Megnôsültem, de fogalmam sincs, miért, és most már valószínûleg sohasem fogom megtudni, valami furcsa bizonytalansággal a család eszméjét próbáltam szembeállítani, és nem jöttem rá, hogy ezáltal más biztonságok halnak meg, s ha élesen akarnék fogalmazni, azt is mondhatnám, halnak ki, mindegy már, most tehát családos ember vagyok, egy családos író, egy családos magányos tehát, egy folyton egyedüllétre vágyó ember egy kör közepén. Persze ez sem ilyen egyszerû, hiszen részben éppen azért a biztonságért nôsültem meg, amit egy rendes család nyújthat, egy olyan család, amilyenben nekem sohasem volt részem, ludas vagyok tehát a dologban, mert azt képzeltem, az összetartozás megóv valamitôl, és ez így is van, most, hogy a feleségem mindennap megteríti az asztalt, mindennap levessel és második fogással vár, a kenyeret egy úgynevezett kenyerestálban teszi elém, s reggelinél meg vacsoránál a kolbászt, sajtot, kaisert, párizsit, szalámit egy tányérból csipegethetem, most, mikor odabújhatok valakihez éjszaka, és érzem, hogy az a valaki szeret, nagyon szeret, semmiért nem adná, hogy velem lehet, néha úgy átölel, hogy megroppan a gerincem, szóval ilyenkor határozottan jól érzem magam. Nálunk sohasem volt ilyesmi, anyám és apám kapcsolatában a szeretet jeleit csak nagyon ritkán vettem észre, hiszen mégsem gondolhatom egy szétment arcú, síró nôrôl, sem egy üvöltözô férfiról, hogy ôk a szeretet megtestesítôi, vagy hogy bennük éppen a szeretet jutott a csúcsra, nem, ezt semmiképpen sem gondolhattam, pedig nagyon vágytam rá, hogy ezt gondolhassam, de ekkorát nem lehetett hazudni. Olykor az ember érzi, ekkorát mégsem hazudhat, talán én is ezért írom ezeket a naplójegyzeteket, mert ekkorát mégsem hazudhatok, ezzel leginkább saját magamat vezetném félre, egy író, aki hazudik magának, már csak éppen ez hiányzik, egy dilettáns, aki azt hiszi magáról, hogy profi, és közben a sebeit nyalogatja.
Hazudnék?
Kétségtelenül hazudok a feleségemnek, amikor azt mondom neki, szeretlek. Szeretem persze, a magam önzô módján. Szeretem, mert megfôzi a kávémat, kitölti, elkavarja a cukrot, kistányérra teszi a csészét, aztán kihozza nekem. Lehet, hogy ennyi az egész? Akárhogy forgatom, végül is ennyiben foglalható össze. Sohasem értette, és attól félek, sohasem fogja megérteni, hogy miért írok, miért fontos nekem ez vagy az, miért érzem néha, hogy másvalaki ír helyettem, aztán miért érzem úgy, hogy ezek a másvalaki által írt írásaim a legjobbak, miért vagyok olykor túlérzékeny, illetve mindig, csak legtöbbször elrejtem magam, nem mutatom meg a fájdalmamat, inkább hallgatok, inkább elbújok valaki mögé, akinek jó a humora, sok történetet tud, szarkalábak vannak a szeme alatt, ha mosolyog, és egyáltalán, nagyon jó fej. De én nem vagyok jó fej, pocsék a humorérzékem, egyetlen történetet sem tudok, nem mosolygok, és nincsenek szarkalábak a szemem alatt. Néha valósággal gyûlölöm ezt a tagot, aki ilyen könnyedén rátelepedett az életemre, elfogadtatta magát a többi emberrel, és most már tehetek akármit, magyarázhatnék napestig, ordíthatnék szemforgatva, mindenki azt hinné, hogy hülyéskedem, voltaképp semmi bajom, ismét milyen jót nevettünk együtt. Pedig én szorongok, ha nevetnek a poénjaimon, nem tudok fölszabadultan velük nevetni, mert azt nézem, ki mit csinál, ki hogyan nevet, ki melyik poénomon nevet, ki nevet gúnyból, és ki igazán, ki az, akivel tudnék nevetni, és ki az, akivel többet is el tudnék képzelni, mint hogy együtt nevessünk...
Na igen, és most jönnek a nôk. Mert természetesen a fiúkat is figyelem, és volt néhány nagyon jó barátom közöttük, illetve most is van, de mostanra már csak egyetlenegy maradt, a többitôl elszakadtam, igaz, ez az egy minden pénzt megér, a többiek viszont sohasem kerültek annyira közel hozzám, inkább jó ismerôseim vagy mestereim, mert persze idôsebb emberek is vannak köztük, és velük szemben még túl nagy a tisztelet, meg valószínûleg bennük is mûködik valamiféle feszélyezettség, nem tudnak fölengedni, nem tudják fölajánlani, hogy tegezôdjünk, és hogy lenne az ember annak a barátja, akit még csak tegezni sem mer.
Mégsem jönnek a nôk, elôbb egy férfi jön, egy férfi, aki a fônököm volt a kiadónál, ahol a napilap elôtt dolgoztam, már úgy értem, a közvetlen fônököm, mert a másik, a közvetett, a legnagyobb, akitôl minden függött, hát az egy borzalmas nagy fasz volt, nem is lehet másképp nevezni, egy kisstílû szélhámos, aki azt hitte, hogy ô a világ közepe, ráadásul úgynevezett nagy családból származott, egy olyan családból, amely Erdély egyik nagy családjának számított, kulturális értelemben természetesen, és ez volt a legszörnyûbb az egészben, hogy mindenkit ismert, és mindenki ismerte ôt, a legtöbben persze tudták, hogy ez egy sötét gazember, akinek még a szeme sem áll jól, az agya is teljesen be van borulva, a lelkérôl nem is érdemes szót ejteni, csupán a ragyái világítanak, s aki ezt a férfit, az egyik legjobb barátomat, ezerszer sértette vérig, mert tényleg egy hatalmas fasz volt. Megsértett engem is többször, de én valahogy olyan vagyok, hogy lerázom magamról az ilyen aljas disznókat, mert úgy gondolom, meg sem érdemlik, hogy megsértôdjek rajtuk vagy miattuk, de ez a férfi, az én közvetlen fônököm, olyan büszke vagyok rá, hogy csak így nevezem, mintha azt mondanám, az angol király pincére voltam, úgy mondom azt, hogy ennek az embernek a kollégája, beosztottja és végül barátja lehettem, mert eddigi életem minden barátja között tôle tanultam a legtöbbet, ô adta a legtöbb szeretetet, ha a szeretet mellé szabad egyáltalán ilyen szavakat társítani, vagy csak egyszerûen annyit kellene mondanom, amit ô adott, az igazán és mélységesen szeretet volt, nem romlott kedvesség vagy penészes sznobéria, nem, ô igazán szeretett, annyira, hogy nem várt cserébe semmit, sem biztonságot, sem egyebet, vagy ha egy pillanatra eszébe jutott, hogy mi mindent adott, akkor rögtön elszégyellte magát. Tisztában volt vele, hogy az ilyen jellegû kapcsolatokban nem szabad hálára vagy egyéb ilyesmire várni, elvárni meg éppen semmit nem lehet, nem szabad, ez a tudás látszott a tekintetén, látszott minden mozdulatán, beleivódott a gesztusaiba, a ráncokba aszott karvalyszerû arcán, abba a dudorba, melyet a homlokán viselt, szóval mindenébe, tényleg mindenébe, azelôtt sem, azóta sem láttam senkit, aki ennyire egyértelmûen és kétségtelenül ember lett volna, a szó minden romantikájával, mert persze elvei is voltak, talán ezért nem lehetett író, az elvei miatt, egy írónak nem lehetnek elvei, nem törôdhet azzal, hogy most ez a mondat túlságosan kegyetlenre sikerült, gyorsan kihúzom, mert ha erre gondol, akkor nem a mûre gondol, hanem ki tudja, kinek az érzékenységére, és senkinek az érzékenysége nem ér föl a mûvel, ami elkészülhet, egyetlen mondatot sem húztam ki soha azért, mert féltem, hogy X. vagy Y. megsértôdik, pedig ki kellett volna húznom, sôt volt egy novella, a Helikonban jelent meg két vagy három éve, amelyet egyáltalán meg sem kellett volna írnom, nem is sikerült valami fényesen, inkább nyavalygás lett belôle, mint széppróza, de mindegy, megírtam, a szerkesztônek éppen novellára volt szüksége, hát odaadtam, bizonyos írói faksznikon régóta túl vagyok, még ha egyes pózok örökre megmaradnak is bennem, bár a mostani állapotomban ez az „örökre” nagyon felületesen és fellengzôsen hangzik, egy idô óta gondolkodom rajta, mit is jelent ez a szó, tehát odaadtam a novellát, a szerkesztô pedig, barátom, egy évvel fölöttem járt az egyetemen, leközölte. Bementem a szerkesztôségbe, dumáltunk, aztán adott egy Helikont, én meg hazavittem, otthon anyám beszélgetett nagyanyámmal, és letettem a lapot a fotelre, jártam-keltem föl-alá, átöltöztem, anyám fölvette, belelapozott, észrevette, hogy megjelent benne egy írásom, erre abbahagyták a beszélgetést, és anyám olvasni kezdett, ez már abban az évben volt, nagyanyám utolsó évében, amikor hályog ereszkedett a szemére, és már nem tudott olvasni, haladt anyám, haladt, a novellában róla is szó volt, illetve hát a fôszereplô anyjáról, akinek mesterkélt mosoly játszik az ajkán, és az írásban egy asztmás fiatalember életének egy szakaszát meséltem el, a fiatalember a nagyanyjával, egy nagyon kedves öregasszonnyal lakott, akirôl azonban a fiatalember olykor azt gondolta, milyen jó volna, ha nem élne már. Anyám megsejtette vagy meglátta ezt a mondatot, úgyhogy nem is olvasta föl, de nagyanyám is megsejthette, hogy mit írtam, egész délután veszekedtünk, és azt megbántam, hogy olyan hanyag voltam, csak úgy lecsaptam a Helikont, eszembe se jutott, hogy ezzel milyen fájdalmat okozhatok, inkább el kellett volna rejtenem, vagy csak bevinnem a szobámba, de azt soha nem bántam meg, és akármennyit gondolkodom rajta, most sem tudom megbánni, hogy írtam egy novellát a családomról, és abban úgy írtam le a dolgokat, ahogy vannak, illetve részben voltak, azóta több ilyen írásom is született, és most is róluk írok, de hát kirôl írnék, mirôl írnék, ha egyszer az írás azt jelenti számomra, hogy leülök a gép elé, és magamról írok, sokakkal ellentétben úgy gondolom ugyanis, hogy a prózának nem feltétlenül kell személytelennek lennie, persze sok minden van az irodalomban, csiszolás, távolítás, ebben a valamiben is stilizálok, hát másképp nem lehet, de hogy én erôltetett fikciók révén akarattal távolodjam el magamtól, régmúlt századok krónikáit lapozgassam, több emberöltô óta elporladt ismeretlen hôsök élete után nyomozzak, csak azért, mert néhány hibbant elméletíró nem tudott mivel foglalkozni, és kisütötte, hogy a líra szubjektív, az epika meg objektív, hát ezt sose fogom megtenni. Úgyhogy nem is törekszem ilyesmire, általában magamról írok, vagy arról, amit én látok, ha körülnézek, de ezek már spekulációk, a lényeg az, hogy nem szégyellek magamról írni, az én életemrôl, a velem megtörtént dolgokról, fôleg azért, mert azóta is ezek a dolgok befolyásolják az életemet, azóta sem hagynak szabadulni, pedig mindent megtettem, hogy szabaduljak, még meg is nôsültem, s most nem is tudom, miért.
De mindegy, Balázsról akartam beszélni, a barátomról és fônökömrôl, akit nem tudok az exfônökömnek nevezni, mert mindig is ô marad számomra A FÔNÖK, mert szerintem nem az a fônök, aki folyton üvöltözik, ismertem ilyen embert is eleget, hál’ istennek egyik sem volt a fônököm közülük, Balázs sohasem üvöltözött, de persze többször is megsértett, kénytelen volt vele, ha szemtelenségemet és hanyagságomat kezelni akarta, akkor nem tehetett másképp, hamar rájött, hogyan sebezhet meg a legkönnyebben, megbántott hát, aztán napokig beteg volt bele, nem lelte a helyét, de nem mutatta, csak az vette észre, aki jól ismerte. Ugyanúgy járt-kelt, ugyanúgy észrevett mindent, mint addig a pillanatig, ugyanolyan jól irányított, figyelt nagyon, senkit nem ismertem, aki ennyire tudott figyelni, és két nap múlva már mindent tudott arról, akit figyelt, de szórni tudta a figyelmét, egyszerre több dologra tudott koncentrálni, bámulatos volt, hogy mi mindent észrevett, tôle tanultam meg, hogyan nézzek úgy, hogy lássak is, és nyugodtan mondhatom, hogy tôle tanultam meg, hogy az író legfontosabb szerve a szem, a leírás, az már többé-kevésbé mechanikus mûvelet, halad a kéz a papíron, kopognak az ujjak a billentyûzeten, de a mû a szemben születik meg, és a szem közvetítésével az agyban. Hányszor említette, hogy benne kialakult valami furcsa látás, mintha rejtett kamerát hordozna magával, és ebben a rejtett kamerában azt is látná, ami vele történik, a saját gesztusait, saját arcának mimikáját, s a gép a mondatait is fölvenné, és amíg más nyugodtan beszélget, nyugodtan vigyorog és hadonászik, addig ô a gyorsan váltakozó képeket figyeli, az egymás után következô mondatokat hallgatja, és amíg a többiek jól érzik magukat, addig ô azon aggódik, vajon mikor tévedett és miben, és így az egész beszélgetés, és mivel az élet ilyen beszélgetésekbôl áll, tulajdonképpen az egész élet egyetlen kétségbeesett szorongás, amelybôl csak a kivételes boldogság állapota szabadíthat föl. És akkor szinte felkiáltottam az örömtôl, olyan öröm fogott el, mint amikor az ember úgy érzi, végre olyan valakivel találkozott, aki megérti, aki nemcsak ezt érti meg, de ezt is megérti, és ennél nagyszerûbb nincs is a világon, mert én is gyakran érzem, hogy ilyen vagyok, illetve inkább, hogy ez történik velem, én is rejtett kamerát hurcolok magammal, mint valami posztmodern Sziszüphosz, és az én kamerám is ott lebeg a fejem fölött életem minden egyes pillanatában, ha írni akarok, akkor csak visszapörgetem, és megnézem, mi történt ekkor vagy akkor, de a leírás csal, a kéz csiszol, gyalul, hull a forgács, mint egy asztalosmûhelyben, és az írás sokszor nem is hasonlít ahhoz, amit a kamera visszajátszott, ha valami ôrült ötlet folytán meg kellene adnom a jó mû meghatározását (elgondolni is rossz, rettenetes), akkor azt mondanám, az a jó mû, amelynek esetében a leírás a legközelebb áll a felvevôgép képeihez, nem jól mondom, az a jó mû, amelynek leírásai megegyeznek a kamera képeivel, identikusak azokkal, sokan nyilván nem értenék a meghatározást, mert fogalmuk sem lenne, miféle felvevôgéprôl beszélek, úgyhogy mégsem olyan rossz elgondolni, de ezt a mûvet még senki sem írta meg, és senki nem fogja megírni, mert senki sem írhatja meg.
De vissza Balázshoz... Elvei voltak, egyszer például azt fejtegette, hogy nem emelhet ki egy asszonykát abból a környezetbôl, amelyben él, és nem értettük a dolgot, szokása volt ez is, gyakran akarattal úgy fogalmazta meg a mondatot, hogy ne legyen érthetô, pedig nagyon világosan és logikusan el tudott magyarázni mindent, ez is volt a kedvenc szava, logikus, logikus ez, logikus az, logikus amaz, számára minden logikus volt, számomra meg semmi a világon, és éppen azt szerettem, hogy nem logikus, semmi sem logikus, az életnek van fantáziája, gondoltam, és kiderült, hogy azért nem akarja magáévá tenni ezt a nôt, aki pedig, meg vagyok gyôzôdve, boldogan az övé lett volna, méghozzá bármelyik pillanatban, mert akkor tönkretenné az életét, a menyecske fölfedezné, hogy más is van a világon, nemcsak az, amit a férje tud nyújtani, hanem valami egészen egyedülálló, páratlan és fantasztikus dolog, tele fantáziával, Balázsban az volt a kivételes, hogy miközben folyton a logikát emlegette, nagyon jól tudta, hogy az életben a logika nem fontos, az életben nem a logika a szép, úgy beszélek már, mint valami tapasztalt aggastyán, akinek a kisujjában van minden, de most úgy is érzem magam, mint már írtam, mostanában sokat gondolok arra, hogy mit jelent az a szó, „örökké”, és aki ilyesmiken gondolkodik, az talán beszélhet az életrôl, mert bizonyos értelemben mögötte van, de azt már kevésbé tudta, hogy az elvek sem fontosak, mert aki mindenféle elveken gondolkodik, az ideologizál, alibiket gyárt, menekül valami elôl, amibe bele kellene ugrania, de elég, az asszonykát tehát nem tehette a magáévá, ráadásul falusi menyecske volt, Balázs egy Kolozsvár melletti faluban élt, ez is az egyéniségéhez tartozott, hogy a kiadóért, ahol dolgoztunk, fölrúgta egész addigi életét, és kiköltözött abba a faluba, onnan ingázott Kolozsvárra, télen-nyáron onnan buszozott be, az út több mint egy órát tartott, de képzeljük el, egy harminc-harmincöt éves asszonyka, aki eddig boldog volt, legalábbis azt hitte, hogy boldog, ami végsô soron ugyanaz, és akkor én most emeljem ki megszokott környezetébôl, hát ezt nem tehetem meg, nem tudom megtenni, magyarázta szinte kétségbeesetten. Berenisz nem értette a dolgot, igaz, Berenisz általában nem értette Balázst, és sokszor engem sem értett, titkárnô lévén persze Balázsnak udvarolt, a titkárnôk általában udvarolnak a fônöküknek, ettôl biztonságban érzik magukat, nekik is jó, a fônöknek is jó, Berenisz egyébként is nagyon alkalmas volt erre a szerepre, amikor odakerültem, azt hittem, nagyon ostoba, az évek során azonban rájöttem, hogy egyáltalán nem ostoba, csak hiányzik belôle az az érzékenység, ami az igazán okos embereket jellemzi, ô tényleg csak az életnek élt és az életért, eszébe nem jutott, hogy meg fog halni egyszer, illetve nyilván eszébe jutott, de nem sokat gondolkodott ezen, egyszer meg kell halni, gondolhatta magában, vagy valami ilyesmit, szóval boldog volt, és mellesleg úgy tett, mintha bármelyik pillanatban lefeküdne Balázzsal, de errôl szó se volt, szerintem soha nem feküdt volna le vele, az élet megóvása ugyebár azt jelenti, hogy az alapvetô körülményeket is meg kell óvni, az ember nem csalhatja meg a férjét, aki milliókat keres, mert akkor hogy járhatna mindennap kocsival, hogy nyaralhatna Horvátországban, hogy vásárolhatna meg magának és a gyermekének mindent, amit szeme-szája megkíván. Berenisz ennivaló, vidám, érzéki nô volt, aki az élet minden örömét és aljasságát a zsigereiben hordozta, bármit könnyedén el tudott hitetni, és bárminek az ellenkezôjét is, ha az érdeke úgy kívánta, nem voltak skrupulusai, és ebben hozzám hasonlított, de egyáltalán nem volt érzékeny, és ebben viszont nem hasonlított egyikünkhöz sem a Balázs által „csapatnak” titulált valamibôl. Edina értette, láttam a szemén, a mosolyán, hogy érti, de hát Edina nagyon okos, elegáns lány volt, azt hiszem, ô egyet is értett Balázzsal, nemcsak megértette, hogy mit akar mondani, mindig is úgy éreztem, hogy közöttük valami furcsa hasonlóság van, Balázs egyébként is nagyon nôies volt, soha semmit nem mondott ki egészen, illetve mindig meg tudta magyarázni, hogy mit gondolt, ha félreértés történt, az nem Balázs miatt volt, ô kezdettôl úgy gondolta, ahogy a végén kiderült, hogy kellett volna gondolnia, de meg is magyarázta, minden szavára emlékezett, tényleg nagyon okos volt, és nem akarta ezt az asszonyt kiemelni, tönkretenni, én értettem, mit akar mondani, csak azt nem értettem, miért gondol ilyesmikre, én arra gondolnék, hogy az asszonyka végre megtudná, mi az boldognak lenni, egyetlen ôrülten boldog pillanat száz kiábrándulással fölér, vagy ezerrel, teljesen mindegy, mert itt semmi más nem fontos, csak a boldogság állapota, és ha valaki képes egy másik embert ebbe az állapotba hozni, akkor miért fogja vissza magát, szerintem ez nagyobb bûn, mint egy-két hülye konvenciót fölrúgni, nagyobb bûn, mint megbántani valakit vagy akár valakiket, mert mindig az örömmel kell törôdni, nem a fájdalommal, hiszen annyira össze van kavarva minden, minden öröm végén ott a bánat, mintha fonalat gombolyítanánk, akkor miért nem az örömmel törôdünk, azzal a kevéssel, ami jut. De Balázsnak, mint már említettem, elvei voltak, és azoktól nem tágított, Berenisz kérdezett, miért törôdsz te azzal, hogy ô mit gondol vagy mit érez, az nem a te dolgod, de Balázs úgy érezte, hogy az ô dolga, Edina mosolygott, gyönyörû mosolya volt, orosz vagy lengyel grófnôk jutottak eszembe róla, a színei is szlávosak voltak, fehér bôr, világosbarna haj, világosbarna szem, de az elegancia tette igazán széppé, nem lehetett azt mondani róla, hogy gyönyörû, de választékosan, arisztokratikusan szép volt, fôleg télen, fekete kabátban járt, és a nyakában piros sálat viselt, nem lehetett nem szeretni, mint ahogy szerettem is egykor, istenem, milyen avíttan hangzik ez a szó is, szóval valamikor, vagy hogy is mondjam, hogyan jelezzem az eltelt idôt, szerettem, de hiába, Jézus Mária, most már nyakig vagyok a romantikában, ki se látszom belôle.
Garronét ittunk, vöröset, olyan furcsa ital a Garrone, issza az ember, és nem szereti, túl édes, vagy mi az ördög baja van, csak issza, issza, és egy pohár után már be is rúgott, legalábbis émelyeg a gyomra, kóvályog a feje, de a lányok ezt szerették, Balázs meg a vodkát, és akkor inkább a lányokkal tartottam, mert én ugyan egyik piát sem szeretem, de a vodkát, egyáltalán a rövidet nem tudom elviselni, meglehetôsen nôies vagyok ebbôl a szempontból, meg mindenféle más szempontból is, a bort szeretem igazán, de azzal meg az a baj, és ebben Balázsnak tökéletesen igaza volt, hogy hosszú ital, beszélgetni kell hozzá, és mi persze beszélgettünk, de sohasem annyit, valamiképpen mindig megszöktünk az igazán jó beszélgetések elôl, mindig siettek, az egyik a felesége, a másik a férje miatt, a harmadik meg egyszerûen azért, mert félt önmagától, sajnos ezt is el kell mondanom Edináról, bár tudom, hogy nem fogalmazok nagyon pontosan, de van, amit nem lehet pontosan megfogalmazni, csak törekedni lehet a pontosságra, de tényleg félt önmagától, félt, hogy érzései támadhatnak, félt, hogy ösztönei vannak, és ezek az ösztönök felülkerekedhetnek a józanságán, el sem tudta képzelni, hogy bármi a józanságát, a racionalitását veszélyeztesse, azt az ok-okozati viszonyt, amit kialakított magában, és amelyet a világ nem mindig fogadott el, ma is emlékszem, és mindig is emlékezni fogok annak az öreg amerikai bírónak a szavaira, akit Spencer Tracy játszott A nürnbergi perben, és aki azt mondta a fiatalembernek, aki a nácik védôügyvédje volt, hogy egész per alatt csodáltam a logikáját, úgy vág az esze, mint a borotva, de ne higgye, fiatalember, hogy minden, ami logikus, az egyszersmind igaz is, ezt kellett volna Edinának megértenie, és szerintem értette is, mint már említettem, nagyon okos lány volt, de félt ettôl a megértéstôl, félt ettôl az egyszerû mondattól, ahogy az emberek a legegyszerûbb mondatoktól félni szoktak. Ô tehát a gátlásai miatt nem maradt velünk, mert ahogy Berenisz elkezdett készülôdni, hát Edina is rögtön készülôdni kezdett, egy nônek nem illik ugyebár két férfival maradnia, ilyen ostoba szabályok irányították az életét, és nagyon ritkán érzôdött, hogy tudja, hogy ezek a szabályok mennyire végtelenül ostobák, és nem mindig teremtôdött meg a férfibeszélgetés hangulata, úgyhogy hagytuk a fenébe az egészet, mert mikor a lányok öltözködtek, akkor iszonyúan elment a kedvünk mindentôl, még az élettôl is, ilyenkor jobban látszottak azok az apró hazugságok, amelyekben éltünk, a fércek, varratok, amelyek mentén elhitettük magunkkal és másokkal, hogy mégiscsak élünk, élünk, élünk, nemcsak vegetálunk, nemcsak tápláljuk a testünket, hanem mi magunk is táplálunk valamit, megint egy nagy ökörség, de biztos értik, mire gondolok, és ha nem, az se számít, végül is ez nem regény, hanem valamiféle jegyzetek, még mielôtt megtörténne valami, amirôl magam sem tudom, hogy mi az, csak érzem, hogy meg kell történnie.
És ez volt az az ivászat, amelynek a végén Balázs majdnem elsírta magát, illetve tulajdonképpen el is sírta magát, remegett a hangja, elvékonyodott, nem bírta már a fájdalmat, amit ez a bukaresti gazember okozott neki, mert igazgatónk, a ranglétra legmagasabb fokán álló szélhámos természetesen Bukarestben székelt, a cég központja is ott volt, onnan osztogatta fölmérhetetlenül értékes utasításait, mint egykor a félelmetes Diktátor, vajon miért van az, hogy mindig a legnevetségesebb emberek jutnak a legmagasabb pozíciókba, igazán nem értem, és Balázs többek között azért volt kiakadva, mert amikor az átlagfizetés olyan egymillió-nyolcszázezer lej körül mozgott, még az ô fizetése sem érte el ezt az összeget, pedig az ô fizetése volt a legnagyobb a kolozsvári fiók alkalmazottainak fizetése közül, Edina meg én hatszáznyolcvanezer lejt kaptunk, ha meggondolják, hogy egy dollár tizennyolcezer lejbe került, és a fizetésünket elosztják ezzel a tizennyolcezerrel, akkor kiderül, hogy tényleg siralmas helyzetbe jutottunk, szerkesztôként alkalmaztak minket, és ez a piti szélhámos kevesebbet fizetett nekünk, mint azoknak a hölgyeknek, akik a könyvesboltban dolgoztak, egyszer ugyanis az az ötlete támadt, hogy könyvesboltot nyitunk, és meggazdagodunk, vagy mi a szösz, a könyvesbolt egy éven belül tönkrement, de a hölgyek fölvirágoztak, kétszázezer lejjel többet kerestek, mint mi, és azt sem tudták, ki az a Dosztojevszkij, de amikor ezt szóvá tettük, akkor az igazgató azt mondta, mi nem állunk nyolc órát egy pult mögött, mint azok az elárusítónôk, akik viszont ott állnak, és terjesztik a kultúrát cefetül. Persze ez a kétszázezer lejes különbség, ez a nyolcszázvalamennyiezer lejes fizetés se volt a világ közepe, de minket megalázott ez a gesztus, mindketten jó szerkesztôk voltunk, Edina alapos, aprólékos, okos, rendszeres, és ez a mocsok mégsem törôdött velünk, miért törôdött volna, neki nem számított a tehetség, az okosság, nem számított senki és semmi, csak a spórlás, vagy nem is tudom, mi, mirôl gondolta, hogy ennél nincs fontosabb, bár Balázs egy ízben azt mondta, ezt az embert még zsarolni sem lehet, mert nincsenek elvei, én már mindent kipróbáltam, de most már nem bírom tovább, egyszerûen nem bírom, mondta sokszor, aztán mégis tovább csinálta, az elvekért, a hagyományokért, a nem is tudom, minek a nevében, ezt sem értettem, hogy lehet elhinni, hogy bármiféle elvek és hagyományok fontosabbak, mint egyetlen ember élete, aznap, amikor sírva fakadt, határozottan úgy éreztem, hogy felakasztja magát, leugrik az emeletrôl, altatót vesz be, nem tudom, miképpen, de kárt tesz magában, mégsem maradtam ott vele, nem maradt vele senki, részeg is volt már, zavarunkban mindannyian elmentünk, bár persze nekem kellett volna maradnom, én voltam a férfi, Berenisz meg Edina nôk voltak, de egyszerûen nem tudtam maradni, hogy olvasgassak, amíg valamennyire helyrejön, aztán hazavigyem, érezze, hogy van egy barátja, aki bármikor segít rajta.
Olyan furcsa az is, ahogy azokkal az emberekkel viselkedem, akiket szeretek, néha már attól félek, hogy nem is szeretek senkit igazán. Mióta megnôsültem, és rájöttem, hogy nem kellett volna megnôsülnöm, mert ami a házasságot illeti, én nem kereszténynek születtem, hanem muzulmánnak, és ennek a levét iszom nap mint nap, meg a gyerekkorom levét, vagy hogy is mondjam, a szüleimnek sosem volt fontos a család, csak az anyám tett úgy, mintha törôdne a családdal, de egy olyan asszony, aki egy életen keresztül nem tanult meg fôzni, vasalni, mosni, a paszuly ropogott a fogunk között, a murkot, zellert, petrezselymet, karalábét alig tudtuk elharapni, nem volt megfôve, a ruháink a vasalás után is gyûröttek maradtak, ha egyáltalán kivasalta ôket, mert gyanakszom rá, hogy sokszor nem vasalta ki, csak bedobta a szekrénybe, különben teljesen mindegy, mert a fehér ingeket a zöld pólókkal egyszerre mosta ki, a fekete zoknit a fehér alsónadrággal, az mégsem törôdik a családdal, még ha azt állítja is, hogy törôdik, apám üvöltött, utólag rájöttem, hogy az üvöltözések nagy része ezek miatt az apró iszonyatok miatt volt, hogy az életük, a házasságuk is erre ment rá, ezekre a pici, de nagyon fontos dolgokra, ahogy például a feleségem megterít, azt öröm nézni, azzal szinte nem lehet betelni, azt az egészen kivételes rendet, azt az eleganciát nem lehet megtanulni, azzal születni kell, öröm enni arról az asztalról, amit ô megterít, anyám ezt sem tanulta meg soha, puff, koppant a kenyér az asztalon, piff-puff, koppantak a tányérok, a szalámiból csak egy keveset, mert holnap is kell enni, amit felvágott, az még a fél fogunkra sem lett volna elég, két kamasz fiú, öcsém mindig jól evett, nekem is jó étvágyam volt, megkentük a kenyeret vajjal, fogtuk a párizsit, rátettük a kenyérre, és haraptunk, akkoriban nem tûnt föl, mit tudtuk mi, hogy más házakban másképp van, csak csodálkoztunk, hogy jé, Manyi néninél milyen jókat lehet enni, a vinetta nem darabos, a sütemények nem hullanak apró darabokra. Na mindegy, errôl esetleg máskor, a lényeg az, hogy megnôsültem, és egy idô óta, errôl is máskor, hogy miért éppen annyi idô óta, szóval egy idô óta érzem, hogy már a feleségem se fontos, akirôl pedig azt hittem, mindig is fontos lesz számomra, amikor megesküdtünk, akkor szentül hittem, hogy így van, a templomban például meg voltam gyôzôdve, hogy a szöveg, amit a pap után mondok, igaz, hogy ezt a szöveget én is írhattam volna a magam nevében, de kiderült, nem így van, a szöveg azóta elkopott, és a házasságom átváltozott, csak vágy volt a biztonságra, semmi más, és most a bizonytalanságra vágyom, vagy mi a szösz, nem ilyen egyszerû, persze, tényleg nem ilyen egyszerû, mert most is jólesik hazamenni, és nézni a terített asztalt, aztán enni róla, és jólesik, ez esik talán a legjobban, ha valami okból válásra kerülne a sor, akkor elôször azon gondolkodnék, hagyjam-e el a gyermekem, másodszor pedig azon, vajon el tudnám-e csak úgy feledni a feleségem ölelését, és nem a szeretkezésre gondolok, hanem arra, ahogy ez az igazán szép lány, anya és asszony, a feleségem hozzám bújik, biztonságban érzi magát mellettem, megszorít, hogy néha már attól félek, megroppantja a hátgerincem, aztán széles, darabos keze, mely egyébként az egyetlen testi jele annak, hogy falusi szülôk leánya, ez a kéz elnyugszik a derekamon, vagy inkább valahol fennebb, a hasamnál. Akárcsak a gyermekem gügyögését, ezt a mozdulatot sem tudnám könnyen elfeledni, könnyen?, lehet, hogy sehogy sem tudnám kiverni a fejembôl, még kevésbé azt az érzést, ami ilyenkor elfog, és amirôl, bármilyen közhelyesen hangozzék is, csak azt mondhatom, hogy semmivel sem hasonlítható össze, semmivel a világon, ugyanakkor az sem hasonlítható össze semmivel, amikor egy boldog lány magához ölel a hóban, és akkor már korántsem olyan könnyû dönteni, magához ölel, fénylô fekete szeme rám tekint, és azt mondja, fantasztikus vagy, hát ilyenkor tényleg nem lehet ellenállni a vágynak, szétsimogatod a haját az arcából, és a havazásban rátalálsz az ajkára, és ennél sincs semmi csodálatosabb, és amikor megízleled a csókját, és érzed a hideget, a hó ízét, és biztos vagy benne, hogy semmi sem lenne jobb, mint ezzel a lánnyal a hóban hemperegni, akkor megint csak nem olyan egyszerû dönteni, pedig voltaképpen, én is tudom, halálosan egyértelmûnek kellene lennie, apósomék például elájulnának, ha elmondanám nekik ezt a dilemmát, nem értenék, nem volna hogyan megérteniük, apósom egész életében hû volt anyósomhoz, anyósom egész életében hû volt apósomhoz, és kész, ennyi, nálunk ez másképp alakult, nagyapám sohasem volt hû nagyanyámhoz, de talán nem is lehetett, apám is többször megcsalta anyámat, de az ô esetükben tényleg nem lehetett másképp, és én, mint egyikük unokája, a másiknak pedig a nagyobbik fia, mit tehetek?, én sem lehetek hû, nem mentegetôzni akarok, bár talán úgy tûnik, nem akarok védekezni, csak megmagyarázni akarom magamat, leginkább persze magamnak. A gének?, ez marhaság, a körülmények?, ez még nagyobb marhaság, mindegy, nem tudom, de van valami, ami olyanná teszi az embert, amilyenné válik végül, és én ilyen lettem, hát ilyen lettem, aki nem tudja elfogadni magát olyannak, amilyen, az kössön kötelet a nyakába, ha ilyen egyszerû lenne, de persze ez sem ilyen egyszerû, semmi sem egyszerû, minden csak szép, vagy nem szép, minden csak tönkreteszi vagy megszépíti az ember életét, de az a baj, hogy egyszerre teszi tönkre és szépíti meg, vagy egyszerre szépíti meg és teszi tönkre, és egészen pici rést hagy a döntésnek, nem enged teret a gondolkodásnak, egyfelôl házasember vagy és családapa, súlyos szavak, másrészt viszont férfi és szerelmes, ezek meg szép szavak, hogy igazodjon el az ember ennyi minden között, és ez még mind semmi, mert költô és író is vagy, és akkor már vége mindennek, mert emiatt elemzed folyton, hogy mi az, amit érzel, és emiatt romlik el olykor az érzések íze, emiatt vagy gátlásos, amikor pedig gátlástalannak kellene lenned, és emiatt képzelsz olyan dolgokat, amelyek nem is léteznek.
Elég, tehát azok, akiket szeretek, azokat voltaképpen nem szeretem, de ez csak késôbb derül ki, a magam számára is meglepô módon. Mikor nagyapám meghalt, Debrecenben voltam nyári egyetemen, július valahányadikától augusztus elejéig tartózkodtam ott, körülbelül egy hónapig, és egy augusztusi napon, szörnyû, alföldi hôség volt, ájuldoztunk a forróságtól, éppen ebédelni készültem a kollégium kantinjában, amikor egyszer csak megjelent apám, aki akkor már évek óta Pesten élt, megyek elébe, szia, szia, mondja, hogy vagy, tudod, hogy meghalt nagytati, nem, tegnap délután, és most megyünk a temetésre, holnap jövünk is vissza, bejöttem, ha gondolod, elviszlek, és én mindenféle gondolkodás nélkül azt válaszoltam, nem megyek, nincs kedvem vagy valami ilyesmit, és nem azért, mert máris arra gondoltam, hogy mi közöm nekem a szertartásokhoz, nem érdekelnek, én szerettem a nagyapámat, és nem kell ezt azzal bizonygatnom, hogy elmegyek a temetésére, jó lett volna, ha ilyen szabad lettem volna, de nem, errôl szó se volt, egyszerûen tényleg nem volt kedvem utazni abban az ordító hôségben, nem volt kedvem az apám unokaöccse meg annak a felesége mellett nyomakodni a kocsiban, nem volt kedvem a határon várakozni, az unott képû vámosok arcába nézni, udvariaskodni velük... Szóval sok mindenhez nem volt kedvem, de a lényeg mégiscsak az, hogy a nagyapám temetésére nem mentem el, és nem a bennem lévô szabadság miatt, hanem a lustaságom okán, a hangulatomból következôen, pedig addig azt gondoltam, hogy szeretem, és tényleg szerettem, legalábbis azt gondoltam, de most már nem tudom, mert például a temetése hírére nem reagáltam helyesen, nem sírtam el magam, nem mondtam rögtön, hogy persze, megyek, csomagolok, várjatok egy kicsit, mondjuk egy negyedórát, vagy annyit sem, bedobom az útlevelemet, és menjünk, nem, én még a részletekre sem voltam kíváncsi, hogyan halt meg, kérdezte volna minden becsületes ember, és nem egyszer, hanem tízszer, százszor, a könnyeivel küszködve, remegô hangon, de nem, én egyetlenegyszer kérdeztem rá, de apám se tudta pontosan, távirat érkezett, nagytati meghalt, és apám szólt az unokaöccsééknek, kocsiba pattant, benzint vásárolt, és elindult a temetésre.
Láttam egyébként egy filmet, és mielôtt tovább mennék, elmesélem, úgy emlékszem, olasz–francia film volt, Cinema Paradiso, az volt a címe, nagyon szerettem azt a filmet, ráadásul a mondanivalójáért szerettem, pedig én úgy gondolom, a mûvészetnek nincs mondanivalója, ahogy egy szép nô sem akar mondani semmit, úgy értem, egy nô sem azért szép, hogy ez a szépség mondjon valamit, vagy ha már, akkor inkább mondjuk úgy, hogy azért szép, hogy önmagát mondja el, de semmiképpen sem azért, hogy valamiféle ostobaságot levonhatnánk ebbôl a szépségbôl, persze ha az ember szavakkal bánik, akkor óvatosnak kell lennie, mert a szavak csak nagyon keveset tudnak közölni, és nem képesek árnyalni, fehéret és feketét mondhatsz csupán, de ami közöttük van, arról egyetlen szavad sem lehet, úgyhogy mindig minden szépségbôl tanulságot, következtetést és egyéb ilyen ostoba dolgokat akarunk levonni, és még büszkék is vagyunk rá, hogy levontunk valamit, megfogalmaztunk valami égbekiáltó baromságot, mindegy, a film egy olasz kisvárosban játszódott, ahol egy szegény asszony gyermeke a mozigépész, Alfredo legjobb barátja lett, Philippe Noiret játszotta ezt az öreg, nagyon bölcs embert, a kölyök megtanult filmezni, egyszer kimentette Alfredót a tûzbôl, mert lángra kapott a celluloid, és a közönség szerteszaladt, senki nem segített az öregen, csak a kisfiú, a gépész megvakult, de túlélte az esetet, aztán a fiú kamasz lett, majd fiatalember, Rómába készült, a tengerparton búcsúzkodott öreg barátjától, és Alfredo, aki akkorra már le is bénult, magához húzta, és nyersen, már-már durván azt mondta, soha többé ne gyere vissza ide, és ha mégis visszajönnél, akkor ne látogass meg, mert zárva találod az ajtómat. A fiatalember sírva távozott az örök városba, de megfogadta az öreg tanácsát, soha nem jött vissza többé, híres filmrendezô vált belôle, és nem volt hálátlan, küldte a leveleket meg a pénzt, de soha nem látogatott haza, egyetlenegyszer sem, csak akkor, amikor az édesanyja fölhívta, hogy gyere, meghalt Alfredo, hazautazott a temetésre, és megnézte azt a filmet, amit öreg barátja ráhagyott, és amit voltaképp azokból a kockákból ragasztott össze, amelyeket annak idején a tisztelendô úr óhajára ki kellett vágnia a celluloidszalagból, mert erkölcstelenek voltak, és a fiatalember, aki azóta jó negyvenes lett, itt újra sírva fakadt, pedig olyan nevetségesek ezek a jelenetek, nôk fürdôdresszben, véget nem érô szájpuszik, mai szemmel a megtestesült ártatlanság képei, és a forgatás, mármint a Cinema Paradiso forgatásakor is azok voltak, a filmet ugyanis a kilencvenes évek elején készítették, azt hiszem, és nyilván a fôhôs korában sem számítottak már erkölcstelennek, de nem ez a lényeg, hanem az emlék, egy barátság emléke, Alfredót siratja, akit már évtizedek óta nem látott, és akkor szerette-e vajon?, de akit azért nem látott, mert maga Alfredo parancsolt rá, hogy ne látogassa meg többé, és akkor hogy is lehet olyant kérdezni, hogy vajon szerette-e, csak ôt szerette, nyilván.
Számomra nagyanyám jelentette a legtöbbet, Nagyi volt az én Alfredóm, aki kegyetlen is tudott lenni olykor, de ez a szeretet kegyetlensége volt, persze nem arra gondolok, hogy elküldött volna magától, de önmagával vívott keserves harcok árán szinte mindig megértette, hogy valami miért fontosabb számomra, mint másvalami, és ami még ennél is fontosabb, sohasem az elvei döntöttek, a hagyományok, amiken felnôtt, hanem az irántam érzett szeretete, minden veszekedésen túl, és rengeteget veszekedtünk, üvöltöztünk és káromkodtunk, mert attól sem riadt vissza, ezt is nagyon szerettem benne, és fájt neki, és fájt nekem is, nagyon fájt mindkettônknek, de végül mindig kibékültünk, milyen hülye szó ez is, egymásra találtunk, kérj bocsánatot, te disznó, mondta, és kinyújtotta a kezét, nem kérek, mondtam, és megcsókoltam. Nagyapám temetésére nem jöttem haza, Nagyit tehát nekem kellett megtalálnom, nem is tudom, miért lepôdtem meg, vagy miért nem tudok ezzel most sem megbékélni, vagy inkább napirendre térni fölötte, december tizenegyedike volt, péntek, néhány napja nem jártam nála, terveztem is, hogy bemegyek, azon a nyáron nôsültem meg, július tizennyolcadikán, egy héttel a születésnapom elôtt, és szeptemberben anyósomék lakást vásároltak nekünk, amelybe novemberben beköltöztünk, és azon a decemberi reggelen anyám fölhívott a kiadóban, gyere be, ha tudsz, Nagyi beteg, fájlalja a szívét, bemegyek, mondtam, de csak este, olyan kilenc óra felé, mert ma ünneplik a Mentor ötéves születésnapját, ez is milyen furcsa, de azt hiszem, akkor inkább a hárítás mûködött bennem, az a furcsa hitetlenség, amellyel nem hisszük el, hogy a szeretteink meghalhatnak, eszembe se jutott semmi ilyesmi, jó, de akkor én már nem leszek itt, Nagyi föl fog tudni kelni, ha Te elmész, Nagyi, föl fogsz tudni kelni, ha elmegyek?, kérdezte anyám, azt mondja, föl, menjek csak nyugodtan, na jó, akkor bemegyek olyan kilenc felé, sziasztok, szia, mondta anyám, és ennyi volt.
Többé soha nem láttam, illetve amit láttam, egy összement, szerencsétlen öregasszonyt, véres csíkkal az orrán, zöld pizsamában elnyúlva a földön, az már nem ô volt, nem Nagyi volt, akit szerettem, nagyon szerettem, és mégsem tudtam megmenteni.
 

Kérjük, küldje el véleményét címünkre: holmi@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta