MÓRICZ, MÁRAI

Mivel a hatvanas évek elején
egyházi iskolában maturáltam,
színjeles bizonyítványom s hibátlan
felvételi vizsgám ellenére két évig építôipari
technikusként voltam kénytelen
tevékenykedni, míg végre
bejutottam a mûszaki egyetemre.
Szocialista purgatóriumom egy
nagyvállalat meglehetôsen
leszakadt telephelye lett; itt munkálkodott
P. Imre mûvezetô is;
szótlan és sótlan öregúr.
Hosszú hónapoknak kellett eltelni, míg
egyszer – ki tudja már, miért? – véletlenül szóba
elegyedtünk; kiderült,
korántsem az a morózus alak, akinek
néztem; az ô pályájának is
kényszerállomása csak e nemszeretem hely, s
hozzám hasonlóan ô is jó jönyvek forgatásával
múlatja idejét. Mikor pedig
kiderült, hogy fiatal korom ellenére ismerem,
értem, sôt érzem Márait, aki neki nagy kedvence
(történt ez, mikor a távollétével tüntetôt a könyvespolcok
hátsó sorában volt ajánlatos tartani),
meghívott magához, vegyek részt én is
kétheti szokásos baráti
összejövetelein;
így lettem a Gy. úti lakótelep
egyik panellakásában a
P. irodalmi szalon állandó vendége.

Történt egyszer
– ekkor, hogy úgy mondjam, már
törzsvendégnek számítottam –,
hogy feltûnt egy igen rokonszenves,
vibrálóan szellemes nôszemély, akinek
– az ember rögtön észreveszi az ilyesmit –
én sem voltam egészen közömbös, egybôl
beszédbe bocsátkoztunk. Mégpedig
Móricz Zsigmondról, pontosabban
Az Isten háta mögöttrôl, melyet
mindketten akkoriban olvastunk, értô ítészként
abban állapodtunk meg, hogy felülmúlhatatlan, s
hogy tán a század legjobb magyar regénye.
E véleményünknek a házigazda is, ki
mint kotlóstyúk csibéi közt, járkált
vendégtôl vendégig, hallója volt – egybôl
ellentmondásra ingerelte; neki – mint
kifejtette – Móricz túl plebejus,
nem oly könnyed és elegáns,
mint – kell-e mondani, ki? – no igen:
Márai.

S ekkor elárultam mesteremet.
Mert az egész társaságot szép lassan
lázba hozó vita során én bizony
Móriczra voksoltam, utólag nemigen
tudnám eldönteni, saját meggyôzôdésem avagy
gracilis, de amúgy igen hatásosan
hadakozó partnerem hatására-e.
Aznap este, vagyis inkább
éjszaka én nem mást,
ôt kísértem haza, s miközben
sétáltunk, azt kívántam,
bárcsak megállna az idô.

Igen, az idô.

Nem sokkal ez esemény elôtt láttam egy kosztümös
filmet Alain Delonnal; gáncs nélküli
lovagot játszott benne, ki legényes jókedvében
kardjával kettészel egy égô gyertyát.
Oly sebes volt a mozdulat (trükk, persze),
hogy elôször úgy tûnt,
célt tévesztett, s csak
mikor odalépett és megpöckölte,
derült ki, hogy mégsem; a gyertya felsô fele
a vágás mentén lecsúszott az alsóról s
melléesve égett tovább.
Ott és akkor
én is valami ilyesfélét szerettem volna
kicsikarni a sorstól,
nem gyertyával persze, hanem az idôvel.
Itt ez a nô, egymásnak vagyunk kitalálva, éles eszû,
szellemes és bájos, ragyogóan
megértjük egymást, nevet a szeme,
ha csak rám néz, s rögtön rohannék,
ha felhívna magához…
miért nem lehet hát
ezt a kurva idôt – szinte csikorgott bele a fogam! –
egy huszáros vágással elhasítani, aztán az
egyik felét ötven évvel odább tolni…
ennyivel volt ugyanis idôsebb nálam.

A kapu elôtt elbúcsúztunk, soha
be nem teljesülô vágyaink halovány
árnyaként megpróbáltam kezet
csókolni neki, nem hagyta; utólag
belátom: igaza volt,
nem akarta pótlékkal beérni.
Huzakodtunk egy darabig aszott
karja fölött, aztán
a helyzet tragikomikus mivoltát
belátva zavartan elbúcsúztunk,
azóta se láttam.
S most már, ha akarnám, se lenne
értelme megkeresni. (P. Imre is már régen halott.) De
nem is ez a baj. Hanem hogy
maholnap én leszek annyi idôs, mint
ô volt akkor, s a
gyönyörû, élénk eszû és szellemes
lányok, kikkel különféle helyeken (többek között
irodalmi szalonokban is) akadtam össze, s kikkel eddig
többnyire testileg is megpecsételtük
lelki összetartozásunkat, eztán – komoly
beszélgetésekbe merülve ugyan, de – sétálgatnak csak velem,
mondanak sok okosat… közben
eszükbe sem jut, hogy átlépjék
küszöbömet.

Borzalmas lesz így, sivár és kibírhatatlan.
A helyzet, mit
rettegve várok.

De (Kavafisszal kérdve):
mikor jönnek már a barbárok?

Kérjük, küldje el véleményét címünkre: holmi@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta