûri el bármilyen eszközök alkalmazását. Feladatának ellátása közben egyetlen eszköze a törvény. A kormányzásnak ebbe a felfogásába nem fér bele a szuggesztív vagy a behízelgõ modor; egy belügyminiszter ugyanúgy nem lehet atyáskodó, ahogy egy pénzügyminiszter sem léphet föl fenyegetõleg. Várható azonban, hogy alattvalóinak meggyõzõdései és tevékenységeinek tartalma iránti közömbössége önmagában is a mérséklet szokássá válását segíti elõ. Az ilyen kormányzás nem ésszerûséget visz elfoglaltságaink hevébe, a meggyõzõdések szenvedélyes összecsapásaiba, felebarátaink vagy az egész emberiség lelkének megmentéséért érzett lelkesedésünkbe (hogyan is várhatnánk bárkitõl ilyesmit?), hanem iróniát: annak a magatartásnak az iróniáját, amely kész arra, hogy az egyik bûnt a másikkal semlegesítse, annak a csipkelõdésnek az iróniáját, amely kifogja a szelet a szertelenség vitorlájából anélkül, hogy maga bölcsességet színlelne, a csúfolódásét, amely feszültséget oszlat, a tétlenségét és a szkepticizmusét: akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy azért tartunk ilyen kormányt, hogy gyakorolja helyettünk azt a szkepticizmust, amelyet sem idõnk, sem hajlamunk nincs saját szakállunkra gyakorolni. Olyan ez, mint a hegyvidék hûvös lehelete, melyet a síkság közepén töltött forróbb nyári napon is ott érzünk a bõrünkön. Vagy, hogy ne csak metaforikusan szóljunk, olyan, mint az úgynevezett „regulátor”, mely a részek mûködési sebességének szabályozásával megakadályozza, hogy a motor darabjaira rázza szét magát.
Amikor a konzervatív érzületû ember a kormányzás természetével kapcsolatban erre az álláspontra helyezkedik, akkor nem pusztán ostoba elõítéletek foglya, ugyanakkor magasröptû metafizikai eszmékre sincs szüksége, hogy álláspontjához eljusson és azt érthetõvé tegye. A kormányzásnak ez a felfogása egyszerû észrevételbõl indul ki: ahol a tevékenykedést teljesen a vállalkozás szenvedélye vezérli, ott szükséges ellensúlyként jelen kell lennie egy másik tevékenységi rendnek, melynek vezérlõ elve a mérséklet. Ez a tevékenységi forma azonban elkerülhetetlenül megromlik (sõt teljesen össze is omlik), amikor a hozzárendelt hatalmat kedvenc elképzelések elõmozdítására használják. Az olyan „játékvezetõ”, aki egyben a játékosok egyike, nem játékvezetõ; az olyan szabályok, amelyekhez nem konzervatív hajlammal közelítünk, valójában nem szabályok, csupán zavarkeltésre alkalmas formulák; az álmodozás és az uralkodás összekapcsolódása önkényuralomhoz vezet.

4
Ezért egyáltalán nem érthetetlen, ha a politikai konzervativizmus olyan nép sajátja, amelytõl nem idegen a kalandvágy és a vállalkozó szellem, amely szerelmes a változásba, és hajlik rá, hogy érzelmeit a „haladás”3 eszméjének jegyében indokolja meg. Ha úgy véljük: egy kormányhoz nem illik, hogy feltûnõen „progresszív” legyen, ez nem azért van, mintha azt gondolnánk: a „haladás”-ban való hit minden hitek között a legkegyetlenebb és a legkevésbé kifizetõdõ; hogy kapzsiságot szül anélkül, hogy kielégítené azt. Sõt a kormányzással kapcsolatos konzervatív hajlam kifejezetten olyan emberekhez illõnek tûnik, akik önálló tevékenykedéshez és önálló gondolkodáshoz szoktak, akik élni akarnak bizonyos készségekkel, akik szellemi tõkét akarnak kovácsolni; olyan emberekhez, akiknek a szenvedélyeit nem kell felszítani, akiknek a vágyait nem kell kiprovokálni, és akiket nem szükséges arra sarkallni, hogy jobb világról álmodjanak. Az ilyen embereknek nem kell elmagyarázni, mire jó az olyan szabály, amely rendezettségre kényszerít anélkül, hogy a vállalkozást igazgatná, az olyan szabály, amely azért szab kötelességet, hogy jusson hely az élvezetnek. Lehet, hogy még egy törvényben rögzített egyházi rendet is hajlandók lennének elviselni, ezt azonban nem azért tennék, mert valamiféle kikezdhetetlen vallásos igazság letéteményesét látnák benne, hanem pusztán azért, mert mérsékelné a szekták elvadult versengését és (ahogy Hume mondta) enyhítené „a csapást, amit egy túlbuzgó papság jelent”.
Ezekrõl a nézetekrõl természetesen bárki gondolhatja, hogy ésszerûtlenek, hogy nem illenek mostani viszonyainkhoz vagy azokhoz a képességekhez, amelyeket a kormányrúdnál álló személyekben nagy valószínûséggel fellelhetünk; akár így van ez, akár nem, megítélésem szerint ezek és a hasonló meggyõzõdések azok, amelyek a politikai konzervativizmust érthetõvé teszik. Hogy ez a konzervatív hajlam a mieinktõl eltérõ viszonyok között mennyire lenne helyénvaló vagy sem, hogy vajon a kormányzattal kapcsolatos konzervatív hozzáállás ugyanolyan fontos szerepet játszana-e egy bátortalan, egykedvû vagy tunya nép életviszonyai között, ez olyan kérdés, amelyre nem szükséges választ találnunk; most csak önmagunkkal foglalkozunk, abban az állapotunkban, amelyben jelenleg vagyunk. A magam részérõl úgy vélem, ennek a politikai konzervativizmusnak bármilyen körülmények között fontos helye lenne. Annyit azonban, remélem, sikerült világossá tennem, hogy egyáltalán nem következetlen az, aki a kormányzás kérdésében konzervatív, ugyanakkor minden más tevékenység tekintetében radikális állásponton van. És meggyõzõdésem szerint errõl a hajlamról többet tudhatunk meg Montaigne-tõl, Pascaltól, Hobbestól és Hume-tól, mint Burke-tõl vagy Benthamtõl.
A dolgoknak ebbõl a felfogásából több minden is következik. E következmények közül most egyet emelnék ki: azt, hogy a politika nem fiatalok kezébe való tevékenység; de nem hibáik okán, hanem éppen olyan tulajdonságaik miatt, amelyeket – legalábbis én – a fiatalság erényeinek tekintek.
Senki nem állítja, hogy könnyû eljutni abba a közömbös kedélyállapotba, vagy abban akárcsak megmaradni, amely szükséges ahhoz, hogy az itt leírt módon politizáljunk. Megzabolázni önnön vágyainkat és hiteinket, elismerni a dolgok jelenlegi állását, kezünkben érezni egyensúlyukat, eltûrni azt, ami undorító, megkülönböztetni a jogi vétséget az erkölcsi bûntõl, akkor is tiszteletben tartani a formalitásokat, amikor úgy tûnik, tévedéshez vezetnek: ezek olyan követelmények, amelyeknek megfelelni nehéz, s egyben olyan teljesítmények, amelyeket hiába várnánk fiataloktól.
Az ifjúság minden ember életében egyfajta álom, gyönyörûséges õrület, egyetlen édes szolipszizmus. Ezekben az években semminek nincs szilárd körvonala vagy szabott ára; minden csak lehetõség, és mi boldogan élünk hitelre. Nincsenek kötelességek, amelyeket teljesíteni, sem számlák, amelyeket vezetni kellene. Semmi nem konkretizálódik elõre, minden csak az, ami belõle kihozható. A világ tükör, melyben saját vágyaink képét kívánjuk megpillantani. Az erõs vágyak csábítása ellenállhatatlan. Fiatal korunkban nem hajlunk engedményekre a világgal szemben, sosem érezzük kezünkben a dolgok egyensúlyát – hacsak nem egy krikettütõ képében jelentkezik. Nemigen teszünk különbséget tetszés és megbecsülés között, a fontosság ismérve a sürgõsség, és nehezünkre esik megérteni, hogy ami egyhangú, az nem feltétlenül megvetendõ. Tûrhetetlennek érezzük a mérsékletet, és Shelleyvel együtt könnyedén elhisszük, hogy ha felvettünk egy szokást, azzal már kudarcot is vallottunk. Fiatal korunkban mindezek – véleményem szerint – erényeink. Ezek az erények azonban tökéletesen alkalmatlanná tesznek a fenti értelemben vett kormányzásban való részvételre. Lévén az élet álom, ebbõl (valószerûnek ható, mégis elhibázott logikával) arra a következtetésre jutunk, hogy a politika is álmok találkozásának színtere, amelyen saját álmunkat szeretnénk befutóként látni. Egyes szerencsétlen emberek, mint például William Pitt (akit komikus módon „az ifjabbik Pitt” néven szokás emlegetni), öregen születnek, s szinte már a bölcsõben politikai potentátoknak számítanak; más – talán szerencsésebb – emberek meghazudtolják a mondást, miszerint csak egyszer vagyunk fiatalok, és soha nem nõnek föl. Ezek azonban kivételek. Legtöbbünk számára létezik az a valami, amit Joseph Conrad „álomhatár”-nak nevezett: amikor ezt átlépjük, a dolgok szilárd világa tárul föl elõttünk, ahol mindennek határozott alakja, saját egyensúlypontja és ára van; a tények, nem pedig a költõi képek világa, amelyben azt, amit az egyik dologra elköltöttünk, már nem költhetjük el egy másikra. Olyan világ, amelynek rajtunk kívül mások is lakói, akiket nem egyszerûsíthetünk érzelmeink puszta visszfényeivé. És amikor otthonra lelünk ebben a közhelyszerû világban, és amennyiben hajlamunk erre indít, gondolataink számára pedig nem találunk jobb terepet: akkor képessé válunk arra (amire a „politikatudomány” legalaposabb elsajátítása sem képesíthet), hogy azzal foglalkozzunk, amit a konzervatív hajlamú ember „politikai tevékenység”-nek nevez.

1956

Jegyzetek

1. „Ugyan melyikünk ne elégedne meg bármilyen idegfeszültség árán is – kérdi (nem minden önellentmondás nélkül) egy kortársunk – egy lázas és kreatív társadalommal inkább, mint egy statikussal?”
2. Amikor Ven Vang fejedelem Dzsang tartományban ellenõrzõ körúton járt, látott egy halászó öregembert, aki azonban nem igazából halászott, vagyis nem azért, hogy halat fogjon, hanem csak szórakozásból. Ven Vang ezért fel akarta venni õt kormánytisztviselõinek sorába; tartott tõle azonban, hogy miniszterei, nagybátyjai és fivérei elleneznék szándékát. Másrészt viszont – töprengett kínok közt –, ha elszalasztja az öreget, akkor megfosztja népét attól a hatástól, amelyet az rá tehetne.
3. Nem felejtettem el föltenni magamnak a kérdést: Akkor vajon azt, ami viszonyaink között oly helyénvaló lenne, miért hanyagoljuk el any-
nyira, hogy az aktivista álmodozót egyenesen a modern politikus sztereotípiájává tettük? A kérdést más helyütt próbáltam megválaszolni.
 

Kérjük, küldje el véleményét címünkre: holmi@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta