1880 kora tavaszán D. grófot f.-i kastélyában felkereste Hanzély tiszteletes, a falu lelkésze, pár lépéssel mögötte egy tizenhatéves-forma parasztlány lépdelt. Hanzély, aki régóta igen bensôséges kapcsolatban állt a grófi családdal, némileg zavartan és a szokásosnál halkabb hangon arra kérte az uraságot, fogadja szolgálatába a lánykát, akinek szülei nem élnek, egyéb rokonsága, vagyona, megélhetése pedig nincs. D. gróf, aki büszke volt jó szívére, nem utasíthatta vissza Hanzély tiszteletes kérését, noha sem újabb szolgálóra nem volt szüksége, sem pedig Christine Adler – így hívták a leányt – nem nyerte el tetszését, sôt annak szemtelen, mi több, dölyfös tekintete szinte ellenszenvet ébresztett benne. Pedig Christine amúgy csinoska volt, középtermetû, izmos alkatú. Enyhén férfias rajzú, ám vonzó arcát szôkésbarna, göndör haj keretezte. Egész külleme méltóságot és erôt sugárzott, sötétzöld szemében értelem csillogott. D. gróf mégis úgy érezte, valami kegyetlen, idegen és nyugtalanító rejlik e csábító díszletek mögött. Bár a grófnak nem volt szokása a személyzettel való társalkodás, több kérdést is föltett a lánynak, amelyekre rövid és értelmes, de nem mindig kielégítô válaszokat kapott.
D. grófnénak összesen öt lánya született, közülük ekkor már csak a legidôsebb, Elza s a két legkisebb, Tony és Grete volt életben. Christine a két kisebbik grófkisasszony felügyeletét, ellátását kapta feladatul: a francia nevelônô és a kulcsárné irányítása alatt kellett tevékenykednie. Hamarosan kiderült azonban, hogy a tisztes kenyérért, amelyhez az f.-i kastélyban jutott, a lány egyáltalán nem volt hálás: reggeltôl estig regényeket s történelmi könyveket olvasott, angolul tanult, és a két kontesz felügyeletét többnyire elhanyagolta. Ráadásul idôrôl idôre a gyermekeket halálra rémítô görcsrohamok gyötörték: e rohamok alkalmával szemét forgatta, hörögve fetrengett a földön, s hangosan kiáltozott. Orvossal viszont nem engedte megvizsgáltatni magát, avval fenyegetôzött, gyufát iszik, ha a doktor egy ujjal is hozzá mer nyúlni.
Christine legkellemetlenebb szokása mégsem görcsrohama vagy lustasága, hanem állandó, kényszeres hazudozása volt. Impertinens módon azt állította, hogy ô valójában egy távoli ország, Kuscan emigráns hercegnôje, trónjának örököse, kinek trónbitorló unokafivére miatt kell bujdosnia s álnéven rejtôzködnie, egészen addig, amíg fel nem virrad a nap, a hazatérés napja, melyrôl kellô idôben anyai nagybátyja értesíti majd. Nagybátyjától korábban kapott s azóta is kincsként ôrzött levelét büszkén meg is mutatta a halovány, fantáziákra erôsen hajlamos Elzának, akit teljesen lenyûgözött az új szolgáló különös és titokzatos személyisége. Utóbb a grófné is megvizsgálta az írást: nem latin, de nem is cirill, ákombákom, cirkalmas betûkkel írott szöveg volt címzetlen, különös illatú, viaszpecsétes kopertában. Mikor a grófné arról faggatta Christinét, hogyan kaphatta meg a levelet, ha a boríték címzetlen, ô a zavar legkisebb jele nélkül felelte: hazájában nincsen posta, külön futár hozta az üzenetet s vitte volna a választ, ha meg nem fojtják egy magyarországi fogadóban. A többi szolgáló s a grófi család kezdetben csupán mosolygott a lány lódításain, ám mikor Christine nemcsak Elzát, a gróf legidôsebb s legféltettebb lányát, hanem magát a grófnét is láthatóan kezdte megfertôzni hazugságaival, a gróf úgy döntött, elejét veszi a további ostobaságoknak. Maga elé rendelte hát Christinét, és felelôsségre vonta, a lány azonban semmit nem volt hajlandó visszavonni állításaiból. Arra a kérdésre pedig, hogy hol, merre fekszik ez a nevezetes Kuscan, Európában-e vagy netán Ázsiában, azt a választ adta, hogy Kuscan egyszerre tartozik Európához és Ázsiához, olyan ország, ahol kereszténynek és muzulmánnak egyaránt csupán hazudják magukat az emberek, mert valójában a hegyek szellemeiben hisznek, s nekik áldoznak ellenségeik vérével.
A gróf hallva e szörnyûségeket, addigi négyhavi szolgálata bérét további háromhavi járandósággal toldva meg, azonnali hatállyal elbocsátotta szolgálatából a lányt, ajánlólevelet azonban nem volt hajlandó adni neki.
Christinét egyáltalán nem rendítették meg a történtek, szó nélkül szedte a cókmókját, és azonnal Magyarországra utazott, ahol Pesten, a Király utca egyik emeletes bérházában vett ki szobát. Hogy mivel foglalkozott a magyarok fôvárosában, rejtély, csupán annyi bizonyos, hogy esténként fekete selyemruhájában s feltûnést keltô férfikalapjában magánlakásokon tartott titokzatos találkozókra járt. Elzával, aki apja tudta nélkül anyagilag támogatta a lányt, továbbra is folyamatosan levelezett. Leveleiben eleven, ám helyesírási hibákkal tarkított portrékat rajzolt újdonsült ismerôseirôl, beszámolt a pesti szenzációkról, azt írta, franciául tanul, s hogy adományokat gyûjt a fegyverekre, amelyekkel majdan kivívhatja népe szabadságát. 1880 decemberében Christine Adler a Rókus Kórházba került könnyebb szúrt sebbel, amelyrôl a rendôröknek azt állította, hogy egy fekete szakállas merénylô ejtette rajta. Az alapos orvosi vizsgálat azonban hamar kiderítette, hogy a seb önkezûség eredménye, s hogy a lány elmebeteg. Elza von D., az eseményekrôl értesülve azonnal Pestre sietett, ahol meglátogatta szegényes bérletében a lábadozó Christinét, aki bereteszelte az ajtót, asztalára Bibliát, feszületet, tôrt és égô gyertyát helyezett, majd megeskette Elzát, hogy senkinek nem beszél közös titkaikról. Ezután további kétszáz aranyforintot kért kölcsön a lánytól hazatérése céljaira. Azt ígérte, ha sikeresen visszahódítja ôsei földjét a bitorlóitól, busásan téríti meg majd a kölcsönt. Elza egy pesti rokona segítségével hamarosan megszerezte a szükséges összeget, és átadta az idôközben teljesen felgyógyult Christinének, aki forró könnyek között rebegett köszönetet a segítségért.
Christine Adler ezután férfiruhákat vásárolt, és Svájcba, Zürichbe utazott, ahol Heinrich Krogmann álnéven orvostanhallgatónak adta ki magát. Ténylegesen eljárt az elôadásokra, szorgalmasan tanult, kurzusokat vett föl, sôt sikerrel vizsgázott is némely tárgyból, jóllehet érettségi bizonyítvánnyal nem rendelkezett, így azt egy hamisítótól kellett beszereznie. Házigazdájának, M. doktornak bizalmába férkôzve udvarolni kezdett az orvos mûvelt, gazdag, de csúnyácska lányának, Adelheidnek, s mikor kapcsolatukra fény derült, s a derék M. a rendôrséggel fenyegetôzött, Christine még aznap éjjel megszöktette a lányt, akivel Párizsba menekült. A furcsa pár Adelheid költségén meglehetôs vidám életet élt egy a Montmartre-on bérelt manzárdszobában. Együttlétük talán legkülönösebb vonása a szexuális élet teljes hiánya volt: Christine ugyanis bizonyíthatóan soha nem hált Adelheiddel egy ágyban, amit az utóbbi sajnálattal bár, de különösebb méltatlankodás nélkül akceptált. Adelheid, bár a felfedezés erôsen megviselte, még akkor sem hagyta el társát, mikor véletlen folytán fény derült Christine nôi mivoltára.
Christinét ekkoriban állandó és heves görcsrohamok gyötörték, úgyhogy gyakran napokig nem kelt fel az ágyból, kiszolgáltatta magát élettársával, s közben a háziúr szép leányával, Anne-nal szûrte össze a levet, akivel – Adelheid távolléteit kihasználva – állítólag homoszexuális, tribádikus viszonyt is folytatott. E viszonyról egy bizonyos Monsieur Perrault nevû nyugalmazott városi írnok tudósította a rendôrséget, aki lévén a szomszédos szoba lakója, több ízben is kényszerû fültanúja volt a visszataszító eseményeknek. Christinét Adelheiddel együtt azonnal kitoloncolták az országból. 1885-ben tehát Adelheid hazatért apjához, Christine pedig az érte felelôsséget érzô és a botránytól rettegô M. család segítségével az év májusában a hírneves Burghölzli szanatóriumába került kezelésre.
Burghölzliben Christine nyugodtan viselkedett, nôi ruhában járt, kötögetett, takarított, mosott, varrt, s a hölgybetegektôl tisztes távolságot tartott. Egyetlen esetben került sor kínos jelenetre, mikor Anne, a magára maradt szöszke Parisienne meglátogatta, s a kényszerû búcsúzásnál, a vendégsereg érthetô megbotránkozására, hisztérikusan zokogva csókolgatta s szemérmetlenül tapogatta Christinét – amit egyébként az utóbbi látható zavarban igyekezett elhárítani.
A szanatórium orvosai azonban a biztató jelek ellenére sem hittek Christine felgyógyulásában. A lány ugyanis igen szélsôségesen viselkedett: hol búskomorságba burkolózott, s minden kérdésre csupán igennel vagy nemmel válaszolt, hol pedig valósággal szárnyalt az örömtôl, ömlött belôle a szó. Ilyenkor azután sajátos hegyvidéki mesebirodalmában játszódó véres és kegyetlen mesékkel árasztotta el betegtársait. Kifejezôkészsége igen fejlett volt, és elbeszélésébe elôszeretettel szôtt – állítólagos – török és görög szavakat is. Bizarr történetei olyannyira lenyûgözték és felizgatták hallgatóságát, hogy az intézet vezetése kénytelen volt betiltani a mesedélutánokat.
Christine egyébiránt nyugtalanul aludt, állandó szorongások és félelmek gyötörték, azt állította, kuzinja gyilkosokat küldött volt ellene, akiknek húszezer frankos vérdíjat ígért, ha sikerül elpusztítaniuk. Ahogy telt-múlt az idô, a leány félelmei csak erôsödtek. Folyamatosan ellenôrizte az ablakok, ajtók biztonságát, az új betegeket is tüzetesen és agresszíven kikérdezte, zaklatta, sôt olykor meg is motozta, ezért az intézet igazgatója végül is úgy döntött, hogy bár a leány gyógyulása még korántsem teljes, elbocsátják a szanatóriumból.
Christinét Zürichben a szövetségi ügyészség körözvénye alapján letartóztatták, majd csalásért és okirat-hamisításért négy hónap fegyházbüntetésre ítélték, de ezt nem kellett letöltenie, inkább kiutasították az országból, s átadták a grazi bíróságnak, mert itt D. gróf idôközben, az említett kétszáz aranyforint miatt feljelentést tett ellene. A grazi bíróság átszállíttatta a lányt a helyi elmegyógyintézetbe, ahol a neves Krafft-Ebing professzor 1885. július 24-tôl több héten át obszerválta és vizsgálta elmeállapotát. A professzor végül is megállapította, hogy Christine Adler hazugságrendszere meglepôen konzisztens, jól felépített és ötletes. A gyermekévekrôl szóló emlékezések egyeznek az okmányokban és iratokban foglaltakkal, amelyek egyébiránt a születési helyrôl és idôrôl nem tudósítanak. Christine anyja 1878-as halálakor kijelentette, hogy a lány nem természetes gyermeke, de származásáról nem tudott egyebet mondani. Anyja halála után a leány két éven át kolostorban nevelkedett, majd a lelkészi hivatal közvetítésével került D. grófékhoz. Az Elza von D.-nek bemutatott levélrôl viszont Christine továbbra sem volt hajlandó nyilatkozni. A származásával és Kuscan hercegségével kapcsolatos történeteket a legteljesebb részletességgel adta elô, ellentmondásokba még véletlenül sem bonyolódott. Férfiúi szerepvállalásait üldözési félelmeivel és ebbôl fakadó rejtôzködési kényszerrel, homoszexuális kapcsolatát pedig – logikusan – anyagi gondjaival és Anne erôszakosságával magyarázta. Dr. Krafft-Ebing a betegnél diagnózisként „Pseudolalia phantasticá”-t állapított meg, avval a megjegyzéssel, hogy e konfabulációkat személyiségzavaros állapotok és emlékezetkiesések súlyosbítják, amelyek a beszámíthatóságot erôsen korlátozzák. A beteg hölgy jogi felelôsségre vonása tehát – Krafft-Ebing szerint – nem indokolt. A páciens további megfigyelése javasolt, társadalmi beilleszkedésének lehetôsége egyelôre kérdéses. A fizikális vizsgálat eltérést nem konstatált, a „görcsrohamoktól” eltekintve Christine teljesen egészséges, az átlagosnál szebb, mûveltebb és intelligensebb fiatal nô benyomását keltette.
A továbbiakban, látva reménytelen helyzetét, Christine taktikát váltott, és a disszimuláció eszközéhez folyamodott, hogy az áhított szabadságot elnyerje. Az orvosok és ápolók elôtt történeteit gyermekmeséknek nevezte, s hangosan gúnyolódott saját hercegi származásán. Társnôit azonban gyakran olyan vad, barbár és szenvedélyektôl fûtött mesékkel szórakoztatta, amelyek csak bomlott elmében foganhattak meg.
Christine Adler 1885. szeptember 16-án éjjel, a hanyag ôrizetet kihasználva, sikerrel megszökött a grazi elmegyógyintézetbôl, és mindörökre eltûnt a francia, a svájci, valamint az osztrák–magyar hatóságok szeme elôl.

Reginald Hibbert brit tiszt memoárjából tudjuk, hogy 1944-ben az Albánia sorsát eldöntô dibrai csata után, az úgynevezett egyes számú brigád Mehmet Shehu vezetésével megindult fölfelé a Drin völgyében, hogy leszámoljon a rebellis északi törzsi vezetôkkel. Shehu módszere – amelyet utóbb egyébként még Enver Hodzsa is élesen kritizált – egyszerû, de hatásos volt: az elfoglalt falvak idôsebb férfi lakosait, a klánok elitjét kitereltette a falu fôterére, és legéppuskáztatta ôket. Így történt a dolog Kuscanban is, ahol egyedülálló módon nem férfi, hanem egy vénséges vén asszony volt a klánok vezére, neki, mint fontos személyiségnek, külön hóhér jutott, aki a teaházból kerített párnára ültette, majd tarkón lôtte áldozatát. Pedig az öregasszony – emlékezett Hibbert – nagy tiszteletben állt az övéi közt, állítólag több nyelven beszélt, regényes életet élt, és fiatal korában nyugaton, Svájcban, még orvosegyetemet is végzett egykor. Nevére Hibbert nem emlékezett, csak annyit jegyzett meg, hogy az öregasszonyt a helybeliek „hercegnô”-nek szólították.
 

Kérjük, küldje el véleményét címünkre: holmi@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta