A lapra 1997 januárjában figyeltem fel, pedig akkor már a 70. száma jelent meg nem különösen érdekes, folyóírással írt fejléccel. Késôbb, néhány hónap múltán, már jelenlegi címlapját láthatta olvasója, melyen téglafalrészlet elôtt ferdén felfelé haladó ritkított betûsor adja a címet. Megjelenik négy oldal terjedelemben, kiadó Menhely Alapítvány, szerk. stb. A fejléc grafikája emlékeztet a régi Beszélôre, melyen börtönrács elôtt jelent meg a cím. A papír minôsége is hasonló, a terjedelem, az írások, rajzok azonban egészen más, önálló arculatú lapot mutatnak. A kurta kiadvány léte a kilencvenes években kultúra és szubkultúra találkozásainak tárháza, szociális helyzetképek sora lírai, prózai és képi formában.
Aluljárókban, közlekedési lámpáknál, forgalmas tereken hajléktalanok árulják, a lapnak meghatározott ára nincs, példányszáma, mivel szabadon sokszorosítható, a vásárlók igényétôl és a terjesztôk sokszorosítási lehetôségeitôl függ. Magam a Kálvin téren, az aluljáróban, olykor a Roosevelt téren, az Akadémia elôtt váltom meg példányomat, az elôbbi helyszínen elôfordult az is, hogy az árus nem akart megválni egyetlen példányától, csak a tiszteletdíjat kérte. A lapárusok közötti apróbb torzsalkodásokról már írt a sajtó, ez a lap valódi értékétôl független, szociális motívum.
A lapot a 124. számig az 1999 áprilisában elhunyt Ungi Tibor szerkesztette, neve a lapon alapító-szerkesztôként gyászkeretben késôbb is szerepel. A 125. számban (1999. 04. 25.) közölt nekrológból kitûnik, hogy angol példát követve hozta létre a lapot, szerkesztette és írta. Összegyûjtött természetesen más hajléktalanoktól, segédhajléktalanoktól (így szerepel egy aláírásban), szociális munkásoktól prózai írásokat, verseket, rajzokat, leveleket, és ezeket valódi vagy álnévvel közölte. Amióta Ungi Tibor meghalt, több szerkesztôbizottság igyekszik folytatni munkáját. 1999. október 14-én az Erzsébet híd alatti parkolóból jelentkezik az egyik szerkesztôi társulat. Formabontás címû cikkükben leírják, hogy a lap 1989-ben született Hajléktalanokért címmel, majd 1992 júliusában Ungi Tibor volt hajléktalan, utcai szociális munkás szerkesztésében indult jelenlegi címén idôszakos megjelenéssel, 1994. október óta kéthetenként jelent meg. 1999. május 25-én a szerkesztôség és a Menhely Alapítvány egyezményt kötött „minden cenzúra mellôzésérôl”. A hosszú egyezmény konfliktusokat sejtet a kiadó és a lap között, más helyütt arról olvasunk, hogy a lap eddigi írásaiból antológiát szeretnének kiadni a szerkesztôk, de az Alapítvány a kiadás jogát magának tartja fenn.
A történet azt jelzi, hogy erôs, határozott szerkesztô nélkül még egy négyoldalas lap sem tud folyamatosan megjelenni, s ha ez a személy meghal vagy megválik a laptól, a lap elvesztheti eredeti kvalitásait, megszûnik vagy megtöbbszörözôdik.
A téma és forma követelményei nem azonosak a lap íróinál, rajzolóinál. A téma – a szegénység, a hajléktalanság mindennapjai, eredete és kilátástalansága – fontosabb, mint a közlések formája. A terjedelem szûkössége ugyanakkor kedvez a kötöttebb formáknak, a lapban rövidek a prózai írások, dalformában, olykor szonettformában jelennek meg a versek, rövid levelekben fogalmazódnak meg segélykérések, szerelmi vallomások, megszakadt kapcsolatok utáni vágyakozások. Az utcáról, hajléktalanszállásokról, kórházakból összegyûjtött történeteket olykor szikár formában közlik a lap írói, a költôk néha még az Úristent is ridegen, keményen szólítják meg, más írásokban viszont bugyog az érzelem, az ellágyulás. A képregények között van nyilvánvalóan fordítás – talán az említett angol lapból –, a rajzok között megjelenik magyar költô soraival készült képvers: Buczkó Csaba 1999. december 25-én egy széles tenyérbe síró lányfejet rajzol, és mellé írja Petôfi sorait: „Még kér a nép, most adjatok neki!”
A lap igyekszik világtávlatokban szemlélni önmagát: egy újságíró (Mayer Evelin) tájékoztatást ír a világ minden táján élô hajléktalanokról, a szerkesztôk közlik II. János Pál pápa hajléktalanokkal kapcsolatos egyik megnyilatkozását – sûrû aláhúzásokkal, kiemelésekkel adva nyomatékot az egyházfô aggódó szavainak. A lap értékét mégsem az idézetek (Petôfi, Ady, a Miatyánk, Rodin Gondolkodó-jának reprodukciója) adják, hanem a botladozó amatôrírások, rajzok, versek. A legtöbbnek mûfaja arckép, önarckép, helyzetkép. Az arcképek között elôfordul BRFK-fantomkép, kutyás koldus mankóval, ahol a kutya is mankót tart mellsô lábai alatt, hajléktalan az útszélen, újságpapírral takarózva egy padon, a pad alatt tábla: Fûre lépni tilos! Egy másik hajléktalan pincei ágyon télikabátban, kalapban 1999 júniusában, a következô egy italmérésben népszerû slágert énekelve.
„Nem tudom, az életemet hol rontottam én el!” – ez a sor több írásnak is mottója lehetne, nemcsak az említett, italozó férfit ábrázoló rajznak. A hajléktalanok írásaiban valós, illetve olykor a körülvevô társadalom által gerjesztett bûntudat van jelen ismétlôdô mea culpa formációkban. Az önemésztô írások, rajzok mellett megjelennek a vágykép-rajzok: Rózsák Rozikának ölelkezô párral, kottafoszlányok a Fohász melletti versnél („keress meg / irgalmad írját / dörzsöld sebembe / Isten!” – Szennay Ilona verse), elegáns férfi ezerforintosokkal teli nagy marok mögött Hollósi György András versét illusztrálva („Álmaimban én is voltam boldog / kit csókoltak csalfa cifra nôk / Álmaimban úr voltam és gazdag”). Egy kicsi rajzon Lesi András Fényleány címû verse alatt táncos mozdulattal férfi térdel, fölötte három szív repked. Az 1998. július 10. szám címlapján a vágykép kis falusi ház kerttel. Van rajzokkal díszített levél kézírással, melyen sokszoros átrajzolásból megjelenik a görög Pegazus, a költôk szárnyas lova, másutt inkább rémkép egy kétfejû sárkány rettenetesen lepusztult kocsma belsejében. Kedélyes vágykép ismét egy kis kör alakú, kôvel szegélyezett fürdômedence, melyben meztelenül fürdôzik a csöves, elôtte nimfa vagy sellô önt vizet a medencébe. Nem lehet tudni, hogy a vágyképek vagy az elriasztó valóság képei közé sorolható-e a csodás Kálvin téri kuka ábrázolása, melyben 1998. december 10-én soha nem látott mennyiségû szemét gyûlt össze. Különösen díszesek a karácsonyi számok, a lapban ez az ünnep a hajléktalanok számára is sok örömöt ígér.
A történeti aktualizálás sem idegen a laptól, a történelem, a saját történetük megannyi rideg, szomorú esemény.
Sorsdöntô hajléktalantörténeti esemény a metróból való kiûzetés, melyet a rajzoló a kiûzetés ószövetségi jelenetének ábrázolása alá rajzol, öreg, rongyos emberpár rendôr általi kiûzetését jelenítve meg. A rendôr alaposan fel van fegyverkezve (spray, pisztoly, bilincs, gumibot), a túlélésben bízó idôs házaspár két teli szatyorral baktat kifelé. Ungi Tibor halála után kevesebb a jó rajz, egy azonban figyelemre méltó, áttörés az optimizmus felé: a fejlécen is megjelenô téglafalat fényes nap „töri át”, elôtte virág és madár.

A líratermést nem nevek, nem egész versek, de nagyon jól sikerült versrészletek jellemzik. Olykor a részbeni kölcsönzések is a „nagy mûvészet” dimenziói felé mutatnak. „Földi foltom: úgy csodálják az égben / S égi fényem: embernek messzeség” – írja Radványi Tibor. „Csupa ránc lett arcom / öregszem, öregszem / A villanyt leoltom, / mert nagyon szégyellem” – írja Lesi András. „Mint meztelen csigák / Nincs fejük felett fedél, / Pihennek kutyák vackán / Élnek kutyák vacsoráján” – írja Hollósi György András. A kutyák, a hajléktalanok sorstársai megjelennek egy híres LGT-koncert utáni másnapot ábrázoló helyzetképben Szennay Ilona versében: „loncsos kutyák / vakognak / körbe-körbe / szilánkok között / sárosan – fontosan / örömünnep / hordalékait / gyûjtögetik / hajléktalanok / borongós / másnap”.
Az állatok nevében a Teremtôt szólítja meg egy Topis nevû versíró 1998. június 10-én: „Mondd, e füleket dísznek szánva / fejemre miért kaptam Én? / S a számat elhagyva e szó IÁ miért nem zenél? / S tán játékos kedvedben / teremtetted szegény csigát? / Ki házával lassan csúszva elôre / várja a halált az országúton, / hol kocsik robognak / s az úton egy sem juthat át?”
Van olyan eset is, mikor politikus szenvedélyek fûtik a lap íróit, felszólalnak az értelmetlen háború ellen a „végekrôl”. A hajléktalanok bûntudatát oldja egy-egy filozofikus jellegû sor: „Amit a sors ránkmért, / azt nem kerülhetjük el, / de azért hidd el, valahol / nekünk is élni kell” – olvashatjuk az 1999. január 10. számban.

Ha történetileg próbáljuk vizsgálni a hajléktalanlétet, visszatekinthetünk egészen a kôkorszakig. Akkor is lehettek barlanglakók s olyan emberek, akiknek sem házuk, sem barlangjuk, semmiféle menedékük nem volt az idôjárás,
a vadállatok és a jobb körülmények között élô embertársaik ellen. Melegebb éghajlaton könnyebb hajléktalannak lenni – ez jutott eszembe évekkel ezelôtt Los Angelesben, mikor egy tengerparti sétány környékén a fák alatt meghúzódó hajléktalan-alvóhelyeket láttam, melyek közelében zuhanyozókat is felállítottak a negyed hajléktalanjai számára. Mikor ezt a látványt elmeséltem egy helyi lakosnak, elvitt olyan távolabbi városnegyedbe, ahol egyetlen fát sem lehetett látni, más növényt sem, csak hamuszürke házakat és hamuszürke embereket. Negyven évvel ezelôtt még pezsgô élet volt itt – hallottam a felvilágosítást –, csak aztán valamiért tönkrement a környék, lassan minden luxus eltûnt, minden kultúrvonás elhalványult, és akik a házakban laknak, rosszabbul élnek, mint a másik negyed hajléktalanjai.
Egy pusztuló kultúra romjain csövezhetett, hordózhatott az antik világ filozófus hajléktalanja. Életformája már századokkal korábban példa volt filozófusok elmélkedésében. „Akarjátok az igazságot hallani?” – így kezdi elmélkedését a másik Erószról Platón Lakomá-jában Szókratész, s azt is kijelenti, hogy ezt az igazságot egy prófétanôtôl, Diotimától tanulta. „Erósz egy koldusasszony fia – s ez meg is látszik a sorsán: elôször is örökké szegény... durva és elvadult, mezítlábas és hajléktalan, földön alvó és takaratlan... s örökös társa a szükség.” (Telegdi Zsigmond fordítása.) Ez az Erósz, a jóra és boldogságra vágyakozás démona nem más, mint a nagy és fondorlatos szerelem, minden emberi alkotás és cselekvés forrása Platón szerint. A hajléktalan, mezítlábas próféta több alkalommal jelenik meg az igazság hírnökeként az eurázsiai kultúrkörben. Így járt városról pusztába, pusztából tengerpartra, tengerpartról hegyek közé Keresztelô Szent János és Jézus is elküldetése éveiben, nem volt állandó lakásuk, s ott aludtak, ahol befogadták ôket. Hasonló létformát hagytak tanítványaikra is.
A középkorban nagy költôk, zenészek éltek hasonló életet, teljesítményüket olykor fizetség, máskor elutasítás fogadta. A legújabb kori hajléktalanság kevésbé tisztelt létforma. A jóléti társadalmak peremén ott sorakoznak, szoronganak a hajléktalanok, s míg – például hazánkban is – törvény tiltja, hogy valaki fedél nélkül állatot tartson hasznára vagy szórakozására, nem védi törvény fedél nélkül élô embertársainkat.
A hajléktalanok társadalmát ellentétek szaggatják, a kis juttatásokért többen vetekednek. Ez a torzsalkodás megfigyelhetô a Fedél nélkül címû lap írásaiban, terjesztési gyakorlatában is. Törvényeket szab a hajléktalan számára a társadalom, egymásnak is elôírnak viselkedési formákat a hajléktalanok. „Álljon oldalra! – üvöltötte véreres szemmel egy polgár egy tiszta ruhába öltözött, de zacskót cipelô férfinak a buszon –, magának mindig oldalt van a helye!”
A férfi tisztán, szépen válaszolt, a másik viszont kis híján megütötte. Senki nem avatkozott a szóváltásba, a hajléktalan, amennyire csak tudott, oldalra húzódott.
A Fedél nélkül 1999. december 30-án tiszta fehér lapot ábrázoló rajzzal jelent meg. Az új évezred tiszta lapja – hirdette a rajz címe. A rajz nem a felemelkedés programja, hanem a szenvedések törvényszerû folytatásának elfogadása. Buczkó Csaba verse – ironikusan – az ember erkölcsének kiteljesedésében remél gazdagságot az „öntudatra ébredt” hajléktalannak. A Fedél nélkül fillérekbôl jelenik meg – mégis van jövôtudata szerkesztôinek, szerzôinek, nem egy évre, nem egy évtizedre, hanem egy egész új évezredre.
 

Kérjük, küldje el véleményét címünkre: holmi@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta