Nemrég jelent meg Szerb Antal Casanova-fordítása, Kovács Ilona átigazításában és utószavával. Az utószó alcímei – Az irodalmár szélhámos, A szélhámoskodó irodalmár – azt sejtetik, fordító és választottja rokon alkatok voltak: „az egyik hivatásszerûen szélhámoskodott, és titokban ûzte a filológiát, a másik viszont kiváló tudós volt, de fordítóként nem riadt vissza apróbb szélhámosságoktól. Szerb Antal ugyanis, idegen szövegek magyarra ültetésekor [sic!] nem tartozott a nagy filológiai mûgonddal dolgozó, aggályos fordítók közé, szívesen hagyatkozott könnyed magyar stílusára, amint az eléggé közismert. [...] mindkettôjüknek hatalmas a tudása, sok nyelvet és kultúrát ölel fel, viszont idegen tôlük minden aprólékos pepecselô hajlam, pedáns filoszkodás”.1 Az idézet végére az alcímekben körvonalazott hasonlóságból mindössze annyi maradt, hogy Szerb filológusként nem riadt vissza olyan megoldásoktól, melyeket Casanova önéletrajzíróként megengedett magának. Az alcímekben tetten érhetô túlzást csak az magyarázhatja, hogy a magyar irodalomban kevés író akadt, aki munkáival azt hirdette volna magáról, hogy örömét leli az írásban, s talán Szerb Antal lehetne a szabályt erôsítô kivétel. Egy másik tanulmányában Kovács éppen ebbôl a szempontból vetette össze Casanova és a kalandorral egy században élt II. Rákóczi Ferenc Emlékiratai-t. Míg Casanova minden lehetséges módon hangsúlyozta léhaságát, és az utókor szemében az életöröm megtestesítôjévé vált, addig Rákóczi – bár mûvének egy-két részlete arról tanúskodik, hogy tudott volna élvezetesen is írni – magára erôlteti az egyhangú stílust: olvasóit éppen azáltal készteti önvizsgálatra, hogy érzôdik, az írással is vezekel.2 Azt a „szellemképet”, amelyet a szerzôhöz kapcsol, a szövegek alapján alakítja ki az olvasó, de úgy is lehet egy író munkáit olvasni, hogy olyan legyen ez a szellemkép, amilyennek a szerzôt szeretnénk látni. Kovács is szívesen hinné, hogy ha valaki úgy tud vagy mer írni, mint Casanova, akkor talán élhetett is olyan szabadon, mint a kalandor (szerintem legfeljebb annyi igaz, hogy Szerb néha úgy fordított, ahogy Casanova írt – és talán élt). Kovács érvelésében szerepel is a Szerb Antallal kapcsolatos írások gyakori eleme, a „mint az eléggé közismert”. Ezért hozhatja fel példaként Szerb Huizinga-fordítását: „egyéb fordításaiból és kortársai feljegyzéseibôl kiderül, hogy soha nem volt híve az alapos, lelkiismeretes, filológiailag megbízható szövegfordításnak”.3 Érdekes, hogy a kortársak megnyilatkozásai közül csak Illyés Gyula egy kései naplójegyzetét idézi (1977. január 15.): „Este Dávid Gábor lefordította Huizinga híres könyvét, de a címlapon csak: Szerb Antal szövegét az eredetivel összevetette. Miért ez az álkegyelet? Szerb négerek munkáját használta föl, részben a megrövidített német fordítása nyomán.”4 Illyés elmeséli, hogy vendégül látta Dávid Gábort, az 1976-os A középkor alkonya-kiadás szövegének gondozóját; olyan rokonszenvvel mutatja be a „lelkiismeretes” átdolgozót, hogy már ezzel is jelzi, mit gondol Szerb Antalról. Nem egyértelmû, vajon Illyés a Szerb szövegét az angol s talán a német „eredetivel” összehasonlító Dávid Gábortól hallhatott-e a fordításról, vagy már tudott, pontosabban tudni vélt valamit. A „részben a megrövidített német fordítása nyomán” félmondat ugyanis nehezen értelmezhetô, vagy a megfogalmazás pongyola. A középkor alkonya-fordítás az elôzéklap szerint „az 1937-es londoni kiadás alapján készült”.5 A német kiadások mindegyike hûen követte a holland szöveg mindig újabb változatait, az angol változat viszont afféle kakukktojásnak számított a fordítások-változatok sorában: a második holland kiadás erôsen meghúzott, nyelvileg konformizált szövegén alapult (de már tartalmazott olyan elemeket, amelyek szerepelnek majd a harmadik holland kiadásban). Mielôtt azonban rátérnék a Huizinga-fordítás ismertetésére, szeretnék még egy olyan kérdést bevonni a vizsgálat körébe, amelyik szintén a „mint az közismert” kategóriájába tartozik. A szakirodalomban ugyanis máig tartja magát az az elképzelés, hogy Huizinga mély hatást gyakorolt Szerb Antalra, és ennek legfôbb bizonyítékát mindenki A világirodalom történeté-ben látja.
Két újonnan megjelent – Szerb kevésbé ismert
írásait és visszaemlékezôk vallomásait
tartalmazó – kötet kapcsán Havasréti József
vetette fel a Szerbrôl alkotott kép átértékelésének
szükségességét.6 Bár Havasréti
sokat módosít elôdje, Poszler György elképzelésén,
a szakirodalomból még ôrá hivatkozik a legtöbbször.7
Talán az is Poszler hatása, hogy Havasréti olyan nagy
teret szentel Huizinga és Szerb kapcsolatának.
A cikk fontos gondolata, hogy a Szerbbel kapcsolatos értékelésekben
a humanista fogalma sajátos nyelvi hídszerepet látott
el. Ez a fogalom nemcsak a harmincas években, de a szocialista ideológia
beszédmódjában is használatos volt. Ezáltal
„elhomályosultak a szó eredeti, eszmetörténeti
jelentésdimenziói, amelyek korábban részben
a görög-római antikvitás továbbélését
kutató szaktudományos tevékenységgel, részben
a neohumanizmussal mint ideológiai képzôdménnyel
voltak kapcsolatban”,8 sôt a szó által ténylegesen
propagált tartalmakban rejlô valódi érték
is kétes színben tûnt fel. Havasréti szerint
Szerb szellemi magatartása mégis leírható volna
a humanizmus fogalmi körében. Szerb kapcsolatban állt
a humanista gondolat olyan neves képviselôivel, mint Babits
Mihály vagy Kerényi Károly, az irányzat legfôbb
magyarországi fórumával, a Gál István
nevé-
vel fémjelzett Apollóval, és „gondolkodására
mély hatást gyakoroltak az európai humanizmuseszme
olyan képviselôi, mint Johan Huizinga és Thomas Mann”.9
A humanista fogalom buktatóit, belsô ellentmondásait
Havasréti szerint legjobban azon a portrén keresztül
pillanthatja meg az utókor, amelyet Szerb Erasmusról rajzolt
világirodalom-történetében. Rónay György
szerint Szerb élete utolsó éveiben egyre jobban vonzódott
Erasmushoz.10 Havasréti felfogásában Huizingához
hasonlóan Szerb is szellemi magatartásának egyik mintáját
látta Erasmusban. „Erasmus mûveiben egyesült az írott
szó hatalmába vetett hit, illetve az e hatalommal szembeni
kételkedés, és nagy szerepet játszott a remény,
hogy az ember menedéket találhat a szellem, a mûveltség,
a kultúra formái között egy veszélyeztetett
történelmi korszak apokaliptikus eseményei közepette.
Mindamellett Erasmus alakja paradigmatikus volt számukra a humanista
magatartás ambivalens mozzanatait illetôen is: a személyes
alkat ellentmondásai az általa képviselt eszmeiség
nyugtalanító aspektusaira is ráirányították
a figyelmet: »Magatartása gyávaság volt és
bátorság is. Erasmus félt az élettôl,
a felelôsségtôl, a komoly harctól, nem volt férfias
jellem, és nem szeretett semmit, ami nem szolgálta a Bonae
Litterae, az újjászületett irodalom ügyét.
De vajon van-e nagyobb bátorság a gyávaságnál:
nem foglalni állást egy olyan korban, amikor még a
kövek is állást foglalnak, békét hirdetni
és békésnek maradni akkor, amikor még a csecsemôk
is kardot ragadnak?« – írta Szerb Antal.”11 Bár a saját
életét Erasmus életével összemosó
Huizinga másra helyezi a hangsúlyt – az ô könyvében
az apához és a szülôföldhöz való
ambivalens viszony az uralkodó –, Szerb és Huizinga Erasmus-portréjában
nagyon sok a közös pont: például Erasmus már-már
beteges tisztaságmániájának Szerb is mély
jelentôséget tulajdonít, ami nem is cso-
da, hisz legfôbb – tán egyetlen – szekunder forrása
Huizinga könyve volt. Szerb Erasmus-portréjának van
egy olyan eleme is, melyet Havasréti nem említ, pedig ebben
még inkább tetten érhetô a személyes
érintettség és Huizinga könyvének ismerete:12
„Életének legszebb hónapjait a nyomdában tölti,
mûveinek kiadásával foglalkozva, Velencében,
a híres Aldus Manitiusnál, aki maga is végignézi
a korrektúraíveket, hogy »könyvnyomtatás
közben tanuljon is«, és Baselben Frobennél. A
nyomdában, a megfeszített félig szellemi, félig
technikai munkában talált magára ez a nagy polgár,
a nyomtatott könyv elsô fejedelme.”13 Milyen messze van ez a
betegségtôl gyötört, igahúzó állatként
eltökélten dolgozó Eras-
mus Huizinga rajzolta képétôl! Ezenkívül
Szerb Erasmus-portréja egészében sem vetekszik Huizingáéval,
aki Erasmus-könyvében is saját szellemi életrajzát
írta megszállottan. Az önnön életrajzának
bizonyos elemeit megszépítô és takargató
Erasmusról rajzolt portréban Huizingát is hôséhez
hasonló szándék vezérelte (azzal, hogy mindig
tagadta ezt, csak saját Erasmusát imitálta a holland
történész). A világirodalom történeté-ben
szereplô Erasmus-fejezet inkább azért árulkodhat
szerzôje szellemi habitusáról, mert Szerb tollán
megszelídült – talán el is laposodott – mintájának
számos eleme.
Szerb életmûvében semmi sem utal az Erasmus-hatás
kitüntetett jelentôségére. Ennél is problematikusabb
Szerb viszonya a humanista eszme képviselôihez. Szerb nem
vett részt abban a vitában, amely Magyarországon a
Népszövetség Szellemi Együttmûködés
Bizottságának (CICI) 1936 júniusában Budapesten
rendezett kongresszusa körül és kapcsán lángolt
fel újra. Ezen a kongresszuson meghívott vendégként
Huizinga is részt vett. A kongresszus szervezésében
is nagy részt vállaló Balogh József szerkesztette
Nouvelle Revue de Hongrie különszámmal emlékezett
meg az eseményrôl, és az Apolló is közölt
tanulmányokat a konferencia témáiról és
a megbeszélés apropójául szolgáló
évfordulókról – a humanizmus fogalmáról,
a kisebbségi jogok és az éledô nacionalizmus
problémájáról, illetve (a „Magyarország
a Nyugat védôbástyája” gondolat jegyében)
Buda visszafoglalásáról és Erasmusról.
Az Apolló hasábjain olyan személyiségek is
kifejtették véleményüket, akiket nem hívtak
meg a kongresszusra, például Babits Mihály, aki többek
közt – bár elutasítóan – Huizinga hozzászólását
is idézte. Semmi jele, hogy Szerb jelen lett volna a kongresszus
rendezvényeinek bármelyikén, vagy bárkivel
is kapcsolatba került volna a külföldi vendégek közül;
egyetemen dolgozó barátai, Zolnai Béla és Kerényi
Károly viszont ott voltak a résztvevôk, illetve a hozzászólók
közt.14 A kongresszus külföldi résztvevôit
a magyar arisztokrácia és a politikai elit képviselôi
szó szerint kézrôl kézre adogatták.15
Egy évvel a kongresszus elôtt született Szerb egyetlen
olyan mûve, amely kapcsolódik ehhez a kérdéskörhöz.
A mai ember és a kultúra címû írás
az Est Hármaskönyvében jelent meg, amelynek témája
a ’36-os évre A világ, amelyben élünk volt.
Szerb úgy kezdi írását, mintha A holnap
árnyékában-nal a párnája alatt aludt
volna (hiszen Huizinga is bôven merített a korban közkincsnek
számító kultúrkritikai elképzelésekbôl).
Név szerint Ortegát és Haideggert (sic!) említi:
a cikk gerincét azonban Powys The Meaning of Culture-jének
ismertetése alkotja. Szerbre jellemzô módon a tömegember
és a kultúra igazi letéteményesének
szembeállítására is csak azért van szükség,
hogy ezt bevezesse. Bár tanulmánya egy helyén, némileg
váratlanul, Szerb így fogalmaz: „Az igazi mûveltség
csodálatos föld alatti kazamata, ahová az ember visszahúzódhatik,
amikor a sors legkegyetlenebb repülôtámadásai
érik”,16 a konkrét fenyegetettség érzése
nem jellemzô a cikk hangvételére. A tömegember
a kultúra elsajátítását egyetlen valamirevaló
tevékenysége, a pénzszerzés módjára
vagy annak bûvkörében képes csak elképzelni.
Az igazán mûvelt embernek viszont – írja Szerb – van
bátorsága válogatni az ôt ért kulturális
benyomások közt.17 „Az igazán mûvelt ember nem
választja el az »életét« a mûveltségétôl.
A kettô egybeolvad. Élettapasztalatait mûvelôdési
élményei formálják ki és teszik tudatossá,
és viszont, olvasmányait tapasztalatainak az emléke
teszi elevenné. Ugyanígy van a véleményeivel
is. Véleményei a nagy kérdésekrôl nem
pénzdarabok, amiket tetszés szerint kivehet a zsebébôl
és megint visszarakhat, hanem hozzája tartoznak, azonosak
az énjével.”18 Szerb Powyst idézi: „»A kultúra
az, ami megmarad, amikor az ember elfelejtette, amit tanult.« A kultúra
az a kevés, ami a sok kulturális benyomásból
az ember vérévé válik.”19
Ebben a cikkben érveket találhat magának mindenki,
aki Szerb Antalt szívesen stilizálná a mûveit
hanyag eleganciával létrehozó (élet)mûvész
szerepébe, hiszen Szerb többek közt azt írja: „Az
igazán mûvelt ember nem lelkiismeretes olvasó”; „Nyugodt
lélekkel marad teljesen tudatlan olyan tudomány- és
mûvészetágakban, amelyek iránt nem érez
természetes vonzódást.”20 Elgondolkodtató azonban,
hogy a cikk gondolatmenete más irányt vesz: második
felében túl sokszor hangzik el a „bátorság”
szó. Mint Szerb írja, a középszerû ember
„annak mûvelôdik, akitôl fél”, „az igazi mûveltség”
viszont „bátorságot is ad”.21 A cikk végén
Szerb egyenesen azt állítja, hogy azok, akiktôl a középszerû
ember fél, s akiknek mûvelôdik, egyre több jelét
adják, hogy félnek attól, aki nem így mûvelôdik:
„A hivatalos tudomány legtöbbször még mindig az
átlagemberek tudománya, és idegesen zárja ki
magából az átlagfölötti embereket, akiknek
a számára a tudomány nem mesterség és
megélhetés, hanem élettevékenység, mint
a táplálkozás vagy a szerelem. De éppen ez
a makacs védekezés mutatja félelmüket, érzik,
hogy valami már megmozdult a Szellemben, ami az ô álmûveltségüket
puszta létezése által nevetségessé és
feleslegessé teszi.”22 Ha ez megvalósulna, akkor talán
már nem lenne szükség bátorságra az igazi
mûveltséghez, de kérdés, vajon „az igazán
mûvelt ember” még elmondhatná-e magáról,
hogy „véleménye az övé” (vagyis az igazi mûveltség
meghatározása maga is kérdésessé válna).
Itt tehát nem arról – a korban oly hangsúlyos – kérdésrôl
van szó, vajon a humanista magatartás az eszmék és
a leírt szó erejébe vetett hite vagy árnyalt
látásmódja miatt alkalmas eszköz-e a szellemet
is megtámadó barbárság ellen: a probléma
az, hogy valódi természete ellenére eszközzé
válik. A „csodálatos föld alatti kazamata” képzete
– ahol az ember puszta gyönyörûségbôl olyan
tudást halmoz fel, aminek rossz korokban még túlélôcsomagként
is hasznát veheti – szinte észrevétlenül fordul
át a kazamatáéba, ahol aknamunka folyik. Ez az írás
bizonyítja a legjobban, Szerb milyen találóan fogalmazott
világirodalom-története idézett részében,
ahol korát – magát már a kívülálló
helyzetébe stilizálva – azzal a paradoxonnal jellemezte,
hogy „még a csecsemôk is kardot ragadnak”. A cikk második
részében kifejtett vélemény valószínûleg
nem teljesen az övé, nem „azonos az énjével”
– de nem is teljesen idegen tôle. A mai ember és a kultúra
jól mutatja, hogy az íráskényszer, a pénzhez
való kényszerû viszony, az akadémiai pálya
iránti, félig elfojtott vonzódás, a kivételes
formaérzék és a divatos témához társuló
konnotációk hogyan sodorhatták gondolati kényszerpályára
Szerbet is.
A Herfsttij der Middeleeuwen-t megjelentetni kívánó
Athenaeum Kiadó és Huizinga szerzôdését
az OSZK Kézirattára ôrzi. A Huizingának elküldött
német nyelvû szerzôdésben az Athenaeum ezt írta
(Bp., 1937. nov. 12.): „Im Allgemeinen sind beide Parteien darin einig,
dass die ungarische Übersetzung auf Grund der englischen Ausgabe veranstaltet
wird; eventuelle weitere Abkürzungen dürfen nur mit der Zustimmung
des Autors vorgenommen werden.”23 A megfogalmazás árulkodó:
Huizinga elôzôleg felhívhatta a kiadó figyelmét
az angol változat helyére a fordítások sorában.
Errôl a változatról (1924) – amelyet Frits Hopman,
Huizinga „házifordítója” Huizingával együtt
készített – már szóltam. A német változatokban
igyekeztek hûen követni az eredetit. Az elsô fordítást
André Jollesnek, Huizinga legjobb barátjának volt
felesége készítette. Huizinga folyamatosan ellenôrizte
a fordító munkáját. A könyv elôször
1924-ben jelent meg a Drei Masken Verlagnál, amely – Huizinga megelégedésére
– Arno Duchhal átdolgoztatta a fordítást. A végleges
változat (a 3. kiadás) 1931-ben jelent meg. A kiadás
jogát késôbb átvette a Kröner Verlag. Magyarországon
mind a három német változatot és az 1932-ben
megjelent francia fordítást is ismerték. A német
nyelvû szerzôdésben egyébként Herbst des
Mittelalters címen fut a könyv, s a kiszemelt fordító
eredetileg nem Szerb Antal, hanem az a Szántó Rudolf volt,
aki tudtommal csak németbôl és franciából
fordított. A vele kötött szerzôdésbôl
kiderül, hogy a munkára mindössze fél évet
kapott, és kiolvasható az is, hogy elôzô fordításai
miatt – vagy alapossága, de inkább léhasága
miatt – összezördült a kiadóval.24 A középkor
alkonya kiadástörténete azt sejteti, hogy minden fordítva
volt, mint ahogy Illyés gondolta.
Alighanem az Athenaeum döntött az angol változat mellett.
Ezt támasztja alá Halász Gábor egy késôbb
írott recenziója, melyben szomorúan jegyzi meg, hogy
a Herfsttij magyar kiadása nem az alapos, jegyzetapparátussal
ellátott német változat alapján készült,
s egyáltalán, Magyarországon a kiadók inkább
a kultúrkritikus, mint a tudós Huizinga mûveit részesítették
elônyben.25 Másrészt Huizinga éppen ebben az
idôben tervezte, hogy megjelenteti fômûve új,
javított holland változatát. 1935 elején a
Kröner Verlagnál is puhatolódzott: nem adná-e
ki újból németül a könyvet, mert ebben az
esetben a német kiadásnak már a holland eredeti új
változatát kellene követnie. Mivel még volt raktáron
a 3. kiadásból, a kiadó nemet mondott. Fennmaradt
azonban Huizingának egy 1938 elején elküldött levele,
amelyben azt írja a Kröner Verlagnak, fülébe jutott,
hogy Budapesten már nem lehet kapni a német kiadást.26
A Kröner végül 1938-ban újra kiadta a Herbst des
Mittelalters-t, de változatlan szöveggel. Az új német
kiadás 1938 júliusában jelent meg. Nehezen elképzelhetô,
hogy Huizinga 1937-ben különösebben reprezentatívnak
tartotta volna a jóval korábbi és már az akkori
holland változat mögött is minden tekintetben elmaradó
angol fordítást, különösen, hogy éppen
egy új – német – változat terve tartotta lázban.
Voltaképp az Athenaeummal kötött szerzôdés
szövege is ezt sejteti: azt szögezik le benne, hogy ezt az angol
változatot aztán már tényleg nem szabad tovább
egyszerûsíteni.
A magyar változat vizsgálatából kiderült,
hogy a fordító valóban használta a német
változatot, mégpedig az 1931-es 3. kiadást. Rögtön
az elsô fejezetet németbôl fordították.
A fordító egészen a második fejezet közepéig
a német változatot vette alapul; ezt követi egy rész,
ahol váltakozva követik egymást az angol, illetve a
német változatból vett bekezdések; ezután
a fordító az angol változatot követi. Ebben azonban
nem merült ki a német változat hatása. A 23 fejezetbôl
12-ben észlelhetô, hogy a fordító ismerte és
használta a német kiadást. Ez néhol csak a
fejezetcímeken látszik, máskor a bibliai versek pontos
helyének megnevezésében, esetleg az eredeti formájukban
közölt idézetek fordításában érhetô
tetten. Néha azonban a fordító egész mondatokat,
sôt bekezdéseket emelt át a német változat
szövegébôl, amelyek az angolban általában
nem vagy csak egyszerûbb formában szerepeltek. Ez a megoldás
akár a „tudós” német változat elôzetes,
beható ismeretére is utalhat, hiszen a megfelelô helyeket
egyáltalán nem egyszerû visszakeresni a német
kiadásban. A német és az angol szöveg párhuzamos
használata nem teszi különösebben valószínûvé,
hogy két vagy több fordítóval volna dolgunk.
A németbôl fordított elsô fejezet, illetve a
második fejezet elsô felének stílusa ugyan némileg
elüt az angolból fordított részekétôl,
de nem annyira, hogy ezt ne magyarázhatná az eredetihez tapadó
német és az egyszerûbb angol változat közt
meglevô nagy különbség. Feltûnô viszont,
hogy a német változat átültetésekor a
fordító gyakran még „rá is tesz egy lapáttal”,
például: „A prémmel szegélyezett díszruha,
a vidáman lobogó tûzhely, a jó borital, a tréfálkozás
és a dagadóra vetett puha ágy még megadta birtokosainak
azt a dús gyönyörûséget, amelyet a legtovább
talán az angol regény vállalt, amikor az élet
örömeit igyekezett leírni.”27 Vö. „Ein pelzverbrämtes
Staatskleid, ein helles Herdfeuer, Trunk und Scherz und ein weiches Bett
hatten noch den hohen Genussgehalt, zu dem sich vielleicht der englische
Roman in der Beschreibung der Lebensfreude am längsten bekannt hat.”28
Az elsô fejezetben egy-két hasonló megoldás
arra utal, hogy a fordító Szerb volt. A legjellemzôbbet
idézem: „Ezeket a vonásokat azonban csak akkor fogadhatjuk
el és érthetjük meg, ha már tudjuk, hogy mennyire
összefüggtek azzal az általános szenvedélyességgel,
amely fehéren izzott az élet minden területén.”29
Vö. „Aber erst im Zusammenhange mit der allgemeinen Leidenschaftlichkeit,
die auf jedem Gebiet das Leben durchglühte, werden diese Züge
für uns annehmbar und erklärlich.”30 A „fehér izzás”
szókapcsolatot Szerb épp 1937-ben használja elôszeretettel,
Kerényivel kapcsolatban.31 Egyértelmûen Szerbre vall
a kötetben található egyetlen jegyzet.32 Egy Villon-vers
részletéhez – „Villon ezt a gondolatot fejezi ki a megható
sorokban, amelyeket anyja szájába ad”, írja Huizinga
– a magyar fordító ezt a kommentárt fûzi: „E
sorokat, nagy szépségükért, eredetiben közöljük,
de mai helyesírással.” Szerb errôl a Villon-versrôl
külön is megemlékezett világirodalom-történetében:
„Mint a többi rossz életû nagy költô, Villon
is ôrizte lelkében a gyermeki tisztaságnak valami kifogyhatatlan
erôtartalékát, és végzetes órákon
mélyen meg tudta bánni vétkeit, eltékozolt
ifjúságát, a nyugodt polgári lét eltékozolt
lehetôségeit, megrendítôen intette magát,
reménytelenül, a jó útra, és megtalálta
az egyszerû áhítat legtisztább, legmeghatóbb
hangját a híres balladában, amelyet anyja számára
írt Szûz Máriához.”33
A fordítás egészére jellemzô az a
fordítói módszer, amit Kovács Ilona Szerb Casanova-fordításánál
megfigyelt: amelynek a lényegéhez tartozott a sietség.
A fordító itt-ott kihagyott neveket, elhagyott zárómondatokat,
olykor egész bekezdéseket is; a címeket hol eredetiben,
hol magyar fordításban közölte, rosszul írt
át neveket, idézeteket (de egy helyen például
kijavította a német változatban különben
elég ritka elírást!). Másfelôl azonban
a fordítás egésze szorosan tapad az eredetihez, a
fordító gyakran beleragad az idegen szerkezetekbe, ami szintén
a sietség számlájára írható (amit
egyébként az eleve szûk határidô is magyaráz).
Ennek a munkamódszernek ellentmondani látszik a német
változat beleszövése az angolba, ami odafigyelést
igényelt, azonban az „angol” és „német” részek
váltogatásában sem tudtam semmifajta következetességet
felfedezni.
A legfôbb érv Szerb Antal fordítósága
mellett A világirodalom történeté-nek szövege.
Nemcsak azért, mert ennek zárórészében
Szerb meleg szavakkal emlékezik meg Huizingáról, és
a fôszövegben is viszonylag gyakran hivatkozik A középkor
alkonyá-ra, az Erasmus-ra és a Homo ludens-re,34 hanem azért
is, mert az, ahogy világirodalom-történetében
és cikkeiben A középkor alkonyá-ra utal, arra
a fordítóra vall, akinek módszerét fenn érzékeltettem.
A világirodalom-történet A lovagság alkonya
címû fejezetében Szerb Huizingát idézi:
„A lovagi illúziókhoz való ragaszkodás legszembetûnôbb
a krónikások történelemszemléletében.
»Amikor koruk történetét írják meg«,
mondja Huizinga, »sokkal többet mesélnek kapzsiságról,
kegyetlenségrôl, hideg számításról,
jól felfogott önérdekrôl és diplomatikus
ravaszságról, mintsem lovagiasságról. És
mégis általában azt vallják, hogy a lovagság
a világ támasza.« »Nemes vállalkozások,
hódítások, hôsi fegyvertettek« ígéretével
harangozza be mûvét a legtehetségesebb közöttük,
Jehan Froissart is.”35 Itt Szerb A középkor alkonyá-ból,
a Herfsttij magyar változatából idéz, melyet
valószínûleg ô fordított angolból.36
Az érdekes az, hogy az angolban szereplô idézetek hasonlítanak
ugyan a Froissart krónikájának elôhangjában
található felsorolásra, de – és éppen
ez Huizinga mondandójának lényege – nem szó
szerinti átvételek Froissart-tól (mi sem jelzi ezt
jobban, mint hogy sem a holland, sem a német, sem a francia változat
nem teszi idézôjelbe a kérdéses szakaszokat).
Bár Szerb megfogalmazása megtévesztô lehet,
a világirodalom-történet idézett részletének
utolsó mondatát a magyar esszéista – noha idézhetne
tôle is – nem Froissart-tól veszi: ez a rész egész
egyszerûen Huizinga szövegének parafrázisa (kérdés,
nem akarta-e elhitetni olvasóival, hogy a sokkötetes Froissart-t
is ismerte). Az egyetlen pont, ahol Szerb hatalmas mûveltsége
biztosan érintkezett a Herfsttij-ben görgetett mûveltséganyaggal,
Villon költészete (és Párizs ismerete). Huizinga
könyve volt az ablak, amelyen keresztül Szerbnek rálátása
nyílott a késô középkori burgundi kultúrára.
Hogy mi minden nem hatott rá a felfedezés erejével
az ott olvasottakból, azt jól mutatja A világirodalom
történeté-nek egy másik szakasza is, ahol ezt
írja: a Rózsa-regény „allegorikus alakjai mély
gyökeret eresztettek a kor tudatába: Remény, Édes
Gondolat, Csúnya Száj, Kedvezô Fogadtatás alkotják
a késô középkor mithológiáját,
és egyiküket, Leal Souvenirt, Jan van Eyck festménye
örökítette meg”.37 Errôl a kapcsolatról Huizinga
ugyan nem szól, csak a Rózsa-regény és az allegorizáló
kedv kapcsán emlegeti Leal Souvenirt, „Hûséges Megemlékezés”-t,
de a német, az angol és a magyar kiadás is közölte
Van Eyck rejtélyes férfiportréjának reprodukcióját.
Irodalomtörténete megfelelô fejezetében A
középkor alkonyá-t zanzásítja Szerb; kiemeli
a könyv – már a címben is benne rejlô – alapgondolatát,
az illúzió, a játékelem szerepét, s
mindezt néhány bon mot-val is megtûzdeli. Elôveszi
a fordítást, és idézi. Amikor már nem
veszi elô, csak fejbôl hivatkozik rá – bár még
nincs messze sem a fordítás, sem a világirodalom-történet
befejezésétôl –, téved, mégpedig az általa
láthatólag kedvelt anekdotikus részletek egyikében.
Hajdani haditudósítók címû cikkében
(Új Idôk, 1941), amelynek középkori példáit
végig Huizingától veszi, ezt írja: „Ilyen lovagi
hiúságok miatt, a francia és burgundi lovagok esztelen
vitézkedése miatt veszett el a nápolyi csata is. A
haditudósító beszámol, milyen elegánsan
és harcszerûtlenül vonultak a lovagok a háborúba:
az elvesztett csata után a lovagoknak gyalog kellett volna menekülniök,
de cipôjüknek olyan hosszú, visszakunkorodó orra
volt, hogy nem tudtak szaladni benne, elôbb le kellett vágniuk
cipôjük orrát...”38 Ez a – magyar szempontból
sem közömbös – ütközet nem Nápolynál,
hanem Nikápolynál volt...
Szerb fordítás közben ráérezhetett
Huizinga munkájának egy olyan, rejtettebb aspektusára
is, melyre írásai szerint pályájának
abban a szakaszában különösen érzékeny
volt. Ez még érthetôbbé tenné, hogy a
Huizinga-fordítás és a világirodalom-történet
megfelelô fejezetének szövege is túlzott nagyvonalúság
és mély tisztelet, sietség és összegzô
megértés együttes jegyeit mutatja. Magyarországon
makacsul tartja magát az az elképzelés, hogy Huizinga
a harmincas években bátor kiállása miatt és
mint sokat szereplô kultúrkritikus lett igazán ismert
és népszerû még olyan országokban is,
ahol korábbi munkái már régebben ismertek voltak.
Annyi biztos, hogy budapesti látogatása után Huizinga
könyvei gyors egymásutánban jelentek meg magyarul. Ez
azonban nem jelenti azt, hogy Huizinga korábbi munkáit is
késôbbi, kultúrkritikai hangvételû könyveinek
szellemében olvasták volna (már csak azért
sem, hiszen azok német vagy angol fordításban már
ismertek voltak, ha nem is a nagyközönség körében).
Ennek a kultúrkritikai munkák által elôkészített
és meghatározott, elnagyolt Herfsttij-recepció-modellnek
a jegyében fogant az az elképzelés is, hogy a magyar
változat címében szereplô alkony utal „a legközvetlenebbül”
Spengler mûvére, „s ködös, borongós hangulatával
talán éppen ez a legellentétesebb Huizinga szemléletével”.39
Ez a kijelentés azonban két szempontból is árnyalásra
szorul. Huizinga hosszú-hosszú vajúdást követôen
végül felesége igen korai halála után,
az I. világháború kitörésekor kezdte írni
könyvét. Spengler munkájára (Der Untergang des
Abendlandes) csak 1919 novemberében hívta fel figyelmét
barátja, André Jolles, de Huizinga úgy érezte,
a német bölcselô tulajdonképp az ô, a Herfsttij-ben
kimondatlanul maradt sejtéseit fogalmazta meg. Az elsô sokk
elmúltával azonban taszítani kezdte a spengleri rendszerezô
szemlélet. Ezt a távolodást jelzi, hogy Huizinga a
leideni egyetemen három órát is szentelt a könyvnek,
egy cikkében pedig azt írta, Spengler „homeopatikusan gyógyította
ki”, vagyis ráébresztette, hogy a kultúra általános
válságának korábban általa is dédelgetett
gondolata milyen veszedelmes végkövetkeztetésekhez vezet.
Mindazonáltal ellenméreg gyanánt szüksége
volt az amerikai H. G. Wells optimizmusára, s késôbb
is el-elfogta a kétség, hátha Spenglernek van igaza.40
Huizinga elismerte, hogy eredeti szándékával ellentétben
„túl sok halál árnyékolta be” a könyvet:
„Noha én magam októberi napsütésben láttam,
tartok tôle, túlságosan a november szomorúsága
hatja át, nyoma sincs benne a zenének.”41 Viszont az is személyes
érintettségre vall, hogy Huizingában saját
bevallása szerint összemosódott a csak nagyon nehezen
megszületni akaró Herfsttij befejezésének vágya
és a háború végének várása.42
És az is köztudott, hogy Huizinga mennyire fogékony
volt a nap kései szakaszának hangulatai iránt, s ha
megnézzük mûveit, az ilyen képek szinte mindig
boldog életérzést sugároznak, például:
„e két gyôzedelmes naplemente: Rembrandté vérvörös-arany
felhôk közt, Vondelé tiszta mennyei ragyogásban”.43
A magyar fordítást Spengler elméletével – annak
is pesszimista olvasatával – összeboronáló kijelentés
azért sem igaz, mert ahol a magyar könyvben elôfordul
az „alkonyat” szó, ott ezt az „októberi” hangulatot árasztja,
például a híres Arnolfini-elemzésben: „Hirtelen
megnyilatkozik elôttünk annak a kornak derûs alkonyati
órája, amelyet ismerni vélünk, és mégis
hasztalan keressük a kor oly sok megnyilatkozásában.
És itt végre ez a szellem boldog, egyszerû, nemes és
tiszta.”44 1938-ban a Nyugat hasábjain jelent meg Szerb egyik legszebb
munkája, a Könyvek és ifjúság elégiája.45
Ebben az írásában – Lackó Miklós szavával
– Szerb „azt a kerülôutat érezte meg, s az ellen berzenkedett,
amelyet az értékôrzés, a realizmus jegyében
– sematikus szavakkal – a fasizmusok és az újabb fenyegetô
háború »vaskora« kényszerített
a szellem embereire”.46 Talán ez magyarázza Szerb és
Huizinga egyszeri egymásra találását, amelybôl
a szép fordítás született. Szerb megérezhette,
hogy Huizinga kétértelmû viszonyának „a középkor
ragyogó ôszé”-hez már a könyv születésekor
személyes tétje volt: hogy a Herfsttij egy belsô küzdelem
dokumentuma is, melyet Huizinga azért vívott, hogy az „új
vaskorral” szembeni szellemi ellenállás ne az életben
tartó játékosság ellenében munkáljon
benne (még ha az álságos ajzószernek vagy a
menekülés egy formájának látszik is).
Lehet, hogy A mai ember és a kultúrá-t „elkövetô”
Szerbet Huizinga könyvének fordítása homeopatikusan
gyógyította ki?
A Huizinga-fordítást övezô gyanakvást
lehetetlen lesz teljesen eloszlatni. Képtelenség olyan egyértelmû
bizonyítékot találni, ami megcáfolhatná
az ilyen vádat. A középkor alkonya fordítója
nem érezte úgy, hogy valami takargatnivalója volna,
hiszen, bár az elôzéklap szerint a fordítás
„az 1937-es londoni kiadás alapján készült”,
rögtön az elsô fejezetcím elárulja, hogy
a németet használta, s az egész fejezet a német
változatot követi. A vád természetébôl
fakad, hogy ezt lehet a fordító kaján gesztusaként
is értelmezni: nagyon sok múlik azon, milyennek szeretnénk
látni Szerb életmûvét, és mit – pontosabban
mit nem – feltételezünk róla. Szerb szellemi magatartásában
kétségkívül lehetett valami ingerlô frivolság.
Amint annak a Könyvek és ifjúság elégiájá-ban
hangot is adott, szinte semmi sem volt elég jó, elég
érdekes neki; és bosszantó lehetett az is, hogy sietve
habzsolta mások néha hosszú vajúdás
után született írásait. Viszont egy kevésbé
gyanakvó olvasat is támpontokra találhat Szerb munkáiban,
hiszen sietség, nagyvonalúság, sôt felületesség
és a másik tisztelete nem zárták ki egymást
Szerb Antal életmûvében. Valószínûleg
A középkor alkonya-fordítás körül sincs
különösebb titok vagy titkolni való szélhámoskodás.
Erre utal az is, hogy 1939. január 8-i levelében Huizinga
köszönetet mondott a kiadónak a magyar fordításból
kapott – a szerzôdésben rögzítettek szerint neki
járó – három tiszteletpéldányért
és a német kiadásért.47 Szerb Antal életmûvének
megértése, megismerése paradox módon gyakran
olyan filológiai aprólékosságot igényel,
ami tôle – ha nem is annyira, mint azt általában gondolják
– távol állt: és ezt azért ô is somolyogva
nyugtázná.
* A tanulmány az OTKA D 29 235 ny. sz. posztdoktori pályázatának
keretében készült.
1 Kovács Ilona: Casanova és Szerb Antal. In: Casanova
emlékiratai Szerb Antal fordításában. Atlantisz,
1998. 324.
2 Kovács Ilona: Csipkés térdnadrág és
díszmagyar. In: Lettre internationale, 1996/nyár. 43–46.
3 Kovács Ilona: Casanova és Szerb Antal. 328.
4 Illyés Gyula: Naplójegyzetek, 1977–78. Szépirodalmi,
1992. 12. A negyvenes években Szerb valóban csak a nevét
adta egy fordításhoz, ez Van Loon könyve, A hajózás
története volt. Ez azonban inkább Szerb nagyságát
bizonyítja. Lásd Palotai Erzsébet: Szônyeg és
kenyér. In: Akitôl ellopták az idôt. Szerb Antal
emlékezete. Kráter Mûhely Egyesület, 1996. 313.
5 Johan Huizinga: A középkor alkonya. Fordította
Szerb Antal. Athenaeum (évszám nélkül). A mûrôl
megjelent recenziók alapján: 1938.
6 Akitôl ellopták az idôt. Kráter Egyesület,
1996; Szerb Antal: A trubadúr szerelme. Holnap, 1997. Azóta
jelent meg: Tört pálcák. Kritikák Szerb Antalról.
I: 1926–1948. Nemzeti Tankönyvkiadó, 1999.
7 Havasréti József: A Szerb Antal-életmû
utóéletéhez. In: Jelenkor, 1998. április. 448–457.
8 Uo. 456.
9 Uo. 455.
10 Uo. 456.
11 Uo. 456.
12 Vö. Huizinga: Erasmus. Übersetzt von W. Kaegi. Benno Schwabe,
Basel, 1928. 78., ill. 162–163.
13 Szerb Antal: A világirodalom története I. Révai,
1941. 305.
14 Kerényi egy autóban utazott Huizingával Aquincumba,
illetve Esztergomba. Errôl Passuth László számol
be: Gyilokjáró. Szépirodalmi, 1973. 279–282.
15 Errôl tanúskodik az Entretien anyaga, Balogh József
hagyatékában: OSZK, Kézirattár, Fond 1/9078-tól.
16 Szerb Antal: A mai ember és a kultúra. In: Uô.:
A trubadúr szerelme. Holnap, 1997. 199.
17 Uo. 200.
18 Uo. 198.
19 Uo.
20 Uo. 200., ill. 199.
21 Uo. 199.
22 Uo. 200.
23 OSZK, Kézirattár, Fond 3. „Az Athenaeum irattára”.
24 Uo.
25 Halász Gábor: Johan Huizinga: Válogatott tanulmányok.
In: Századok, 1944. 612.
26 Léon Hanssen: Huizinga en de troost van de geschiedenis.
Balans, Amsterdam, 1996. 207.
27 A középkor alkonya. 1.
28 Herbst des Mittelalters. Deutsch von T. Wolff-Mönckeberg. Alfred
Kröner Verlag, Stuttgart, 1939. 2. Ez az idézet egyébként
adalék lehet ahhoz is, amit az angol, illetve német változatból
való fordítás eltérô jellegének
magyarázataként adtam; Villon „Les Contrediz Franc Gontier
címû versében az idealizált falusi emberrel
és rózsák közt járó kedvesével
szembeállítja a kövér kanonokot, akinek azután
igazán nincsen gondja, kényelmes szobában élvezi
a jó bort és a szerelem örömeit, meleg tûzhely
mellett, puha ágyban.” A középkor alkonya. 133. Vö.
„In Les contrediz Franc Gontier he opposed to the idealized country man
and his love under the roses, the fat canon, free from care, tasting good
wines and the joys of love in a comfortable room, supplied with an ample
hearth and a soft bed.” J. Huizinga: The Waning of the Middle Ages. Edward
Arnold & Co., London, 1924. 123.
29 A középkor alkonya. 10.
30 Herbst des Mittelalters. 12.
31 Szerb Antal: Kerényi Károly Apollon-könyve (1936).
In: A trubadúr szerelme, 212. Szerb Antal: Utas és holdvilág.
Magvetô, Budapest (évszám nélkül). Fehér
Holló Könyvek. 203.
32 A középkor alkonya. 158. Ezt a részt az angolból
fordították.
33 Szerb Antal: A világirodalom története I. 257.
34 Errôl ismertetést is írt. Közli Wágner
Tibor in: A trubadúr szerelme, 261–263.
35 A világirodalom története I. 251.
36 Vö. A középkor alkonya, 67., ill. The Waning of
the Middle Ages, 56.
37 Id. kiad. I. kötet 252.
38 Hajdani haditudósítók. In: A trubadúr
szerelme. 294. (Elsô megjelenés: Új Idôk, 1941.
ápr. 20. 193.)
39 Klaniczay Gábor: A középkor ôsze (Huizinga).
In: A civilizáció peremén. Kultúrtörténeti
tanulmányok. Magvetô, 1990. 18. A királyné nyakláncá-ból
is idézhetek olyan részeket, amelyek cáfolják
ezt, ráadásul a Herfsttij német és angol változata
közti különbség ismeretére engednek következtetni:
„Nem, semmiképpen sem lehet azt mondani, hogy dekadens kor ez, az
Ancien Régime halálosan szép utolsó ôsze
– a történelem korszakait nem lehet évszakokhoz hasonlítani,
mert mindegyik már a következôvel terhes.” Szerb Antal:
A királyné nyaklánca. Magvetô, 1965. 18.
40 Lásd W. E. Krul utószavát: Huizinga’s definitie
van de geschiedenis. In: Huizinga: De taak der cultuurgeschiedenis. Historische
Uitgeverij, Groningen, 1995. 267–268.
41 Huizingát idézi Léon Hanssen: Huizinga en de
troost van de geschiedenis. 242.
42 Uo. 179.
43 Hasonló példákat hoz Anton van der Lem: Het
Eeuwige verbeeld in een afgehaald bed. Wereldbibliotheek, Amsterdam, 1997.
305–307.
44 A középkor alkonya. 246.
45 Nyugat, 1938. II. 273–281.
46 Lackó Miklós: Korszellem és tudomány
1910–1945. Gondolat, 1986. 315.
47 OSZK, Kézirattár, Fond 3. „Az Athenaeum irattára”.
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: holmi@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta