ELÔHÍVÁS
Az arcok lassan felderengenek
az elmerített fehér papíron.
A sötét zölden derengô tavából
felszínre rúgják magukat a testek.
Hanyatt lebegnek az idô vizében
és mosolyognak. Templomok, olajfák
derengenek a víz színén mögöttük.
Övék most is az édes napsütés,
átmelegíti a fényes lapot.
Gyújts villanyt. Vedd ki, szárítsd meg a képet.
Ahogy tartod az ujjaid között:
langyos, akár a júliusi víz.
ÉJSZAKA
Telik a pohár, kiürül,
a hold árad és apad.
Mint ökörnyálat, szél sodor
fehér hajszálakat.
Sikoltozásuk, sóhajuk
belélegzi a fa.
Fôzelékszag és formalin,
égô avar szaga.
A hosszú, csempés folyosón
neonfény remeg és zizeg.
Te tudod, hogy nincs gyógyulás.
Ne mondd el senkinek.
LEVÉL
Nézd, kedves É.: nem kérlek, hogy legyél,
sem hogy gondolj rám odaátról, a
pelyhes sötétbôl, hol frissen kikelt
halottain ül a karmos halál.
Cserébe annyit kérek csak: te se
akard, hogy rád gondoljak, álmaim
ne kísértsd többé sírásoddal,
én
nem tudlak visszahozni – hadd legyek,
még egy kicsit, sötét ágyamban: ez
más, mint a tied: dobog, meleg.
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: holmi@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta