A hazai történetírás képviselôi az elmúlt tíz évet megelôzôen még csak legyintettek azokra a nyugati teóriákra, amelyek a XX. század második felében a történetírást – a minduntalan újraéledô vitában – távolították a tudománytól és közelítették az irodalomhoz, azaz a fikcióhoz. Nem mintha történészeink még mindig biztosan hittek volna az egyértelmûen leírható/megragadható objektív történeti valóságban, de hogy annak törvényszerûségei a fikcionalitás egyedi, zárt világán keresztül mutatkozzanak meg, azt mintha a maga lehetôségeire nézve mégiscsak kevesellte volna a szakma. A pluralizmus azonban ezt a területet sem kerülte el, és az utóbbi évtizedben a korábbi klasszikus akadémiai (stílusú) történetírás mellé felsorakoztak azok a mûvek, amelyek a történettudományt kívülrôl, más nézôpontból, új vagy újrafelfedezett módszerekkel közelítik meg, s ezáltal arra késztetnek, hogy hazai keretek között is újragondoljuk a történetírás funkcióját és lehetôségeit. Ezek közé a mûfajok közé tartozik a feléledô történeti-politikai életrajz is, amelynek jó néhány komoly darabja jelent meg az utóbbi néhány évben, részben éppen Révész Sándor munkájaként.
A korábban újságíróként ismert szerzô a tömegtájékoztatás rutinjában megedzôdve olyan íráskészségre tett szert, amelyért – nyugodtan mondhatjuk – okkal irigylik azok, akiknek pályája mindjárt azzal kezdôdött, hogy tudományos körmondatokba kellett bonyolódniuk, s némi túlzással mondhatjuk: azóta is meg kell küzdeniük majd’ minden értelmes mondatért. Révész stílusa könnyed, de nem felületes, szövegei lendületesek, megjegyzései legtöbbször szellemesek, idônként ironikusak. Ez utóbbi a történeti-politikai biográfia keretei között nem biztos, hogy mindenkinek minden esetben tetszik; nekem igen.
Az esszészerû stílus könnyedsége szerencsére nem a kellô történeti ismereteket hivatott pótolni, a szerzô ugyanis birtokában van a tárgya leírásához szükséges és elérhetô információk legtöbbjének. Kutatásai bôséges köz- és magánlevéltári anyagot tárnak fel, s nagy mennyiségben használja fel az 1956-os Intézet Oral History Archívumában található visszaemlékezéseket, illetve a maga által készített interjúkat. Az életrajz köztes/közvetítô mûfaján keresztül így megvalósulni látszik a széles körben, nyelvi szempontból is hozzáférhetô történetírás, anélkül, hogy az ismeretterjesztés leegyszerûsítô megközelítésmódjára kényszerítené magát. Ez pedig a XX. század végi tömeges fogyasztói-befogadó magatartás körülményei között nem alábecsülendô teljesítmény.
A szerzô korábbi biográfiáihoz képest, amelyek Antall Józsefrôl, illetve Aczél Györgyrôl készültek, a Gimes Miklós életét bemutató könyv mintha valóban köztes mûfajban íródott volna, és ebben rejlik legfôbb erénye, ugyanakkor zavarbaejtô elbeszélôi nézôpontja is. Erénye a rendkívül árnyalt, összetett egyéniséget ábrázoló regényes pszichológiájú jellemrajz, amelybôl nem mindennapi fejlôdéstörténet bontakozik ki, széles látókörû történeti háttérrel. Ugyanakkor komoly fejtörést és kényelmetlenséget okoz – legalábbis a túlságosan magánvaló olvasónak – az a romantikus regényírói-elbeszélôi pozíció, amely a könnyebb átélés és beleérzés kedvéért folyvást „hôsünknek” nevezi a történet fôszereplôjét. Ami rendjén való egy valódi fikció esetében, de nehéz helyzetbe hozhatja a politikai-történeti biográfia olvasóját, akinek jelen esetben nemcsak az életrajzot keresztülszövô alapvetô dilemmát – a radikális elkötelezettség és a radikális kritikai semlegesség/elfogulatlanság esélyeit – kell olvasóként átélnie, illetve átgondolnia, hanem mindjárt arra is kényszerül, hogy állást foglaljon ebben, a könyv által nem éppen nyitva hagyott kérdésben.
A regényesség „ötlete” feltehetôen onnan származott, hogy Gimes Miklós a börtönben elítéltetése elôtt azt tervezte: ha túléli a forradalmat követô megtorlást, nagyregényt ír a század két értelmiségi generációjáról, a polgári radikális szülôkrôl és forradalmi radikális gyermekeikrôl, a Galilei-kör alapításától az 1956-os forradalomig terjeszkedô majd’ fél évszázadról. A regényhez az adalékokat szûkebb és tágabb értelemben vett családjának, a Gimes–Hajdú, illetve Kende családnak az élettörténete szolgáltatta volna. Gimes Miklós a börtönben úgy érezhette, hogy az elôzô, a reformnemzedék körében szerzett ifjúkori tapasztalataival, majd a kommunista rendszer alakításában való tevékeny részvételének tanulságaival és a forradalom katarzisának élményével az ötvenes évek második felében készen áll a generációs nagyregény megírására, mert birtokában van a tervezett mû világnézeti és morális mondandójának. Révész Sándor pedig mintha kivégzett újságírótársa tervét akarná megvalósítani: az általa megformált életrajzot mintegy keretbe fogja a megíratlanul maradt nagyregény megalkotásának szándéka.
S az eredeti szándék folytatásaként ez a biográfia nemcsak Gimes Miklós életérôl szól, hanem annak az évszázadnak az elsô felérôl is, amelyben az értelmiség jelentôs része valóban hitt a tudomány társadalomépítô lehetôségeiben, a ráció jövôkonstruáló közvetlen alkalmazhatóságában, sôt a radikalizmus harmadik – már nem reform-, hanem forradalmi – nemzedéke nemcsak hitt, hanem próbára is tette az akaratlagosan alakítandó társadalom tervtûrô képességét. A XX. század értelmiségi drámája talán éppen ez, a történelem sodrásában szükségszerûen felerôsödô radikalizálódás volt, amely a tudományos megismeréstôl a politikai aktivitás felé terelte a ráció híveit, s amelynek mértékbeli különbségei már a századelô polgári értelmiségi csoportjait is megosztották. Ez a megosztottság változtatta meg a harmadik évfolyam után az 1900-ban indult Huszadik Század néven megjelent folyóirat arculatát, s ez vezetett 1947-ben a Magyar Radikális Párt belsô meghasonlásához is. Pedig a századelôn indult baloldali polgári radikális értelmiség radikalizmusbeli különbségei még mindig árnyalatnyinak látszanak az ôt követô forradalmi radikális, ifjú kommunista nemzedék akcionizmusához képest. Mert a polgári radikális nemzedék számára a taktika még nem rendelte maga alá az etikát, a rendszer cselekvési szabadsága még elméletben sem volt totális, s nem iktatta ki a rendszert bíráló egyéni szabadságot és a civil kontrollt.
Az elméleti és cselekvésbeli radikalizálódás részben generációs váltás is volt, s ez eredményezhette a galileista, mindvégig elsôsorban társadalomtudós apák és a már egyértelmûen politikus fiúk konfliktusát. A háború után, 1947 tavaszán ennek a konfliktusnak volt látványos fordulata az a sajtótámadás, amelyben Gimes Miklós már a proletárdiktatúra leendô vezetô funkcionáriusaként az újraindult Huszadik Századot támadta. A vita érthetôen az értelmiség elkötelezettségének kérdése körül bontakozott ki, vagyis akörül, hogy lehet-e semlegesnek maradni, s egyáltalán: lehet-e a semleges társadalomkritikai nézôpontot hitelesen értelmezni. Ez a kérdés Gimes Miklós élettörténetének kapcsán – kimondva is, kimondatlanul is – végigvonul Révész Sándor könyvének egész gondolatmenetén. S a szerzô válasza a megközelítés módszere felôl nézve mindenképpen ellentmondásos. Mert fikcionálisan az életrajzi ábrázolás nagyvonalú és szinte mindvégig nyitott marad. Ezáltal nem fosztja meg az olvasót a különbözô értelmezések lehetôségének élményétôl. Történetfilozófiai és morálfilozófiai kommentárjai ugyanakkor lezárni igyekeznek a szerzôétôl eltérô értelmezések útjait. Ami a könyvben úgy jelenik meg, hogy a következetesen árnyalt jellemrajz és a hozzácsatolt értékelô elemzések nemegyszer divergálnak.
Révész Sándor hôse regényes alakként ellentmondásos jellem: igen mûvelt, nagy tudásvággyal rendelkezô, erôsen társadalomtudományi érdeklôdésû, de kicsit kallódó, némiképp céltalan, magánéletében romantikus és szenvedélyes, kedvesen link ember, aki hatalom elôtti állapotában elfelejti visszaadni a kölcsönkért pénzt, hatalmi státusában pedig Révai jobbkezeként, fônökéhez hasonulva, gorombán kioktató, sokak számára félelmetes funkcionárius, aki saját használatra begyûjti a neki alárendelt szellemi munkások könyvespolcairól a könyveket. Kommunista hite elôször 1952 végén, a Slansky-per idején rendült meg, mert ekkor vált világossá számára az áldozati ellenségkeresés konstruált tematikussága s az, hogy ennek következô témája minden bizonnyal idehaza is a „zsidó burzsoá nacionalista összeesküvés” lesz. 1957 áprilisában egyik kihallgatásakor nézeteinek alakulásáról Gimes Miklós elmondta, hogy kételyei tovább erôsödtek a moszkvai orvosper leleplezôdése és
a Berija-ügy nyomán, s hogy megvilágosodásában a XX. kongresszusnak természetesen ugyanolyan fontos szerepe volt, mint ahogyan sok más kortársának világnézeti átalakulásában is. Ezen túlmenôen azonban Gimes Miklósnak olyan civil élményei is lehettek, amelyek ebben az idôben nem voltak mindenki számára adottak. A Szabad Nép tudósítójaként 1954-ben a négy nagyhatalom külügyminisztereinek konferenciáján Genfben járt, s errôl az útjáról azzal a tapasztalattal tért vissza, hogy Nyugaton az életszínvonal lényegesen jobb, mint ahogyan az itthoni leírásokból kitûnik. De Gimes számára még ennél is feltûnôbb volt az, hogy a proletárdiktatúra elméletben és gyakorlatban is elhanyagolja, lebecsüli, sôt semmibe veszi a politikai szabadságot.
Gimes Miklós 1953 elôtti és 1953 utáni életútját a szerzô igyekszik koherens jellemrajzban összefogni, s ennek fô vonása éppen a szabadságvágyó hôs alakja, aki a diktatúra éveinek bûnei után saját jellemének egyenes folyományaként az abszolút szabadságért küzd. Ennek értelmében ô az, aki a kor viszonyaihoz és lázadó kortársaihoz képest is a legkövetkezetesebben, a legradikálisabban gondolta végig a sztálinista rendszer kritikáját, s a polgári demokratikus viszonyok követelésében is a legmesszebbre jutott. Számomra meggyôzô ennek a gondosan felépített, kellôképpen árnyalt jellemrajznak az ellentmondásokkal teli egységessége. Az ebbôl levonható következtetéseim azonban eltérnek a szerzô által elmondottaktól: szerintem ugyanis Gimes nem volt mindig is latens polgári demokrata – némi életútbeli kitérôvel –, hanem inkább konzekvensen anarchista; de legalábbis állandó non-konformista jellemvonásokat mutat. S ettôl még nem kevésbé érdekes személyiség. Erre az anarchistahajlamra utal az a – közvetlenül a háború után készült – önjellemzése is, amelyben azt fejtegeti, hogy ôt nem az osztályhelyzete és nem is a tiszta értelmi meggyôzôdése tette kommunistává, hanem az alkalmazkodókészség hiánya: „[...] forradalmi beállítottságom érzelmi eredetû, s hogy a forradalom még ma is bizonyos mértékben öncélnak látszik elôttem”. (65.) Hasonlóan anarchista, nonkonformista magatartásra utalnak a Nagy Imrével és mérsékeltebb követôivel folytatott vitái is, amelyekben Gimes mindig az akciók, a nyílt szervezkedés irányába akarta terelni a rendszer ellen lázadókat, ezért Nagy Imre veszélyesnek, nyilván túlságosan forrófejûnek tartotta. Gimes radikalizmusa, éles megfogalmazásai késôbb is, 1956 novemberében, az illegális Október 23 címû lap szerkesztési elveinek megbeszélései kapcsán is feltûnést keltettek. Intranzigens nonkonformista jellemvonásait kortársai közül sokan tapasztalhatták, és érzékelte, illetve érzékeli az utókor is. Éppen ez a tulajdonsága teszi alakját különössé, a korszak történelmi szereplôi között ellentmondásosságában is rokonszenvessé.
Megítélésem szerint ezért nem szükséges Gimes Miklóst a polgári demokrácia latensen következetes hívének tekinteni ahhoz, hogy sorsához megértôen közelítsünk. (Mint ahogyan nem szükségesek ugyane célból a néhol túlságosan szofisztikus vagy éppen a kívánt értelmezést túlbiztosító magyarázatok sem.) A „megértô realizmus” ugyanis, amelyrôl Révész Sándor követendô módszerként beszél, semmiképp sem jelentheti azt, hogy a történésznek bármely korszak bármely történelmi szereplôjével azonosulnia kellene. Sôt, a megértés és a történeti vagy akár a fikcionális-történeti empátia is nem az azonosságért, hanem az okulásért van. Révész Sándor könyve alapján Gimes Miklós élettörténetét ezért elfogadom sorsnak, tragikus sorsnak is, de Gimest nem fogadhatom el hôsömnek. Még akkor sem, ha életrajzírója mindannyiszor – regényesen – közös hôsünkként emlegeti; leszámítva azokat az olvasókat, azokat a „bizonyos köröket”, akik minden bizonnyal fanyalognak egy ilyen élettörténet láttán. Ezzel kapcsolatban azt gondolom, hogy egy árnyalt megközelítésû, tényekkel megfelelôen alátámasztott, szellemes, jó stílusú biográfiának nem válik elônyére, ha a feltételezetten nem rokonszenves olvasókat minôsíti. A fikció is, a történeti munka is beszéljen önmagáért. Mert ha a századelô radikális nemzedékére gondolunk, továbbra is azt reméljük, hogy vannak olyan elvek, amelyek nem járnak szükségszerûen önfelszámolással. Ezért feltehetôen nem kell distinkciók nélkül, általános érvényû megállapításként elfogadnunk azt a magyarázatot sem, amelyet a „semleges” galileisták elkötelezett fiainak ötvenes évek eleji politikai meggyôzôdése kapcsán Révész Sándor megfogalmazott: „Aki komolyan veszi az elveit, annak komolyan kell vennie a harcot önmagával, elvei önálló alakításának belsô igénye ellen.” (425.)
Mindent összevetve, fenntartásaimat nem elhallgatva: a magam részérôl továbbra is a szerzô hûséges olvasója maradok, mert minden bizonnyal ezentúl is információgazdag, élvezetes történeti biográfiákat várhatunk tôle. De szívesebben látnám legközelebbi hôsét – bárki legyen is az – ismét távolabbról.
 

Kérjük, küldje el véleményét címünkre: holmi@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta