Mindenben rád lelek, ahol kereslek,
a tárgyakban, melyekhez hû vagyok;
a kicsiben mint legkisebb jelensz meg,
a roppant nagyban mint a legnagyobb.
S ahogy a tárgyakban szolgálatodra
oly kész erôk mûködnek, az csodás:
gyökérben, törzsben titkon gyarapodva,
s a lombozatban mint feltámadás.
*
Tudom, titok maradsz, a mélyed
a gyors idô nem érti meg.
Én alkottalak ily mesésnek,
midôn kezem gôgjével érted
megvert egy óra engemet.
Terveztelek ügyelve jól a
szándékra és a buktatókra,
munkám azonban nem haladt:
a görbék és a vonalak
elvesztek egy tüsökfonatban,
míg egyszerre csak akaratlan
a lehetô legszentebb forma
pattant elô tudat alatt.
Habár szemem nem éri át,
a mû be van fejezve, érzem.
Nem nyughatom azonban tétlen,
s építem egyre csak tovább.
*
Mindennapos munkám ilyen,
mint héjt reá én vetek árnyat.
S vagyok a völgyben odalenn,
ha festelek, vagy ha imádlak,
a sár, a lomb és a vasárnap,
egy ujjongó Jeruzsalem.
Az Úr szent városa vagyok,
száz nyelvvel vallom Istenemnek;
Dávid zsoltára bennem zengett,
s én ittam hárfák hangja mellett
az esthajnali csillagot.
Az utcáim hegynek haladnak.
Lakósaim magamra hagytak,
túl nagy vagyok talán nekik.
Meghallom, bárki lépked bennem,
s magányosságom kiterjesztem
kezdettôl fogva kezdetig.
*
A legutolsó ház e faluban
mint világ végén áll magányosan.
Az utca lassan megy az éjbe ki,
nem tudja semmi visszatartani.
Két messze közt sejtelmes átmenet
a kis falu, melyen át út vezet
ösvény helyett riadt házak során.
A távozókra vár egy nagy menet,
s útközben sokan meghalnak talán.
*
Éjjeliôr a téboly,
mert ôrködik.
Röhögve minden óránál megáll,
s mondván: ez elsô, amaz ötödik,
az éjjeleknek neveket talál.
A rigmusát gajdolja mindenütt,
s triangulumjával a kürtre üt,
amit megszólaltatni képtelen:
így lépdel tova házak mentiben.
Álmukban hallják csak a gyermekek,
hogy odakint virraszt az ôrület.
De a kutyák tépdesik láncukat,
a házakban szûk lesz nekik a tér,
és reszketnek, mikor már elhaladt,
és félnek attól, hogy majd visszatér.
*
Pirosa érik most a borbolyának,
szirmát a rózsa is hullajtja már.
Ki most szegény, hogy véget ért a nyár,
csak várni fog, nem lesz ura magának.
Ki nem tudja lehunyni most szemét,
biztos, hogy abban arcok sokasága,
ha jô az est, sorakozik sötét
zugokban várva még feltámadásra:
az mint egy agg bevégzi életét.
Nem vár új arra semmi ezután,
megcsalja minden és mindenki, sôt,
Te is, Uram, nagy kô vagy a nyakán,
amely naponta mélybe húzza ôt.
Sike Sándor fordítása
Sike Sándor 1926-ban (Rilke halálának évében)
született Temesváron. Negyven évig dolgozott a Láng
Gépgyárban, segédmunkásból lett esztergályos,
végül számítógépes programozó.
Szenvedélyes sakkozó, publikálni mindeddig csak a
Sakkéletben publikált. 1957-ben talált rá egy
antikváriumban Rilke Das Stunden-Buch-jára, azóta
foglalkozik a belôle készített válogatás
fordításával, távol minden irodalmi környezettôl,
magányosan. Az elkészült anyag egy-egy példányát
tavaly letétbe helyezte a Széchényi Könyvtár,
az Országos Szabó Ervin Könyvtár és a
Ráday Gyûjtemény kézirattárában.
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: holmi@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta