Egy irodalmon kívüli apróság
E recenziónak nem lehet tárgya a mai magyar író
„mint olyan” helyzetének részletekbe menô elemzése,
ám mégis, érdemes egy pillantást vetni a helyzet
azon elemeire, melyek szorosan összefüggnek a recenzeált
kötet keletkezésének körülményeivel,
sôt suttyomban beszivárognak a sorok közé, és
végül is tartalmi kérdéssé sûrûsödnek.
Mit tesz tehát a mai magyar író? Csupán
azt, amit az íróféle mindig is tett.
1. Ír. – Ez tehát rendben.
2. Publikál. – Itt meg kell állnunk.
Hol és hogyan publikál? Természetesen lapokban,
melyek ilyen-olyan megfontolások alapján közlik írásait.
Az irodalmi vagy irodalmat is publikáló lapok elsôdleges
elvárása a novella (vagy valami ahhoz hasonló), mivel
ez elégíti ki praktikus igényeiket; a viszonylag rövid,
kompakt írásmûvek a havi, esetleg heti lapszámokban
gond nélkül, sôt kellemesen közölhetôk,
és szinkronban vannak a vélt olvasói várakozásokkal.
(Ha belesünk az általánossá vált, fûrészporízû,
minden mûfaji különbséget elkenô szöveg
szó fedezéke mögé, akkor kiderül: a lapok
szerkesztôinek kimondott-kimondatlan vágya ma is az, hogy
Kosztolányi, Csáth, Móricz vagy Hunyady Sándor
szintjén írt novellákkal és/vagy tárcanovellákkal
emeljék lapjuk színvonalát és kényeztessék
olvasóikat.) A terjedelem kényszere természetesen
az írót is köti. Ha meg akar jelenni, alkalmazkodnia
kell. Márpedig meg akar jelenni. Mert hírnévre és
pénzre vágyik, sôt megélhetésre. Amilyen
mohó.
Ha ugyanez az író kötetet szeretne közreadni,
akkor egy másik igénnyel találkozik, a kiadóéval,
mely határozottan eltér a lapokétól: a kiadó
ugyanis regényt vár, mert ez felel meg a vélt olvasói
elvárásnak, a lehetôleg terjedelmes, nagylélegzetû
regény, amelybe „bele lehet bújni”, „be lehet költözni”.
Novelláskötetet ímmel-ámmal „hoz ki”, inkább
csak jobb híján. Az író tehát megpróbál
alkalmazkodni: regényt írni – ha van hozzá egy-két-három
éve, nyugalma, háttere, ha megengedheti magának ezt
a luxust. Megteszi, ami tôle te-
lik (mert ugye hírnévre vágyik), és reméli,
hogy elnyeri méltó jutalmát (mert – lásd, mint
fent – pénzre is vágyik, sôt megélhetésre).
A telhetetlenje.
A lapok és a kiadók várakozása közt
az író számára alig-alig feloldható
ellentét feszül. A folyamatos jelenlétet a lapok biztosíthatják,
a súlyt, azt, hogy valakit „jegyezzenek”, a kötet, a várva
várt regény. A többségnek döntenie kell:
vagy-vagy.
Mindez nyilván irodalmon kívüli, és esztétikai
szempontból teljesen mellékes, mégis szót érdemel.
Bächer Iván esetében különösen. Hiszen
a „családtörténetek” mûfaji megjelölésû
kötet írásai a Népszabadság Hétvége
mellékletében, gyakorlatilag egy (irodalmat is közlô)
hetilapban láttak napvilágot, s innen gyûltek a regényszerû
kötet lapjaira. Az írónak – tudatosan vagy sem – egyszerre
kellett a két ellentmondó szempontnak megfelelnie. Megtörtént.
Részben sikerrel.
Bächer Iván író és hírlapíró,
akárcsak a szerteágazó családtörténetek
kiindulópontját jelentô Romlaky Zalán, akinek
özvegye, Gojszi sírva ismételgeti, hogy elhalt férje
más körülmények közt „a magyar Csehov és
a magyar Zola lehetett volna”, s valóságos idegrohamot kap,
amikor fia, Romlaky Dezsô is az apai példát követné,
mert hiszen a férje is „...abba halt bele! Hogy nem írhatott
tisztességesen, szépen, hogy rabszolga volt, abba halt bele,
édes kisfiam! [...] azért lett beteg! Az átkozott
újságtól! Az az embert megöli, édes kisfiam!
A hírlapíró nem azt írja, amit a szíve
diktál. Annak megmondják, mit írjon és mit
ne írjon, fiam. Annak naphosszat olvasni, javíta-
ni, szerkeszteni kell másokéit. Az szörnyû
szakma, fiam... Abból szerkesztô lesz, az elfelejt rendesen
írni, fiam, ha egyáltalán megtanul”.
Így volt ez mindig, az író- és a hírlapírólét
közti párhuzam és ellentét sokakat csábított,
és sokakat felôrölt, benyelt, mert a lapvilág
lápvilág, az egyiknek utált kényszer, a másiknak
önként vállalt iskola, boldogságos tapasztalatszerzés,
az egyikben fölneveli az írót, a másikban megöli
végleg. De az biztos, hogy Bächer Iván azért
látja oly pontosan a hôsét összemorzsoló
ellentmondásokat, mert belülrôl látja.
Terepismeret és hitelesség
Kevés olyan prózamûvet ismerek, amely Bächeréhez
hasonló bensôségesen szeretetteli s ugyanakkor már-már
kíméletlen lelkiismeretességgel rögzíti
a rögzítendôt; a jellemeket, az utcákat, a hangulatokat
– a világot, mely mûvének terepe, egyben tárgya.
Egy földrajzilag és szellemileg egyaránt távoli
példával élve: James Joyce Ulysses-érôl
állítják elfogult rajongói, hogy ha Dublint
valamely totális katasztrófa – földrengés, szökôár
vagy atom – elsöpörné a föld színérôl,
akkor a regény alapján hiánytalanul, kôrôl
kôre újjá lehetne építeni, legalábbis
1904. június 16-i állapotában.
A Kutya Mandovszky közel hasonló pontossággal rögzíti
a budapesti Nagykörúttól északra fekvô
Újlipótváros – házilagos becenevén Lipócia
– topográfiáját és lakói – házilagos
becenevükön a lipóciánerek – karakterológiáját.
Valóban, ha a Duna megvadulna, és kitérve medrébôl
elmosná a városrészt, a régészek Bächer
Iván könyvének minden apró részletre kiterjedô,
minden sarkot ismerô és ismertetô útmutatásai
alapján láthatnának a feltárás munkájához.
De az író ugyanezzel a megalkuvást nem ismerô,
gondosan részletezô tárgyismerettel vezet körbe
a kötet valamennyi fô- és mellékállomásán,
így visz a távolabb fekvô budapesti kerületekbe,
a felvidéki és erdélyi helyszínekre. Ha egyszer
a tárgy (például) Romlaky Zalánnak, a Budapesti
Napló munkatársának és a nagyváradi
Szabadság fiatal szerkesztôjének, bizonyos Ady Endrének
a váradi színház bemutatóját követô
éjszakai duhajkodása, akkor mérget vehetünk rá,
hogy a kóborlás során útba ejtett féltucatnyi
kocsma, kávéház, obskúrus borkimérés,
bögrecsárda és végül a bordély pontosan
ott volt, úgy festett és úgy mûködött
1899. november 29-én éjjel egy és reggel hat között,
ahogyan a szerzô elôsorolja. – Ha pedig mégsem (mert
ugyan ki tudhatja a szerzôn kívül?), a hitelesség
látszata mindenesetre tökéletes.
Ahová Bächer Iván elviszi olvasóját,
ott elôbb alapos felderítést végez, írásában
tétova impresszióknak helye nincs. Minden valóságos
és ellenôrizhetô: a fémdobozos teasütemény
márkája, a papírnyomógép típusa,
a balassagyarmati gettó elhelyezkedése.
Nem csupán a helyszínek, idôpontok, személyek,
tárgyak szinte tüntetôen, már-már szociografikusan
pontos ismeretérôl van szó, hanem a szokások,
a gesztusok, a mára szinte nyomtalanul kiveszett jelrendszerek fölidézésérôl
is, melyek a megkérdôjelezhetetlen hitelesség benyomását
keltik. Akár külön tanulmányt lehetne írni
„A Kutya Mandovszky és a kártya” címmel; a szereplôk,
amikor nem éppen születnek, halnak, szaporodnak, ölnek
vagy írnak, akkor kártyáznak, és Bächer
pontról pontra végigzongorázza a különbözô
társadalmi közegekben és alkalmakkor játszott
smen, ulti, huszonegy, piké, römi ritmusára elhangzó
„játékspecifikus” bemondásokat – nem vét sem
taktust, sem dallamot.
A kártya egyébként mitikus jelentôségûvé
növekszik a családtörténetekben; a cím is
egy családi kártyabemondás. A Romlakyak romlását
oly sokakhoz hasonlóan „az ördög bibliája” okozta,
hiszen egy bizonyos Mandovszky Richárd nevû, amúgy
jelentéktelen kártyás nyerte el rendszeresen a gyógyíthatatlan
játékszenvedélyérôl ismert családfô
verejtékkel megkeresett fizetségét az Otthon-körben,
s azóta „a Romlaky családban mondják, amikor nem mén
a lap, amikor valami baj van... Mandovszky, Mandovszky, kutya Mandovszky”.
És sûrûn hajtogatják, mert ritkán megy
a lap, és gyakran van baj.
A kerek száz évet átfogó családi
krónika hitelességét a részletek gazdagságán
és az elszánt krónikáshûségen
túl a kötethez mintegy függelékként csatolt
„dokumentáció”, vagyis a kronológia és a kurta
életrajzi összefoglalókat tartalmazó szereplôlista
is alátámasztani látszik. (E két segédeszköz
egyébként praktikus haszonnal is jár; az olvasó
egyre-másra azon kapja magát, hogy hátralapoz, és
kapaszkodót keres a függelékben, mielôtt eltévedne
a burjánzó történetek dzsungelében.)
Néhány valóság
A huszadik századot végigindázó, hatvannyolc
szembôl szerkesztett történetfüzér kezdetén
afféle ôsapaként és ôsanyaként
a Kolozsvárról a fôvárosba települt Romlaky
Zalán és felesége, a lipóciai ôslakos
Gojszi állanak, az ô rokonaik és utódaik sorsfordulóit
rögzítik az epizódok. Két-két és
fél generáció históriája. Az amúgy
protestáns Gojszi zsidó származása rányomja
bélyegét az utódok sorsára. A faji törvények
perverziója különbözô kategóriákba
sorolja a család keresztény, zsidó vallású,
illetve kikeresztelkedett tagjait, majd a történel-
mi fordulatok keresztbe-kasba hajigálják ôket az
alakját, kiterjedését, államformáját
és ura-
it gyakorta váltogató országban, ide-oda dobálják
Európa és Amerika között – a Romla-
kyak gyakran és joggal emlegethetik balsorsuk emblémáját,
a kutya Mandovszkyt.
A zsidó szereplôk révén a könyv a századforduló
asszimilációs diadalmenetének, majd a deportálás
katasztrófájába fulladó bukásának
története. Is.
Meg a magyar szellemi élet eleven sokszínûségbôl
betegesen, vértelenul egyszínûvé sápadásának
históriája. Is.
Bächer Iván sokat markol. És sokat is fog.
A családtörténetek tarka szôttese, a dzsentrik,
linkek, prolik, lumpok, zsurnaliszták, írók, pártmunkások,
színésznôk, varrónôk kavalkádja
a huszadik század magyar – jobbára baloldali – (eredeti értelemben
vett) polgárainak és (eredeti értelemben vett) írástudóinak
zavaros kálváriáját is megörökíti.
A kálvária stációi a törvényszerû
végzetek és a véletlenszerû túlélések.
A legjobb részek együttese éppen az ôrült
képtelenségek, az egymást keresztezô sorsok
okán áll össze életszerû, hihetô,
érvényes tablóvá.
A történetek talán legrészletezôbben
végigkövetett hôse, az „ôsapa” legfiatalabb utóda,
Romlaky Anna – kezdetben lila úrileányka, dúlt érzelmek
közt hányódó hisztérika, majd egyre sikeresebb
és magabiztosabb újságíró, a kolozsvári
és budapesti lapok munkatársa, utóbb terjedelmes regényeivel
hírnevet szerzô pártos irodalmár. Kulcsfigura.
Minthogy a Kutya Mandovszky bizonyos értelemben kulcsregény.
Romlaky Zalánban, akinek élete legsikeresebb mûvét,
a Katonadolog címû drámát nagy sikerrel adják
országszerte, lehetetlen nem ráismerni Thury Zoltánra,
akinek Katonák címû darabja a Vígszínház
színpadáról indult országhódító
útjára. És leányában, Romlaky Annában
könnyû fölismerni Thury Zsuzsát. A redakciókban,
irodalmi belberkekben (is) játszódó történetek
tucatjával dobják az olvasó elé a század
híres irodalmárait, szellemi nagyságait vagy éppen
törpéit. Egyesek valóságos, mások álnéven
bukkannak föl, s akinek kedve van hozzá, eljátszhat
azzal, hogy azonosítja a szereplôket. A játékos
kedvvel elegyített fiktív és valódi nevek tág
teret hagynak a kitalálósdinak, és a szórakozáshoz
kapaszkodóul szolgál a függelékben közölt
kronológia és szereplôlista. A kulcsregényjelleg
azonban nem kulcskérdés, noha a nevek fölfedésének,
illetve elrejtésének nehezen kiismerhetô rendszere
hozzájárul a kíváncsiság ébren
tartásához – az azonosítás sikere a bennfentesség
érzetével tölti el az érdeklôdô olvasót.
A belsô irodalmi utalások egyébként az alapjában
komor hangütésû kötet egyik derûforrását
jelentik. Innen tudjuk meg, hogy Romlaky Zalán (Thury Zoltán)
eredeti családneve Köpe, s a kemény hangzású
– immár levetkezett – nevet tôle kölcsönzi Déry
Tibor egyik legemlékezetesebb figurája, a Felelet Köpe
Bálintja „keresztelôjéhez”. Innen tudjuk meg, hogy
Ady 1909-es Szeretném, ha szeretnének kötetének
címe és nyitóverse, a Sem utódja, sem boldog
ôse talán azon a részeg éjszakán fogant,
amikor Romlaky Zalán a színházi bemutató után
a nagyváradi kuplerájban a költô vállára
borulván elbôdül: „Szeretném, hogyha szeretnének!
S lennék valakié!” – a szolgálatkész Ady intézkedik,
és Romlaky lesz valakié, ahogyan ez már a kuplerájokban
szokás.
Történet
Bächer Iván történeteket mesél. Nincs
ebben semmi különös, csupán határozottan elüt
a jó ideig uralkodó nézettôl, mely szerint történetet
mondani lehetetlen. Úgy látszik, lehetséges. Bächer
írásmódja, írói világszemlélete
élesen ellentmond a sokat hajtogatott és egy idôre
szinte a korszerûség minimális követelményévé
merevedett vélekedésnek, mely több szöveget hagyott
maga után, mint emlékezetes írást. Mostanában
megengedôbb nyilatkozatok hangzanak el. Úgy hírlik,
„az irodalomba visszatért a történet”. Lehet. Bächer
Iván számára azonban nem tért vissza, mivel
sohasem távozott, amint ez korábbi kötetei – most csak
a két legfontosabbat említem –, az 1990-es Levélregény
és az 1997-es Rötúr bizonyítják.
A Kutya Mandovszky hatvannyolc családtörténetének
többsége kerek, önmagában zárt és
„ütôképes” – a legjobbak mellbevágóak.
Ráadásul olvasmányos; ez pedig nem azt jelenti, hogy
sekélyes. Ellenkezôleg. És ami ennél is ritkább:
érzelmeket kavar, noha mi sem áll tôle távolabb,
mint az érzelgés. Olyasmit ír, amin akár sírni
is lehet – néha meg nevetni. Valaha az ilyesmiért olvasták
az irodalmat. Én még ma is ezért olvasom.
Az írások eredendôen a hétvégi melléklet
tárcanovellái, s ezek feladata, hogy olvasót szerezzenek
a lapnak, majd a sorozatos közlés révén meg is
tartsák azokat. A feuilletont, vagyis a tárcát, mely
a múlt században meghódította a világot,
mindig nagy becsben tartották a lapok és az olvasók,
és gyanakvással szemlélte a magas irodalom, alkalmanként
a felszínesség szinonimájaként kezelve. A Kutya
Mandovszky megjelenése kiváló alkalom e gyanakvás
eloszlatására, az elôítélet felülbírálatára.
A magyar irodalom jó néhány klasszikus novellistája
éppen ezen a terepen, éppen ebben a mûfajban alkotta
legemlékezetesebb mûve-
it. Egyebek közt Thury Zoltán. És mindenekelôtt
Hunyady Sándor. Talán ôk lebeghetnek Bächer Iván
szeme elôtt.
A sorozatközlés természetesen buktatókat
is rejt. Nincs dermesztôbb érzés, mint amikor az író-hírlapíró
szorongva szembesül a gonoszul közelgô határidôvel,
majd farkasszemet néz az üres papírral. Ebben a fenyegetett
állapotban sok minden megeshet. Az is, hogy egy történet,
melynek természetes terjedelme mondjuk húsz oldal lenne,
hat flekkre rövidül, mert ennyi a penzum, és az is, hogy
egy másik történet, mely jó esetben háromflekknyire
való, hatra hízik ugyanez okból. Csoda volna, ha ezt
a csapdát Bächer kikerülte volna. Ez a csoda nem történt
meg.
A kötet egészét tekintve az elsô kétharmadban
több a jól elbeszélt történet, az utolsó
harmadban csökken a feszültség. Mintha Bächernek
több, pontosabb, kiérleltebb mondandója volna a múltról,
mint a majdnem-jelenrôl, mely persze egybeesik az egyébként
hosszú életû Romlakyak második nemzedékének
végével: osztályrészük betegség,
magány és halál. – Így van ez, és nincsen
másképp – sóhajtaná el gyakran idézgetett,
tárgyszerûen fatalista szentenciáját anyjuk,
Gojszi, a lipóciai mátriárka, ha még élne,
ha megélte volna gyermekei halálát. De ettôl
megkímélte a sors.
Ha Bächer Iván mércéje valóban valahol
Hunyady Sándor legjobb írásainak magasságában
húzódik, akkor jó úton jár. A Kutya
Mandovszky eddigi pályafutása legjobb könyve, de korántsem
a csúcsa. Még van tartozása – tartozik még
egy, két, öt, tíz vagy ki tudja, hány olyan írással,
amin nem fog az idô. Természetesen – mint végeredményben
minden író – csakis önmagának. Így van
ez. Mert nincsen másképp.
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: holmi@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta