Fekete Gabriellának
 

„Minden, ami önkényes képzelgés, semmivé foszlik."

(Goethe)

Nem tudom elhessenteni a teatralitás fuvallatát, és már sírni sem tudok. Mintha itt, a sír mellett mindenképp szerepelnék, akármit csináljak, akárhogy mozduljak. Csak sablonok vannak, és a fegyelmezett emberek aszerint is járnak el, szertartásosan, legföljebb belopva egy személyes kicsiséget, egy bizarr szócskát, a kô alá csempészve egy szál cigarettát (el ne fújja a szél). Csak a sírásók viselkednek a gödör körül autentikusan. Leülnek eszegetni, mintha a Hamlet-jelenet következne. Kalapjuk ferdén a fejükbe csapva, betyárosan. Kibuggyan a nadrágjukból az ing. Az ásó ferdén a földkupacba vágva, menet közben, ironikusan. Én meg kuporgok a kidôlt kôoszlopon a hant mellett, meg sem tudok moccanni. Nem tudok úgy felnézni az égre, hogy valamit keressek, odaképzeljek. Ironikus vagyok a magam égre tekintésével szemben. Nem tudok mire gondolni, de elmenni sem bírok még, ott kell lennem, lecövekelve. A fejem fölött repülôk húznak el. Nem unatkozom, úgy érzem, jó helyen vagyok. Találok egy cinketollat a hanton, ennek valamiért megörülök. Amikor a virágok ápolásába kezdek, tudom, hogy pótcselekvést végzek, jövök-megyek a kúttól a sírig, hogy csináljak valamit. Mi, temetôjárók, úgy érezzük, hogy tennünk kell valamit. Aztán legtöbben villámgyorsan elmennek, mások meg, mint én is, tapasztalják, hogy hirtelen lehanyatlik a kezük. Hogy nincs mit tenni. Szétfoszlik a csalóka érzés – mégiscsak magunkért ültettük a virágokat. Nincs „neki".

A szomszéd kapálgató néni egyszer csak kiejti a kapát, felegyenesedik, és elsírja magát. Hozzám lép: „Üres lett nélküle a világ", mondja. Ez egy közhely, de pontosan tudom, mit akart elmondani. „Szép a sír", néz az árvácskáimra, elmosolyodom. Visszamegy a palántáihoz. Viszek neki egy kis vizet, aztán visszaülök a helyemre.

A környéken, ahol vagyok, rogynak, süppednek, törnek a kövek, kikacsintanak a vermek. Zsidó temetô, nem borította el a katolikus cikornyásság, az éktelen giccs. Ide is belopakodtak ugyan a gyertyák, virágok, szalagos koszorúk és pirosló mécsesek, de a kôvel, kavicsokkal egyezkedve, valahogy szerényen. Úgy látom, a zsidó kövek végül is befogadták a keresztény csokrokat és koszorúkat, elviselik a gyertyát. Jobb, hogy nincs ezer sokszorosított feszület, nincs identifikálódásra felhívó Krisztus, aki mintegy elôre elvégezte volna helyettem a gyászmunkát. Itt kô a kô. Nekem megfelel ez a romos pusztaság. Az emlékkavicsot pedig nem lehet sokszorosítani. A zsidó temetôben nyíltabbak, nyersebbek, suttogóbbak a kövek, jobban látszik az írás.

Különös, csodálatos jelenet volt. Elsô osztályba járt a kislányom, írni-olvasni tanult – és egyszer csak, hogy, hogy nem, megtanult. Rájött, hogy az egymás mellé rótt, betûnek nevezett bigyók, az egymás után kimondott, sosem hallott hangok hogyan fûzôdnek fel egy láthatatlan fonalra, hogy a hangok és betûk közti rés csak szimbolikus, hogy a hangok és betûk sora képlete az élô szavaknak és mondatoknak; egyszer csak megvilágosodott elôtte, miféle viszony áll fönn a lejegyzett/silabizált jelek meg az élô nyelv között. Belépett a Gutenberg-galaxisba. – Furcsa zajokat hallottam a gyerekszobából. Becsukta a spalettát, pedig nappal volt. Elvitte az íróasztalomról a Bibliát, amit a susogós, hullámzós hártyapapír lapok miatt kedvelt. Nagy elfoglaltság neszei szûrôdtek át. Egy idô után rányitottam az ajtót. A padlón ült a sötétben, mellette a karos gyertyatartóban égtek a gyertyák, elôtte a földön a Biblia, és a gyerek hangosan olvas: „Kezdetben teremté Isten az eget és a földet..." – Maga sem tudta, hogy ezzel a kis rituáléval azt ünnepelte meg, hogy megtanult olvasni, és rájött, hogy micsoda az írás.

Magam sem tudom, mért ez a jelenet jut eszembe most, amikor az írás és a halál viszonyáról gondolkodom. Amikor a gyertyák, melyeket képzeletben égetek, nem a kezdetet jelentik, nem az életrôl, annak szellemi megnyílásáról, hanem a halálról szólnak, a be- és elzárulásról, és nagyon piciny a fényük. Amióta a halál betoppant az életembe (életbevágóvá vált), és egyszerûen itt van, azóta mintha egy furcsa szögbôl, egy ismeretlen ajtórésbôl más fény vetülne az írásra. Nem is fény, inkább más megvilágítás. Mindennap rányitok a halál sötétségére – vagy az nyílik rám –, és mintha ez a sötétség valami derengést is adna, másként érzékelem a papíron a tulajdon író kezemet. Látom, hogy ez a kéz a saját árnyékát érinti, nem tud mit s hol kezdeni.

Ha kezdetben teremté – végül fölborítá ég és föld rendjét, és elveszi az igét. Egy suhintás belemetszett a Gutenberg-galaxisba, mint Buñuel pengéje a szembe, és ami felôl a kislány megvilágosodott – hogy mire vannak a jelek, mit tesz az írás –, azt most „elfelejtettem" én.

Ami megmarad, az a puszta név. Egy-egy sikoly vagy sóhaj: Papuska, Anyuka, Tibike, rejtett, fájdalmasan paradox vocativusban, amilyenek csak a zsoltárokban vannak. Borzongó hozzá beszélés sírversek formájában: Nemes voltál... Szomorú ajándékok: Édesapámnak, Drága Feleségemnek... Megreszketnek a klisék. A merengés perceiben mozdulni érzem a betûk közt a látható, a hangok közt az észlelhetetlen mikrorést, és tolulni, szivárogni azt, aminek már nincs formája, aminek szétmállanak a körvonalai, ami az ami és aki közt imbolyog.

Ezekben a percekben valami jövend, de átjönni nem tud, jövendôvé nem válhat. A név toposz, de nem a térben és nem az idôben. A szellemben... de hol? A temetôbéli hely csak e másik, ismeretlen „hely" földrajzi leképezése, szituálása, lekötése a földre, némi valószerûsítése. Ahogy a papír sem a mû lakhelye, úgy a sírhelyen sem lakozik a halott, a sír csak kibetûzni segít, a szellem azonban nem ott van. Nem úgy lakik a papíron a mû, ahogy a szoborban a szobor, a festményben a kép vagy a hangokban a zenemû. A papír nem sokat számít. A sír úgyszintén. A költemény hol van?

A név, az évszám és a sírfelirat (ha el tudom olvasni) letisztított töredéke annak a belsô monológnak – bensô írásnak, hisz nem valakinek mondunk valamit ilyenkor, hanem senkinek; magunkban jegyzünk, törlünk –, ami a gyászolóban történik. Azt hiszem, a gyászoló csöndben, merengésébe – mint egy külön világba – merülve úgy jegyez, akár egy válságba esett író, aki veszôdésérôl legföljebb suta szavakkal adhat hírt, ha ugyan meg tud mukkanni róla. Abbamaradt bekezdések, félrerakott, elvetett cédulák szaporodnak a fejében, s miközben nô ez a tömeg, az eldobottak és a megtartottak kupacai, mintha azonmód inverzió menne végbe, csak mélyül a hiány és a tehetetlenség, amit még súlyosbít a ránehezedô tabu, hogy hallgatni kell.

Hallgatom magam. A feltörô emlékek néha örömet szereznek – néha valamiféle éles „megvan!"-nal járnak –, a zajos, élô idô azonban úgy mossa és sodorja ôket, mint fecnit a víz. Valahonnét ömlik a feledés. Az élô víz ebbôl a furcsa perspektívából látszik (most, tavasszal, csak úgy csillog), de rávetül – mint a dupla expozíció esetében – a feledés szürkítô, tompító hömpölygése is. Látásom kettôs. Tudatom, mintegy megkövülve, kívül áll. Rég volt, hogy elhangzott a tragikus hír – a gyász akkor következik, amikor elmúlott már a megrázkódtatás. Mint az alvónak a szemhéj alatt, úgy forog nyitva a szemgolyóm. Nem tudom, hova nézek. Egyes emlékképeket erôsen kirajzolok, többször végighúzom az elmosódó vonalakon a ceruzát, kikötök némely részletnél, de miközben egy vonást kiemelek, millió más részlet tûnik el szélsebesen. Mikor egy mozzanatot megtartok, százezer szippan el.

Emlékszem a mozdulatra, ahogy a karosszékben ülve kifelé fordította a tenyerét, és lágyan végighúzta oldalt, a langyos fûtôtest bordázatán; mint egy zongorafutam, olyan volt ez a gyöngéd mozdulat. Emlékszem, mikor fürgén felpattant, elôvette és feltette ezüstkeretes szemüvegét, és maga is elmosolyodott picit professzorossá vált ábrázatán, a szemüveges okoskodáson, ami következni fog. Emlékszem, amint néha szélesen elmosolyodott, amikor üdvözölt, hogy kilátszottak a fogai, s én érezni véltem a nikotin ízét, emlékszem az öröm e ritka-nyílt pillanatára. Emlékszem a kigombolt fekete ingkabátjára, amit láthatóan a legjobban szeretett, és otthonias volt velem benne. Emlékszem, amikor szabadon, férfiasan ült, kissé szétnyitott térddel, és milyen jó volt, hogy ô volt a férfi, én meg a keresztbe tett lábú nô. A szeme egyik fényképen sem látszik jól, de én látom a kerekre nyitott, nagy, barna szemét. Tudom, hogy a képzeletem fénye túlzottan kinagyítja, benedvesíti, kisuvickolja. Megriadok attól, hogy csak a fantáziámban létezik, olyanképp, ahogy én festem le – de nem találom a valóságot, mely a képzetemet kontrollálhatná. Pedig keresem. Nem szeretném meghamisítani ôt. Miközben emlékezem, azt szeretném, ha összetörné a képzeletem mûvét, ha lestilizálná azt, ha meggyôzôdhetnék, hogy nem olyan ragyogó, olyan kiemelt, amilyennek látom, hanem csak egy egyszerû ember. Miközben nagy szavakat mondok róla, rá kell jönnöm, hogy az észrevétlen közönségessége volt a legfontosabb, az az, amit nem lehet visszahozni.

A képzelet történeteket írhat, festményeket festhet, jöhetne a fikció, mely már betette a lábát az ajtón – a gyászoló azonban elégedetlenül gyötrôdik. Nem mese kell, hisz oda a vágy. Bizonyos szigor veszi benne szemügyre az önkényes vonalvezetést, a semmi alapjára húzott vonásokat, a díszítést, radírozást – nem mintha tudatában volna a halálnak: az ô tudatába állt be a halál.

Nincs technikája erre az alapra írni. Márpedig ez az alap kétségbevonhatatlanul létezik, éppen olyan megkerülhetetlenül, akár a saját, sajgó fizikuma a bensô sötétben. Szembekerült vele, „kifordult magából" egy idegen kontextusba, mely követhetetlenül konvertál. Itt a szabályokat nem tudni, ámbár a lelkiismeret valahol résen van. A gyász: szót nem fogadó haláltudat, s a vele küzdô ambíció: bejegyzés, beírás – ha papírra is vagy kôre, akár a bôr alá. Valami tanúskodásra szólít fel. Ki kell alakítani az igazságosság mércéjét, mégpedig magamtól, a hitetlenkedésembôl, méltón... kihez is, mihez? A halandónak ahhoz a hihetetlen törékenységéhez, ami értékké most vált.

A halállal szemben – ha nem elvontság, ha életbe lép a halál – az írás nevetségesen ügyefogyott. Képtelenség – és csupa kiégett szókép. Nem tud versengeni, egy szava sem lehet. A karcolások a papíron olyanok, mint mikor a kislányom csak rótta a betûket, szótagokat, de nem fogta fel, minek, hogy mi ennek a rárótt feladatnak az értelme, ugyan miféle kapcsolat lehet a kínnal vagy gépiesen rajzolt ákombákomok meg az örömteli élôbeszéd között. (A kisgyerek még örül, hogy csacsogni tud, én is élveztem, amikor még beszélhettem Vele.) Könnyedén folyhatnának a tollamból a jelek, és betelhetne szépen, ahogy kell, az oldal, ám a tábla, ami most elém került, olyan helyzetbe hoz, mint a diákot a veszedelmesen feltornyosuló tanár, akinek jelenlétében elfelejti azt is, amit tudott, és csak áll a fekete négyszög elôtt leégve, hirtelen egy másmilyen világba dermedve, melyben érthetetlen és idegen minden.

A halálpontossággal szemben kirí az emlékezés esendôsége, a képzelet stilizáló mûködése, a vágy esztelen túlzásai és törlései, az önösség projekciója. A pszichikum retorikája. Pedig nem azt akarom látni, amit én akarok, félre velem, azt szeretném, ha ôt látnám! Ha a jelenlétével rám szólna, hogy tévedek! Hogy ô egészen más! Másként gondolja, mást érez. („Én másként érzem", mondta, de hányszor. Végül is ez volt – s lám, maradt – viszonyunk valósága: a hézagok és illeszkedések megtáncoltató játéka. – „Az én fantáziámban...", kezdte, s összedugtuk a képzeletünk.) De hát nem ô int. (Egyszer, amikor elromlott a kapucsengô, fent az ablakban várt, onnan integetett le az utcára, nehogy visszaforduljak, lejön értem, egy perc, mindjárt.) A már-már boldog alkotás (emlékezés) percét hirtelen kíméletlen ütéssel széttépi a halál szele, belekap és kitépi a kezembôl a papírt, és az ügyetlen ceruzával vagy a halálnál is ridegebb technikával kell szembesülnöm. (Talán emiatt ábrándoztam mindig is gyönyörû füzetrôl, remek töltôtollról, valami kivételes tentáról, és egyszer olyan varázsceruzáról álmodtam, mely az ô fantáziáit jegyezte. Talán emiatt méregetem mostanában a különféle típusú sírköveket – egy másmilyenhez, mely „az én fantáziámban" kék, mint a tenger.) A tudatom és a képzeletem szétválaszthatatlan, mint két összetapadt réteg, próbálom szétszedni, lehúzni, arányosan – „valósághûen" – összeapplikálni, a halál foncsora azonban figyelmeztet, hogy végképp összeragadtak, szinte magam is a képzelet mûvévé váltam. A gyászban küszködöm valami valóságért, és nem tudom elfogadni, hogy ez a viadal teljesen reménytelen.

A gyászolónak nem elég a pszichológusok ajánlotta introjekció; egyáltalán nem vigasztal, hogy „bennem van" – ki akarnám magamból írni, nem le, hanem ki, a külvilágba, hogy valami módon ott is legyen, miközben az egész történés arról szól, hogy az van, hogy nincs. Megdolgoztat ez a paradoxon. Tagadás támad bennem, hogy mondjam (ez is szavajárása volt: „hogy mondjam"): dac, de nem akarattal, a vitát nem én vezénylem. A gyászoló (hacsak nem túl katolikus) nem megy bele az önkényeskedésbe, legalábbis nem szíveli; sem a papi felvezetés (az öröklétbe), sem a civil levezetés (a mulandóságba) nincs ínyére. Nagyon is az idôben él ô, pregnánsabban érzékeli az évszakok váltakozásait, a hónapok múltát, mint valaha, de ez a tavasz az a tavasz is, melyben még ô is jelen volt, s a közelgô nyár nem lesz olyan, mint a tavalyi. Mintha ez mind rámaradt volna, mintha ráhagyta volna a körforgó és mégis elváltozó világot az eltávozott. Az örökség kötelez. Fájdalma és ebbôl fakadó különös ízlése (hacsak kétségbeesésében el nem veszti) realizálódni szeretne itt – hogy mondjam: nem bent szorulni, de elmúlni sem. Ez az, amit senki sem ért. Hogy nem vigasztalás kell. A hiányt nem bedugaszolni, betölteni, hanem fordítva: létesíteni. A szobák, melyeket érintetlenül hagynak a gyászolók, a fényképek, amelyeket kiraknak, a megôrzött ruhák a hiányt fogalmazzák meg, körülírják, mutatják, élnek vele a rendes idôben. Ha nincs túlvilágképzetem, akkor a halál nem enged többet ennél.

A halál a „bensô valóságba" is beszivárog. A szemem elôtt, a szememben enyészik az introjektum. Tapasztalnom kell a kopást, halványulást, szétázást – az emlékekét, az ô alakjáét, a fájdalom barokk cifraságaiét, sôt a megörökítô, az idôvel dacoló szándékokét is. Az enyészet alattomosan kikezdi még a gyászt is.

A gyászoló egyre hosszabb idôre némul el, és egyre kevesebbet „ír". A könny már csak lábad, a szempillák tövéig ér, nem lázad többet, akkor sem, amikor a többiek „az élet rendjét" emlegetik, ami nekem az enyészet rendje most. A füzetben, amit akkor nyitottam, amikor meghalt, tíz lap van teleírva. Stílustalanul. Ügyetlenül. Elcsúnyult kézírással. Az utolsó elôtti lap tetején kis keserves, dülöngélô keresztek sorakoznak, mint egy analfabéta sorminta, mely nem tanít, hanem feledtet írni. Ellenkezô értelmû, mint a bebörtönzöttek rovátkái, vagyis értelmetlen, mert ennek nem lehet vége, szabadulásnapja, csak fakulása. Értelmem kihuny a vonalas irka elôtt, sokáig elvagyok így a leckét és a szorongást is feledve, mint egy gyerek, akire rá kell szólni: hol jársz?

Az iroda zárva volt, hiába kopogtattam. Nem lehettem ott a temetésen, nem tudtam, pontosan hol van eltemetve. Mindenáron meg akartam találni a sírt. Nekivágtam hát a hatalmas zsidó nekropolisznak, kapásból belekezdtem egy ponton, és elhatároztam, hogy átfésülöm, igyekeztem szisztematikus lenni, de el-elbolyongtam, nem tudtam, hol vagyok. Reménytelennek tûnt a vállalkozás, ám mit sem törôdtem ezzel, mentem. Tél volt, de akkor nem esett, a hó csak behintette a sírokat. Nincsenek fejfák, kis kartontáblákon áll a koszorúk között az elhunyt neve, kotorni kellett a frissebb sírokon – nagyon illetlenül –, hogy megtaláljam, húzkodni, silabizálni a szalagokat. Utak, csapások, ösvények, keresztezôdések. (Üres barakksorok.) Itt-ott egy nagyobb kripta, felmagasodó emlékmû tájékozódási pontnak, de már eltévesztem, merre van a jobb meg a bal. Egyszer csak ott álltam a sír elôtt, egy szalagon pillantottam meg a keresztnevet: azonnal tudtam, hogy az övé. Megtaláltam a helyet, mely nem a hely. Ez a definíciója, hogy nem az. És azért kellett elszántan keresnem és megtalálnom, hogy legyen egy hely, ahova a „nem az"-t kötni tudom, hogy az „az" és a „nem az" így egymásba csússzon. Hogy a „nem az" ne csússzon szét mindenüvé a világban, s ezzel ne vékonyodjon el, hogy a „nem az" megfoghatóan legyen. Masszívak a sírok. Testesek, mint egy könyv.

Többet használom a „testes" szót, amióta meghalt. Testes madár, írtam le egyszer (kijavítottam azért...), testes regény, testes férfi... A sírt meg lehet fogni. Belenyúltam a hóba, aztán tavasszal a földbe. Megsimogattam, túrtam-fúrtam tíz körömmel, megöntöztem, meglapogattam, hogy legyen valami formája – teste – a hantnak. Patakokban csurgott rajta a víz. Nem kell, hogy merev élei legyenek. Tettem-vettem a sír körül, meg is mosolyogtam magam, hogy sertepertélek, buzgólkodom. Rendezgetem a sírt, mint egy kéziratot, virágokat, kavicsokat helyezek ide-oda. Megnézem, hogy fest. Szép-e. Már vannak rajta árnyékok! Rezgô árnyékot vetnek a virágok a földre.

Valaki üzenetet íratott egy koszorúszalagra: megszólította, és vallomást tett neki. Kiteszem az idézôjelet: „Neki". Eleinte néha én is mondogattam „neki" magamban valamit. De mint a szalagon üzenô, én is tudtam magamban beszélés közben, hogy: nem lehet, hiába erôlködöm. Nem megy át. Az agyamban könyörtelenül kirajzolódott egy határ, olyan, amilyet az életben még nem tapasztaltam. Ez nem tilalom, nem szabály, nem jelenség, hanem ontológiai dolog (dologesemény), amire csak egy inverz hasonlat jut eszembe: amikor megszületik a csecsemô, és egyszeriben, megrendítô módon ott van egy új létezés evidenciája, és rögtön beszélünk hozzá. Ennek a csodának a szintúgy evidens fordítottja. Egy lény kiesése a világból, a beszéd lehetôségének megszûnte. Amikor az anya elôször megpillantja, érzékeli a gyereket, szerintem valami fölfordulás megy végbe benne, fordulat, valahogy „átkattan", és organikusan tudja, mi a dolga. A halál is betör az agyba, felfordít, de most zavarban van a szervezet, és megpróbáltató szellemi feladat elé állíttatik. Azt sem tudom, mit gondoljak, nemhogy mit tegyek.

Egy darabig, kínlódva, folytatni próbáljuk a viszonyt, melynek lényege, eszerint, a megszólíthatóság, a dialogikusság volt. Szólongatjuk, vallunk, üzenünk. A sírkôfaragók meg a koszorúszalag-írók sajátos, sablonos kalligráfiája szépen ki is fejezi, hogy üzenetünk forma, formaság. Aki felíratja, nyilván intenzíven érez, az odahelyezés gesztusa is beszédes, de az egyöntetû betûformák kissé csúfolkodnak is. Ebben az üzenôben, aki ezt a kis szalmakoszorút idetette, a temetés után hat hónappal is hajtogatva a szavait egyes, valamint többes szám elsô személyben, megszólító formában (hogy én és mi téged és neked, te nekünk) lehet, hogy élt a „credo, quia absurdum". Ám sem a szó, sem a gesztus nem megy át a rivaldán, megakad, fönnakad „a világ ág-bogán", itt marad az élôk színterén, csak nekünk szól, a néma kórusnak.

Nézem a szép kis sárga koszorút: bizony, a kör a tökéletesség jele. Annyira tökéletes, hogy szinte nem e világi. A szalagok, ha nem fújja szét ôket a szél (de szétfújja), szimmetrikusak, a betûk hibátlanok. A száraz virágokat nem szimmetrikusan tûzték a koszorúra. Én is megbontom az elültetett palánták szimmetriáját. A tökéletesség, az abszolút szimmetria a halálosság érzetét kelti. A „tökéletes" szonett a szimmetria megbontását, a hibádzást viszi tökélyre. Az én sírmûvem a virágokkal meg a kavicsokkal kezdetleges. Bizony, mûkedvelô. Majd csak a sírkôfaragó fogja rendbe szedni.

Sötét, zsúfolt távolsági buszban utaztam, este, esôben. Az ablak mellett ültem, az üveghez hajtottam a fejem. Zsongás, zúgás, emberszag. Akkor ráébredtem arra, hogy nincs „én": pontosabban én az, ha felteszem magamnak a kérdést, hogy „ki vagyok én", és egy sötét vermet érzékelek. Nem misztikusan, hanem üresen sötétet, egy gödröt. Ebben a paradox pillanatban valahol olyan voltam, mint a halottam. Nem volt szomorú pillanat.

Az az igazság, hogy nem sokkal késôbb kint a csurgó esôben Istenrôl is mindenféle zavaros gondolat pendült meg bennem. Hogy Isten egyáltalán nem tudja a nyelvünket, hogy nem lehet, képtelenség emberi nyelven kommunikálni, kommunikálni akarni vele. A saját vermünkben visszhangzik az ima, jobb is, ha szótalan, az a legmegfelelôbb, ha néma. De ezek nem a létérôl vagy nemlétérôl szóltak.

Üres verem, gödör é. í. t., igen, mégis feszültségmezô. Viszonyok, viszonylatok suhannak át benne, mintha keresztbe-kasul láthatatlan vonalak, pászmák metszenék egymást szabálytalanul, ha lerajzolnám, olyan lenne, mint egy gyerekfirka vagy mint sok kósza, kihunyó hullócsillagpálya az égen.

Az „adomány" szó is eszembe jutott, mintha Isten azokkal „beszélne". De akkor a „megvonás" is, a suta emberi logika szerint. Olyan érzésem támadt, mintha mûfordítást akarnék végezni. Csak nincs meg az eredeti szöveg.

Az említett, megkezdett füzetben egy szót sem írtam az érzelmeimrôl, emlékszem, hogy ezt valami lehetetlenné tette. Hanem dátumokkal veszôdtem, szárazon, hogy mikor, hol történt, én akkor épp hol voltam, hanyadikán volt ez meg az; szigorú tények, adottságok után kapirgáltam, és gondolatban – leírni ezt sem lehetett – megkíséreltem valamiféle viszonylatokat alkotni belôlük. Jelentôséget tulajdonítani a pontos dátumoknak, az éveknek, a találkozások és elválások idôpontjainak. Már-már a számmisztikáig tévelyegtem. Közös fonalra sorsot fûztem. Ki is jött néhány érdekes összefüggés: az utolsó találkozásunk után pontosan egy hónappal halt meg, a halála napjának reggelén a buszban épp „az élet vizérôl" olvastam (Hamvast), aztán egy távoli városkában temetôt látogattam, „hétfôn a keddi órára készültem, József Attila Amit szivedbe rejtesz és Reménytelenül címû versét dolgoztam fel, majd húsz »gyász« elôtagú összetett szót írtam ki a szótárból, anélkül, hogy tudtam volna..." stb. stb. Hogy hogy halt meg, itt is tények után nyomoztam, mint egy detektív – egyébként másoknál is észrevettem, milyen kíváncsiak az utolsó órák legapróbb mozzanataira is, és milyen jelentôségteljességet olvasunk bele abba, hogy hol volt, pontosan mit is csinált, kit-mit látott utoljára, mit mondott, mi mit csináltunk akkor, mindez hogy függ össze a halállal. (Csakhogy a halállal minden összefügg.) Ami egyébként napok, órák hordaléka – túlságosan is emberi élettényanyag –, az most jelentésessé dagadna, mint valami verstérben. Kétségtelen, a halál értelmét keressük. Az ô haláláét s mögötte a mi életünkét. Meg a mondandóját. Mit mond az ô halála számunkra. Hogy segíti elô a mi életünket. Van-e, ami ennél nevetségesebb, önzôbb és hiábavalóbb? Ami több hamisításra ad okot? S emberibb?

Költöttem képzeletben. Mint egy rímfaragó. A temetôben a hóhullásba meg a napba emeltem az arcom. Sírt komponáltam. Virágkölteményt vettem. Szavaltam, „tulzó szavak"-kal, mint Laertes. Tragikus jeleneteket fantaziáltam („az éj közepén, s oda leviszem azt..."). Koszorút fontam sorsszálakból. Ígéretekre fûztem föl a múltat, a jelent meg a jövôt. Fogadkoztam. Emlékezést írtam. Leírtam a szobáját. A festményeket abban a szobában. A legutolsó pillantást, amit egymásra vetettünk. Az utolsó szavakat, amelyeket váltottunk. („Novemberben találkozunk!") A hófehér zsinagógát a behavazott temetôben. A környezô fákon az ezer varjat, amint idônként, ismeretlen ritmusra, egy lendületre mind meglódultak. („Die Kräne!") Leírtam immár függöny nélküli lakásának sötét ablakait és mögötte az ürességet.

Az üvegpohár, amelybôl utoljára ivott, tárgyból motívummá vált a képzeletemben. Érdekelne, hogy olyan szögletes pohár volt-e, amilyenbôl én is ittam nála vizet. Látomásom van errôl a pohárról. Egy pohár áttetszôségét, hûvös, szilárd falát, a víz kristályos mivoltát, mely mint a tapinthatóvá vált friss levegô, a nyelôcsövön lecsúszó víz ízét és állagát még sohasem érzékeltem így, mint most, képzeletben. Egy üvegpohár az ujjlenyomataival. Miután megitta a tablettákat, kiöblítette azt a poharat, és elszívott három cigarettát. (Vagy elôtte?) Látom a hamutartót az utolsó három csikkel és a hamuval. (Multifilter super light.) És? Hirtelen nem tudom ezt a kötôszót értelmezni. Kezd összekuszálódni és megszûnni a nyelvtan. Ô elhagyta a nyelvet – ezért olyan nehéz követni az utolsó órán, odáig, amit halálnak nevezünk.

Volt utolsó pillantás, amit a világra vetett, és volt utolsó gondolat, gondoltam.

A lakás abban a percben transzparenssé válhatott, és benne volt az egész világ, miként az utolsó gondolat is tartalmazott mindent. S akkor az „én" levált.

De volt egy „köldökzsinór elvágása elôtti pillanat", gondoltam. Amikor a „kicsiny... fôld" „terhe nyomásától lóg a nagy semminek ágán".

Eszembe jutott a kislányom megszületésének perce, amikor, emlékszem, azt éreztem, hogy egy új lény jött valahonnan a világra vendégségbe, majd feltárul elôtte ez az olyan-amilyen minden, és rögtön mondtam neki („neki") valamit. Ô is papírra vetett egy mondatot a vendégség végeztén, amikor magára csukta a hálószoba ajtaját. De ezek nem mondhatók el. Egyszerû szavak, rendes nyelvtani állapotban, mégis egy más mezôben, ismeretlen jelentésekkel lepve, melyeket nem lehet lefordítani.

A halál versközeli vagy a vers halálközeli? A gyász állapota költôi helyzet? A költés motivációja a veszteség/vesztés és az igazságvágy? A hamisítatlanság vágya? Az értelemé a nincs résében? A gyászoló pontosan, igazán szeretné tudni, hogy mi történt, és nem az kell neki, hogy nyugtassák. A tényeket faggatja, és igazságvágya különlegesen jár el velük. Akár a költôé. Különös figyelemmel bontogatja ôket, és furcsa, ellenôrizhetetlen („misztikus") intuíciói vannak. Motívumokat emel ki, extrém összefüggéseket teremt, mint aki alkot. Az ô halálba torkollt életét a sajátjába ojtja, muszáj neki elvégeznie ezt a fájdalmas bemetszést: parancs, erôs, mint az anyai.

A halottról „lehull a kultúra". Hagyjuk most a „visszakapcsoló" gyászrítusokat. Vegyünk engem, akinek nincs vallása, szertartásai, etnokulturális hovatartozása. Rám maradt egy létfontosságú, kiüresedett Ô, ámbár már a névmásokkal, a ragozással is bajban vagyok. Azelôtt is mondtam, hogy Ô, most is mondom, hogy Ô, emlegetem, a nyelvemre veszem a nevét, a nyelv úgy tesz, mintha mi sem történt volna, az élet is úgy tesz egyébként, mit számít a Nyáry Pál utcának, a Váci utcának, a Ferenciek terének, hogy ô nem sétál ott többé? A sarki boltnak, hogy egy vásárló elmarad? Mit tesz egy-egy én, te, ô hirtelen eltûnése, a nyelvmotornak ez meg se kottyan, lecseréli. A halála után jó pár hónappal még ott volt a vezetéknév a csengô mellett. Ott van a telefonnoteszemben is, se kihúzni, se ránézni, az I betûnél idegesen lapozok, és össze kell szorítanom a szemem. Az igeidôkkel is bajban vagyok. Valami nem stimmel, amikor ôt emlegetve mindig hozzá kell tenni azt a „volt"-ot. Hozzáteszem illembôl, de... nem helyes. Az igeragozásról nem is beszélve. A halála óta gyûlt fel a legtöbb mondandóm neki. Rengeteg. A legfontosabb dolgok. Elönt a düh: hogy a francba kommunikálunk mi egymással ebben az életben?!

Neki nem volt már mondandója. A betegek, haldoklók, távozásra készülôk elhallgatnak. Elég felidéznünk valami banális betegséget vagy depressziót, hogy utánérezzük, mint hagyja el az embert a külsô nyelv, a beszéd, miközben belül mintha egy ismeretlen nyelv lendülne fokozott mûködésbe, mely mintha darálna, motyogna, tudna és gondolkozna, képek, tudomások, szavak és mondattöredékek kavarognak s tûnnek el nyomtalanul. Ám annyira nem hiszünk a közölhetôségben, hogy már nem is akarjuk. Nem is igen szólítanak meg minket, mintha éreznék. „Nem zavarlak. Pihenj." Mennyi hit kell a beszélgetéshez! Vagy csak egy csepp?

Az egyik szemem sír, a másik nevet – egyik az életen, ezen a buja májusin, a másik a halálon, s a feszültségtérben szavak botorkálnak. Szavak, melyeket tartalmaz az Értelmezô szótár. De biztosan tudom, hogy van nyelv elôtti és nyelven túli gondolat, és valahogy odáig szeretnék evickélni. Nem mintha az irracionalitás vizére eveznék; tudom, hogy a misztika szójáték csupán. Az ô utolsó órája és az én halála utáni idôm egy része a nyelvtôl érinthetetlen gondolatokban telt és telik. Istenien nyelv nélküli állapot felé gravitál. Ô hagyta, hogy elmenjen tôle a nyelv, engedte, akarta már, én még ellenállok. Ô nem látja többé a sötét vermét, én igen. Ô eggyé vált magával, s már nem láthatja magamagát, én még a különbségek hányattatásaiban érzékelek, rálátok, s fôként tévesztek. Az „én": nyelvjáték életre-halálra, realiter: nincs, csak a nyelv és a nyelvbôl hiányzó kalimpálásában hullámzik. Ez a felszín. Amit látok, ha egy pillanat erejéig belegondolok, az a mély-én (a Selbst), mely önnön üres mélységébe tekint be – teheti, míg, mint egy kötélen, tartja az Ego.

A halál az Ego és a Selbst közti kötél átvágása. A mély-én elszáll a hatalmas mélybe. „Ûr a lelkem. Az anyához, / a nagy Ûrhöz szállna, fönn. / Mint léggömböt kosarához, / a testemhez kötözöm." József Attila semmiképzete más volt, mint a nihilizmus. A nihilizmus erôszakos. Kard gyanánt forgatja a nyelvet, cáfol, tagad, meggyôz, bizonyít. Emez inkább barátkozás a semmivel. A nyelv a szavak közé kóstol. Ugyan milyen ízû? Olyan, mint a víz?

Ô, aki most nekem nincs, a párnára hajtotta a fejét, és betakarózott. Akár Hamlet, ô is olyan helyzetben volt, hogy elmondhatta: „Ó! meghalok..."; „halott vagyok; te élsz...", és halálos álmot borított sorsára. Miközben elaludt, szállt vagy hullt, nem tudom. Az összegyûjtött, összekombinálgatott tények egy idô után vesztettek jelentôségükbôl. Valami gyanússá tette a szememben és leértékelte a tulajdon, tények és okok után nyomozó kíváncsiságomat, és a sorsszerûség firtatását is. Pontosabban átfogalmazódott a sorsképlet. A gyász folyamán egy másmilyen, erôsebb valóság kezdett formálódni bennem. A halott valósága. A megmaradt emlékek heves föld alatti munkába kezdtek. Gyúrtak, erjedtek, összegombolyodtak. Feldolgozták a tényeket is. Kialakul egy olyan lényérzékelés, mely bár tudatában van az élet-halál bemetszésnek, egy másik átlóval is ismerkedik, amit, régi szóval, a szeretet képez, amennyiben ez (abból a sötét verembôl) egyáltalán eljut az artikulálódás szintjére. Ami azt illeti, igen nehéz utat kell megtennie. És Isten tudja, honnan az ereje. Mely szubverzív, engedetlen erô, mindig mást csinál, mint amit szabad, s ezért nem nagyon szeretik. Csöndben dacol, nyugtalanul ellenáll, és illetlen is. Épp azért képeztek belôle ájtatos formulát. Ne háborogjon, „az élet megy tovább a maga útján" – mely nyilvánvalóan nem az övé.

Nem tudom, miként, de elôfordult, hogy azon kaptam magam, hogy a halottam nem bennem, hanem velem van. Az egyik vállamon a poe-i holló, a másikon az ô könnyû keze. Eljutottam ama gondolatig, hogy osztozunk a halálban, bár nekem még csak egy nagyon kis rész jut belôle. De majd. „Még nem tudjuk, majd meglátjuk", szokta volt mondani. Hát elkezdôdött ez a „majd". És az az érdekes, hogy nem szörnyû e „kísértet". Majdnemhogy megkönnyebbít. Csak jöjjön, „csak háborgasson". Hiányzik már, ha sokáig nincs. Habár nem tudunk beszélgetni, de néha susogunk, mint a hártyapapír.

Összekeverem már ezt a van/nincs ügyet, forog az átló. Messze vagyok még attól, hogy ôt utolsó-órai-tudásában utolérjem, hogy tudjam, olyankor hogy hajnalodik, mint van sötét/világos. Versekhez folyamodom most helyette.

Titok, ahogy a versben a legkomorabb dolgok is átlengnek valami örömbe. „A semmi ágán ül szívem, / kis teste hangtalan vacog, / köréje gyûlnek szeliden / s nézik, nézik a csillagok." Van ennél szebb? Nélkülözi ez az örömöt? A derût? Nem. Repesést érzékeltet a halálos, sötét dermedtségben. „Úgy nevezik, szublimálom / ösztönöm..."? Igen, de a szublimáció nem kevésbé rejtélyes kifejezés, mint a transzformáció (a tudományosság csak látszat, ezért is cseng ironikusan József Attila versében). (József Attila végül ironikusan viszonyult a pszichoanalízishez, és poézissé transzformálta, rejtett [elfojtott] lényegére tapintva rá.) A költészetben technikailag az eufónia, a ritmus, a rím, a képerô végzi el ezt a mûveletet (fordulatot), a nyitját azonban ezzel még nem találtuk meg: az a szemléletben rejlik. A valóság elpereg, és megmarad a látszat, írja József Attila, és hogy végül is egyre megy, szappangolyó vagy égbolt van-e fölötte.

Az itt tárgyalt szituációra lefordítva az „égbolt" lenne a túlvilág, másvilág, a „szappangolyó" pedig ennek szétpattanása, hiánya. Ha azt mondom, hogy „nincs másvilág", annak ellentmond a gyászban kifinomuló tapasztalat, hogy ô megmagyarázhatatlanul velem van (ha odafigyelek), nem mint „ego", mint „én" vagy „ô", mégis mint szubjektivitás, az ô másság-íze, agrammatikusan, valamilyen formában kísér, mert nem vesztettem el. Most sem olyan, amilyennek képzelem vagy vágyom, most is másmilyen. Halott, de ember. Nem olvasztottam magamba, s az élet kénye-kedvéért nem taszítottam el. Megmaradt másnak. A nevének jelölt híján is jelentése (lelke) van. Ô nincs, nem akart többé tudatában lenni magának, az önreferencialitása megszûnt (megszüntette), másokra (a világra) vonatkozása azonban tovább cikázik köztünk, a halálból oda-vissza. Márpedig a lélek önmagában semmi, csupa vonatkozás.

A gyászolónak persze a fizikum hiányzik legjobban. A fejtartás, a szem az arcban, a jellegzetes ülés, a fekete vászoncipô, az összecserélhetetlen kézmozdulat, a nézés az arc konkrét kontextusából. A fizikum átlelkesültsége, amire az életben sosincs elég figyelmünk (talán mert lehúz a saját masszánk), most hiányként mutat magára. Az ô testi jelenlétének felidézése csak pillanatokra sikerül, s ez jár a legélesebb fájdalommal, a feledés itt ezért rohammunkát végez. Gondoljunk bele, ha megadatna, hogy egyetlenegyszer még, csak fél percre, akár messzirôl, láthassuk a testét! Nem tudom, hogy a boldogságtól vagy az iszonyattól dobbanna-e nagyot a szívünk. Hogy egymás elmulasztása az emberélet.

Ám ha majd meghalok, akkor fogunk csak találkozni egy beszámíthatatlan idôre, s a roppant kitágulásban elveszni azonmód. A meghalásban azonban lesz egy „kézfogó" pillanat. A halottaink átsegítenek bennünket. S mi is majd másokat. Mindegy, hogy mit hiszek a túlvilágról, nem fontos. Az a fontos, hogy ha írok, érezzem: ahogy szokta, egy szemhunyással jelez.

*

A kislányom papírlapokból füzeteket hajtogat, összekapcsolja, rovatokra osztja és megszámozza a lapokat: feljegyzi bele a családtagok, a szeretett és külön a nem szeretett osztálytársak, a különféle fokú barátok, a tanárok, az idolok neveit, sôt egy „titkaim" oldalt is nyitott, mely egyelôre üres. Azt álmodtam, hogy utaztunk valahová, és a gyerek kétségbeesett, mert elfelejtette magával hozni a füzetecskét. Álmomban mélyen átéreztem a veszteségérzetét és a ragaszkodását az irkájához, és fájt, hogy nem tudok segíteni neki. Be kellett szállni a buszba, melyben elheverni is volt hely – állati szôrmével bélelt vacok –, a füzettel vagy anélkül, be kellett terelnem ôt. De bíztam benne, hogy otthon majd megtaláljuk: meg kell lennie.

Láttam a kis káposztás irkát, durva, szemcsés papirosból volt, a vonalak a pontosságra, a betûk a szépségre csak törekedtek. Álmomban pontosan tudtam, mi a gyerek baja, s hogy a dolog mért ugyanolyan fontos, mint az elutazás.