A téma ismerôjének a cím értelmezésre szorul. A Maurras nézeteit, az Action Française ideológiáját elemzô tanulmány ismertetésének kézenfekvô címe a Dreyfus-per és Vichy között lehetne, Ludassy Mária eszmetörténeti munkásságának figyelemmel kísérôi számára pedig talán az, hogy De Maistre-tôl, mondjuk, Céline-ig vagy Drieu La Rochelle-ig. A cím magyarázatát késôbbre halasztom.
Ha valaha opponensi véleményt írnék, akkor ki kellene térnem a „témaválasztás fontosságára”. Ludassy Mária eszmetörténeti ösz-
szegzésének fontosságát az adja, hogy az a francia szélsôjobboldaliság, amely Maurras-val az Action Française-zel jelent meg a politikai színtéren, a kombattáns jobboldaliság elôtörténetének azáltal lett rendkívül fontos része, hogy a modern szélsôjobboldaliság eszmei mûhelye volt. Felületes ismerettel azt mondhatnánk, hogy Franciaországban a szélsôjobboldal saját erôbôl soha nem gyôzött
a baloldal felett, a francia szélsôjobboldali-
ság, eltérve a német, osztrák, magyar, orosz, román, olasz, spanyol szélsôjobboldaliságtól, nem ragadott magával tömegeket, „ordas eszméi” nem váltak tömegmozgalmak ideológiájává, a francia politikai világ marginális jelenségei maradtak, s így nem is érdemlik meg azt a figyelmet, amelyet L. M. szentel nekik. Ennek a lehetséges véleménynek ellenvethetném azt az ad autoritatem érvet, hogy rámutatok: a tömegmozgalmak szervezésére képesnek bizonyult olasz és német szélsôjobboldaliság ideológusai már a húszas években – nyomukban a nácizmus-szerecsenmosdatás-
sal elhíresült rangos nyugatnémet szaktörténész, Ernst Nolte Der Faschismus in seiner Epoche (1960) címû könyvében – rámutattak arra, hogy az Action Française volt az az ideológiai mûhely, amely – talán éppen azért, mert a tömegeket nem tudta magával sodorni – „vegytiszta” formában fejtette ki a tömegmozgalmak számára azt az eszmerendszert, amelyet a tömegmozgalmak tömegideológiáikban felhígítottak.
Ez a szempont felveti, hogy Ludassy könyvének a címe hogyan viszonyul a jobboldali eszmerendszer tömeghatásának problémájához. A történeti vagy klasszikus jakobinizmus erôteljes népi tömegbázissal rendelkezett. Nem fogta át a francia forradalom egész tömegbázisát, sôt annak többségét sem képezte 1793-ban sem, de kétségkívül jelentôs tömegbázisa volt. L. M. helyesen minôsíti „fehér jakobinizmusnak” az Action Française (továbbiakban AF) törekvését, amely a jakobinizmushoz hasonlóan egy kiépítendô diktatúra szekerébe akarta fogni a szociális elégedetlenség tömegeket mozgató ideológiáját. Példaszerûen, a dolog lényegének megfelelô súllyal írja le, hogy Maurras hogyan keresett (és talált!) szövetségest a forradalmi szindikalizmus ideológusának, Georges Sorelnek erôszakimádó antikapitalizmusában. A törekvés valóban „fehér jakobinizmus”, az eredmény azonban elmarad a történeti jakobinusoké mögött. Az AF 1909-es kongresszusán a Maurras-hoz csatlakozott, Proudhon (egyebek mellett antiszemita indulatú) forradalmisága által ihletett sorelista, a jellemzô Georges Valois álnéven író G. Gressen bejelentette a kör szakszervezeti tagozatának, a Cercle Proudhonnak a megalakulását. Az 1945 utáni francia szélsôjobboldal markáns ideológusa, Henry Coston úgy jellemzi ezt a tagozatot, hogy úgy viszonyult az AF-hez, mint
a CGT a kommunista párthoz (Dictionnaire
de la politique française, 1967), a különbség azonban az, hogy a CGT hatalmas szakszervezeti szövetség volt, a Cercle Proudhon viszont lábra nem állt próbálkozás maradt.
Az originális jakobinizmus a Saint Antoine nyomornegyed tömegére támaszkodva, „alulról” ragadta meg a hatalmat és tette azt zsarnoksággá, az olasz fasizmus különítményeivel, tömeget magával sodorva szintén alulról ragadta meg a hatalmat. A francia szélsôjobboldal erre nem volt képes, noha az elôkészítésben oroszlánrésze volt. Az AF nem csupán az elsô nagy ideológiai mûhely volt, hanem keretében jelent meg a rohamosztag. L. M. utal a „királyrikkancsok” szerepére (47.). Fejtegetését indokolt kiegészíteni azzal, hogy a „Camelots du roi” nem csupán aktivisták voltak, akik mozgalmi munkában árulták az AF azonos címû újságját, hanem sportegyesületekben „izompacsirtává” edzett egyetemista úrigyerekek, akik azokkal a szocialista aktivistákkal szemben, akik idôgépük szavára hallgatva követték TGM felhívását, és fel akarták borogatni a royalista standokat, nem csupán meg tudták védeni azokat, de mindjárt laposra is verték a támadókat. A „Camelots du roi”-aktivitás a késôbbrôl ismert dinamika szerint mozgalmi alszervezetté fejlôdött, lapterjesztôi feladatuk teljes körû R-Gárda-tevékenységgé bôvült. Védték az AF-gyûléseket és utcai felvonulásokat a szocialista támadásokkal szemben, majd offenzívába mentek át a szocialista gyûlések és felvonulások ellen. Megjelent a fasiszta paramilitáris alakulat, a különítmény csirája, de a Dreyfus-harcok idején nem volt képes arra, hogy alulról, az utcáról megdöntse a köztársaságot. Ennek elképzelése csupán katonai puccsként, „felülrôl”, a meg nem nyert tömegek kizárásával volt elgondolható. Erre sem került sor, hacsak a rokon nacionalista szervezet, a könyvben is említett Ligue des Patriots gyermeteg puccskísérletét nem vesszük számításba, amely úgy történt, hogy a liga vezére, Paul Déroulède hazaffyas költô a Mars-mezei szemlén zsakettben a díszszázad elé pattant, és elkezdett felolvasni egy felhívást, amely arra szólította fel a nemzet hadseregét, hogy vegye át a hatalmat. Természetesen nem tudta végigolvasni. A francia szélsôjobboldal késôbb sem tudott tömegbázist szerezni. A már említett Valois 1925-ben alakított fasiszta pártocskája megmaradt az AF MIÉP-jének, s ugyanúgy nem állt lábra, mint a Cercle Proudhon. Viszonylag a legnagyobb bázishoz akkor jutott a francia jobboldali radikalizmus, amikor a harmincas évek elején La Rocque kapitány az AF-tôI függetlenül megszervezte a magukat érdemeikhez képest mellôzötteknek érzô veterán frontkatonákból a „Tûzkereszt” mozgalmat. Ez a mozgalom sem tudta megismételni a jórészt szintén hasonló mozgalmi bázisról indult olasz fasizmus sikerét. 1934 drámai februárjában csak egy turbulens tüntetésre futotta; „Marcia su Paris”-ra nem. Az ellenhatásként létrejött Népfront tömegmozgalma pedig hamarosan elsöpörte a „Tûzkereszt”-et. A Népfront-kormánnyal az AF-közeli jobboldal csak a „Cagoule” (csuklya) csúfnéven emlegetett tiszti szervezkedést tudta szembeállítani, azonban ennek is, miként az AF-nek, csak az 1940-es összeomláskor jött el az ideje. A harmincas években egy AF-vonzáskörtôl független próbálkozás hozta létre nem az „integrális nacionalizmus” radikalizálásaként és tömegmozgalommá fejlesztéseként, hanem „echte” német példát követve a Parti Populaire Français-t (PPF), a talajgyökérrôl metszett fran-
cia náci pártot (vezetôk: a francia kommunis-
ta párt második emberébôl renegáttá vált Jacques Doriot és a szocialista pártból szalasztott Marcel Déat – utóbbi a nevezetes Mourir pour Danzig cikk szerzôje). Teljes kudarccal. Ludassy munkája példaszerû eszmetörténeti összegzés. Egyetlen apróságot találtam, amibe egy klasszikus opponens beleköthetne: egy elsô világháborús Maurras-cikk egy kifejezé-
sét holocaustnak fordítja. (61.) Ebbe bele lehet(ne) kötni már azzal is, hogy szabad-e magyarra idegen szóval fordítani, s persze azzal, hogy a holocaust kifejezést Maurras még nem ismerhette. A könyvhöz is méltatlan volna, ha a recenzens rekapitulálni igyekezne azt a rekapitulációt, amelyet L. M. Maurras elméletén elvégez. Értelme csak annak van, ha még erôsebben aláhúzza az összegzés aktuális vonatkozásait, ha latenciákat manifesztál, és ha megkísérel néhány könyvben mondottat továbbgondolni. Az elsô lehetôséget illetôen
a legfontosabb aktuális vonatkozás, hogy az ízig-vérig etatista Maurras a jóléti állam etatizmusát egyértelmûen elítéli. A hatalmi állam alapjáról elveti a szociálisan gondoskodó államot. A hatalmi állam, az „állam” par excellence attribútumai: hadügy, külügy – azaz a politika, mint olyan. Ezt az elvet foglalja össze Maurras L. M. által jelentôségének megfelelôen tárgyalt, minden vonatkozásában körüljárt doktrínája: „politique d’abord”: a „politika mindenekelôtt”. Maurras az államnak más feladatokat ad: „[az állam] kórházgondnok lesz és iskolamester, a szépmûvészetek megrendelôje és gyufagyártó, dohánykereskedô és közlekedésszervezô. A demokratikus állam univerzális kenyérszállító és pénzváltó” – idézi L. M. saját fordításában. (60.) Elôttünk áll a jóléti állam karikatúrája, évtizedekkel azelôtt, hogy megvalósult volna. Sie-
tek hozzátenni az archaikus ellenpéldát: Bismarck, amikor annyira félt az 1876-os vasércbehozatali vámra reagáló szocialista fogyasztói elégedetlenségtôl, hogy a hírhedt szocialista törvénnyel betiltotta a szakszervezeteket és a szociáldemokrata pártot 1878-ban, azzal ellensúlyozta a munkásság számára a szakszervezeti érdekvédelem elvesztését, hogy létrehozta a világon elôször a kötelezô, állami, három pilléren (munkavállalói részesedés, munkaadói részesedés, állami részesedés) álló társadalombiztosítást, a majdani jóléti állam alapintézményét. Ezt látja Maurras abban, hogy az állam „kórházgondnok” lesz. Ludassy
az idézet folytatásában kiemeli a jóléti állam ma aktuális problémáját: azon túl, hogy már Maurras is azt hangoztatja, hogy a jóléti állam pazarló, az elôbbi idézethez ez csatlakozik: „[A demokratikus állam] elveszi a kenyeret és a bort a gazdag raktárából és pincéjébôl, hogy elossza azt, és ha már kifosztván minden gazdagot, nem talál több elosztani való gazdagságot, a nyomort fogja adminisztrálni, és az éhínség elnöke lesz.” (Uo.) – Továbbá: „Aki demokráciát mond, az a fogyasztást támogató kormányzatot mond, az minden szabadságok legsterilebb formáját, az individuális fogyasztás botor pazarlásának szabadságát igenli.” (AF, 1913. ápr. 18.) Íme a jóléti állam anyagi alapjának, a demokratikus jövedelemredisztribúciónak jobboldali radikális bírálata. A kérdés a Maurras-cikk megírásának idején már aktualitást nyert. A francia baloldal fô követe-
lése a progresszív adó volt. Azonban a radikális párti, „dreyfusard” Waldeck-Rousseau-kormány sem meri bevezetni. A mai jólétiállam-kritika szembeállítja a közszolgáltatásokban megnyilvánuló „közösségi fogyasztást” az egyéni fogyasztással. A szocialista jóléti állam olcsó villamost adott a proletároknak (Vörös Bécs a húszas években), a náci jólétiállam-karikatúra Volkswagent adott kispolgárainak. Maurras számára a jóléti állam még azonos a fogyasztói társadalommal. Az AF is elismer állami gondoskodást. Ez az uralkodó által adományozott elôjogok és „szabadságok” (mentességek) formájában történik. A jólét emberi jogon jár mindenkinek egyformán, a privilégium az arra méltóknak érdemeik arányában.
Fontos aktuális utalás, amely felidé
zi, hogy Maurras is (mint – hogy csak az m betûsöknél és magyaroknál maradjunk – Milotay, Magyary Zoltán) a moszkvai perek utáni sztálinizmust elismeri ízlése szerint való nemzeti rémuralomnak. (93.)
Latenciákat aktualizálva: Maurras „fehér jakobinus” vonása a jobboldaliság radikalizálásának törekvése. Innen a „konzervatív forradalom” formula. Az 1945 utáni német szalonneonácizmus magának vindikálja a kifejezés eredetét, s azt feltételezi, hogy legjelentôsebb ideológusától, Armin Mohlertôl származik, aki 1950-ben adta ki Konservative Revolution
címû, kétségkívül invenciózus és jelentôs könyvét. Mások rámutatnak, hogy a kifejezés Maurras második legfontosabb elôfutáránál (az elsô De Maistre), Edouard Drumont-nál már megjelenik. Ez azonban nem változtat azon, hogy a „konzervatív forradalom” valóban a „fehér jakobinizmus” adekvát jelszava.
Latensen benne van L. M. összegzésében, de manifeszt módon nem tér ki rá, az, hogy Maurras „integrális nacionalizmusának” két jobboldali eszmei hagyomány volt a forrása, két hagyomány, amely nem harmonizált maradéktalanul. Az egyik természetesen De Maistre (és Bonald is). A „hóhér” eszményítôje elméleti munkásságában az abszolutizmust idealizálta. Végsô ihletôje Hobbes volt. Számára az ellenpozíció Rousseau tézise az ember természetes jóságáról. Saját tézise Hobbest is követve az, hogy az ember természeténél fogva vad, s vadságát az Uralom hivatott megzabolázni. A nép annál alkalmasabb a civilizációra, minél jobban elnyomják. A szabadság vad indulatainak enged utat. A lelki elnyomást az egyház hajtja végre, a fizikait a hóhér. Ezért szól De Maistre két fômûve a pápáról és a hóhérról. A másik ihletô a nem csupán eszmékben megfogalmazott, hanem valóságos politikai mozgalomban megjelenô royalizmusnak földbirtokosi hagyománya, ideológiaként a szerves fejlôdést historizáló eszméje. Ez a mozgalom a forradalom alatti strasbourgi ellenforradalmi központra, az ott megfogalmazott eszmékre megy vissza (fô ideológus Antoine Rivarol – Burke eszmetársa és levelezôpartnere). De Maistre XIV. Lajost tekintette történeti ôsének, a Strasbourgban összegyûltek nagy része bizonnyal a Fronde-ot. A perfekt önkényuralom adekvát politikai modellje az abszolutizmus, a nemesi hagyomány eszménye a regionális sokféleség, amelyet az abszolutizmus centralizált közigazgatása uniformizált. Az egyház sem ôriz maradéktalanul jó emlékeket a Bourbonok gallikán államegyházi törekvéseirôl és a jezsuita társaság XVIII. századi feloszlatásáról, ugyanakkor nem vágyja vissza az udvaronc jezsuita Tartuffe szerepét sem. Az AF nemzeti katolicizmusa szintézisként kiköveteli a Szentszéktôl Jeanne d’Arc rehabilitációját s mindjárt szentté avatását. A neoroyalizmus normatív korszaka távoli múltba tolódik: IX. Szent Lajos XIII. százada minôsül azzá. A szintézis elvi alapja azonban az, hogy a lényeget jelentô követelmény: a parancson és engedelmességen alapuló rend és az egyenlôtlenséget jelentô hierarchia egyformán következik a parancsuralmi tagoltságból és az organicista funkcionális tagoltságból.
Maurras és az AF nacionalizmusa sem kiegyensúlyozott belsôleg. Ahogyan a XX. század elejére a vallási ellentétet a hit és a hitetlenség ellentéte jelenti, s ez kiszorítja az egyes vallások közötti felekezeti ellentétet, úgy kézenfekvô volna, hogy a nemzeti probléma is redukálódjon a kollektivista nacionalizmus és az individualista demokratizmus elvi ellentétére, s az kiszorítsa a nemzetek közötti ellentétet. A szocialista kollektivizmus, legalábbis annak demokratikus vonala (Maurras számára Jaurès és Guesde) érdekkollektivizmus, az egyes egyének jólétének kivívására történt szövetkezés szemben a nacionalista kollektivizmussal, amely az organikus társadalom érzelmi összetartozásának emocionálisan átélt tudatosítása. Ebbôl az következne, hogy az integracionalista nacionalizmusnak egyfajta nacionalista internacionalizmust kellene jelentenie, amelynek jegyében minden ország nacionalistái egy oldalon érzik magukat a demokratákkal szemben, akik az egyén embe-
ri jogainak tudatára ébresztésével minde-
nütt bomlasztják a nemzeti közösséget. Ez a tendencia kezdettôl végig jelen van Maurras ideológiájában. A német nemzeti sajátosságok és a német nemzeti hivatás eszmei megfogalmazója, Fichte elfogadott számára ezen az alapon, jóllehet a Reden an die deutsche Nation szerzôje ezeket a nemzeti sajátosságokat éppen az inferiorisnak nyilvánított francia sajátosságok, a német hivatást a francia nemzeti érdekek ellenében fogalmazta meg, míg a fô mumus Kant, aki az emberi egylényegûség és az ebbôl következô egyenrangúság eszméit helyezte filozófiai alapra. Mégsem mondhat le az egyes államok közötti ellentétet megfogalmazó szokványos nacionalizmusról. Az elsôsorban német-, másodsorban angolellenesség ugyanolyan szervezô elve az AF-nacionalizmusnak, mint a demokráciaellenesség. Magyarázatként kezdetnek intézzük el azzal a lapossággal, hogy nem mondhatott le a nacionalizmus tömegmozgósító erejérôl. Ilyen mozgósítóereje pedig csak a konkrét más nép ellen irányuló nemzeti elôítéletnek van, a steril elvi nacionalizmusnak ilyen hatása nincs. Maurras azzal hidalja át az ellentétet, hogy a konkrét nemzeti ellenfélnek, a németségnek tulajdonítja a destruktív eszmék történeti létrehozását. A reformáció hirdeti meg a hierarchiára épült katolicizmussal szemben az ember személyes, tehát nem kizárólag az egyház által közvetített kapcsolatát Istennel, szemben az egyház tanítói hatalmával (szekularizált formája a párt monopóliuma a marxizmus értelmezésére) az egyén jogát a Biblia szabad magyarázatára. Ez az individualizmus világiasodik az Emberi Jogok eszméjében (az angolszászok hozzájárulása a liberális elfajzáshoz), s helyezôdik érzelmi alapra a német romantika által. A métely a protestánssá németesedett francia svájciakon keresztül szivárog be Franciaországba. A két démon, a két szörnyû svájci: Voltaire és Rousseau. A konklúziót hazai szerzôktôl (említsük csak Szabó Dezsôt, aki nézeteit nem német forrásokból merítette, hanem az L. M. által tárgyalt szerzôktôl: Maurras-tól, Barrès-tôl, Soreltôl) ismerjük: a liberális-demokratikus-marxista individualizmus álegyetemesség, valójában ártó népek – a németekhez itt társulnak a zsidók – népi sajátossága objektiválódik pszeudouniverzalizmussá. Komplikált magyarázat, voltaképp a romantikából eredô „szellemtörténeti” szemlélet nyakatekertségben való tetszelgése tobzódik benne. Nem válhat olyan ideológiává, amely „behatolva a tömegekbe anyagi erôvé válik”. A reális szintézist valóságos politikai probléma teremti meg.
Ebbôl a szempontból tovább kell gondolnunk a problémát. A XIX. század utolsó harmadában világgazdasági korszakváltás zajlik le. A szabadkereskedelem nagyjából 1830– 1870 közöttre tehetô idôszakát felváltja a vámvédelem korszaka. Új keletû etatizmus és nacionalizmus forrása lesz, hogy a fô cél az idegen vámterületre irányuló export elômozdítása. A hazafiság tartalma immár nem a felszabadulás az idegen uralom alól vagy az összefüggô területen lakó egy nyelvet beszélôk egy államba egyesítése, hanem – Engels-paródiában kifejezve – a hazai termék védelme az idegen termék ellen. Az idegen vámhatár nemcsak versenytárs nélküli termékkel (német anilinfesték) és költség- s ezáltal árcsökkentô kulibérrel (erre kell a gyarmat) törhetô át, hanem katonai erôvel is. Nem feltétlenül mindjárt háborúval, elég lehet a katonai nyomás is. Elkezdôdik a fegyverkezés, vele szervezôelvként és ideológiaként a modern militarizmus. A nemzeti eszme felszabadító hazafiságból hódító nacionalizmus lesz (Bernhard von Bülow: Platz an der Sonne). A belpolitikában pedig kiformálódik egy új arcú etatizmus: középpontba kerül a vámrendszer, tehát erôsödik az állam befolyása a gazdaságra. A hadsereg állami ügy és az a hozzá szükséges megnövelt költségvetés. Az új etatizmus nem áll össze még (majd csak a fasizmusban) konzisztens politikai modellé, rátelepül az államcsökkentô liberális modellre, és fokozatosan tért nyer vele szemben. Az új nacionalizmus alapvetô tartalma a más államokkal szembeni pozíció erôsítése, befelé pedig szervezôerôként hat. Az új modell ideológiai formában jelenik meg egy margón maradt politikai mozgalom keretében, amely erôszakkal hatalomra akarja juttatni. Ez az integrális nacionalizmus és az AF. Ez oldja fel az életben a kétféle nacionalizmus ellentétét, és ezzel az elméletben is összebékíti ôket. L. M. kimunkálja és elemzi az idevágó koncepciót. Az osztályharc nacionalista átértelmezésérôl van szó. Munkaadó és munkavállaló érdekharca átfunkcionálódik a hazai termék és az idegen termék érdekharcává. A wilhelminus Németországban a hazai ter- mék exponálását a „nemzeti munka megbecsülésének” nevezik – jelszóként kifejezve, hogy az export növelésében a munkásság is érdekelt. Az AF integrális nacionalizmusát Olaszországban viszik át az életbe. Az 1911-ben alakult integrális nacionalista párt, a Partito Nazionale vezetôi: Corradini és Federzoni nyíltan vallják magukat Maurras követôinek. Ennek a pártnak ideológiája, hogy az osztályharc nem társadalmi osztályok, hanem államok között folyik. Vannak „fiatal népek” (azokról van szó, amelyek Lenin szerint késôn szálltak be a világ újrafelosztásáért folyó versenybe), és vannak „elöregedett népek”. Le az emberi jogokkal, éljen A fiatal népek joga. Ez már egy német szerzô könyvének a címe. Moeller van den Bruck afféle weimari Szabó Dezsônek tekinthetô. A „gondolat” elindult hódító útjára. De nemcsak az eszme hódít. A Partito Nazionale csak nyílt és radikális képviselôje egy kolonialista törekvésnek, amely állami politikává válik, és ennek eredményeként 1911-ben Olaszország elfoglalja a felbomló Török Birodalomtól Líbiát, és gyarmatává teszi. Ha a hazai termék exportálása össznemzeti érdek, akkor az egyes termékek elôállítóinak is közös az érdekük. Nem munkaadó és munkavállaló, hanem termelô ágazatok érdeke ütközik. Erre az elvre kell átépíteni az érdekvédelmi rendszert. Ez a Maurras által is hirdetett korporatív eszme lényege. Maurras a problémát historizálja, és visszavezeti a céhek világába, politikai modellt majd Mussolini csinál belôle.
Továbbgondolásra érdemes mindaz, amit L. M. Maurras és az AF antiszemitizmusáról ír. A már Drumont-nál jelentkezett francia antiszemitizmus nem tartalmaz a német és a monarchiabeli antiszemitizmushoz képest nóvumot. A zsidó itt is lényegében a termelési szférával szembeállítható pénztôke („mobil tôke”, 73. o.) megszemélyesítôje. Annak a tôkésnek fantomizált képe, aki akkor is a haszonelvet követi, amikor az összeütközésbe kerül az államérdekkel. Az érthetô, hogy a Dreyfus-ügy antiszemita indulatot váltott ki a kolonialista és militarista nacionalizmus híveibôl. Különös viszont, hogy Drumont a zsidó polgárság elleni hangulatkeltésbôl olyasféle hatást várt, mint amilyet Németországban Stöcker udvari lelkész antiszemita pártja elért. Franciaországban a zsidóság nem részesedett olyan mértékben a burzsoá pozíciókban, mint a német államokban. Rothschild nem jelentette úgy a francia bankvilágot, ahogyan a bécsi Rothschild a monarchiabelit. A francia kispolgártól idegen volt a romantikus antikapitalizmus, a kapitalizmus szervült a francia társadalom életében. Az önálló francia kisegzisztenciák jövedelmüket államkölcsönkötvények járadékával egészítették ki. Ebben az esetben ugyan az állam tekintélye volt a kötvény értékállóságának a garanciája, azonban az államkötvény nem különbözött lényegileg a magánbankok által kibocsátott életjáradék-kötvényektôl, ami a nyugdíjat helyettesítette. A francia kisember számára a bank nem azt jelentette, mint a magyar paraszt számára. Kevésbé tudott a francia szélsôjobb antiszemitizmussal tömegeket mozgósítani.
Az eszmetörténeti összefoglalás eltekint a történelmi folyamatba való beágyazástól. Arról sem esik szó, hogy Maurras milyen társadalmi környezetbôl származott. AF-beli harcostársairól sem esik szó. Sem Maurice Pujot-ról, sem Léon Daudet-rôl, a Tarasconi Tartarin megalkotójának fiáról. Arról sem történik említés, hogy mûveinek kései kiadója, Pierre Gaxotte történészprofesszor korai idôktôl kezdve az AF harcos aktivistája volt, hasonlóan a Magyarországon ismertté vált és fordított Jacques Bainville-hez. A történész azzal járulhat hozzá a mû érdeméhez méltó módon ismertetéséhez, hogy megkíséreli felvázolni azt a politikai folyamatot, amelyben az eszmetörténetileg ismertetett mû született. Elértem ismertetésem címének magyarázatához. Maurras ideológiájának keletkezéstörténete a Commune leveréséig nyúlik vissza. 1871–1875 között Franciaország olyan ellenforradalmi kurzust élt át, amilyen a magyar fehér kurzushoz hasonlítható. A francia „kurzust” Ordre Moralnak nevezték. MacMahon elnök kryptoroyalista rezsimje a politikai katolicizmusra támaszkodott. Franciaországban IX. Pius pápa „Syllabus”-ának és a pápai csalhatatlanság világbotrányt jelentô kanonizálása által nevezetessé vált 1870-es elsô Vatikáni Zsinatnak a vonala uralkodott. A „kurzus” a Commune megtorlásaként Párizs nyakába rakta a förtelmes Sacré Coeur-székesegyházat. A szakszervezeteket betiltották, amiért Franciaország azzal fizetett, hogy a francia szocializmus az ország civilizációs szintjével összhangban nem levô módon nem az angol munkáspárt reformizmusához hasonló koncepcióban, hanem a forradalmi szindikalizmusban fogalmazta meg a munkásköveteléseket, és az elsô világháború után a francia szakszervezetek a kommunista párthoz csatlakoztak, és ezzel az ellenforradalom büntetéséül Franciaország késôbb megkapta Thorez elvtárs monstruózus kommunista pártját. 1872-ben Franciaország úgy úszta meg a monarchia visszaállítását, hogy a jobboldal az államformáról történt parlamenti szavazáskor megosztott volt. A mérsékelt politikai katolicizmus és a mérsékelt royalizmus Lajos Fülöp „polgárkirályságában” gondolkodott. A politikai katolicizmus mérsékeltebb vonala volt a MacMahon kurzus, az Ordre Moral ideológiai alapja. Montalembert liberális katolicizmusának a folytatása. Azé a szerzôé, akinek Eötvös Józsefet atyja már fiatalon bemutatta, s akinek nézeteire a magyar liberalizmus klasz-
szikusa mindig éberen figyelt. Az adott francia helyzetben ez a mérsékelt katolicizmus és royalizmus is ellenforradalmi kurzust jelentett. A monarchia azért nem tudott az államformáról tartott parlamenti szavazáson gyôzni, mert a Syllabus-vonalat mindenáron erôltetô intranzigens katolicizmus és a reá támaszkodó royalista irány nem tudott közös platformra helyezkedni a mérsékelt royalistákkal a majdani királyság jellegét tekintve. Az ellentét a szimbolikus politikai térben jelent meg. Abban a kérdésben, hogy mi legyen a visszaállítandó királyság zászlaja. A Bourbon-párt trónkövetelôje, aki Chambord grófjának nevezte magát, és V. Henrik néven akart király lenni, ragaszkodott ahhoz, hogy az állami zászló a Bourbon-ház liliomos zászlaja legyen, míg az „orléans-iak” beletörôdtek volna a forradalmi trikolórba. Már akkor Franciaországban is sok múlt azon, hogy „koronás címer” vagy „Kossuth-címer”. A megosztott ellenforradalmi táborral szemben gyôzött a köztársaság. Az Ordre Moralra a demokratikus visszahatás 1879-ben a republikánus Jules Grévy köztársasági elnökké választása volt. A nyolcvanas években Grévy tábora lefolytatta az elsô kultúrharcot, amelynek során a szekularista tábor a falvakban kiépítette az addig monopolhelyzetben levô egyházi iskolákkal szemben a világi elemi iskolák hálózatát. A parasztság szívét a világi iskola nyerte meg. Ezzel a klérus kiszorult a francia faluból, s a jobboldal végérvényesen elvesztette népi tömegbázisát. A francia parasztság ettôl kezdve politikai képviselôjének a faluban a világi tanítót tekintette, szemben a plébánossal. A francia politikai mezôben az elsô kultúrharctól Mitterrand elnökségéig a baloldal-jobboldal közötti frontvonal nem a szocializmus-kapitalizmus táborai, hanem a klerikalizmus-szekularizmus között húzódott. Franciaországban ezért ebben a hosszú idôszakban széles polgári baloldal társult a szocialista baloldallal a kasztosodott nagyburzsoázia tábora ellen, amely az integralista katolicizmusban és a Maurras-féle arisztokrata arculatú integralista nacionalizmusban határozta meg politikai identitását. A szekularista gyôzelem után a montalembertiánus, az új helyzettel is kompromisszumot keresô politikai katolicizmus a Sillon folyóirat körében szervezôdött újra, erre való reakcióként pedig az intranzigens katolikus-royalista irányzat is megkísérelt újraszervezôdni. Erre azonban csak újabb baloldali támadások ellenhatásaként került sor. 1892-ben a francia szocialista-radikális köztársasági baloldal kirobbantotta a Panama-csatorna Társaság korrupciós botrányát, és ezt a kolonializmus és a militarizmus elleni általános kampánnyá szélesítette. Erre volt válasz a jobboldal részérôl, hogy a szoldateszka egy felfújt és koncepciós üggyé manipulált kémkedési üggyel akart „veszélyben a haza, veszélyben a hadsereg” hangulatot dramatizálni. Egy nemzetközi arisztokrata eredetû tiszt, Esterházy százados (!) kártyaadósságokba keveredve hadititkokat adott el a német követségnek. A hadvezetés az ügyet Alfred Dreyfus kapitány, egy német nevû elzászi zsidó vezérkari tiszt nyakába varrta. Megszületett a modern történelem elsô koncepciós pere. A koncepció „üzenete” az volt, hogy a hadsereget a külsô ellenség belülrôl bomlasztja, beépülve a hadvezetés szívébe, a vezérkarba. Ennek a bomlasztásnak a hordozója azonban nem lehet a klerikális-royalista kaszt valamely tagja. A szoldateszka kasztba nem hatolhat be az ellenség. A bomlasztást a német ellenség a német nevû zsidókon keresztül végzi, rajtuk keresztül épül be a hadvezetésbe. A francia baloldal erôteljesen visszaütött. Keresztülvitte Dreyfus perújrafelvételét és rehabilitációját. Sor került a második kultúrharcra (az ezt Párizsban megélô Ady meghatározó politikai élménye volt), amelynek során szétválasztották az egyházat és az államot, és a szerzetesrendeket civil szervezetekké nyilvánítva az egyleti törvény hatálya alá rendelték. Waldeck-Rousseau elnökletével a radikális párt került kormányra, és a kormányban szocialista miniszter is helyet kapott Millerand személyében. Minderre reagált a jobboldal Maurras fellépésével és az AF megalakulásával. Ezt a vereséget a francia jobboldal mindmáig nem heverte ki.
Érdeklôdve várom Ludassy Mária nagy jelentôségû sorozatának folytatását. De Maistre és Maurras után a francia szalonnácizmus szellemi mûhelyének, a Je suis partout hetilap körének, Brasillach, Drieu La Rochelle Rebatet nézetrendszerének hasonló szellemû feldolgozását.

Kérjük, küldje el véleményét címünkre: holmi@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta