Jegyzetek

Bizonyára mindnyájunknak emlékezetes a tékozló fiúról szóló példázat, amely Lukács evangéliumában maradt ránk. Legyen szabad az újszövetségi parabolát most kissé profánul úgy összefoglalnom, ahogy azt a késôbbiekben elbeszélendô XIX. század végi „igaz történet” nézôpontja megkívánja.1

A példabeszéd
A mesék anonim hôse: „egy ember” még életében kiadta vagyonából két fia közül a kisebbiknek a reá esô részt. „A kisebbik fiú összeszedvén mindenét messzi vidékre költözék és ott eltékozolta vagyonát, mivelhogy dobzódva élt” (hogy ez utóbbi mit jelent, az a példabeszéd szempontjából, úgy tûnik, nem volt részletezendô). Miután kénytelen volt disznópásztornak állani (ez nyilván a bibliai deklasszálódás mélypontja), ráeszmélt arra, hogy apja béresei jobban bôvelkednek kenyérben, mint ô, aki éhségében akár a disznók moslékjára is ráfanyalodik. Magába szállván elhatározta tehát, hogy hazatér, megvallja atyjának, hogy vétkezett az ég és atyja ellen, nem méltó arra, hogy fiának tekintessék többé, s inkább vállalja, hogy „legyen béresei közül egy” (ez utóbbit azonban hazatérvén az evangéliumi textus szerint elfelejtette mondani). Atyja azonban nem a normák („ég”) és a szerepkonvenciók („atya”) szerint cselekedett, nem fogadta el fia áldozatát, hogy lemond jogairól. Amint meglátta, „megesék rajta a szíve”, odafutván (!) „nyakába esék és megcsókolgatá”, a legszebb ruhát, sôt sarut adatott rá (nyilván elrongyolódott göncei helyett), hovatovább gyûrût is húzatott ujjára, levágatta a (láthatóan egyetlen) hízott tulkot, vigassághoz szólította a ház népét, miközben mindezzel új életet adott szimbolikusan elveszejtett fiának: „Mert az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott.”
Az otthon maradt nagyobbik fiú, aki láthatóan továbbra is közösen gazdálkodott apjával, mindezt hallván felháborodott a vagyonukat (vagyonát) ért veszteség miatt, ráadásul azt is felrótta atyjának: „mennyi esztendôtôl fogva szolgálok néked és soha parancsolatodat át nem hágtam és nékem soha nem adtál egy kecskefiat, hogy az én barátaimmal vigadjak”. Bezzeg amikor a (másik) fiad megjött, aki paráznákkal emésztette fel a vagyonodat (ô már ezt is tudni vélte), levágattad neki a hízott tulkot. (Nem lenne itt helyénvaló a kecskegida és a hízott tulok árarányát számítgatni, de szinte érezhetjük a hangoztatott sérelem mértékébôl a viszonyítást.)
Apja azonban – meglehetôsen kibogozhatatlan vagyonjogi érveléssel – inkább morális általánossággal válaszolt: „Fiam, te mindenkor én velem vagy, és mindenem a tied.” (Ami megnyugtatóan csak a múltra nézve hathatott, de legfeljebb homályos ígéretnek tûnt fel a jövendô osztozkodást illetôen.) Ugyanakkor az anyagi természetû sérelmeken felülemelkedô testvéries magatartásra biztatta: „Vigadnod és örülnöd kellene, hogy a te testvéred meghalt és feltámadott, elveszett és megkerült.” Amivel persze finoman azt is sugallta, hogy egy atyának ezt is szabad, jobb hát, ha nagyobbik fia ehhez tartja magát.
A megbocsátásról szóló nagyon is keresztényi példabeszéd természetesen nem törôdik azzal, hogyan rendezôdhet a családon belüli anyagi természetû konfliktus, a szövegösszefüggésbôl a morális tanulságról is csak annyit mondhatunk, hogy a parabola a farizeusok azon zúgolódásakor hangzott el (az elveszett juhról és az elveszett drahmáról szóló két másik gyöngyszem társaságában), amikor azok azt kifogásolták, hogy Jézus „bûnösöket fogad magához és azokkal eszik”. A materiális kérdés azonban a példázat dodonai bölcsességétôl még megoldatlan marad: mire megyünk a vagyonunkkal, ha szeretteink kézen-közön elprédálják azt?

A vagyon
Wotzasik Mayer pesti zsidó kereskedônek – múlt század végi történetünkben ô az atya szerepének megtestesítôje – esze ágában sem volt, hogy vagyonát életében felossza, sôt úgy tûnik, inkább ahhoz volt kedve, hogy azt halála után is minél tovább egyben tartsa. 1862. október 29-én kelt elsô végrendeletét – amelynek tartalmát nem ismerjük – 1866-ban visszavonta.2 Adott persze leányának, Franciskának (Ferinek) 30 000 forint hozományt, Lajosnak 10 000 forintot (nyilván üzleti tôkeként), de a vagyon egészének kezelését magának tartotta fenn. Sôt mi több, az 1869. február 23-án hitvesével, született Denhof Ninával közösen alkotott újabb testamentumban, miközben feleségét közszerzônek minôsítette, fiait köteles részre szorította.3 Ebben a törekvésében mindenekelôtt a leányok, azok között is az 1854-ben született legkisebb, Louise vagyoni érdekeinek védelme vezérelte. Már az elsô végrendelet visszavonására is valószínûleg azért került sor, és a köteles részre szorítás is azért látszott indokoltnak, mert a fiúk (az elsô házasságból származó legidôsebb, Jakab István ellen nem volt kifogás), de a második frigybôl származó Lajos, Henrik, Emil és Samu közül az utóbbi háromról a végrendelet egyébként igen tapintatosan fogalmazó szövege vészjóslóan hozza tudomásunkra: „Henrik, Emil és Samuel fiaim mindegyikével meglehetôsen sok okom van elégedetlennek lenni, ahogy az nem csekély sajnálatomra hitelt érdemlôen bizonyítható és bizonyítást is fog nyerni.” Amennyiben a fiúk viselkedése nem javulna meg, abban az esetben „a rájuk esô netaláni örökrész után életük egész tartamára csakis a kamatokat kapják, az örökrészre magára pedig leszármazó örököseik közvetlenül hivatottak...”. A „könnyelmûség” megnyilvánulásai azonban nem örökítôdtek meg a végrendeletben, így legfeljebb csak azon töprenghetünk, mi teszi egy vagyonos kereskedôcsalád három fiát is „pazarlóvá”, jóllehet még nem is rendelkezhetnek saját vagyonrészük felett? A bibliai megbocsátó apakép hiányára s az atya valódi természetére mindenesetre jól rávilágít a végrendeletnek ama passzusa, miszerint „általjában minden fiúgyermek irányában... elvi szabályul állíttatik itt fel, hogy közülük az, ki a jelen végrendelet bármely határozata ellen csak távolról is szót emelne, azoknak nem engedelmeskednék, vagy azokat perrel támadná meg, továbbra is köteles részre szorítva marad, s ami neki azon felül osztályrészül esnék, a többi magukat jelen végrendeletnek alávetôk javára háramoljék”.4
A végakarat kinyilvánítása után nem sokkal, 1869. március 6-án, az anyakönyv szerint Pozsonyban született, 64 éves, „állását” tekintve háztulajdonos és földbirtokos Wotzasik Mayer „pokolvarban” elhalálozott.5 Amikor vagyonát felleltározták, elég tetemes summát írhattak össze.6 Az összesen 203 697 forintra rúgó tiszta vagyon két fô részbôl állt: a tápiósellyei uradalomból és a Dob utcai házból. Az elôbbit a gazdászatban jártas, szintén vagyonos vô, Tafler József kezelte, és a hároméves szerzôdés lejártáig az ô kezében is maradt, az utóbbit a közszerzô feleség örökölte. Most a gazdaság ingóságait és ingatlanait nem részletezve történetünk szempontjából elegendô lesz az 1863 óta Wotzasik Mayer nevén álló Dob utca 3. szám alatti háromemeletes házat szemügyre venni. (Samu kamaszkorát már mindenképpen ebben töltötte.)
A ma is álló házat eredetileg Hild József építette 1852-ben Pscherer Miklós számára.7 Wotzasik már nem tôle, hanem Szupp József ügyvédtôl vásárolta meg 1863-ban.8 A ház leírását ugyan nem az atya halála idejébôl ismerjük, de az anya húsz évvel késôbbi elhunytakor felvett látlelet, úgy tûnik, a korszak egészére hitelesnek tekinthetô.9 Az alápincézett, cseréptetôs házban „a kapubejárattól jobbra egy márványlépcsô vezet fel az emeletekre”. A kockakövekkel kirakott, csatornázott és vízvezetékkel ellátott udvar három oldalán márványfolyosó fut vasrácsozattal körbe, azon kívül az udvarból homokkô lépcsô visz fel egészen a padlásig. A pincében 1 raktárat és 23 fáskamrát, a földszinten 6 boltot, 6 utcai, 3 udvari szobát, 2 elôszobát és 6 konyhát, 6 éléskamrát és
1 mosókonyhát, az elsô emeleten 10 utcai, 6 udvari szobát, 5 elô-, 1 fürdôszobát, 3 konyhát és 3 éléskamrát találunk. A szobák száma a felsô két emeleten is nagyjából ugyanez, csak a fürdôszoba hiánya, a másodikon 4, a harmadikon 5 konyha, illetve éléskamra jelzi a lakások számának szintenkénti gyarapodását (és nyilván a lakásméretek csökkenését).
Az 1889. szeptember végén felvett hagyatéki leltár alapján egyértelmû, hogy az anya az elsô emelet egyetlen fürdôszobás lakását lakta, amelyben 5 utcai, 1 udvari szoba,
1 konyha, 1 cselédszoba, 1-1 kamara és éléskamra mellett – nyilván a két bejárat miatt – 2 elôszoba volt található.10 Az elsô utcai szoba fényezett bútorai (pipereasztal, varróasztal, éjjeliszekrény, törülközôfogas) mellett a legjellegzetesebb bútordarab a „barna amerikai vászon karszék” és a „tûzmentes vas pénzszekrény” voltak. A második szoba fényezett bútorai (3 ajtós kredenc, kihúzóasztal, ágy, éjjeliszekrény, 9 ebédlô nádszék, könyvállvány) az ebédlôt, a harmadiké (üvegajtós ezüstszekrény, játszóasztal, szalonasztal, diván drapp szövettel, pamlag, 6 karszék kék félselyem huzattal, aranyozott falitükör márványlapos félasztallal) a lakás reprezentatív helyiségét sejtetik. A negyedik és ötödik szoba fényezett mahagónibútorai (az elôbbiben 1 ajtós sifonér, négyszögletes asztal, 5 fiókos íróasztal, állótükör, pamlag, 2 karszék és 5 „mollyos” vörös plüsshuzatú szék, az utóbbiban 1 ajtós sifonér, olvasóasztal, kis kerek asztal, „balzak”, 3 szürke gyapjú szövethuzatú szék), a minden szobában megtalálható, de itt „törött” aranyozott facsillár egy tûnôben levô idôszak lakáskultúrájára emlékeztetnek. A fürdôszoba berendezése is igen szerény: 1 fényezett 2 ajtós mosdószekrény és egy fényezett szobaárnyékszék mindösszesen, de már az is nagy szó, hogy egyáltalán van, hiszen egy másik, valamivel nagyobb értékû 2 ajtós mosdószekrény a második szoba tartozéka volt, tehát nyilvánvalóan az gyakrabban lehetett használatban. Ágy csak a második (ebédlô!?), pamlag pedig a harmadik és negyedik szobában bukkan elénk, ami nehezen azonosíthatóvá teszi az elôszeretettel polgári normához illeszkedôként leírt lakberendezés szobánkénti funkcionális elkülönítését. Ráadásul fûtésre utaló tárgyak („lakírozott bádog fakosár”, „bádog fakosár”) csak a második és negyedik szobában fordulnak elô, s ez – szeptember lévén – csak utal arra, hogy a lakásnak valószínûleg ez a két szobája lehetett állandó használatban, ám a fûthetô helyiségek ugyancsak sokféle szerepet töltöttek be. Természetesen semmi alapunk nincs azt feltételezni, hogy mindez már Mayer úr idejében is így volt berendezve, mégis a szobabelsô stílusbeli egynemûsége a folytonosság érzetét erôsíti bennünk.
Az imént idézett leltár segítségével bekukkanthatunk a szekrények és ládák bensejébe is, ahol Denhof Nina asszony sokat ígérô stafírungjának maradéka került összeírásra. Ennek nagyságrendjét csak érzékeltethetjük a 24 törülközôvel, a 28 lepedôvel, a 22 színes párnaczihával, a szintén 22 vászonabrosszal, a 75 vászon asztalkendôvel vagy a 19 hímzett asztalkendôvel. A kredencbôl 25 darab porcelán-, érc- és üvegnipp mellett egy 12 személyes („hiányos”) porcelán asztalkészlet és többek között 12-12 nagy és kisebb csiszolt üvegpohár került elô. Az anya fiatalkori mindennapi és ünneplôruházatának szélsôségeit csak jelzi az 5 barhetnadrág, a 7 barhetszoknya, 7 vászoning és 5 pár harisnya mellett a harmadik és negyedik szekrényben talált 3-3 drapp selyem-, illetve galambszürke nôi ruha mellett ôrzött fekete atlasz nôi ruha, fekete csipke-, selyem- és ripszmantille, a szürke pettyes és a fekete selyem nôi ruha. A kamrában a leltározók a nyestprém gallérú fekete bársony nôi bunda társaságában 2 pár nôi házi cipôre és egy pár topánra bukkantak. A hajdani gazdagság szívós, de megkopott lenyomata a díszlet a múlt század végi tékozló fiúk történetének elmeséléséhez.

Az igaz történet
Wotzasik Emil 1846. augusztus 11-én, Samu 1848. február 12-én Pesten született. Apjuk halálakor, 1869-ben tehát mindössze 23, illetve 21 esztendôsek, vagyis még kiskorúak voltak. Méltán keltheti fel érdeklôdésünket (a tékozló legkisebb fiú példázatától akár függetlenül is), vajon miként sikerült már ily fiatalon korántsem jelentéktelen összegeket elherdálniuk?
A két eset sok szempontból különbözô, de nem függetleníthetô egymástól. Az idôsebbik fiú, Emil ugyanis 1870 augusztusában elérte a nagykorúságot, amit rohamos eladósodással ünnepelt meg. A folyamat azonban nyilván korábban kezdôdött. Az ô esetében viszonylag jól feltárható a kölcsönüzletek „technikája” is, mivel mind az adós, mind a hitelezô kihallgatási jegyzôkönyve rendelkezésünkre áll (bár az utóbbi nem volt hajlandó aláírni saját tanúvallomását).11 Azt egybehangzóan állítják, hogy Emil (aki meghallgatásakor nôtlen magánzó, s az elsô lovasszázadnál honvéd huszárként szolgál) 3500, illetve 3100 forintról fogadott el váltókat 1870 augusztusában, a Két szerecsen utcában lakó Mayer Móritz kereskedôtôl. A váltókon túl még ugyanezen értékre kötelezvényeket is aláírt, amelyeket betáblázni engedett az atyai örökséghez tartozó tápiószelei birtokra. Azon még a gondnoksági ügyben az anyát képviselô ügyvéd is megbotránkozik (két felkiáltójelet is biggyeszt az okiratban a ráta mellé!!), hogy az adós a kölcsönök fejében 20%-os kamatot ígért. A kamatláb magasságát egyébként a hitelezô sem vitatja kihallgatásakor. Abban azonban eltérnek az álláspontok, hogy Emil szerint ô mindössze 900 forint készpénzt kapott a váltók (illetve kötelezvények) fejében, Mayer Mór szerint viszont mind a 6600 forintot készpénzben odaadta Emilnek. Hogy az uzsorakölcsönre utaló hatalmas különbség nem számíthatott ritkaságnak, arra további adalék, hogy Emil, szintén 1870 augusztusában, Klein Jakab javára további 3000 forintra szóló kötelezvényt írt alá, aminek fejében – ráadásul „apródonként” – csak 1100 forint készpénzt kapott kézhez. Összesen tehát több mint 9000 forint adósságot ismert el, holott bevallása szerint valójában csak 2000 forinthoz jutott, tehát igencsak meg lehetett szorulva, hogy belement ezekbe a tranzakciókba (a kötelezvények láthatóan a kiskorúként felvett kölcsönök „nagykorúsítását” jelentették).
Emil a kialakult helyzet okát maga abban látta, hogy „havonként az osztatlan vagyon után járó jövedelem fejében 50 forintot” vehet fel, s „ezen összeg csekélysége miatt... kénytelen volt adósságokat csinálni”. Saját bevallása szerint a felvett összegeket „részben apróbb adósságok törlesztésére, részben huszári egyenruha beszerzésére etc., legnagyobb részt egy leány élelmezésére és ruházására, kivel szerelmi viszonyban volt” fordította. Saját ruhatárát is felfrissítette a legújabb divat szerint, 1200 forintnyi, végül ingatlanra betáblázott számlája erre is következtetni enged.12
Amikor édesanyja 1870 októberében a Pestvárosi Tekintetes Törvényszékhez mint Gyám- és Hagyatéki Bírósághoz fordult, hogy „könnyelmû, sôt mondhatni pazarló”, ám mégis „szerencsétlen fiát” gondnokság alá helyezni kérje, még csak a 6600 forintos adósságokról tudott, s azzal érvelt, hogy ezzel Emil „az édes atyja után járó köteles részét már kimerítette”. Az apa halála után a végrendelettel szemben „eleinte az ellenkezôt hinni engedô” (azaz javulását mutató) Emil felszínre bukkant vétkei indították az anyát arra – nehogy „oktalan pazarlásával még engem és többi gyermekeimet is tönkre tegyen” –, hogy szomorúan, de eleget tegyen „anyai kötelességének”, és kérje a gondnokság alá helyezést.13 Az érvelésben csak az adósságok szerepelnek, de feltételezzük, hogy a huszárnak állás és a költekezésre csábító szerelmi viszony sem volt könnyen összhangba hozható a zsidó kereskedôcsalád értékrendjével. Emil egyébként meglehetôsen tisztában volt helyzetének kilátástalanságával: „...azzal, ha gondnokság alá is helyeztetném, rajtam segítve nem volna, mert amúgy is köteles részre szoríttatván az a már általam tett 9000 forint adósság által kimerítve van. És így mindegy az nékem, akár gondnokság alá helyeztetem, akár nem”.
A legifjabb Samu „tékozlása” eleinte bátyjáénál sokkal megfoghatatlanabb. De hogy már kiskorúként költekezett, arra nem az apa igazolásául, de a tárgyilagosság kedvéért mégis felhozható, hogy már a hagyatékból – többek között – 3250 forint az elsô házasságból származó Jakab Istvánt épp azért illette meg, mert ô fizette ki a legkisebb fiú, Samu 1869-ben keletkezett adósságait.14
Apja halála után nem sokkal Samu – állítólag orvosi tanulmányai folytatása végett – eltávozott Pestrôl. Az anyjához írott levelek tanúsága szerint ekkoriban „Parisban, Kehlben, Strassburgban, majd Frankfurtban s Berlinben tartózkodott, s ezen helyeken felváltva Sándor, majd pedig Sámuel név alatt tünteté fel s ismerteté magát”.15 S még mielôtt nagykorúságát elérte volna, anyja volt kénytelen – az apai végrendelet szellemében eljárva, a jól bevett (Emilnél már idézett) formulákkal – „szerencsétlen fiát” pazarlónak nyilváníttatni, illetve „kiskorúságát meghosszabbíttatni s gondnokság alá helyeztetni”, „nehogy... szerencsétlen fiam oktalan pazarlásával még engem és többi gyermekeimet is tönkre tegyen, sôt másokat vagyonukban megkárosítson”.16 A folyamodást természetesen okadatolni kellett, és – az utókor történészének szerencséje a család szerencsétlenségében – az anya számos levelet mellékelt, amelyekbôl immár az utókor számára is fény derül ha nem is Samu külországokban viselt összes dolgára, de pénzpumpoló technikáira (és azok eredményességére). Többek között arra, hogy édesanyja a szigorú atyai végrendeletben kiszabott 600 forint évjáradékon felül – amelybôl az anya szerint „egy orvosnövendék bárhol is tisztességesen elélhet” – külön segélypénzeket juttatott fiának, többnyire a hitelezôk szorongatása alatt.
Samu nem válogatott az eszközökben: hol az érzô anyai szívre apellált, hol tervezett amerikai utazásához kért útiköltségrevalót, hol azzal fenyegetôzött, hogy olyat tesz, ami családjának nem lesz örömére, hol egyenesen élte veszejtésével zsarolta az otthoniakat. A szívfacsaró repertoár nagyon is tudatosan használt fordulataira talán elegendô néhány szemelvényt idéznünk. A célratörô levélkezdésre: „Anyám!!! Ez egy kétségbeesett fiú megszólítása Anyjához, akirôl azt feltételezi, hogy nem fogja hagyni, hogy az tönkre menjen...”17 A lírai fogadkozásokkal kevert burkolt riogatásra: „...s ha utolsó reményemben is csalódom, akkor, Anyám, esküszöm megboldogult Atyánk emlékére, olyat teszek (már ki is találtam), ami családomnak nem lesz örömére”.18 Az egyszerre szívhez szóló és zsebbe nyúló nyílt fenyegetésre: „...de ments meg Anyám a haláltól. Anyám ha látnád összetört szivemet, ha tudnád kétségbeesésemet, ha látnál engem éjszakákon át álmatlanul fel-alá rohangászni a szobámban, Anyám megszakadna a szived és mindenért ártatlanul Te bûnhôdnél. Anyám, ezúttal ha e hó 24-én estéig nem teljesül kérésem, nem marad más számomra, mint hogy életemnek ereim felnyitásával véget vessek, hátrahagyva örökrészemet Nektek emlékezetül”.19 Leleményessége nem ismert határt: a gyanakvó kutakodásnak, hogy mutassa be tanulmányai folytatásának bizonyítványát, egyszer saját bevallása szerint azért nem tud eleget tenni, mert indexét is elzálogosította, másszor viszont azért nem, mert a tanárok még nem jöttek vissza a pünkösdi vakációról. A dramatizálás felhangjaitól most eltekintve, s tárgyszerûséggel véve szemügyre a lendületes szépírással rótt gót betûs sorokat, többnyire a kosztra, kvártélyra, ruhára vonatkozó tartozások, tehát nagyon is hétköznapi szükségletek jelentették a benyújtott számlák legfontosabb tételeit.
A család türelme azonban végül valószínûleg akkor fogyott el, amikor Samu 1871 októberében „Berlinbôl... 731 tallér adósság hátrahagyásával egy gyanús nôi személy társaságában megszökött, s ezen idôtôl fogva édes anyja s rokonai hollétérôl mit sem tudnak”, s a rendszeres segélyek ellenére újfent mintegy 3600 forint adósságot gyûjtött össze.20 Édesanyja tudomása szerint a 600-800 tallérnyi követelésen felül „circa 7000 forint erejéig circulálnak tôle reám – hírem, tudtom és belegyezésem nélkül – trassált – természetesen érvénytelen – váltók”.21 Mindez együtt bizton elégséges ok volt a gyámság alá helyezéshez, ami az idézett tanácsnoki jelentés alapján annak rendje és módja szerint ki is mondatott. Emil példájából kiindulva a család elébe igyekezett vágni Samu nagykorúsításának. Gyámul pedig a már Emilnek is szánt nagybátyját (anyja testvérének férjét), Reich Jakabot nevezték ki, aki már eddig is gondoskodott a végrendelet óhajtása szerint a kiskorú fiúról.
Samu sorsát erôteljesen befolyásolhatta, hogy a család több férfi tagja, fivérei ellen az alapítási láz éveiben – a baj nem jár egyedül – csôdöt kellett nyitni. Lajos ellen már 1869-ben, tekintve, hogy a Denhof L. és társa cég névadó debreceni tulajdonosa (édesanyja másik testvére?) megszökött, amivel közvetlen összefüggésben állhat, hogy a Wotzasik-hagyaték leltározásakor 27 634 forint „behajthatatlan követelést” könyveltek e kereskedô firma rovására.22 Emilt néhány hónapnyi nagykorúsága alatt felhalmozott adósságai miatt – mint láttuk – gyorsan gondnokság alá helyezték. Ellene azután sógora és gondnoka, Tafler József kezdeményezett csôdöt, s a hitelezôk követelése nagyságrendileg hasonló összegre (27 764 forint) rúgott, mint Lajos esetében.23 A csôdöket a sógor és az édesanya segítségével (mintegy a hagyatéki járandóság terhére elôlegként) viszonylag rövid idô alatt sikerült megszüntetni, s végül 1876-ban Emil gyámjául (a lemondatott Tafler József helyett) éppen Lajost nevezték ki. Hozzátartozik a történethez, hogy a legifjabb leánygyermek (Louise), amikor 1872 tavaszán férjhez ment és nagykorúvá vált, éles támadást indított Tafler József vagyonkezelése ellen, akire a végrendelet értelmében a hagyatékhoz tartozó tápiósellyei uradalom gazdálkodásának irányítása hárult.24 A családi csôdök és az örökösök közötti viszály (s tegyük hozzá, az egész hátterében maga a végrendelet) együttesen járult ahhoz, hogy a családi költségvetés szigorúbbá vált, s a nagykorúsítás küszöbén nem lehetett (s nem is kívántak) elnézônek lenni az ifjonti tékozlás iránt.
Az immár gondnokság alá helyezett Samu 1872 elején Halléban, a régi egyetemi városban bukkant fel, majd legközelebb a csehországi Teplitzbôl írt kurátorának. Nemrég töltötte be 24. életévét, és kénytelen volt szembenézni a jövôvel. „Csak két út marad a továbbiakban nyitva elôttem vagy tovább tanulni, vagy valami mást kezdeni, az elsô lehetetlen, miután ehhez Tôletek semmiképpen nem kapok támogatást.”25 Tervei között szerepelt egy pesti villámlátogatás is (mindenekelôtt anyját szerette volna kiengesztelni), majd az ôszi szemeszterben és a következô év elején Jénából jelentkezett.26
Samu útját a pénzküldemények nyilvántartása és az azokat nyugtázó levelek alapján 1873 elsô felében még nyomon követhetjük, de azután hosszú idôre szem elôl veszítjük.27 1879-ben bukkan elô újra (nyilván nem véletlenül, hiszen Wotzasik Mayer hagyatéka ügyében ekkor zárul le a civakodó örökösök közötti osztályegyezség). Ekkor tudjuk meg, hogy valóban új életet kezdett, az elmúlt négy esztendôt Párizsban kereskedôsegédként töltötte (a medikusvágyakat, úgy látszik, végképp eltemette az idô). Munkaviszonya azonban nem lehetett folyamatos, és ezért (is) választotta végül a szülôvárosába való visszatelepülést. „Én Párisban létemkor 4 éven keresztül kereskedôsegédi minôségben voltam alkalmazva. Évi fizetésem legföljebb 600 frtot tett, mihez az édes atyám, néhai Wotzasik Mayer hagyatékából nekem megszavazott évi 600 frt járadék járult, úgy hogy a legjobb esetben 1200 frt jövedelmem volt, mely szintén nem volt mindig állandó, mint hogy segédi fizetésem sem tett mindig 600 frtot, amihez még az is járult, hogy az említett évi járadékot sem kaptam meg mindig pontosan kezemhez. Ezen maximális fizetésbôl pedig hat személybôl álló családot voltam kénytelen eltartani, t. i. magamon kívül nômet és négy serdületlen gyermekemet. Hogy ez újabb áldozatok, illetôleg segély nélkül lehetséges nem volt, azt mindenki be fogja ismerni, aki elôtt az utolsó években fennállott drágaság, különösen Parisban tudva van, és ki szem elôtt tartja azon kiadásokat is, amelyekkel gyermekek tartása, illetôleg iskoláztatása jár.”28 Sámuel tehát idôközben többszörös családapa lett, s hogy újra adósságot kellett csinálnia, az immár nem a tékozlóhajlam, hanem épp a családalapítás terhei miatt történt (bár tisztán költségvetési szempontból tékozlóan adósságot csinálni vagy családot alapítva költekezni nem tûnik érdemi különbségnek). Gondnoka (ekkor már legidôsebb féltestvére), Jakab István is ezt bizonygatta a közjegyzô elôtt: „...a kérdéses követelés nem könnyelmû adósságcsinálásnak, sôt közönséges, solid kölcsönügyletnek sem tekinthetô, hanem oly elôlegeket tárgyazó tartozásnak, mely elôlegeknek célja egy családnak éveken keresztül fenntartása és annak lehetôvé tétele volt, hogy a család feje szülôvárosába biztosabb és jövedelmezôbb kereseti forrás elnyerése végett elutazhassék”. Ahogy ebben az elbeszélésben még többször megismétlôdik, csak visszatekintôleg derülnek ki a hajdan történtek. Ekkor tesz elôször említést az ifjúkori tartozások tényleges forrására is: „Nehogy azonban uzsoráshoz legyek megint kénytelen fordulni, akiknek tönkretételemet, illetôleg is gondnokság alá helyezésemet köszönhetem, nem maradt más hátra, minthogy rokonaimhoz forduljak támogatásért.” Ennél a közjegyzôi aktusnál válik nyilvánvalóvá az is, hogy az elmúlt években Franciska nevû nôvérének (Tafler Józsefné szül. W. Ferinek) összesen 3550 forinttal lett adósa. Ez elsô pillantásra családi, „jószolgálati” tartozásnak tûnik.
Az osztályegyezség megkötésekor „szabadult” a végrendelet szabta béklyókból harmadik bátyja, Henrik is. Az örököstársak ugyanis „tapasztalatuk alapján és a legtisztább meggyôzôdéssel constatálják azt, hogy nevezett W. Henrik – ki jelenleg Salgótarjánban az ottani vasfinomítógyár igazgatóságánál mint pénztárnok évek hosszú során át alkalmazva van – olyannyira megváltoztatta már régóta viseletét, hogy immár köztekintélynek örvend, és hogy az apai gondoskodás fenti óvintézkedésének már régóta semmiféle indoka nincsen”.29 Az persze megmagyarázandó marad, hogy ha valóban „régóta” megjavult, a vasfinomító a pénztárát rá merte bízni (errôl egyébként a salgótarjáni tanács erkölcsi bizonyítványát is mellékelték), akkor miért csak most került sor erre a sorsdöntô nyilatkozatra. A vagyon osztatlanságát a legkisebb, Louise nagykorúságáig fenntartani igyekvô végrendelet avagy a házassága révén korán nagykorúsított Louise által elindított családi belviszályok hátráltatták az osztályegyezség megkötését.
Samu hazatértekor hattagú (négygyermekes) családról tett említést (amihez az utazáskor még egy szolgaszemélyzet is hozzátartozott), de amikor az osztályegyezség megkötésekor házörökrészét gyermekeinek elajándékozta, csak három gyermek neve szerepelt a kedvezményezettek között. A nevekkel amúgy is sok baj volt ebben a famíliában (elegendô a hitelezôk elôl bujkáló Samu Alexanderként való szereplésére gondolnunk), s azt sem tudhatjuk, meghalt-e közben a negyedik gyermek, vagy esetleg élt, csak törvénytelennek számított.30 A közjegyzôi okiratban, vagyis a gyermekei javára kötött ajándékozási szerzôdésben a még gondnokság alatt álló, de már Pesten, a Zoltán u. 11. szám alatt lakó Samu helyett mindenesetre a csehországi Teplitzbôl (itt tartózkodott Samu 1872 tavaszától ôszéig!) származó feleség, Marevitz (máskor Moravitz) Karolina a három, „férjével nemzett kiskorú gyermekeinek: Mayer Miksának, Vilmának és Anna Máriának természetes és törvényes gyámanyja”. A helyzet bonyolultságát jól jelzi, hogy az elsô ajándékozási szerzôdést vissza kellett vonni, és 1880. június 21-én ugyanabban a közjegyzôi irodában egy új megkötésére kellett sort keríteni, elsôsorban azért, mivel „a netán születendô törvényes gyermekek státusa” kérdéses volt az atyai örökségbôl csak törvényesként részesíthetô már meglévô, megajándékozott gyermekekhez képest.31 A gondnokság alól végül a budapesti királyi törvényszék Samut 1880. július 13-án „mentette fel”, miután családtagjai tanúsították, hogy nevezett „február 12-én 32.ik életévét betöltötte, házasságra lépett, és jelenleg három kiskorú gyermeknek atyja, ifjúkori hibáit, könnyelmûségét, és pazarlásra való hajlamát... levetkôztette és vagyonának kezelését most már teljes megnyugvással lehet önrendelkezésére bízni”.32 A család azonban – „jó útra térése” ellenére – a végrendeletnek épp azt a passzusát érvényesítette vele szemben, amelyet a szigorú atya a javíthatatlanság esetére helyezett kilátásba: az örökrész legyen a leszármazó törvényes örökösöké, s csak a kamatok maradjanak a tékozló fiúnak.
Az ajándékozási szerzôdés a Dob utcai házrészre vonatkozott, amelyet a végrendelet alapján az apa halála után az özvegy vehetett birtokba. Itt is csak utólagos nyilatkozatokból derülnek ki az egész ajándékozási ügylet mozgatórugói. 1894-ben az akkor már Károly Ernô néven szereplô hajdani Samu a következôket jelenti ki: „Midôn annak idején az ajándékozási szerzôdést aláírtam és vagyonomat gyermekeimnek engedtem át, kettôs kényszerhelyzetben voltam annyiban: 1ször csak azon feltétellel akartak a gondnokságból kibocsájtani, ha vagyonomat gyermekeimnek adom át, és 2szor vagyonomat annak idején volt legénykori hitelezôim elôl kellett biztosítanom és megmentenem. Ily körülmények között jött létre az ajándékozási szerzôdés, melynek folytán koldus lévén, mint napidíjas voltam kénytelen a volt oszt. magy. államvasúthoz belépni, a hol 11 évi szorgalmas munka által odáig jutottam, hogy jelenleg 1000 frt évi fizetésem van, mely fölött azonban... nem rendelkezhetem, mert összesen havonta csupán 46 frt 46 krt kapok kifizetve, melybôl megélni, gyermekeimet nevelni és eltartani képtelen vagyok...”33
Samu újabb névváltoztatása azonban nem korábbi rejtezkedési kényszerébôl adódott (bár bizonyára az sem múlt el nyomtalanul), hanem abból, hogy 1884. október 26-án a rákospalotai templomban felvette a keresztséget és a „Károly Erneszt” (sic!) nevet.34 Samu minden bizonnyal felesége régi óhaját váltotta ezzel valóra, bár abból a ténybôl, hogy keresztapaként az anyakönyvben nem más, mint Hieronymi Károly, az Osztrák–Magyar Vasúttársaság vezérigazgatója szerepelt, arra is következtethetünk, hogy a dolog nem volt független a vasúti tisztviselôi kar olvasztó tendenciáitól sem. Ezzel kezdetét vette az a folyamat, amelynek során a család – ahogy Samu magáról írta – „a katolika keresztelési szentséget” felvette.35
Nem tudjuk, Samu mikor ébredt rá arra, hogy az adósságspirál milyen szorosan ráhurkolódott. Azt azonban jól láthatjuk, hogy milyen lépésekkel próbálkozott szabadulása érdekében. Itt most a kisebb kölcsönmûveleteket nem említjük, de három nagyobb kísérletérôl szót kell ejtenünk. Ezekben az esetekben eleinte reménykedônek, sôt lelkesnek és magabiztosnak tûnik, ám késôbb jön a keserû csalódás.
Legidôsebb gyermekét, az 1873-ban született, atyja iránti lojalitásból Mayer Miksának elnevezett fiút közvetlenül a hazatérés után, épp akkoriban elözvegyült nôvérénél (egyik legfôbb hitelezôjénél és támogatójánál), Ferinél helyezi el. Miután testvére újra férjhez ment egy amerikai állampolgárhoz, 1887-ben örökbefogadási szerzôdést írtak alá. A „felette örvendetes jogügyletet” – saját szavai szerint – azért kötötte meg, „mert sajnos vagyontalan vagyok, illetôleg azon vagyont a melyet a tekintetes árvaszék tudomása szerint atyám, néhai Wotzasik Mayer után örököltem, szerencsétlen vállalatoknál fogva [ez teljesen újfajta magyarázat!] már régebben elvesztettem, úgy hogy nagy áldás szegény gyermekemre nézve, hogy sógorom, illetôleg és nôvérem saját gyermekük gyanánt fogadták örökbe...”.36 Miután aprólékosan kifejti, hogy nôvérének nincs és valószínûleg már nem is lehet saját gyermeke, szinte ömlengve magasztalja szerencséjét: „...nôvérem gazdagnak mondható, nem csak azért, mert a hagyatékhoz tartozó nagyobb értékû dob utcai 3. számú ház 1/6od részének tulajdonosa, hanem fôleg azért, mert elsô férje, néhai Tafler József egyetemi [sic!] örököseként nagyobb értékû vagyonnak van birtokában, Puszta-Tetétlen és Puszta-Törtelen. De ez csak az anyagi elônyt jelenti. Boldog vagyok azonban, mint apa azon tudatban, hogy sógorom és nôvérem már körülbelül tíz év óta tartják az oly hamar megkedvelt nevezett gyermekemet és szellemi érdekeirôl különösen tanulmányok tekintetében oly dúsan gondoskodtak már eddig is, amint én ezt anyagi viszonyaimnál fogva tekintettel a még egyéb gyermekeimre egyáltalán képes nem lettem volna, és mert nevezett örökbefogadó szülôi jelleme, eltekintve a múlttól, teljes biztosítékot nyújtanak arra nézve, hogy ezen bánásmódjukat a legodaadóbb szülôi gondozást gyermekemmel szemben a jövôre nézve is folytatni fogják”.
Ha nem vennénk észre az „eltekintve a múlttól” betoldást, akár osztozhatnánk is Samu örömében. Mivel az örökbefogadást az árvaszékkel is el kellett fogadtatni, az árvaszék meghallgatta az érintetteket. Amikor az édesanya azt kérte, hogy lehetôleg vegyék be a szerzôdésbe, hogy fia, „Kálmán évenként a szünidôk alatt két-három hétre hozzá küldessék, hogy a gyermeknek testvérei és szülei közti kapocs ezúton fenntartathassék” – a jegyzôkönyv a többiek különös reakcióit örökítette meg. A férj ugyan örömmel beleegyezett felesége igényének a szerzôdésbe való felvételébe, de sietett kijelenteni, hogy ha „ily fenntartásnak a szerzôdésben helye nem volna, tekintettel apai hatalmából folyó jogára, melynél fogva az örökbefogadási szerzôdést neje hozzájárulása nélkül is megköthette volna – a szerzôdést úgy mint van jóváhagyatni kéri”.37 Ellreich Ernô és W. Ferri (nevét hol egy, hol két „r”-el írta alá) pedig azt fûzték hozzá, hogy „a gyermeknek elküldésére vonatkozó kötelezettséget szerzôdésileg el nem vállalhatják, mert ez már 17ik évében van, s ily feltételnek a szerzôdésbe foglalásának helye nincs, egyébiránt ígérik, hogy oda fognak hatni, hogy a fiú lehetôleg évenként testvéreit és szüleit meglátogassa”.38
Az érintett meghallgatására csak a tavaszi szünet idején, a következô félévben kerülhetett sor, mivel az a bécsi Löwenburg-féle convictusban s a gimnázium 3. osztályában tanult, aki – „tekintettel örökbefogadó szüleinek kedvezô anyagi helyzetére is” – az egész ügyletet „köszönettel vette tudomásul”. Arra a kérdésre, hogy „kora dacára” miért csak a 3. osztályba jár, azt válaszolta, hogy „ez részint családi körülményeiben, melyeknél fogva majd London, majd Páris, majd Bécsben töltötte gyermekéveit, részint hosszabb betegségében találja magyarázatát”.39 A túlságosan is szépre festett képpel ellentétben – ez idô szerint a titokzatos „múlttól mi is eltekinthetünk” – tehát a fiú egyáltalán nem szívesen ápolta a kapcsolatot természetes szüleivel, sôt láthatólag családi nevétôl is szeretett volna mihamarabb megszabadulni. A nagyapa emlékének megörökítéseként kapott Mayer nevet sem tartotta meg a keresztség felvétele után. A tanulmányokról történô „oly dús gondoskodással” sem stimmelt valami. A szerzôdési feltételeket láthatóan nem a szülôk diktálták, s az apa valamilyen okból, felesége akarata ellenére is hajlandónak mutatkozott a szerzôdés végrehajtására. Nehéz szabadulni a gondolattól, hogy az ifjú Miltont ne valamiféle önkéntes és szimbolikus zálogtárgynak tekintsük korábbi és késôbbi kölcsönök biztosítékaként.
Az ugyanis tény, hogy az anyai örökség reménye újabb lendületet adott Samu (azazhogy már Károly) pénzcsináló fantáziájának. Az 1889. augusztus 6-án Nagykôrôsön elhunyt Denhof Nina után várható ingó és ingatlan osztályrészét még az évben – közjegyzôi okiratban – Lányi Manó budapesti lakosra ruházta. Igaz, nem teljesen önszántából, ugyanis az „átruházás” mögött egy 2500 forintos, 1889-ben a budapesti kir. kereskedelmi és váltótörvényszéknél beperesített, W. E. Károly által elfogadott váltó húzódott meg.40 A nôvér (Feri) és öccse (Samu, vagyis Károly) között is váltig folytatódtak a hitelmûveletek: épp 1890. január 3-án került sor Károly által egy újabb közjegyzô elôtt felvett kötelezvény aláírására, amelyben a fedezet gyanánt az anyjától örökölt ékszerek zálogosítódtak el 2355 forint értékben (miközben ezeket természetben még nem kapta kézhez, s ezután nehezen hihetô, hogy valaha is hozzájutott).41
Mielôtt a harmadik, „ígéretesnek” mutatkozó tranzakciót, a Dob utcai ház „újrafelosztását” bemutatnánk, vissza kell kanyarodnunk a másik, még mindig gondnokság alatt tartott báty, Emil történetéhez. Emil betáblázott adósságait anyja és nôvére (sógora) apránként visszaváltották, bár még a nyolcvanas évek elején is pörölte egyik hajdani hitelezôje. Az iratokból azonban csak a kilencvenes évek elején, az anya halála után derül ki, hogy Emil már régóta Ausztráliában, Sydneyben tartózkodik. Gondnoka és édestestvére, Lajos 1891 tavaszán fordul keresettel a budapesti kir. törvényszékhez, amelyben Emil gondnokságának megszüntetését kéri.42 Megtudjuk róla, hogy nôs és két gyermek atyja, s „ifjúkori hibáit és könnyelmûségét valamint pazarlásra való hajlamát levetkôztetvén... évek óta Sidney Australiában [sic!] mint zongora tanító és festô kifogástalan magaviseletû családi életet folytatván: vagyonának kezelésére immár kétségen kivül képes miért is azt teljes megnyugvással önrendelkezésére lehet bízni”.43 A gondnokság alóli szabadon bocsátás azonban még egy darabig elhúzódott, hiszen a testvéreket is meg kellett hallgatni. Az elsô tárgyaláson azonban (lehet-e véletlen?) csak Károly (elôbb Samu) jelent meg, hogy kinyilvánítsa: „biztos tudomása van arról, hogy nevezett most már kifogástalan életet folytat és így semmi szükség nincs arra, hogy tovább is gondnokság alatt tartassék...”.44 A gondnokság megszüntetését végül az 1891. július 28-i tárgyalás mondta ki.
1891 ôszén járunk, amikor Emil Ausztráliába akart visszautazni (ezek szerint „nagykorúsítása” érdekében hazajött!), Feri férjével Alsó-Ausztriában kívánt egy nagyobb birtokot vásárolni, Lujza pedig leánya kiházasításához akart komolyabb összeghez jutni. Ekkor kerül sor a ház „újrafelosztására”. Feri részét Samu vette meg örökösei számára, Emil részét gondnoka, Lajos, Lujza részét pedig Henrik vásárolta meg, „nehogy esetleg az árverés elkerülhetése esetén a fél ház idegen kezekre jusson, hanem mégis a család egyik részének tulajdonában maradjon”.
Az adásvétel finanszírozásához a Pesti Hazai Elsô Takarékpénztártól 55 000 forint 6%-os, 43 év alatt törlesztendô és továbbá 14 000 forint váltókölcsönt igényeltek és vettek fel – egyetemleges kezesség mellett. Károly Ernô a kiskorúak szempontjából kifejezetten kedvezônek ítéli a vásárlást, hiszen a ház bérjövedelme számukra újabb egyhatoddal gyarapodik, sôt a bérleti díjak emelkedésére is számít „a Károly kaszárnya helyére leendô építés esetén”. Mivel a ház évi bruttó bérbevétele 8867 forintot, az adó pedig 2500 forintot tesz ki, az egyhatod rész tiszta bérjövedelme 1000 forintot meg nem halad. Úgy ítéli meg tehát, hogy az 55 000 forintnyi kölcsön törlesztése fejében a kiskorúaknak 3300 forint egyharmad részét, vagyis 1100 forintot kell fizetniük. Az ilyenkor rá jellemzô bizakodással vállalja, hogy „ha a hiány nagyobb volna, a megfelelô nagyobb összeget én tisztelettel alulírott W. Károly Ernô addig míg a kiskorúaknak már tulajdonát képezô 1/6 résznek haszonélvezôje maradok sajátomból fogom pótolni...”.45
A házra azonban hamarosan újabb 2000 forintos kölcsönt kellett betábláztatni, sôt 1893-ban sor került magának az ingatlannak 104 500 forintért történô eladására is. Ennek ugyan jelentôs része a korábban felvett kölcsönök törlesztésére megy el, ezúttal azonban azzal érvelnek az eladó testvérek az ügylet elônyös mivolta mellett, hogy a ház régi, „s így minduntalan kisebb, sôt a legközelebbi jövôben nagy, néhány ezer forintos javítást igényelne...”.
Ekkori számításaik szerint W. Károly gyermekeire már kevesebb mint 500 forint tiszta jövedelem esik, ami ráadásul bizonytalan, „mert megeshet, hogy nemcsak úgy mint jelenleg két bolt és egy lakás áll üresen, hanem tekintettel arra, hogy a ház berendezése a divatos kényelmes berendezéssel (fürdôszobák, vízvezeték a konyhában) nem bír, több lakás és bolt is üresen állhat, és akkor nekünk, tulajdonosoknak a vagyonállagot kellene megtámadnunk, hogy a kötelezettségek teljesíthetôk legyenek”.46 Pár nappal korábban beadott külön kérvényében Károly (alias Samu) most nyomorúságos helyzetével érvel a szerzôdés elfogadtatása érdekében: „...vagyoni viszonyaim oly ziláltak és gyermekeim neveltetése és tartása oly költséges, hogy csekély 1000 forintos hivatali fizetésembôl a törlesztést és a kamatfizetést eszközölni nem tudom... kétségtelen, hogy hova-tovább a házbérjövedelmek költséges zár alá vétele és végre a tartozásnak az ingatlan értékébôl leendô kifizetése vált volna szükségessé...”47
A ház eladásának további indokaként az is szerepet játszott, hogy leánya, Vilma Franciska (más néven Guilmine) azáltal, hogy Hortz Károlyhoz férjhez ment, nagykorúvá vált. A családjáról a jó útra tértek neofita túlzásaival gondoskodni kívánó apa pedig, „tekintettel arra, hogy vôm és leányom üzletet akarnak nyitni, én pedig legelsô sorban tartozom gyermekeim jövôjét szem elôtt tartani és nekik arra, hogy megélhessenek és családot alkothassanak, módot nyújtani”, lemond az eladási összeg gyermekeire esô hányada utáni tôke egynegyedének haszonélvezeti jogáról, és kéri azt egy összegben legidôsebb leánya részére kifizetni.

Epilógus
Itt akár le is zárhatnánk a meglehetôsen predesztináltnak tûnô történetet, ha az iratokból elénk táruló „valóság” nem tetézné újabb csapásokkal a hajdan tékozló, de azóta folyton megjavulni igyekvô, immár apává érett legkisebb fiú balsorsát.
1893 januárjában, tehát még a szülôi ház eladása elôtt W. Károly és neje dr. Kriszhaber Adolf köz- és váltóügyvéd által az árvaszékhez fordul, amelyben kérik az örökbefogadó apa, az akkor már Ausztriában élô Ellreich L. Ernô atyai hatalmának megszüntetését Milton fiuk felett. „Ugyanis az évek folyamán sajnosan kellett arról meggyôzôdnünk, hogy természetes és törvényes gyermekünk az örökbefogadó apa hatalma alatt oly megromlásnak lett kitéve, hogy az ez utóbbi által nyújtott rossz példák következtében már-már kétségbe kell esnünk megtévesztett gyermekünk jövendô sorsa fölött; mert az örökbefogadó apának személyes erkölcstelen életmódjáról, valamint arról, hogy gyermekünket, mely már iránta táplált rokoni bizalmunknál fogva 1883 óta van házában erkölcstelen irányban nevelte és befolyásolta, oly kétségtelen és hajmeresztô bizonyítékaink vannak kezeink közt, hogy indíttatva érezzük magunkat oly czélból, hogy szerencsétlen gyermekünket, amennyire még lehet a kiskorúság hátralevô napjaiban oly útra tereltessük, mely lehetôvé teszi, hogy testileg és erkölcsileg teljesen el ne zülljön, a törvényesen elôírt alábbi lépést [mármint az apai hatalom megszüntetését] tenni.”48
Hogy mivel és miként is rontotta meg az örökbefogadó atya a kiskorú fiút, Miltont, azt legfeljebb találgathatjuk abból, hogy a szülôk „testi és erkölcsi elzüllése” miatt egyaránt aggódnak. A „hajmeresztô bizonyítékok” elôsorolásától valami visszatartotta ôket. Az örökbefogadó atya tettei azonban más összefüggésben mégis napvilágra kerülnek. Már 1892 januárjában W. Károly Ernô közjegyzô elôtt német nyelvû nyilatkozatot tett, amelyben kijelenti, hogy „mint kiskorú leányomnak, Vilhelminának (Guilmine) apja és törvényes gyámja... az Ernst L. Ellreich által ezen a leányomon elkövetett erôszakos megbecstelenítés cselekménye alapján semmi néven nevezendô anyagi követeléseim nincsenek, még ezen erôszakos cselekmény gyümölcsének a tartását és nevelését illetôen sem E. L. Ellreich vagy annak feleségével szemben”.49 Ehhez képest különösen érdekes fejlemény, hogy egy évvel késôbb, pár nappal a Milton ügyében beadott, imént idézett megbotránkozó kérvény után arról értesül az árvaszék, hogy ugyanazon Kriszhaber Adolf ügyvéd által az idôközben férjhez ment (és nagykorúvá vált) Guilmine (Vilma), asszonynevén Hortz Károlyné keresetet indított Ellreich L. Ernô ellen „természetes apaság elismerése és ebbôl folyólag 50 frt havonkénti gyermektartás és gyermekágyi költség és járulékai erejéig”. A tárgyalást március 1-jén 8 órára tûzték ki a budapesti VI. kerületi járásbíróságnál.50 A nagykorúvá vált leány tehát elszántabban lépett fel, s ezúttal már az atya adósságaival történô sakkban tartása sem ért célt. A per lefolyását és eredményét azonban sajnos az árvaszéki anyag már nem tartalmazza.
Történetünk bár lezárul, aligha fejezôdhetett be. Az akták között ott találjuk W. Károly Ernô kérvényét, amelyben „gyermekei vagyona után neki járó kamatokból 360 frt” kiutalványozását kéri, mégpedig abból a célból, mivel Miltont, „említett fiamat Nagyváradra kellene küldönöm, hogy mint magántanuló a kereskedelmi felsôbb iskolába beiratkozzék és ott ôszig a vizsgára elôkészíttessék, nehogy még több idô is elvesszen a nélkül hogy a fiú a ki most 23 évben van képes legyen önfenntartásáról gondoskodni...”.51 Milton egyébként anyja 1904-ben bekövetkezett halálakor szüleivel Rákospalota, Fô út 57. szám alatt él, ô jelenti be a halálesetet, immár 31 éves, nevét pedig Wotzasik r. Ellreich Milton alakban használja, s valószínûleg még mindig mélyen sajnálja, hogy nevelôszülei nem vitték magukkal Ausztriába.
Az élettörténetek befejezését nem ismerjük. Wotzasik Károly Ernôrôl utoljára nyugdíjas vasúti ellenôrként van tudomásunk, amikor Rákospalotáról 1913-ban közjegyzôi névhitelesítést kér valamilyen célból. A még mindig nyugtát nem lelô Emilrôl a rokonok annyit tudnak, hogy valahol Amerikában él.52
Az eddig elhangzottak ismeretében érdemes néhány kérdést megfogalmaznunk.
Vajon csak látszat-e, hogy eleve elrendelt pályán haladt a pazarlónak nyilvánított Wotzasik fiúk története? Saját maguk determinálták-e ifjúkori tékozlásaikkal életútjukat, vagy az atyai végrendelet makacs önkénye zárt leoldhatatlan béklyót a fiúk sorsára? Ôk maguk tehetnek-e arról, hogy miközben a gondnokság alól képesek voltak nagy nehezen megszabadulni, abból a hálóból, amit a segítô család kötelékeivel húzott köréjük, úgy tûnik, aligha tudtak kibújni.
De a legizgalmasabb kérdés tulajdonképpen Samu két legnagyobb gyermekére vonatkozik: vajon miként lesznek épp ôk, akiknek javára a végrendelet (és a rokonok) az apát vagyonáról lemondatták, az így szervezett játszma áldozatai, vagy netán holmi ószövetségi átok beteljesülésének tudható be, hogy a tékozló fiú fiának is tékozlóvá kell válnia?
A szintén köteles részre és annak kamataira szorított fivérek példája alapján a kérdések elsô csoportjára nem adható egyértelmû válasz. Lajos ellen ugyan megszüntették a csôdöt, mégsem vitte többre ügynökségnél. Henriknek láthatóan sikerült „jó útra térnie”, s csak örökrészének túlzottan elhúzódó „ellenôrzése” jelzi a családtagok törekvéseit, ô azonban nem került gondnokság alá, s ifjúkori tartozásai is jóval kevesebbre rúghattak. A formálisan leghosszabb ideig gondnokság alatt tartott báty, Emil külországban próbált szerencsét, a nincs vesztenivalóm elszántságával vállalta a „mûvész-tanár” életforma nélkülözéseit. Akárhogy alakult is sora, Amerikából sem sokba nézhette hazatért öccse jó útra térését és az ezzel járó vergôdést.
Eredetileg Samu is a külföldre meneküléssel (és irodalommal) kísérletezett. Az ifjúkori „tékozlásból eredô” adósságokhoz (amelyek hol a tanulmányokkal járó mindennapos költségekként, hol uzsorásoktól felvett kölcsönöknek, hol szerencsétlen vállalkozások következményei gyanánt tûnnek fel) újabb, immár a családfenntartás költségeivel indokolt tartozások csapódtak. Mindezek azonban önmagukban aligha magyarázzák a kikerülhetetlen végzetszerûséget. Samu (r. Károly Ernô) ugyanis láthatóan mindent elkövetett, amit a „jó útra térés” tartozékaként egyáltalán el tudunk képzelni. Családot alapított, megbánást tanúsított, hazatért, vagyonáról gyermekei javára lemondott, hivatalnoki állást vállalt, sôt meg is keresztelkedett (bár ez utóbbit a család bizonyára nem írta a javára!). Ô szeretett volna jó fiú lenni. Várakozásával ellentétben azonban megjavulása felé tett lépései nem sorsának jobbra fordulását hozták, sôt épp ellenkezôleg, egyre kilátástalanabb helyzetbe sodorták. S ezt már aligha tudhatjuk be az apai végrendelet könyörtelen elôírásainak. Hiszen kiszabadult a gondnokságból, csak közben családjával szemben vált még kiszolgáltatottabbá. Ahogy az apa a családtagokat védte a fiúk „pazarlásától”, úgy maga a család is vagyonrészeinek megmentésére rendezkedett be. Hol a láthatóan szerencsésebb vállalkozásokba fogó féltestvér báty, hol a fele vagyont közszerzôként öröklô anya, hol a bizonyára jólelkû s elsô férje jóvoltából gazdagnak is számító nôvér, Feri segítsége húzta ki a bajból. Ezek a hitelek azonban azáltal, hogy vagyonának terhére felvett elôlegnek számítottak, még szorosabban a családi gúzsba kötötték. Mint ahogy a családi ház megmentéseként feltüntetett akció során is a családtól független (vagy akár a gondnokságból frissiben szabaduló, szabad pályára lépô s külföldre települt) családtagok mobilizálták a régi házban rekedt vagyonrészüket. Samu (r. Károly Ernô) azonban csak viszonylag késôn jött rá, hogy milyen csapdába került. Néha maga sem értette a helyzetet, hol koldusnak, hol vagyonosnak érezte, mondta magát, jussához azonban semmilyen próbálkozás útján nem tudott hozzáférni. Az ifjúkori tékozlás, a múlt (uzsorások, atya) rabságából elôbb a jelen (testvérei), majd a jövô, vagyis saját kiskorú gyermekei foglyává vált. Már idézett kérvényében bizonyára az elkeseredettség mondatta ki vele az alábbi szavakat: „...lehetetlennek tartom, hogy létezzék jog vagy törvény mely gyermekeimet, engem és feleségemet az ínségnek szolgáltasson ki, midôn van vagyonunk, melynek jövedelme legalább némileg segít helyzetünkön, ha az kezeimhez kiadatik”.53 Pedig a jog és a törvény ilyen kereteket szabott.
Az egész történetben csupán azt nem lehetett elôre tudni, hogy vagyonossá özvegyült, gyermektelen nôvére (Feri) milyen embert választ majd a második férj szerepére.

Jegyzetek

* Az írás részei elôadásként hangzottak el a Hajnal István-kör miskolci konferenciáján 1999 augusztusában.

1 A néprajzi irodalom az elbeszélt történetek két típusát tartja számon: az elsô személyben elmondott élménytörténeteket, illetve a „folklorizáció magasabb fokán álló, mások élményeit továbbmondó, a valóságtól jobban eltávolodó – gyakran szélesebb körben ismert – csiszoltabb »igaz« történetek”-et. S. Dobos Ilona: Az „igaz” történetek mûfajának kérdésérôl. Ethnographia, 1964/2. 201. A szépirodalomban Szerb Antal nevezi A királyné nyaklánca c. mûvét „igaz történet”-nek, amelyben elmondja „minden regényszerû díszítgetés és hozzátoldás nélkül XVI. Lajos korának egy nevezetes eseményét, amelynek a történettudomány úgyszólván minden részletét felderítette”. Miként mûve elõszavában írta: „valami tisztességes félelem visszatart attól, hogy egykor valóban élt személyek szájába olyan szavakat adjak, amelyeket sohasem mondtak el, szívébe érzéseket, amelyekrôl nem tudom ellenôrizni, vajon nemcsak a saját érzéseim-e...”. Szerb Antal: A királyné nyaklánca. Budapest, 1957. 6. (Ez utóbbi mûfajmeghatározásra Réz Pál volt szíves figyelmemet felhívni, amit ezúton is köszönök.) Írásunkban mások élményeit kívánjuk „csiszolt történetté” alakítva elbeszélni, de nem a „valóságtól” eltávolodva, hanem az elsôdleges források valósága alapján, a történetírás eszközeivel „rekonstruálva” az eseményeket, amelyekbôl a történettudomány eddig „úgyszólván” semmit sem tárt fel. Kísérletképpen vállaltuk ezt a korlátozott mozgásteret, annak tudatában, hogy belátjuk: végsô soron nemcsak a regélôk költenek, hanem Szerb Antal idézett mûve, akárhogy is vesszük, mégiscsak regény.
2 BFL IV. 1343/i. Pesti törvényszéki hagyatéki iratok, 1663/1866.
3 BFL IV. 14 311/b. Árvaszék, 2619/1874. Gemeinschaftliches Testament, 1869. február 23. Kihirdették 1869. március 10.
4 Uo. A végrendelet szerint a Dob utcai ház – felesége halála után –, amennyiben a nevezett három fiú 41, 31, illetve 33 éves korát még nem töltötte volna be, úgy osztandó fel, hogy „a rájuk esô osztályrész bírói letétbe tétessék le”. Mivel Emil 1846-ban, Samu pedig 1848-ban született, nehezen értelmezhetô, hogy miért az idôsebbik kapja két évvel fiatalabbként kézhez az ingatlan örökrészt. Két dologra gondolhatunk: az atya vagy valamiért jobban haragudott Samura, és így kívánta külön büntetni, vagy egyszerûen nem volt tisztában fiai születési dátumával, és összekeverte ôket.
5 Izraelita halálozási anyakönyv, Pest, 1869. márc. 7. 172. (BFL-mikrofilm.) W. Mayer egyébként a pesti üzleti névjegyzékben csak az 1860-as években tûnt fel a grémiumon kívül álló „terménykereskedôk” sorában. Pester Lloyd-Kalender für das Jahr 1862, mit einen Adressenbuche für Handel und Gewerbe. Pest, 1862. Címe ekkor: Lipótváros, Attila u. 2.
6 BFL IV. 14 311/b. Ügykivonat 1869. március 6-án meghalálozott W. Mayer hagyatéka ügyérôl.
  7 Zakariás G. Sándor: Pesti építômesterek munkássága 1850–1860. A M. M. M. Évk. 1953. Bp., 1954. 568. A ház (és a telek) történetérôl Szentesi Edit készített alapos feldolgozást, amely mellékletként a tervrajzot is tartalmazza. Szentesi Edit: Budapest. VII. Dob u. 3. Hild–Ybl Alapítvány. Tudományos dokumentáció. Bp., 1998. (Gépirat.)
  8 Szentesi: (1998) 17.
  9 BFL IV. 14 311/b. Néhai W. Mayerné szül. Denhof Nina hagyatékához tartozó ingatlan megbecslésérôl (Bp., 1889. nov. 26.).
10 Uo. Hagyatéki leltár (1889. szept. 24.).
11 BFL IV. 1343/i. 6952/1870. W. Emil gondnoksági ügye. Jegyzôkönyvek, 1870. nov. 21., ill. nov. 24.
12 BFL IV. 14 311/b. A budapesti kir. trvszék ítélete. 1882. június 24. „W. Emil 1869 és 1870 években felperestôl [Schichtánz Alberttôl] sok ruhát, fehérnemût és férfi divatcikkeket hitelbe vásárolt...”
13 BFL IV. 1343/i. 6952/1870. Özv. W. Mayerné sz. Denhof Nina folyamodása. Érk. 1870. okt. 18. Az anya gondnokul sógorát, Reich Jakabot kérte, de Emil kérésének eleget téve végül az 1870. dec. 3-án kelt végzésben Franciska nevû novérének férje, Tafler József lett a gyám.
14 BFL IV. 14 311/b. A Dob utcai házra bekebelezett teher eredetérôl mindössze annyit tudunk, hogy a bécsi kereskedelmi törvényszék 1869. április 1-jén kelt végrehajtási végzése alapján jegyezték fel a zálogjogot, 1000, ill. 2000 forint tôke és 1869. február 13-tól járó kamatai után (óvásdíjjal + netalán még felmerülendô perköltséggel együtt) Schneid M. bécsi magánzó javára.
15 Uo. Kasenczky József tanácsnok jelentése W. Sámuel pazarlónak nyilvánítása tárgyában. (1871. nov. 26.)
16 Uo. Özv. W. Mayerné sz. Denhof Nina folyamodása (1871. okt. 11.).
17 Uo. (Strassburg, 1870. márc. 16.) Ugyanebbôl a levelébôl tudjuk, hogy mióta elhagyta a szülôi házat, „két vígjátékot, egy szomorújátékot és egy kisebb regényt” szerzett, amiért „diáktársai költôként szerették és ismerték”. A láthatóan írói ambíciókkal megáldott orvostanhallgató mûvészéletformája bizonyára nemcsak adósságaihoz, hanem dramaturgiai érzékének kifejlôdéséhez is hozzájárult.
18 Uo. (Strassburg, 1870. máj. 1.)
19 Uo. (Frankfurt, 1870. dec. 17.)
20 Uo. (1871. nov. 26.)
21 Uo. (1871. okt. 11.)
22 Denhof Lázár és W. Lajos cégtársak ellen a csôdöt 1872-ben szüntették meg. Denhof Lázár az 1880-as évek elején osztrák–magyar állampolgárként (sic!) Londonban élt. Uo. A csôdtörlésre l. Tafler József és Reich Jakab kérvényét. Érk. 1876. júl. 16. Denhof Louisra a londoni osztrák–magyar konzulátus bizonyítványát, 1881. aug. 11.
23 Emil ellen a csôdöt 1872. dec. 27-én rendelték el, és 1876. febr. 24-én szüntették meg. BFL IV. 1343/j. Visszaállított városi törvényszék iratai. Csôdiratok. 1866–1877.
24 BFL IV. 14 311/b. Guttmann sz. Wotzasik Luiza észrevételei Tafler József számadásairól (1872). Tafler József apósa halála után nem sokkal, már 1870 karácsonyán a családtagok megbízásából 190 000 forintért eladta a mintegy 2740 holdnyi birtokot fivérének, Tafler Adolfnak, akinek azonban a teljes vételár utolsó részletét, 90 000 forintot csak 1878. febr. 23-án kellett letennie, addig az örökösök számára csak a kamatok befizetésére volt köteles az árvaszék pénztárába. A befolyt összegeket Tafler József egyrészt adósságok törlesztésére, másrészt W. Lajos csôdhitelezôivel való kiegyezésre fordította. Uo. Adásvevési szerzôdés. 1870. dec. 26.
25 Uo. (Teplitz, 1872. ápr. 9.) Eredetileg „Tôled”-et akart írni, ám ezt áthúzta, és „Tôletek”-re javította. Még így is arra kéri nagybátyját, ne fogja fel „ezeket a szavakat túl élesnek”.
26 Uo. Valószínû, hogy a budapesti látogatásra sor is került, ugyanis nagybátyja elszámolásai között fennmaradt egy nyugta az októberi 50 forintos apanázs átvételérôl, amelyet Samu Pestrôl keltezve írt alá. (1872. szept. 29.) Úgy tûnik, még egyszer, utoljára sikerült az otthoniakat rávenni az egyetemi tanulmányok „támogatására”.
27 Utólag rekonstruálni lehet, hogy 1873 ôszétôl 1875 elejéig Londonban tartózkodhatott, ugyanis két gyermeke is ott született. MOL Filmtár (A 21), Krisztinaváros, r. kat. születési anyakönyvek, 7. k. 227., ill. (A 5292) Bp., Rákospalota, r. kat. születési anyakönyvek, 2. k. 53. Közvetve azért adott reá jellemzô életjeleket magáról, például 1878 májusában rendelvény érkezik, amely „lefoglalja W. Sándor Samu örökségi részét Rudolf Miksa részére 56 font sterling végett”. BFL IV. 14 311/b. Ügykivonat W. Mayer hagyatéka ügyérôl.
28 Uo. Jegyzôkönyv 1880. február 4-én Rupp Zsigmond kir. közjegyzô irodájában.
29 Uo. Jegyzôkönyv 1879. május 28-án Rupp Zsigmond kir. közjegyzô irodájában.
30 Magyar Jogi Lexikon (szerk. dr. Márkus Dezsô) IV. k. 106–114.
31 BFL VII. 151. 515., 590–591/1880. Rupp Zsigmond közjegyzô iratai. Ajándékozási szerzôdések 1880. május 28., ill. 1880. június 21. Az utóbbiból idézem: „...kikötöm azt, hogy netán születendô törvényes gyermekeim ill. azoknak törvényes képviselôje vagy gyámhatósága ezen ajándékozási szerzôdést föltétlenül visszavonathassák és pedig azon joghatállyal, hogy többi a magyar polgári törvénykönyv szerint nem törvényesnek ismert gyermekeim ezen szerzôdésbôl maguk javára bárminemû jogot leszármaztatni jogosultak ne legyenek. Magától értetôdik, hogy ezen kikötésem a jelenleg életben levô gyermekeim irányában hatályát veszti, mihelyt azokat – úgy mint komoly szándékom – törvényesítenem sikerült”. A „netán születendô gyermek” 1886-ban érkezett meg, és az Ernô nevet kapta.
32 BFL IV. 1411/b. Árvaszék. Bp-i kir. törvényszék ítélete. 1880. július 13.
33 Uo. Érkezett 1894. aug. 29.
34 MOL Filmtár (A 5291), Bp., Rákospalota, r. kat. születési anyakönyvek, 1. k. 8.
35 BFL IV. 1411/b. Árvaszék. Érk. 1889. szept. 28. Kérvénye W. Károly Ernônek, mint kiskorú W. Kálmán Ernô Milton t. t. gyámatyjának. Kálmán Ernô Milton az 1873. szeptember 29-én Londonban született Mayer Miksával azonos, aki 1885. aug. 22-én Bp.-Krisztinaváros r. kat. egyházban megkeresztelve nyerte el új nevét. MOL Filmtár (A 21), Krisztinaváros, r. kat. születési anyakönyvek, 7. k. 227. A két leány legifjabb öccsük keresztelésekor, 1886. jan. 16-án együttesen tért át. (A 5291) Bp., Rákospalota, r. kat. születési anyakönyvek, 1. k. 29. Az 1875. jan. 17-én Londonban született Vilma a Vilma Franciska nevet, az 1876. május 10-én született Anna az Anna Paulina nevet kapta. A második név választása a keresztszülô után történt. Vilma keresztanyja Stitz Károly budapesti vasúti tiszt felesége, Marewitz Franciska (nyilvánvalóan nemcsak névrokona az anyának), Anna keresztszülei Komáromi László rákospalotai magánzó és neje, Schill Paula voltak. A legkisebb fiú, Ernô Lajos Ferenc keresztapja Ellreich Ernô Lajos tetétleni földbirtokos, W. Franciska (Feri) újsütetû férje lett, akirôl még esik szó a késôbbiekben.
36 BFL IV. 1411/b. Uo. (1889. szept. 28.)
37 Uo. Jegyzôkönyv, 1889. dec. 5.
38 Uo. Jegyzôkönyv, 1889. dec. 6.
39 Uo. Jegyzôkönyv, 1890. ápr. 2. Mint tudjuk, Londonban született, bár a szigetországi tartózkodás nem derült ki a hazatéréskor az apa elbeszélésébôl. Jellemzô, hogy a fiú „C. E. Milton Elreich” gyanánt írta alá a jegyzôkönyvet, s csak az árvaszéki jegyzô beavatkozására kanyarította hozzá, hogy „ez idô szerint még helyesebben Wotzasik Kálmán”. Az örökbefogadás elhúzódásának az is oka volt, hogy Elreich Ernô nem volt magyar állampolgár. Végül a honosítási okirat 1890. okt. 10-én kelt, s négy nap múlva tette le az állampolgári esküt.
40 BFL VII. 173. Gászner Béla közjegyzô iratai 2241/1889. Igaz, az okmány utolsó pontjában elôrelátóan kikötötte, hogy „nem vállal semmiféle szavatosságot az átruházott osztályrész mennyisége és értéke tekintetében”.
41 BFL VII. 151. Rupp Zsigmond közjegyzô iratai. 100/890.
42 BFL IV. 1343/i. 6952/1870. W. Lajos budapesti ügynök keresete. Érk. 1891. ápr. 7. Érdekes, hogy 45 éves öccsét 1840-ben születettnek, „közel ötven évesnek” állítja, amit azért a hosszú távollét sem indokol, bár ebben a családban nem ez az elsô eset, hogy a férfiak nem tudják egymás korát (l. W. Mayer végrendeletét).
43 Uo. Ez utóbbit egyébként saját és gyermekei nevében a feleség nyilatkozata is igazolta. (Sydney, 1889. nov. 21.)
44 Uo. Tárgyalási jkv. (1891. ápr. 28.) Az aktacsomó egyébként itt kézbesítôi vényekkel telik meg: Henrik Vilmost, aki a Dob utcai házban lakik, azért nem találták otthon, mert hosszabb ideje Rákospalotán (nyilván öcsééknél) nyaral, Lujzát is csak június 9-én sikerül meghallgatni, pedig elôzôleg az Andrássy úti házban – távollétében – kifüggesztették az idézést.
45 BFL IV. 14 311/b. Árvaszék. Kérvény. Érk. 1891. okt. 21.
46 Uo. Kérvény. Érk. 1893. aug. 21.
47 Uo. Kérvény. Érk. 1893. aug. 16.
48 Uo. Kérvény. Érk. 1893. jan. 9.
49 BFL VII. 151. Rupp Zsigmond közjegyzô iratai. 83/892. 1892. jan. 27.
50 BFL IV. 14 311/b. Árvaszék, a budapesti VI. ker. járásbíróság értesítése, 1893. jan. 13.
51 Uo. Kérvény. Érk. 1896. ápr. 19.
52 Uo. Lajos bátyja halálakor, 1907-ben mint „oldalági örökösként érdekeltrôl” annyit tudnak róla, hogy „Amerikában ismeretlen helyen távol van”.
53 Uo. Érkezett 1894. aug. 29.

Kérjük, küldje el véleményét címünkre: holmi@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta