II
Kicsi Sándor András
A tudományszakokat a legmagasabb szinten mûvelôk
is idôrôl idôre vállalkoznak arra, hogy diszciplínájuk
titkait az átlagember számára is elérhetô
szinten elmagyarázzák. Így tett két „elméleti”
nyelvész is, mégpedig Kálmán László
és a költôként is ismert Nádasdy Ádám,
akik 1992 és 1997 között a Bartók Rádióban
népszerû háromperces mûsorokat tartottak, s ezen
adások anyagát most könyvformában tették
közzé. (Az „elméleti” nyelvész idézôjelét
a budapesti ELTE intézményes tagolása indokolja: itt
„általános” és „elméleti” nyelvészetet
egyaránt mûvelnek, pedig a két fedônév
ideálisan egyazon tudományágat jelöli.)
Elôbb Nádasdy, majd Kálmán természetesen
külön-külön tartották rádió-elôadásaikat,
s a tartalomjegyzékben fel is tüntetik a szerzôséget,
de nem mulasztják el megemlíteni, hogy „vállalják
egymás szövegeit” (11.). Egyébként nem ez az
elsô közös munkájuk: korábban együtt
vizsgálták igen eredeti, de meggyôzô módon
a magyar hangsúly (kiváltképpen a mondathangsúly)
rejtelmeit (Kálmán et al., 1989, Kálmán &
Nádasdy, 1994).
Jelen könyvükben a fonológiától a pragmatikáig
a nyelvleírás minden szintjét tárgyalják,
s témakörük bonyolult rekonstrukcióktól
(például mögöttes és historizáló,
„ôsibb” bilabiális siklóhang w az újabb labio-dentális
réshang v helyett a magyarban, 200.) egyszerû, de frappáns
szómagyarázatokig (elsôsorban Nádasdytól,
például mísz, pikírt, cvíder, bisszig,
263–264.) terjed. Elméleti alapállásukat illetôen
– mert még az ilyen népszerû mûfajban is lehet
beszélni ilyesmirôl – leginkább semlegesek, talán
olykor eklektikusak: legalább dióhéjban bemutatják
mind a strukturalista (22–23.), mind a chomskyánus (23–26.), sõt
a kolozsvári Szilágyi N. Sándor (1996) nyomán
a kognitív nyelvészet (117–120.) alapelveit, nem beszélve
azokról a modern fonológiai iskolákról, melyeknek
tanításait elsôsorban a magyar hang- és alaktanon
illusztrálják. Amit könyvükben többször
is (elôször az elôszóban, 11.) hangsúlyoznak,
az az, hogy „a hagyományos, iskolai nyelvtanok” hiányosságait,
az iskolai nyelvoktatás furcsaságait próbálják
kritizálni, tulajdonképpen a mai tananyaggal akarnak rivalizálni.
A modern szemléletmód mellett az elôdöket
sem tagadják meg, például Kálmán idé-
zi Simonyi Zsigmondot a helyesírásról (177–
178.) és a nyelvmûvelésrôl (180–181.) szólva.
Ugyancsak Kálmán – némi átértelmezéssel
– Gombocz Zoltán terminológiáját veszi át,
amikor a metaforát hasonlóságon alapuló jelentésátvitelnek
(38., Nádasdy névátvitelnek, 238.) és a metonímiát
érintkezésen alapuló névátvitelnek (39.)
nevezi.
Végezetül arról, hogy mindkét szerzô
gondoskodott róla, hogy kötetük ne legyen hibátlan.
Hogy csak fonológiai példákat említsek, Nádasdy
azt állította, hogy „a cigány nyelv [...] nem használja
ki a rövid és hosszú magánhangzók különbségét”
(132.), pedig – legalábbis a magyarországi és környékbeli
cigány nyelvjárásokban – megvan a rövid és
hosszú oppozíció a magánhangzóknál.
Ugyancsak tévedés az, amit Kálmán állít:
„A legismertebb tonális nyelvek a kínai, a szuahéli,
a japán, a vietnami, a svéd, a szerbhorvát” (139.).
Nos, a szuahéli – a bantu nyelvek többségével
ellentétben – egyáltalán nem tonális nyelv,
s illô lett volna élesebben elkülöníteni
a kínai és vietnami szótaghanglejtését
a japán, a svéd és a szerbhorvát szóhanglejtésétôl,
azaz dallamhangsúlyától.
Irodalom
Gombocz Zoltán: Jelentéstan és nyelvtörténet.
Válogatott tanulmányok. Szerk. Kicsi Sándor András.
Akadémiai, 1997.
Kálmán C. György, Kálmán László,
Nádasdy Ádám & Prószéky Gábor:
A magyar segédigék rendszere. Általános Nyelvészeti
Tanulmányok 17, 1989. 49–103.
Kálmán László & Nádasdy Ádám:
A hangsúly.
In: Kiefer Ferenc, szerk.: Strukturális magyar nyelvtan. 2.
kötet. Fonológia. Akadémiai, 1994. 393–467.
Szilágyi N. Sándor: Hogyan teremtsünk világot?
Kolozsvár, Erdélyi Könyvtanács, 1996.
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: holmi@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta