Jegyzetek

Ottlik Géza Iskola a határon címû remekmûvének ôsváltozata, a Továbbélôk címû kisregény az utószóíró Kelecsényi László szerint „mindenekelôtt élvezetes olvasmány. Csírájában tartalmazza a késôbbi nagy regény jellegzetes vonásait, kevesebb is, olykor több is annál. Gyerekregény – az értés reményében adható a kis szereplôivel egykorú tizenéves diákok kezébe”. (153.) Valóban, Ottlik korai regénye pedagógiai szempontból is hasznos olvasmány, amennyiben szocializálhatja-felzárkóztathatja a Továbbélôk kiskorú olvasóit az Iskola a határon felnôtt olvasóihoz. Már ha egyáltalán van olyan, hogy felnôttség. Már ha egyáltalán van olyan, hogy egy könyv vagy csak gyermekeknek, vagy csak felnôtteknek szól. Már ha egyáltalán van olyan, hogy valamilyen (gyermekeknek szóló) könyv kevesebb vagy több egy másvalamilyen (felnôtteknek íródott) könyvnél... (Én például, noha szégyellem bevallani, nem, mégsem szégyellem: felnôtt fejjel olvastam elôször A kis herceg-et, de jó, hogy egyáltalán olvastam, s talán az is jó, hogy éppen akkor olvastam, amikor.) Mindazonáltal közeledhetünk Ottlik korai mûvéhez úgy is, mint önálló (ifjúsági) regényhez, amely értékét következésképpen csakis önmagában hordozza. De tekinthetjük a Továbbélôk-et önállótlan (mûhely)munkának is, amelynek értéke a sajátos viszonylatok hálójában, az úgynevezett Ottlik-univerzumban keresendô.* S e félreismerhetetlen tájék abszolút viszonyítási pontja természetesen: az Iskola a határon.  Ha az elôbbi magyarázatot fogadjuk el, akkor talán „lényegileg” ragadhatjuk meg a regényt, ám ha az utóbbi feltevésnél maradunk, akkor csakis valamely „kontextuális” leírással próbálkozhatunk.**
De mi van akkor, ha a „lényeg” nem más, mint a „kontextus”? Ha nincs önálló szöveg, csak egymásra utalt, egymással párbeszédbe állítható szövegek vannak? Ha nem csupán a Továbbélôk, de az Iskola is csupán viszonylatokban, kölcsönös szöveg(össze)függésekben értelmezhetô? Ha nincs is (más mûvektôl) független remekmû, csupán (más mûvektôl) függô mû vagy remekmû? Mi van akkor, ha az önálló Iskola úgy jeleníti meg szimbolikusan az Ottlik-életmû egészét, hogy közben analogikus viszonyba kerül azzal az élményegésszel (ha tetszik: világtapasztalattal), amely viszont az életmû többi egységét is önálló életre hívja? A szimbolikus hierarchia és az analogikus egyenrangúság kettôssége jellemezné tehát Ottlik prózáját, annak minden egyes darabját? Továbbá lehet, hogy az analógia nem csupán a – remekmûvet is magukban foglaló – mûvek és az ôket létesítô élményegész (világtapasztalat) között húzódik, hanem az élményegésztôl részben független mûvek és a remekmû között is? S ha mindez így van, akkor talán azt is mondhatjuk, hogy noha a Továbbélôk (mint az összes többi Ottlik-mû) a szimbolikus hierarchiában az Iskola mint remekmû alatt áll, analogikusan mégiscsak egyenrangú vele. A következôkben analogikus kapcsolódásokon nyugvó elválásokat próbálok kimutatni – nem is annyira a létesítô élmény és a létesített mûvek vagy a remekmû között, mint inkább a korai regény és a késôbbi remekmû (valamint más Ottlik-mûvek) között.
A legszembeszökôbb különbség a két regény között talán abban áll, hogy míg a korai mû beszélôje többnyire a fôhôs által megélt „dologra” összpontosít, addig a remekmû szerzôje hangsúlyosan szóhoz juttatja a megélt „dolog” elbeszélésének módját, „az elbeszélés nehézségeit” is (5.) – mind a tudatmozgások, mind az idôtapasztalat rétegzettségei mentén. Egyfelôl a Továbbélôk egyes szám harmadik személyû történetbonyolítására igaz lehet Szegedy-Maszák Mihály általánosító megjegyzése – amelyet persze a recenzensnek a továbbiakban bizonyítani és árnyalni illik –: „Egy értékrendet hitelesítô eseménysor bontakozik ki, azután megfogalmazódik egy másik értékrend, mely
az elôbbivel összeütközésbe kerül. Valahogy így körvonalazható Ottlik korai történeteinek mélyszerkezete.” (Szegedy-Maszák, 26.) Másfelôl az Iskolá-ban az Elbeszélés Szelleme több kvázi-egyenrangú szólamra bomlik, s így a különbözô tudatrétegek és idôsíkok gazdag variációs játékát teszi lehetôvé. Az egymást értelmezô tudatmozgásokra példa a gyermek Medve Gábor kéziratát közlô és egyúttal értelmezô felnôtt Both Benedek szakadatlan dialogikus reflexiója: „Persze, ahogy észrevettem a kéziratában, Medve sok mindent szándékosan megváltoztatott.” (114.) Míg például a monologikus hanghordozású Továbbélôk-ben igencsak zavaróan hat a kiskorú Damjáni tudatába helyezkedô elbeszélô alábbi hasonlata, amely gyanúsan korai szemléleti érettségrôl árulkodik, és amely ezáltal igencsak felkelti az érzékeny olvasó gyanúját a nagyvonalú szerzôi eljárás iránt: „...s olyan szívfájással adták át helyüket a következô félrajnak, mintha a szeretôjük meleg, sima ágyékától kellene elszakadniuk...” (115.) S ez a stiláris-szemléleti döccenô talán éppen arról árulkodik, hogy a korai regényt író Ottlik számára még nem jelent tényleges problémát a „dolog” elôadásának módja, hiszen nem keresi, következésképpen le sem küzdheti „az elbeszélés nehézségeit”. Ehelyett önfeledten, többnyire magával ragadóan, ám olykor bizony kissé könnyelmûen mesél. Az esetenként egymásba csúszó s éppen ezért értelmezendô idôsíkok kezelésére pedig álljon példaként egy olyan megjegyzés, amely a Továbbélôk kisebb fesztávú (1923-tól 1926-ig tartó) s így csupán a gyermekkori iskolaévekre figyelmezô, minek következtében inkább személyes gyökerezettségû idôélménye helyett az Iskola jóval átfogóbb (1923-tól 1957-ig ívelô) s így a gyermekkort a felnôttkorral egybeölelô, minek következtében jóval általánosabb érvényû idôtapasztalatát szólaltatja meg: „De nem így telt velünk az idô. Rosszul mondtam el az egészet. S ráadásul ugrom egyet a végén, és három évet emlegetek, számszerû adatokkal, mintha lemérhetô, egynemû valamirôl beszélnék. S mintha ez a valami események összefüggô egymásutánja lenne.” (130.)
A továbbiakban tehát hangsúlyosan „az elbeszélés nehézségei” és megoldásai felôl – amelyek látványosan különböznek a Továbbélôk és az Iskola esetében – közelítek az elbeszélt „dolgok” felé – amelyek viszont látványosan azonosak a két regényben. S így óhatatlanul „az elbeszélés nehézségeit” radikálisan érvényesítô remekmû felôl fogom olvasni „az elbeszélés nehézségeit” sokszor még csak nem is érintô korai mûvet. Miáltal a korai regény olvasása során többnyire a késôbb keletkezett mû(vek) szemléleti és poétikai sajátosságait fogom elôtérbe állítani, de talán nem lelketlenül számon kérni. Hiszen ahogyan Ottlik újra- és újraírja ugyanazt a „dolgot”, mi is újra- és újraolvassuk ugyanazt az életmûvet. Azaz olyan szövegrétegeket tárunk fel, amelyeket nem tudunk nem úgy látni, mint az Ottlik-univerzumban kimagasló Iskolá-ra jellemzô hang különbözô kristályosodási fokozatait. A veszély persze fennáll. A vád persze jogos. Hiszen olyan dolgokat mérünk össze, amelyek tulajdonképpen összemérhetetlenek: a még nem teljesen saját hangot a teljesen saját hanggal, a színvona-
las ifjúsági kisregényt a korszakos jelentôsé-
gû nagyregénnyel. Valóban. Ám mégis. Még egyszer: nem tudom nem az Iskola felôl olvas-
ni a Továbbélôk-et. Mindazonáltal elsôsorban mégsem értékelni akarom ôket. Azaz nem kívánom még feljebb értékelni az Iskolá-t, ha annak ára a Továbbélôk alulértékelése. Inkább szerényen és serényen összehasonlítanám ôket, szembeszökô vagy kevésbé szembeszökô sajátosságokat ragadnék meg, rejtekezô vagy kevésbé rejtekezô viszonylatokat tárnék fel, nyilvánvaló vagy kevésbé nyilvánvaló különbségeket különböztetnék meg. Mert noha a két regény nem ugyanarra az olvasói kulcsra nyílik, végsô soron mindkettô az izgalmasan rétegzett Ottlik-életmû egészére nyit ablakot.
Noha
Bemelegítésként nézzünk egy olyan jelenetet, amely kisebb-nagyobb változtatásokkal négy Ottlik-mûben is szerepel: a gyermekkori közös radírlopás esetét. Az alkotás idôrendjébe állított regényrészletek talán látványosan megjeleníthetik a genezisként szolgáló alapélmény és a dinamikusan változó szövegtapasztalat egymásra utaltságát, az Ottlik-univerzum genealogikus nyelvi-szemléleti önértelmezését. Hiszen az újraírás során a tulajdonképpeni esemény egyre jelentéktelenebbé zsugorodik, miáltal egyre inkább „az elbeszélés nehézségei”, stiláris-narrációs sajátosságai kerülnek elôtérbe. A Továbbélôk-ben még a radírlopást övezô részletek aprólékos számontartását és plasztikus kidolgozását figyelhetjük meg, ami egyfelôl magával ragadó élményközelségrôl, másfelôl a reflexiós távlat hiányáról árulkodik: Damjáni és Halász Péter negyedik elemibe járnak (7.); a tavaszi idô „csupa szürkésbarna, fekete-sárga, zöld nélkül, a cseresznyevirágok majdnem bántó fehérségével” (7.); a boltossegédnek elálló füle van (8.); továbbá Halász „egy marék képes levelezôlapot és két vadonatúj ceruzahegyezôt” is elemel (9.). A gyermekkori csíny részleteinek halmozása ugyanakkor a bûntudatból fakadó morális tanulságot készíti elô, amely elôbb-utóbb ki is mondatik: „Bemaszatolódott a szemérmetlen emberi világnak már a félelmétôl is, s ez az egyetlen gondja elzápította mindentôl a kedvét.” (10.) A Hajnali háztetôk elbeszélôjének viszont „csak annyi támpontja” van, „hogy tavasz volt”, s hogy ismerte „már ezt az évszakot tavalyról, tavalyelôttrôl, halványan még régebbrôl”. (48.) Egyfelôl a visszaemlékezés távlatából a részletek elhomályosulnak, ámde másfelôl ugyane távlatból szerzônk nagyvonalúan és bôkezûen meg is toldja a radírlopás esetét egy kitérôvel, a kézi nyomda történetével. (49.) Ezzel szemben a korábbi regény szerzôje éppen hogy nem az elegánsan és retorikusan bôvíthetô távlatos emlékképekkel sáfárkodik, sokkal inkább a kipécézett eset tanulságát mélyíti egy újabb élményközeli (pikáns) történettel, amely a szomszéd kislány Zsuzsikáról és a németkisasszonyról szól, és amely „egy még gonoszabb és erôszakosabb világ ocsmány leheletét” árasztja magából. (11.) Továbblépve a fômûhöz, az Iskolá-ban Bébé és Halász nem radírgumit, hanem levelezôlapokat lop (43.), mely eset ráadásul nem is a gyermekkori csínytevésbôl fakadó, ugyanakkor egzisztenciális színezettségû bûntudat kiemelt jelentôségû példázata, hanem csupán a két fiú barátságának egyik lehetséges illusztrációja. Hovatovább a kora gyermekkori barátság emléke radikálisan átértelmezôdik az Iskola közegében, minek köszönhetôen a bolti lopás anekdotája is törvényszerûen feloldódik a nevelôdési regény nagyszerkezetében, következésképpen látványosan elveszíti eredeti kontúrjait. Végül a Budá-ban a radírlopás már csupán egy többtételes felsoroláson belül, ráadásul zárójelben kap szerepet (89.), s így
az összegzô visszatekintés távlatából aprócs-
ka díszítô mozaikdarabkává zsugorodik. Hiszen „a tény csak annyi, hogy [...] másféle, többféle ügyeid voltak. A rend kedvéért azonban bele kellett rajzolni a térképedbe. Azért is, hogy legközelebb ellenôrizhesd, megvan-e?”. (76.) Ellenôriztük: megvan. Ugyan másként, mint a Továbbélôk-
ben, de mégiscsak megvan. „Minden megvan.” (263.)
Tovább szûkítek: kerítsünk most olyan jelenetet, amely immár a szûkebb história, a katonaiskolai évek elbeszélése során bukkan felszínre – mind az ôsváltozatban, mind pedig a késôbbi remekmûben. Az újoncok kiképzésének sáros idôszakát lezáró, egyúttal a karácsonyi szünidôt elôre jelzô, mi több, szimbolikus jelentôségû hóesésrôl lesz szó – két eltérô hangfekvésben. A Továbbélôk elbeszélôje például a 7. fejezet legelején máris megenged magának egy apró magánfilozófiai fejtegetést („Az értelem okfejtését mindig hiú ábrándozásnak érezte [...] Az ész akaratát nem is vette komolyan számításba...” – 86.), míg az Iskola megfelelô pontján csupán szerényen kommentált eseményeket olvashatunk. Mintha a korai mûben most is a gyermeki tudatba bújt (mindentudó) felnôtt szerzô kissé tolakodó jelenlétét éreznénk, aki viszont a késôbbi regényben már tapintatosan háttérbe húzódik, csak hogy ténylegesen szóhoz juttassa kiskorú hôseit. És noha a sáros idôszak tapasztalatait megkoronázó „titkos lényeg” mindkét munkában megvan (92. – 239.), a „titkos lényeget” szimbolikusan mélyítô hóesés az Iskolá-ban még új fejezetet is nyit. No de miben különbözik a hófejezet a Továbbélôk hómotívumától? Kezdjük a részletekkel. Míg a korábbi mûben az ünnepélyes eseményt az igeneves jelzôhalmozás inkább statikusan ékesíti, addig a nagyregény dinamikus igehasználata látásmódbeli és retorikai lendületet ad a leírásnak: „Sûrû, himbálódzó, imbolygó nagy pelyhekben hullt-hullt szakadatlan...” (93.) – „Sûrû, nagy pelyhek kezdtek szálldosni [...] kerengtek, imbolyogtak, ráérôsen himbálództak lefelé, néha még fölfelé is.” (240.) Vagy nézzük a Továbbélôk feszültségfokozó, sôt talán kissé hatásvadász, hiszen pusztán önismétlô mondatbôvítését, szemben az Iskola visszafogott, hangsúlyosan egytagú mondatával: „Részeg lett, olyan hirtelenül érte a hóesés. Nemcsak hogy nem számított ilyesmire, de még csak eszébe sem jutott ez a lehetôség.” (93.) (Kiemelések – B. S.) – „Részeg lett az ember, olyan hirtelenül érkezett a hóesés. Erre a lehetôségre nem is gondoltam.” (240.) Továbbá tanulságos lehet felfigyelnünk a kisregény egyik élményközeli kitérôjére, amely a nagyregénybôl teljességgel hiányzik, és amely sokkal inkább nosztalgikusan újra felidézi a jelentéktelen részletet, semmint távolságtartóan újragondolva egyúttal elhagyná: „– Ni! – kiáltott fel valaki az ablakban. – Megy el Schulze. [Eddig a két szöveg teljesen azonos] // Maguk között mindenkinek valami más nevet adtak – Bognárt például Zukinak hívták, az egyik századost Kengurunak, Danilo fôhadnagyot Taplónak –, csak Schulze maradt Schulze.” (93.) Ugyanakkor – a Továbbélôk élményközeli kitérôjével szemben – az Iskola hóesésrôl szóló szövegbetétje ahelyett, hogy visszarévedne az elmúlt (hiszen mulandó) egyedi esetre, inkább általánosítja a megbízhatóan ismétlôdô (hiszen örök érvényû) természeti tapasztalatot: „Ha egyszer leesett a
hó, meg is maradt a tavaszi olvadásig...” (241.) Ráadásul a kisregény szerzôje mindentudó-
an összegzi a hóesés keltette helyzetfüggô érzések tanulságát, amennyiben Damjáni „valami olyasmit kezdett megérteni...”. (94.) A nagyregény szerzôje viszont inkább a szereplôket megragadó és mozgató hangulatot próbálja minél aprólékosabban felidézni, de nem magyarázni. Hiszen míg például a Továbbélôk-ben Matej a lakásukat rajzolja, azaz otthona után sóvárog, s ezt közli is Damjánival, addig az Iskola-beli Zsoldosról még Bébé faggatása nyomán is csak sejthetjük, hogy térképet rajzol, azaz pusztán elfoglalja magát. (94. – 241.) Az Iskolá-t író Ottlik is hasonlóképpen foglalja el magát, most a Budá-t író Ottlik szavaival: „Az ember felnézett, tudomásul vette, hogy ez van, elraktározta a térképében, amit gépiesen, gyakorlottan mindig készített magának, szobáról, házról, városról, utcáról, világról.” (76.) Az 1923-as szekszárdi alreáliskolai hóesésrôl.
Most már a mûvek szövegrendjét tiszteletben tartva, megpróbálok még néhány részletet összevetni – továbbra is az egymástól markánsan elkülönbözôdô sajátosságok megragadásának reményében. A kisregény otthon játszódó 1. fejezetének mozzanatai a nagyregényben immár nem a fôeseményt elôkészítô jelenetekként, hanem a fôeseményben feloldódó emlékfoszlányokként szervesülnek a történetbe, így például Damjáni búcsúja Veronikától, a szobalánytól (22.), mely epizód ráadásul az Iskolá-ban nem is a Damjáninak megfelelô Bébé, hanem a Szebek Miklósnak megfelelô Medve emlékeiben bukkan fel. (254.) Egyébként is, a késôbbi mûvet Ottlik olyan bevezetô egységgel látja el, amely nem is annyira a történetet készíti elô – ahogyan azt a korai mû 1. fejezete teszi –, mint inkább – ahogyan az Iskola fejezetcíme mutatja – „az elbeszélés nehézségeit” veszi tekintetbe, ráadásul jó harminc év távlatából. Tovább olvasva a két munkát, a kisregény egészéhez képest tekintélyes helyet foglalnak el az újoncok megérkezésének-megrökönyödésének jelenetei (2–5. fejezet). Míg tehát az Iskolá-ban a pragmatikus elfogadás hangja viszonylag hamar megszületik, addig itt meglepôen sokáig kitart a gyermeki világ és a zord valóság szemléleti dualizmusáról árulkodó szólam, például: „...az új, idegen szagok figyelmeztették a hely baljós rendkívüliségére”; „Mindenki részvétlen, mindenki barátságtalan hozzájuk”. (27., 28.) A szemléleti kettôsség feloldásának példázata Szebek, illetve Medve lázadásának (szökésének) és megnyugvásának (fogdába vetésének) története. Ám míg a Továbbélôk-ben Szebek belsô változását tetemes magyarázat övezi (83.), addig az Iskola szerzôje jóformán megelégszik az alábbi külsô leírással: „Voltaképpen csak abban állt [a változás], hogy ezentúl másként tette fel a sapkáját.” (234.) Medve sapkája a késôbbiekben az érett és önelvû személyiség tárgyi megfelelôjévé, emblémájává lesz, például: „Volt olyanfajta tiszt, aki Medvét rögtön utálni kezdte, mihelyt ránézett. Már a szeme állása sem tetszett az ilyeneknek. A zubbonya esése sem. Vagy ahogy a sapkáját viselte, a medvesapó.” (385.) Az Iskolá-ban a szökés tanulságait elemzô rész egyébként is késôbbre, Medve kórházban tartózkodásának idejére kerül, miáltal a hôs valóság- és önértelmezése is jelentôs távlatot kap: „A valóság, a száraz, kézzelfogható valóság az, hogy ô egészen jól érzi magát, mert csak nézô.” (255.) Az önreflexió távlatos nagyvonalúsága, a gyermekkori események narratív elôállításának szolidan rezignált szólama a Budá-ban még nyilvánvalóbb – mely rezignáció viszont egyúttal az Ottlik-prózaszemlélet újbóli regényesítését is veszélyezteti: „Medve azon az ôszön, a szökése után, amikor visszajött az ingoványra épült, csak feltevésesen létezô világba, mint Nézô-Szereplô-amalgám, azt mondja, csináljuk tovább az Ingyen Mozit.” (19.) A Továbbélôk hôse viszont még nem nézô, csupán szereplô, ráadásul nem is annyira a szenvedését értelmezô, mint inkább kinyilvánító szereplô. A tragikus színezetû alapszólam nyelvi-szemléleti közege a már említett dualizmus: egyfelôl van az, amit Szebek „az ô igazságának érez”, másfelôl van az, ami „a valóság nehézkes, esetlen, tökéletlen világa”. (84.) A kettôt pedig a szereplô kínja köti össze, amely tehát még hangsúlyosan nem a nézô tudása. De vajon miként lesz a szenvedésbôl tudás? Miként lesz a valóságélménybôl irodalmi tapasztalat? A kérdés az Ottlik-életmû próza- és világtapasztalatának egészét célozza, amely most mégiscsak sajátos részperspektívából, a Továbbélôk szövegvilágából válhat – ha nem is megválaszolhatóvá, de legalább tovább kérdezhetôvé.
S ha már a katonaiskola rendszerét értelmezve elfogadó Szebekrôl, illetve Medvérôl van szó, nézzük meg röviden az értelmetlenül lázadó Öttevényi esetét is. Az Öttevényi-féle feljelentés Merényi-féle módszeres megtorlása a Továbbélôk-ben az elbeszélô szabatos leírásával társul: „Merényi térdével hasba rúgta és egyidejûleg pofozni kezdte az összecsukló Öttevényit [...] Aztán kiszórtak mindent a fiókjából, és széttaposták, összetörték, egy apró notesz kivételével...” (101.) A nagyregényben ellenben mindez feloldódik az emlékezés önkéntelen esendôségében, vagy ha jobban tetszik, az emlékezô szólam kidolgozott esetlegességében: „...de hogy Öttevényivel mit mûveltek, azt nem tudtam. Úgy rémlett, beletúrtak a fiókjába, és elvették a noteszét...” (185.) (Kiemelés – B. S.) És ahogyan a stilizáló elbeszélôi tudatot évek választják el a stilizáltan elbeszélt esettôl, ugyanúgy magában a történetben is rendre felbukkan az idô tapasztalata, például az elôször Öttevényi által igénybe vett kihallgatási napló panaszrovatának kvázi-mitikus idôélményében: „Nagyon jól tudták, hogy ennek a »panasz« rovatnak csak elvi jelentôsége van, gyakorlatban nem fordult elô, hogy valaki panasszal élt volna [...] Csak az üres rovat futott heteken, hónapokon, éveken át a kihallgatási naplókban.” (102.) (Kiemelés – B. S.) Az Iskolá-ban ugyane rovat ugyanezen idôbeli szerepérôl viszont ezt olvashatjuk: „Csak az üres rubrika futott heteken, hónapokon, évtizedeken át a kihallgatási naplóban.” (187.) (Kiemelés – B. S.) A két, külön-külön háromütemû reális idézetbôl összeállítható négyütemû ideális idézet így szólna: „Csak ez üres rovat [rubrika] futott heteken, hónapokon, éveken, évtizedeken át.” Az ideális szekvencia fényében a kisregény reális felsorolása precízebbnek tûnik, hiszen Ottlik a négy idôhatározóból a legutolsót hagyja el, s ez egybe is vág az idô mindenkori átélésének és értelmezésének tapasztalatával: az idôtapasztalat törvényszerû határoltságával. A nagyregény reális mondata viszont egy közbülsô fázist hagy el, s ez nem az idôbeli határoltságról, hanem a megfogalmazás pontatlanságáról árulkodik. Végsô soron tehát „az elbeszélés nehézségeit” lenyûgözô tudatossággal felszínre hozó és kézben tartó szerzô pillanatnyi figyelmetlenségérôl, bûnös hanyagságáról? Vagy éppen ellenkezôleg, most is ugyanúgy Ottlik egyik tudatos gesztusával, „az elbeszélés nehézségeinek” hanyagul nagyvonalú megjelenítésével állnánk szemben? S így talán az elbeszélés jelentéktelennek látszó nyelvi esetlegessége éppen hogy az emlékezés korántsem lényegtelen antropológiai esetlegességére utalna? Meglehet. De az is ugyanúgy meglehet, hogy kissé túlmagyarázom a két mondatrész között megfigyelhetô, ám valójában jelentéktelen különbséget. No de akkor miért a különbség, ha nem utal semmire? Kell-e, hogy egyáltalán utaljon valamire?... Mindenesetre a mondatra késôbb még visszatérek. Egyébként is, most Öttevényi esetérôl van szó, amelynek értékelése a nagyregényben igencsak áttételes formában jelentkezik: az elbeszélô Bébé által zárójelbe tett, ráadásul a naplóíró Medve által eleve, és igaz ugyan, hogy csak ceruzával, de mégiscsak kihúzott kommentárban. (196.) Medvéhez hasonlóan az elbeszélô sem értelmezi túl, pláne nem érzelgôsen, a dolgot: „Amikor kedden végül tényleg elment, örökre, nem sajnáltuk. Menjen a fenébe, gyáva áruló. Férfiatlan, fajtalan alak, önfertôzô.” (198.) A pragmatikusan-szenvtelenül kiközösített Öttevényitôl ugyanakkor a Továbbélôk-ben az elbeszélô érzelmes hasonlatával és általánosító eszmefuttatásával búcsúzhatunk, ami több is és kevesebb is, mint amit az Iskolá-ban olvashatunk. Több annyiban, hogy a gyermeki tudat fénytörô felületén át bepillantást nyerhetünk az eset tragikus mélységébe. („Damjáni megértette, hogy bármelyik pillanatban semmivé lehet tenni ezt a törékeny hálószerkezetet...” – 106.) Kevesebb pedig annyiban, hogy nem érezzük a felnôttség távlatából tekintett eset ironikus kontextusát. („De mindamellett nem volt jó nézni, ahogy csomagolt a hálóteremben. És kelkáposzta volt megint ebédre, fôtt marhahússal. Ronda mócsingok. Igaz, hogy utána túrós palacsintát kaptunk...” – 190–191.)
Az Öttevényi-eset okozta lelki válságból mindkét regényben a nevetés stratégiája vezethet ki, amelynek egyik motivikusan ismétlôdô változata a Damjáni (Bébé) és Istenes (Szeredy) közötti szójáték: „Ereklye? Nyakleves!” (99.) A kisregényben ennek kapcsán az alábbi ki nem fejtett utalást olvashatjuk: „Hogy ez a szamárság tulajdonképpen mit jelentett nekik, mit rejtett magában, azt évek múlva, megint egyszer egy nehéz órában érezték a legvilágosabban.” (99.) A célzás a késôbbi nagyregényben válik csak értelmezhetôvé. Bébé és Szeredy gyermekkori barátsága ekkor már több évtizedes távlatot kap, minek köszönhetôen az 1957-ben játszódó nyitófejezetben látványosan kiegészül a katonaiskolai anekdota: „...Ereklye? Piff! // Egyszóval a komolyság, szorongás, keserû undor és ôszinte félelem rétegei alatt mélyen és észrevétlenül Szeredy bolondozott önmagának, nekem, a világnak vagy talán egy istennek, aki nézi mindezt.” (11.)
S ezt a rezignált nevetésen nyugvó felnôttkori világszemléletet készíti elô a gyermek Damjáni ösztönös meglátása, akiben „hangtalanul nevetni kezdett valami, s míg fázósan és kényszeredetten lépkedett a beosztásában, tisztán érezte, hogy ez a sérthetetlen valami csak figyeli és fanyarul neveti Schulzét, önmagát, az egész nyirkos éjszakát”. (108.) De felüthetjük például az 1947-es római augusztusról írt novellát is a Próza címû kötetbôl, ahol az augusztusi hold „nézte közönyösen Rómát [...] nézett bennünket, nézte tovább a világot, iszonyat, unalom és várakozás nélkül”. (297.)
A nevetés szabaddá tesz. A szabadság egyik megjelenési formája pedig a szünidô. Ám a szünidô szabadsággá dúsuló, mondhatni egzisztenciális jelentôségére nem is annyira a Továbbélôk megfelelô passzusa (97.), sokkal inkább az Iskola kidolgozott eszmefuttatása világíthat rá: „Mégis, a hetek, hónapok, évek [lám, most töretlen az idôbeli szekvencia, de vajon miért, s kell-e tudni, hogy miért?] fénytelen vizein mindig valamelyik szünidô szigetecskéje felé hajóztunk [...] A szabadság nem nagy kezdôbetûvel írott eszme volt nekünk, hanem a szó valódi értelme, a választási lehetôségek nagy bôsége...” (273.) A szabadság izgalmasan és gazdagon rétegzett eszme, hiszen még a bevezetô fejezetben is Bébé „a szabadságtól enyhén mámorosan” követi a Lukács uszoda lépcsôjén Szeredyt: „Például attól a szabadságtól voltam mélységesen, szinte ittasan elégedett, hogy a két lépcsô közül azt választhattuk, amelyik jólesett.” (16.) A szabadság jóval több, mint amit a szünidô jelent – elsô megközelítésben a kisregényben. Hiszen a Továbbélôk elbeszélôje még néhányszor visszatér a külsô kötöttség és a belsô szabadság dinamikus élményére: „A földrajzkönyvében az egyik kép a chicagói Michigan Avenue-t ábrázolta. Az egyik este az árnyékszéken ülve eszébe jutott ez a kép. Egyszerre elöntötte valami felszabadulás. Hirtelen olyan kézzelfoghatóan érezte annak a boldogságát, hogy a chicagói Michigan Avenue-ra gondolhat...” (126.) Ugyanezt a szabadságot érzi Medve is – immár második megközelítésben az Iskolá-ban, csak éppen ô a pokrócozás után a trieszti öbölre gondol (104.), vagy éppen a fogdában általánosságokról morfondírozik: „Hiszen él. Ketrecbe zárták, és Medve Gábor növendéknek hívják. Ô azonban valahol egészen másutt van, teljesen szabad és független.” (257.) Vagy késôbb, még általánosabban: „...jönnek rövidebb-hosszabb rossz idôközök: nem lehet mindig tudni: de aztán visszatalál az ember: mindig vissza lehet vonulni a rendíthetetlen falak közé, hegyeinkbe”. (313–314.) Vagy éppen a Buda szavaival: „Mert valamit mégis elkezdtünk, és most nem kiabálhatok, hogy Nem-ér-a-nevem! Mert ez nem módja a szabadság választásának. Ahhoz elôbb azt kell választani, hogy rabok legyünk.” (22.) A valós világban a szabadság érzése mindig valamilyen kötöttségen belül jelentkezik. Miként a regénybeli szabadság eszméje is csak a prózai beszéd kényszerlépései által szólaltatható meg, olyan áttételek segítségével tehát, amelyek bizonyos motívumok nyomán át- és átszövik a teljes Ottlik-életmûvet. Nézzünk meg közülük egyet: a chicagói Michigan Avenue kapcsán, vagyis a gondolat szabadsága témakörében már felbukkant árnyékszék motívumát.
Az árnyékszék a regényekben két szinten értelmezhetô: dologi mivoltában és szimbolikusan. A katonaiskolai illemhely ugyanis egyfelôl büdös és mocskos (de hát miért is lenne másmilyen?, persze hogy ilyen, az lenne a furcsa, ha nem ilyen lenne): „Az árnyékszék valahogyan olyan mocskosnak hatott, hogy Damjáni a legnagyobb undorral tudott csak leülni a deszkára, s ha arra gondolt, hogy ezentúl mindig ezt kell majd használnia, el sem bírta képzelni, mi lesz vele.” (36.) Míg a kisregényben a fejezet ezen a ponton hangsúlyosan véget ér, mintegy tragikusan mélyítve Damjáni elkeserítô résztapasztalatát, addig a nagyregényben az epizód így folytatódik: „...el sem tudta képzelni, mi lesz vele. // De mire visszacsoszogott ormótlan kincstári papucsában
a hálóterembe, ezt is elfelejtette”. (36.) Hiszen amennyire magától értetôdô, hogy az árnyékszék állapota elborzasztja az újoncot, annyira magától értetôdô az is, hogy késôbb a növendék minden fennakadás nélkül arra használja a gusztustalan alkalmatosságot, amire való. Sôt a késôbbiekben a mellékhelyiség a dologi eszközértéken túl szimbolikus jelentésértékre tesz szert – mint a zavartalan társasági élet helyszíne. Az árnyékszék mint közösségi, sôt társadalmi tér leírása mindkét mûben egyaránt visszafogott (60. – 77.), s késôbb is pusztán praktikus közegül szolgál a Szebek, illetve Medve elleni merénylet elôkészítéséhez. (61. – 102.) Mégis, amikor a Továbbélôk-ben Merényiék Tóth Tibort immár egyenesen az illemhelyen vallatják, mi több, el is gáncsolják, Damjáni szemében a helyszín szimbolikus jelentôsége erôteljesen hatványozódik: „Merényiék a jó modornak, az emberi méltóságnak és függetlenségnek magányos végvárába törtek be, amikor megszentségtelenítették az árnyékszéket...” (131–
132.) Az Iskolá-ban viszont csupán magáról a megtorlásról olvashatunk, a szabadságeszme érintése nélkül. Bébé a vécébeli büntetô eljárást ugyan aprólékosan és érzékletesen adja elô, ám nem fûz hozzá semmiféle általánosító elmélkedést. (375.) Elfogadja, hogy ott történt meg Tóth Tiborral az, ami megtörtént, ahol megtörtént, miként korábban azt is elfogadta, hogy másokhoz hasonlóan ô is ott végzi el a szükségét, ahol azt szokás elvégezni. Mondhatni – mindkét esetben – dologi értelemben relativizálja az árnyékszék szimbolikus jelentését.
Tóth Tibor egyébként is hangsúlyos figurája az Iskolá-nak, de még hangsúlyosabb szerephez jut a Továbbélôk-ben. Hiszen „megbabonázó szépsége” szinte (az 1. fejezetet leszámítva) teljesen átszövi a kisregény második részét, s a befejezô jelenetben is nyomatékos szerephez jut. Míg a nagyregényben Medve kerül szorosabb kapcsolatba Tóth Tiborral, amikor az kölcsönkéri tôle a futócipôjét (348.), addig a korábbi munkában Damjáni akkortól kezd barátkozni Tóth Tiborral, amikor az elkéri tôle festékkészletét. (110.) De talán a tényszerûen nyilvánvaló eltérések mellett érdemesebb a finomabban párhuzamos elválásokra figyelnünk. „Összebeszéltél-e az itt jelenlevôkkel – intett a pap a Damjáni háta mögött állók felé – társaid közül valaki ellen?” (140.) A Tóth Tibor feljelentését követô vizsgálat során Damjáni a feltett kérdésre egy csöppnyi tétovázás után egyértelmû nemmel válaszol. Az Iskolá-ban viszont Bébé ekként felel: „– Igenis. // A Monsignor nem vette komolyan a nyelvbotlásomat. Legyintett, még egyszer megkérdezte. // – Nem – mondtam halkan.” (373.) Az öntudatlan nyelvbotlás – túl a gyermek szereplô érthetô zavartságán – talán a felnôtt elbeszélô által tudatosan létesített s így „az elbeszélés nehézségeit” szimbolikusan képviselô kommunikációs zavart is jelenti. De a szépirodalomban egyébként sincs tökéletes kommunikáció, nincs maradéktalan információcsere, csupán – a szerzô részérôl – finoman elôállított és – az olvasó részérôl – körültekintôen elemzett szöveghelyek vannak, amelyek egyúttal utalnak valami teljességgel és egyértelmûen megfoghatatlanra. A termékeny kommunikációs zavar tehát nem csupán a Monsignore és Bébé között, de a regény beszélôje és az olvasó között is fennáll.
Szerzôi titoktartásával Ottlik olvasói titokfejtésre sarkall minket például akkor is, amikor a Merényi és Tóth Tibor közötti viszony homályos természetére utal – így fokozván az olvasás és értelmezés szempontjából gyümölcsözô kommunikációs zavart. A Továbbélôk-ben a kihallgatás során Damjáninak „aztán egyszerre, a negyedik vagy ötödik kérdésnél, megvilágosodott a helyzet”. (142.) Ám míg a korai mûben Ottlik pusztán homályosan utal a titokra, addig a késôbbi nagyregény beszélôje látványosan és játékosan körüljárja a titkot, anélkül azonban, hogy durván titoktalanítaná. Bébé egyfelôl rámutat a találgatások titkos tárgyának titkos természetére, másfelôl viszont elzárkózik a nyílt elemzéstôl: „Nem találgattunk, mert egyrészt nyilvánvalónak látszott [...], hogy Merényiéket természetellenes nemi visszaéléssel vádolják, egyébként alaptalanul. Errôl a tárgyról pedig egyikünk sem óhajtott beszélni.” A „természetes szemérem” serdülôkori állapota nem a szintúgy szemérmes természetû titok nyitjára utal, legfeljebb egy késôbbi szemérmetlen állapotra, a romlott érettség, a „magabiztos butaság” korszakára, „amikor véleményeket formál az ember”, amely azonban „csak késôbb kezdôdik”, s amely mégiscsak helyet kaphat a katonaiskolai évek mögöttes idôtapasztalatában, a rezignált visszaemlékezés és újramesélés gesztusában. Az elbeszélt idôszakban viszont a titok, bármilyen homályos és vonzó legyen is, titok marad: „Nem találgattunk és nem beszélgettünk róla. Beértük a tényekkel.” (376.) Miként mi, a két Ottlik-regény párhuzamos olvasói is kénytelenek vagyunk beérni a tényekkel. Összevetjük, ami egyáltalán összevethetô. Elválasztjuk, ami egyébként is elválik. És nem értékelünk. Legalábbis nem „magabiztos butasággal”. Vagyis azon túl, hogy „beérjük a tényekkel”, mégiscsak „találgatunk és beszélgetünk” a titokról, amely módfelett ingerel minket: miként van az, hogy noha a két regény nem ugyanarra az olvasói kulcsra nyílik, végsô soron mindkettô az izgalmasan rétegzett Ottlik-életmû egészére nyit ablakot?

Végsô soron
Összefoglalásként persze mondhatjuk, hogy mindkét regény végsô soron ugyanazt a történetet meséli el. Ám alapvetôen eltérô módon teszik azt. A Továbbélôk-ben az egységes elbeszélôi tudat egyenes vonalú történetet gombolyít. Ráadásul többnyire azonnal értelmezi is az eseményt, vagy legalább ha nem is fogalmilag, de szimbolikusan rámutat az esemény homályos pontjait gerjesztô titokra. Az Iskolá-ban viszont a rétegzett, sôt sokszorozott elbeszélôi tudat térben és idôben egyaránt szerteágazó történetet bonyolít. Ráadásul folytonosan elhalasztja az események értelmezését, azaz életben tartja a titkot a regény idejében. Más szóval a befogadóra bízza, hogy a regény értelmezendô idejében elrejtett titkot – a lehetséges megoldások közül válogatva – felfedje az olvasás értelmezett idejében.
Mondhatjuk továbbá azt is, hogy az önmagában megálló remekmûvel szemben a Továbbélôk olyan hagyományosabb szerkezetû regény, amely kijáratokat nyithat például Robert Musil Törless-regényére. Míg az Iskola inkább karakteresen különbözik attól. Szegedy-Maszák Mihály szavaival: „Az Iskola a határon az »ahány értelmezés – annyi tény« igazát támasztja alá, a Die Verwirrungen des Zöglings Törless viszont a tudat kifejezhetetlen mélységeire emlékeztet.” (Szegedy-Maszák, 112.) És mintha az ifjú Törlesshez hasonlóan a Továbbélôk Damjánija is hasonlóképpen ragaszkodna a tudat egyfajta „kifejezhetetlen mélységéhez”, nevezetesen a gyermekkori valóság „mély édességéhez”, adott esetben a lakásuk „derékszögben forduló homályos folyosójának” emlékképéhez. (12.) Noha az elbeszélô szerint Damjáni tudja, hogy mindez már a múlté, és azt is tudja, hogy számára csupán a „már-már gyôztesnek látszó, sárból és vérbôl, idegrángásokból, anyagi érdekekbôl és alsórendû ösztönökbôl habart, tapadó és cementté merevedô valóság” maradt, röviden a tények világa, amelybôl ugyanakkor ki tud szakadni, meg tud kapaszkodni „egy még erôsebb és még gyôzhetetlenebb valóság küllôibe”, röviden a szabadság érzésébe. (127.) Ám ezt a világszemléleti belátást a kisregény szövegvilága még nem képes alátámasztani. (Talán nem véletlenül vette vissza a világlátásában megállapodott Ottlik nagy regénye ôsváltozatát a nyomdából. Talán éppen azért, mert egy szöveg voltában is megállapodott regényrôl álmodott, egy olyan regényrôl, mint amilyen a tíz évvel késôbbi Iskola.) Mégpedig egyszerûen azért, mert másképpen bánik a nyelvvel, nem úgy, mint a késôbbi remekmû. Mert noha a Továbbélôk a gyermekkori boldogságot horizontálisan felülíró tények világát vertikálisan áthúzó szabadságelvet hangoztatja, az „ahány értelmezés – annyi tény” szövegszabadsága helyett mégiscsak a „ha kizárólagos nézôpont – akkor kizárólagos értelmezés” elôírását érvényesíti, vagyis a beszélôi és szereplôi tudatok sokféleképpen megközelíthetô játékossága helyett a szerzô egyértelmû sugalmazását részesíti elônyben. Nem úgy, mint az Iskola. Hogyan is mondja a monográfus? „Medve Gábor és Both Benedek másként mondja el ugyanazt a történetet, következésképpen más történetet beszél el, mert az Iskola a határon címû regényben a nyelv teremti (konstituálja) a valóságot.” A Továbbélôk-ben, azazhogy „Musilnál ezzel szemben a nyelv afféle kapu vagy híd, mely elvezet a mélységhez, csakhogy a kapu többnyire zárt, a híd pedig befejezhetetlen, vagyis a mélység nem fejezhetô ki maradéktalanul.” (Szegedy-Maszák, 112.) Ami kifejezhetô, az csak a „tények” világa, ami viszont már sokféleképpen értelmezhetô tovább. Kiváltképpen akkor, ha a szerzô maga is tartózkodik az elôíró magyarázattól. Ha Szegedy-Maszák Mihály különbségtevését átforgatjuk a korai Ottlik-mûre, akkor kínálkozik a leírás: mivel a Továbbélôk szerzôje számára nem igazán fontosak „az elbeszélés nehézségei”, a nyelv nála is kapu-, illetve hídfunkcióval, végsô soron eszközértékkel rendelkezik. Noha más metaforát is találhatnánk a nyelvre. Például utalhatnánk a nyelv gátszerûségére, vagyis arra, hogy a szépirodalmi nyelv mint közeg (és nem mint eszköz) nem azt tárja fel maradéktalanul, ami mögötte rejtekezik, hanem azt láttatja perspektivikusan, ami benne megtörténik. Nem leképez tehát, hanem teremt. Nem élménybeszámoló tehát, hanem tapasztalatszerzés. Ennek nyomán talán megkockáztathatjuk: a Továbbélôk elsôsorban élményi rétegzettségéhez képest az Iskola élményi és nyelvi-szemléleti rétegzettsége meggyôzôbbnek tûnik. Hiszen a késôbbi remekmû nem csupán a katonaiskolában nyert tapasztalatok élményszerû nyelvi leképezése, hanem ugyane tapasztalatok szövegszerû nyelvi újrateremtése. „Az elbeszélés nehézségei” végeredményben nem egyébrôl tanúskodnak, mint a katonaiskolában nyert világtapasztalat és az Iskolá-ban kidolgozott nyelvi tapasztalat termékeny kölcsönviszonyáról.
Innen nézvést talán röviden visszatérhetünk a nagyregény problémás mondatrészéhez: „heteken, hónapokon, évtizedeken át”. A pontatlan idôszekvencia talán valóban nem Ottlik hanyagságáról, talán valóban nem a nyelvet eszközként kézben tartó szerzô pillanatnyi ügyetlenségérôl árulkodik. Talán az eltérés a helyes „heteken, hónapokon, éveken át” formulától éppen hogy nem a nyelv (teljességgel) kezelhetô mechanizmusára utal, hanem a nyelv (részben) kiszámíthatatlan automatizmusát illusztrálja. Közelebbrôl azt a megfejthetetlen rejtélyt érinti, hogy vajon miért mond a szerzô „évtizedeket”, amikor feltehetôen „évekre” gondol, mint ahogyan a kisregényben „éve-
ket” is mondott. És noha tudjuk, hogy az évtizedek is ugyanúgy éveket jelentenek (több mint tíz évet), továbbá azzal is tisztában vagyunk, amit az elbeszélô mondani akar az idô folyásáról, a szövegtörés mégiscsak érzékelhetô. Hiszen a mondatrész öntudatlan nyelvi sajátossága, ha úgy vesszük, rávilágíthat a regény egyik tudatosított szemléleti sajátosságára, nevezetesen nyelvfelfogására, még akkor is, ha nem világíthatja meg teljes egészében, lévén maga is része – ámbár igencsak beszédes része – annak.
Továbbá a kisregényre és a nagyregényre jellemzô nyelvi érzékletesség egyaránt a gyermekség felfokozott szenzualizmusára utal, amely viszont különbözôképpen juttatja szóhoz a két mûben az érzékiség titkát. S ez a Törless-regényre utaló homoszexuális motívum eltérô kidolgozásában is megmutatkozik. Míg a Továbbélôk-ben Tóth Tibor titokzatosan lányos lénye nagyobb szerepet kap, még a befejezô képsorokban is, addig az Iskolá-ban Medve és Tóth Tibor kényes viszonya ökonomikusan feloldódik a regény dologi bôségében, hiszen csak egy motívum, csak egy epizód a sok közül. Mondhatni megtalálja saját helyi értékét az egészséges (hiszen egységes egészt képezô) nyelvi és szemléleti relativizmuson,
a regény pluralisztikus-dialogikus világán belül. De utalhatunk akár Tóth Tibor egyik ártatlan megjegyzésének helyi értékére is, amely egyébként mindkét mûben azonosan hangzik, ráadásul azonos helyzetben, azaz szelíd figyelmeztetésként egy negyedéves durva káromkodására: „Isten nevét hiába ne vedd.” (25. – 23.) Mindazonáltal az Iskolá-ban jelentéssel bôvül az általános szentencia, s így már több is, mint valamely kegyességi színezetû kommentár, amely a – feltehetôen a szerzô által is vallott – vallásos világszemléletet volna hivatott képviselni, sôt ha komolyra fordul a dolog: érvényesíteni. S így talán ajánlatosabb retorikusan olvasni Tóth Tibor megjegyzését, olyan nyelvi gesztusként tehát, amelyben szerzônk hôse által mondja ki a prózaírói önismeret egyik hangsúlyos saroktételét. S hogyan szólna e saroktétel a stiláris-narrációs áttétel nélkül? Valahogyan úgy, ahogyan a Próza címû kötet egyik vallomásos darabjában, a Körkérdés Jézusról címet viselô gondolatfutamban áll: „Nem néven nevezve kell jelen lenniük – a vers nem a csillagokról szól, nem Jézusról, nem a költô anyjáról – hanem valóságosan.” (214.) (Kiemelés – B. S.) A prózának, a regénynek megvan a maga saját „valósága”, amely viszont nem lehet azonos a kôszegi iskolaévek saját valóságával. Ottlik mûvészete kapcsán tehát legalább kétféle valóságról lehet szó, amelyekrôl viszont beszéljen újra csak ô maga: „Hogyan, hát kétféle valóságról beszéljünk, arról, ami már ki van fejezve valahogyan, és arról, ami még nincs? [...]
A valóságot (legalábbis néven nevezéssel) éppen úgy nem tudjuk közvetlenül megfogni, mint a fizikus. [...] Ezért, ha már nem tudunk okosabbat tenni vele ezúttal, mint beszélni róla, könnyítsük meg a dolgunkat a fizikushoz hasonlóan, és ne beszéljünk se egyféle, se kétféle valóságról, hanem beszéljünk sokfélérôl: a valóság modelljeirôl.” (188–189.)
A katonaiskolai évek valósága és a katonaiskolai évekrôl szóló regény valósága között – a szükséges elválasztáson túl, pontosabban azáltal – olyan analogikus viszony mutatható ki, amely számos szövegáttételen át, azaz csakis „az elbeszélés nehézségeinek” tudatosítása és leküzdése árán mûködik. Miáltal „az elbeszélés nehézségeivel” küzdô szerzô az olvasóra rója az értelmezés megannyi nehézségét. Jelen esetben a kérdést, vajon miként szólaltathatjuk meg az iskolai évek élményvalóságához közeli Továbbélôk, valamint az élményvalóság és a regényvalóság közötti távolságot megjelenítô Iskola összehasonlító értelmezésének nehézségeit.
 

Jegyzetek

*  A továbbiakban az Ottlik-életmû alábbi egységeire hivatkozom:
Minden megvan. Magvetô, 1991. (Második, bôvített kiadás.)
Hajnali háztetôk. Magvetô, 1977. (Harmadik kiadás.)
Iskola a határon. Magvetô, 1981. (Hatodik kiadás.)
Próza. Magvetô, 1980. (Második kiadás.)
Buda. Európa, 1993.
** És mintha Ottlik monográfusa is az utóbbi választásra biztatna: „Ottlik nem tekinti önmagában zárt egységnek a mûveit, írásmódja elválaszthatatlan attól az elôfeltevéstôl, hogy az alkotás ugyanazoknak az alapelemeknek állandó átrendezését jelenti.” Szegedy-Maszák Mihály: Ottlik Géza. Pozsony, Kalligram, 1994. 66.) S ha így van, akkor feltehetôen nemcsak A Valencia-rejtély-rôl, de a Továbbélôk-rôl is elmondható, hogy „jelentôsége a rövid történetek többségéhez hasonlóan fôként arra korlátozódik, hogy fogódzót adhat az Iskola a határon alaposabb megértéséhez”. (55.) No de mi adhat vajon „fogódzót” A Valencia-rejtély vagy a Továbbélôk „alaposabb megértéséhez”?

Kérjük, küldje el véleményét címünkre: holmi@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta