Bevezetô megjegyzések

Az elmúlt években a "cigánykérdés" nagy port kavart konfliktusai rendre a romák erôszakos szegregálásának – nemegyszer kifejezett gettósításának – hol itt, hol ott kezdeményezett helyi akcióival kapcsolatban robbantak ki. Az elkülönítés nem kötôdött egyetlen régióhoz vagy a települések meghatározott típusához: volt dunántúli botrány éppen úgy, mint alföldi vagy észak-magyarországi; volt "gettóépítési" kísérlet városon éppen úgy, mint faluhelyen, hanyatló vidéken éppen úgy, mint olyanon, amelynek a rendszerváltás megrázkódtatásaiban sikerült többé-kevésbé lábon maradnia.1 Ezekben a lokális, az országot azonban keresztül-kasul átszövô konfliktusokban mindegyre arról volt szó, hogy a helyi közösségek többségi társadalma – adott esetben latba vetve akár a rendelkezésére álló hatalmi és erôszakszervezeti eszközöket is – a romákat fizikailag látványosan elkülönített lakhelyekre, intézményekbe, zárt kapcsolati rendszerekbe kényszerítette. A többségi kényszerrel szemben pedig maguk a romák hol mozgalmi megoldásokhoz, hol a kisebbségek alkotmányos jogait értelmezô és védô ombudsman törvényességi beavatkozásához, hol a "betyárromantikát" sem nélkülözô, radikális önvédelmi eljárásokhoz folyamodtak. Az efféle szélsôséges ütközéseknek nemcsak a térbeli hálója sûrûsödik, hanem elôfordulásuk az idôben is rendszeresebbé válik. Ezt látszik jelezni, hogy a cigánygyerekeket egyre "szokásszerûbb" hatósági döntésekkel helyezik elkülönített iskolai osztályokba;2 hogy a cigánycsaládokat immár kidolgozott ideológiákon nyugvó és formalizált hivatali "rutinokkal" rekesztik ki egyes önkormányzati segélyezési formákból;3 hogy a munkahelyi humánpolitika "bevett" és napi szinten érvényesített eljárása lett a munkaerô-felvétel bôrszín szerinti differenciálása4 stb.

Számításba véve, hogy az említett szegregálási kísérletek elsöprô többsége a cigányságot nem elsôdlegesen anyagi vagy kulturális helyzete, hanem etnikai mássága miatt sújtja, talán megkockáztatható az az állítás, hogy a kilencvenes évek során a magyar–cigány konfliktus nemcsak intenzívebbé és mélyebbé vált, hanem a korábbiakhoz képest dimenziót is váltott: a feszültségek immár nem szociális, hanem többségi-kisebbségi mezben törnek maguknak utat. Persze nem arról van szó, hogy a cigányság gazdasági, szociológiai ismérvekkel jellemezhetô helyzete az utóbbi években javult volna, s a szociális dimenziót ez szorította volna háttérbe. A rendelkezésre álló kutatási adatok ennek éppen az ellenkezôjérôl tanúskodnak: akár a foglalkoztatási esélyeket, akár az iskoláztatást, a jövedelmi helyzetet vagy a lakásviszonyokat tekintjük, az olló a többségi társadalom és a roma kisebbség között az évtized során szemlátomást nôtt5 – és ez még akkor is igaz, ha a folyamattal párhuzamosan a cigánytársadalom belsô tagozódása is felerôsödött. Inkább azt mondhatjuk, hogy a cigányság többségének leszakadását kísérô szociális konfliktusok átfogalmazódnak, és mintegy átitatják a "saját jogán" is éppen eléggé feszültségteli többségi-kisebbségi viszonyt. Az azonban, hogy ez az "átfogalmazódás" bekövetkezett, nem magától értôdô fejlemény. Kissé mélyebbre kell ásnunk értelmezéséhez, fôleg pedig ahhoz, hogy következményeit számba vehessük. Mert a "szociális" mozzanat felolvadása a "kisebbségi" dimenzióban messzemenôen befolyásolja a kialakulóban lévô kisebbségi intézmények arculatát és mindennapi használatát, továbbá, döntô hatással van a klasszikus szociálpolitikai ellátási formák mûködésmódjára is.

Az itt következôkben az elôbbi értelemben vett "átfogalmazódás" kapcsán felvetôdô néhány kérdésre igyekszem választ találni. Elsô lépésben a kisebbségi és szociális dimenziók összemosódásának történeti elôzményeit kísérlem meg kibontani. Ezt követôen a jelenkori konfliktusok elemzését két nézôpontból végzem el: egyrészt a nem cigány és a cigány kisebbségek jelenlegi helyzetének vázlatos összevetésével, másrészt a "cigánykérdés" társadalmi kezelésének módozatait – ha mégoly áttételesen is, de – befolyásoló néhány nemzetközi fejlemény számbavételével. Az elsô típusú egybevetés révén reményeim szerint pontosabban elkülöníthetjük majd egymástól azokat a mozzanatokat, amelyek a cigányokkal kapcsolatos konfliktusokban "speciálisak", és azokat, amelyeket demokratikus körülmények között a többségi-kisebbségi viszony annak "általános természete" szerint hoz felszínre. A második típusú – nemzetközi – összevetés révén pedig igyekszem legalább részleges választ találni arra a kérdésre, hogy az Európa-szerte megélénkült többségi-kisebbségi konfliktusok térképén tartalma szerint hol helyezkedik el az a küzdelem, amelyet napjainkban a hazai cigányság folytat a maga közösségi önképének és politikai helyének megtalálásáért. Ebben az összefüggésben megkísérlem a többségi-kisebbségi viszony formalizált kereteinek kimunkálására tett néhány jogalkotói lépés rejtett értéktartalmának feltárását és értelmezését. Közelebbrôl megvizsgálom majd azokat a törvényeket, illetve az Alkotmánybíróság és a kisebbségi ombudsman ama határozatait, amelyek közvetlen hatással voltak e viszony talán legfontosabb új keletû intézményesített formájának – a kisebbségi önkormányzatok rendszerének – megalkotására. Írásom zárásaként végül igyekszem röviden számba venni, hogy az új keretek között létrejött roma kisebbségi önkormányzatok néhány éves mûködése vajon segítette-e a "cigánykérdés" szociális és kisebbségi vonatkozásainak célirányos szétválasztását és hatékonyabb kezelését, illetve mélyítette- vagy enyhítette-e a lokális közösségek etnikai természetû feszültségeit.

A szociális kérdés kisebbségi átfogalmazódása

A szociális és kisebbségi dimenziók egybemosódásának társadalomtörténeti elôzményei az elmúlt évtizedeknek a cigányság erôszakos betagozását célzó politikai kísérleteiben, pontosabban e kísérletek látványos – noha eleve "bekódolt" – kudarcában keresendôk. Érdemes vázlatos formában felidéznünk, hogyan is ment végbe a folyamat.

Tudjuk, a romák tömeges kényszerasszimilációja a késôi szocializmus fejleménye volt. Távolról sem véletlen, hogy a folyamat két jelenséghez kapcsolódott: egyrészt a cigányság ugrásszerû méretekben megnövekedô ipari munkavállalásához, másrészt hagyományos települési és lakásviszonyaik országos kampány keretében véghezvitt megváltoztatásához. Az elsô jelenségkör szoros összefüggésben állt a szocialista nagyipar olcsó munkaerô iránti korlátlan éhségével, amely számára az utolsó elérhetô forrást éppen a cigányság kínálta. A második jelenségkör részben az elsô folyománya volt, részben azonban külön politikai motívumok magyarázták. Egyrészt az, hogy a cigányok nyomorúságos telepein tapasztalható életviszonyok "politikai bombát" jelentettek a rendszer számára, mert önmagáért beszélô cáfolatát adták a hatvanas évek kádári konszolidációs politikájának, illetve az azt megalapozó, általános jólétet hirdetô életszínvonal-politikai programnak. A jó hírneve megszerzésén és a forradalom leverése miatt erôsen megtépázott nemzetközi reputációja helyreállításán fáradozó Kádár-kormánynak ezért elemi érdeke volt, hogy lépéseket tegyen a botrányos cigánynyomor enyhítéséért. Másrészt a rezsim számára elfogadhatatlan volt a romák telepi léte azért is, mert elkülönülô közösségeik paradox módon kívül tartották ôket a totalitárius kontroll bevett terrénumain, amelyek között a hatvanas évek közepétôl kiépülô "puha diktatúrában" már nem az ôrszoba és a börtön, hanem – emlékezhetünk – az iskolák, illetve a munkahelyek lettek a legfontosabbak. Azzal viszont, hogy egy évtized leforgása alatt – a hetvenes évek folyamán – a cigányok a szocialista munkahelyeken "belülre" kerültek, egyszeriben alanyaivá váltak mindannak, ami minden más szocialista foglalkoztatottra vonatkozott. Alanyai lettek a munkahelyeken keresztül gyakorolt átfogó kontrollnak és a munkavállalókat megilletô járandóságoknak egyaránt – más szavakkal, elnyerték azt a "társadalmi tagságot", amelyet a rendszer egyértelmûen a kötelezô munkavállaláshoz kötött. Mint szocialista foglalkoztatottakról, bármely más csoporthoz hasonlóan immár róluk is magának a központi politikának kellett intézkednie és rendelkeznie; szocialista "cigánypolitika" tehát éppen úgy és éppen azért lett, ahogy és amiért szocialista "nôpolitika", "ifjúságpolitika" vagy "munkáspolitika".

Ez valódi változás volt, és a korábbi patriarchális együttélési viszonyok tömeges átalakítását – mint majd látjuk, inkább transzformálását, mintsem tényleges leváltását – jelentette. Addig ugyanis romák és nem romák kapcsolatrendszerét évtizedes, ha nem évszázados szabályok és régen kimunkált tradíciók irányították. Minden falunak, minden városnak, minden körzetnek megvolt a maga "cigánypolitikája". A szabályokban egy elem azonban közös volt: a cigányok társadalmon kívülisége. A társadalmon kívüliséget nemcsak a szokások és a közösségek közlekedési viszonyai, a munkavégzés formái, hanem a fizikai tér tagolása is kifejezte és szabályozta: a cigányok lakhelyei tipikusan a településszéleken vagy a községektôl elváló telepeken voltak, külön utakon jártak, külön kutakból ittak, külön kocsmákban mulattak – de még a vásárokon is külön árultak. Mindez azonban egyszer csak megváltozott. Belépve ugyanahhoz az építôipari vállalathoz, bányához, kohóhoz vagy textilgyárhoz, egyszeriben közös lett a tér, közös az étkezde, közös az utca, közös a mosdó, és közös az orvosi váró vagy a tanácsi elôszoba – de közös a mûvezetô, a párttitkár, a munkafegyelem és a munkaidô is. A "felsô akarat" és a rendszer totalitárius logikája teremtette ezt a közösséget – mégpedig történelmileg igen rövid idô, egy-két évtized leforgása alatt.

Ha pedig a romák egyszer csak belül voltak a rendszeren, akkor velük szemben és számukra ugyanazok az elvárások és szabályok váltak mértékadóvá. Hogy a szabályokat érvényesíteni lehessen, át kellett fogalmazni a helyzetet: így lett a társadalmon kívüliségbôl különösebb átmenetek nélkül hátrányos helyzet és a cigánypolitikából szociálpolitika. Tekintve, hogy a szocializmus nem ismert közösségi jogokat, s nem ismerte azok legfontosabbikát, a kisebbségi jogokat, ez nem is történhetett másként. A rendszer logikájából a szocialista állampolgárrá formálásnak a politikai alávetésen alapuló eljárásrendje következett, s az egyedül lehetséges út a romák szociálpolitikai terminusokban megfogalmazott kényszerasszimilációja volt. "Hátrányaik" szorgos leküzdése révén be kellett illeszteni ôket azokba az intézményekbe, amelyekbe mindenki más is illeszkedett: egyazon kötelezô általános iskolai oktatásba, egyazon lakótelepi életformába, egyazon egészségügy szolgáltatórendszerébe, egyazon gyerekvédelem szervezeteibe. Persze a "nekik" szánt szolgáltatások kicsit azért "mások", minôségben lefokozottak, ám mégis ugyanazon intézményrendszer elemei voltak. És e szolgáltatások megszervezésének elve is ugyanaz volt, mint korábban más csoportok szocialista átformálásáé: a romák kényszerasszimilációja a maga kampányszerûségében és türelmetlenségében semmivel sem hagyott több helyet a fokozatosságnak és a szabad választásnak, mint egykor az államosítás vagy a tsz-szervezés; a nyomás alól kibújni, a – néha akár igaz jobbító szándéktól vezetett – hatósági kényszert kikerülni törvényes és törvénytisztelô módon aligha lehetett.

Törvényes és törvénytisztelô útnak csak az alkalmazkodás maradt. Az alkalmazkodás persze – csakúgy, mint korábban a magyar társadalom más rétegeinek – idôvel valóságos gyümölcsöt is hozott. Javultak a romák életkörülményei, némi anyagi biztonságot teremtett a stabil kereset, a munkavállalói mivoltukban immár ôket is megilletô társadalombiztosítási járandóságok. Csakhogy ez az alkalmazkodás egy fontos ponton mégis különbözött attól, amit más rétegeknek kellett korábban végigjárniuk. Mégpedig abban, hogy nemcsak egy szociális helyzet, nagycsaládi és szomszédi közösség, szokások és normák, hanem az etnikai azonosulás hátrahagyását is megkövetelte. Hiszen a szocializmus körülményei közepette a felsô irányítás mellôzésével születô közösségek puszta léte, az együvé tartozás bárminô kollektív kifejezése rendszerellenes szervezkedésnek, "bûnnek" és "üldözendônek" számított. Az etnikai helyzetnek szociálissá minôsítése éppen e közösségszervezôdés létjogosultságának volt hivatva elejét venni, és éppen ebben a vonatkozásban hozta a legsúlyosabb és leginkább visszafordíthatatlan következményeket. Mert a kényszerasszimilációt valóságosra váltani akaró cigányok számára nem sok alternatíva maradt. Vagy igyekezniük kellett, hogy etnikai hovatartozásukat minden úton-módon hátrahagyják és "igazi magyarokká" váljanak; vagy – belátva a feladat eleve reménytelenségét – bele kellett törôdniük másodrendû állampolgári mivoltukba és tudomásul venniük, hogy a szocializmusban cigánynak lenni azonos a szegénység kiszolgáltatottságával. A harmadik út az asszimilációs kényszer radikális elutasítása volt – kevesek politikai ellenállásával és többek törvényen kívül helyezkedésével.

Ha meggondoljuk, a társadalmi tagság "igazi" tartalommal telítése szempontjából a felsorolt utak mindegyike zsákutcás volt: bár máshogy, de elôbb-utóbb mindhárom választípus nagy eséllyel vezetett egyéni vagy/és kollektív kirekesztôdéshez. Nemcsak amaz általánosan ismert összefüggés miatt, amellyel a többségben való "feloldódásra" törekvô csoportoknak mindig és mindenütt meg kell küzdeniük. Hiszen tudjuk, a sikeres asszimiláció sokgenerációs folyamat, amihez a választott, próbálgatott pályák évtizedes biztonsága, a régibôl és a szerzett újból együvé gyúrt identitások megszilárdítása, a többség és a kisebbség hosszan tartó egymást tanulása kell. Ilyesfajta tanulásra, közös együttélési formák kialakítására és az együttélést szabályozó megegyezések kimunkálására azonban a pártállami logikából következôen sem fórumok, sem formák nem álltak rendelkezésre a rendszerváltás elôtt. Az együttélést belsô építkezés helyett a rendszer külsôleges abroncsa fogta össze, az együtt élô felek egymáshoz való viszonyát pedig alapvetôen a hatalomtól való távolságuk eleve beépített egyenlôtlensége determinálta.

Ebben a helyzetben sok felfelé törekvô cigány számára a sikeresnek ígérkezô asszimiláció útja – értelemszerûen – a hatalomhoz való közeledés volt: ôk lettek a "közvetítô szerepet" betöltô, ugyanakkor közösségeiket kordában tartani hivatott "vajdák" (akár így hívták ôket, akár nem). Karrierútjuk biztosíthatott ugyan határozott elônyöket a számukra, de ezek az elônyök többnyire törékenynek és átörökíthetetlennek bizonyultak. Hiszen a "felfelé igazodás" állandó nyomása alatt kapcsolataik elôbb-utóbb minden irányból kárt szenvedtek; a tarthatatlan belsô feszültségek többnyire visszafordíthatatlanná tették eltávolodásukat a továbbra is mély kiszolgáltatottságban élô kibocsátó közösségtôl, miközben a "befogadó" hatalomnak sohasem lettek igazi részesei. Nem is szólva azután arról, hogy a "politikai" asszimiláció itt jelzett útja végül is tiszavirág-életûnek bizonyult, s a rendszerváltás után akár meghasonlás és önvád, akár többszörös kirekesztés és izoláció alapjává válhatott.

De az "igazi magyarrá" válás politikamentes útjai – mindenekelôtt a szakmaszerzésen és továbbtanuláson nyugvó foglalkozási utak – sem bizonyultak a tartós beilleszkedés hatékony pályáinak. Tudjuk, hogy ezek az utak az akkori munkaerôpiaci viszonyok közepette igencsak racionális módon meghozott döntések alapján, elsôsorban a nehézipari, építôipari szakmákba vezettek. Azokba az ágazatokba és pályákra tehát, amelyek elsôkként omlottak össze a kilencvenes évek elejének gyors privatizációs és piacosítási folyamataiban. Tekintve, hogy a cigányok munkahelyi beilleszkedését ritkán kísérte a "feloldódás" másfajta – iskolai, lakóhelyi, szomszédsági, sportszervezeti vagy kulturális – közösségekben, a munkahely elvesztése lavinaszerû folyamatok kiindulópontja lett, és hamar világossá tette e beilleszkedési kísérletek sikerének végtelen bizonytalanságát. Hasonlóan bizonytalanok voltak az értelmiségi asszimiláció útjai is: egy-két ritka kivételtôl eltekintve e tanult cigány férfiak és asszonyok mindvégig a befogadó értelmiségi közegek margóján maradtak, pályaútjuk állandó feszültsége pedig késôbb gyakran torkollott egyéni életválságokba, elmagányosodásba, alkoholizmusba, betegségbe.

A "magyarrá válás" egy további, tradicionálisabb karrierútja egyes "cigánynak" tudott foglalkozások társadalmi elismerésének kivívása volt: mindenekelôtt közismerten a zenész cigány családokban. Ez az út azonban mindig különálláson nyugodott: a zenész cigányok a többi cigányhoz képest ugyan magyarnak tekintették magukat, de sohasem fogalmazták meg teljes azonosságukat a többségi társadalommal. Ôk valójában nem "asszimilánsok", hanem a "multikulturalista" megoldások elôhírnökei: akik mindig is büszkék voltak másságukra, és éppen e másság értékei alapján tekintették magukat a nagyobb társadalmi közösség egyenjogú tagjának.

A hagyományos mobilitási csatornák tehát rendre elégtelennek mutatkoztak a sikeres és tartós asszimiláció szempontjából: tömeges felemelkedéshez szociális értelemben sem vezettek, de végképp nem bizonyultak hatékonynak a többségi közösség teljes jogú társadalmi tagságának elnyerését illetôen. A fentebb említett második alternatíva, a cigánylét és a szegénység jelentésbéli azonosságának zokszó nélküli tudomásulvétele a betagozódás sikeres útjaként még a fentieknél is kevésbé jöhetett számításba. Egyrészt azért, mert a szegénység önmagában konzerválta a másodrendû állampolgári státust, így az ezt elfogadó cigányok legfeljebb a szegények jogfosztott közösségeiben számíthattak volna befogadásra és társadalmi tagságra; immár közös kívülrekedéssel a szerencsésebb többség "elsôrendû" társadalmán. Másrészt a szocializmusbéli tartós szegénység a rendszerváltás után nem maradt mozdulatlan állapotban: az egykori szegények vékony rétegének sikerült kitörnie és elôbb-utóbb integrálódnia az átalakuló piaci társadalomba (még ha többnyire annak szélén is), többségük korábbi szegény léthelyzete viszont effektív leszakadássá transzformálódott. A cigányok széles csoportjai ez utóbbi szegények közé tartoznak. A leszakadással azonban érvényét veszítette a szegénység hallgatólagos tudomásulvételének bárminô értelme. Kívül kerülvén a korábbi patriarchális munkahelyi, lakóhelyi, hatósági stb. viszonyokon, nincs kihez és nincs miért "alkalmazkodni". A tét immár nem a betagozódás, hanem legalább a társadalmi tagság minimumainak megôrzése vagy sokszor visszaszerzése. A lázadások, az ütközések, a konfliktusok talán ezért is váltottak a korábbiaknál élesebbre: a romák többségének küzdelme ma nem relatív megfosztottságuk, hanem teljes kitaszítottságuk ellenében folyik. E kitaszítottság átélése és felismerése visz közülük sokakat radikális utakra; az asszimilációs kényszerre adott válaszok fentebb említett harmadik típusú pályájára. A lázadást, a törvényes rend legitim voltának kétségbevonását, a "magyarokkal" szembeni indulatok hevét, sôt, megkockáztatnám, a tulajdon elleni vétségek, apróbb-nagyobb szabálysértések vagy akár kifejezett törvénytelenségek és bûnök elkövetését nem annyira a szegénység reménytelensége táplálja, mint gyakorta inkább az a düh és tehetetlen gyûlölet, amelyet a leszakadó léthelyzet társadalmon kívülisége vált ki.

Összegezve az itt vázlatosan felidézett betagozódási kísérleteket, azt mondhatjuk, hogy a tömeges kudarc oka végsô soron a "szocialista módra" végrehajtott asszimiláció álságos jellegében érhetô tetten. A kényszerasszimiláció programja ugyanis társadalmi felemelkedést ígért, de csak azoknak, akik "elfelejtik" cigány mivoltukat. Minthogy azonban ezt – akár akarta volna, akár nem – a cigányok többsége nem tehette meg, etnikai másságukat a rendszer más utakra terelte: hátrányos szociális helyzetet, büntetôjogi esetet vagy fogyatékosságot csinált belôle. Hogy ez így volt, annak oka nemcsak maga a kényszer volt: hiszen azt a társadalom más – maguknak késôbb a kikényszerített léthelyzetbôl mégiscsak elfogadható feltételeket, sôt idôvel sikereket kovácsoló – csoportjai is elszenvedték. A cigányság esetében azonban a kényszerrel az etnikai másság szociálpolitikaivá transzformálása párosult, ami, mint fentebb említettem, megakadályozta a "cigánykérdés" néven nevezését, és a többségi-kisebbségi konfliktusokat a munkahelyek, tanácsok, lakóközösségek, iskolák, óvodák, orvosi rendelôk zárványaiba kényszerítette. E zárványokon belül persze élt a megkülönböztetés: éltek az elôítéletek, a kirekesztési hajlandóságok, a diszkriminatív eljárások. De egyéni és közösségi kisebbségi jogok nem lévén, felszínre hozataluk legfeljebb elosztáspolitikai terminusokban volt lehetséges – azaz úgy, ha a jogfosztottsággal szemben fellépôk a szociális hátrányokra hivatkoztak. E tekintetben a cigányok és a szegények helyzete fedte egymást, s úgy tûnt, hogy a "cigánykérdés" megoldásához az út alapvetôen a széles értelemben vett szociálpolitika reformjain keresztül vezet.

Az etnikai kérdés szociálpolitikaivá transzformálása a rendszerváltással azután bumerángként ütött vissza. Ez egyrészt a szociálpolitikai rendszer átalakításának mikéntjébôl következett, amirôl alább még részletesebben lesz szó. Másrészt viszont abból, hogy az új szociálpolitikai program dokumentumai a cigányságot ugyan mindegyre fontos "célcsoportként" említették, de "különleges" státusának és abból fakadó jogosultságainak alapját homályban hagyták. Azaz a cigányság szociálpolitikai szempontból vett kiemelését nem kísérte a csoportot etnikai mivoltában megilletô kisebbségi jogok, illetve szegény mivoltában megilletô elosztáspolitikai jogosultságok egyértelmû szétválasztása és intézményes szavatolása. A közelmúltból reflektálatlanul továbbgördített összemosódás következtében pedig továbbra is állandó zavarok és konfliktusok tárgya, hogy a "cigánykérdésben" mi a szociális és mi a kisebbségi mozzanat. Persze azért a helyzet mégsem maradt teljesen változatlan. Mert bár tisztázás nem, de erôteljes hangsúlyváltás idôközben mégiscsak bekövetkezett: mintegy a korábbi folyamat visszájaként, napjainkra a "szociális" mozzanat oldódott fel a "kisebbségiben", és a leszakadók szegénysége gyakorlatilag etnikai üggyé vált. Ez pedig – mint bizonyítani igyekszem majd – nem egyszerû retorikai kérdés, hanem igen veszélyes társadalmi állapot kiindulópontja. Az újabb keletû fogalmi "feloldódás" ugyanis szociálisan gettósítja a kisebbségi kérdést, miközben szélsôségesen etnicizálja a szociális kérdést. A leszakadó szegények ügye mindinkább "az etnikum" ügyeként definiálódik, és e fordított elôjelû "feloldásra" építve, a politikai diskurzus egy teljes kisebbségi csoportot jelenít meg a többség "szociális tehertételeként". A kisebbségi nyelvezetbe átültetett szociális problémára pedig veszélyes válaszok születnek; többnyire olyanok, amelyek immár az etnikai hovatartozás függvényében differenciálják egyes elemi emberi és szociális jogok gyakorlati értelmezését. Így válik a többségitôl eltérôvé és szûkített tartalmúvá a cigányok joga a szabad költözködésre, a szabad iskolaválasztásra, az egészséges életfeltételek kialakítására vagy akár a tulajdonszerzésre. A folyamat jól kirajzolódó – alább bôvebben tárgyalt – társadalmi következménye már ma is érzékelhetô a kisebbség és a többség lokális háborúiban és a társadalmi dezintegráció szaporodó jelenségeiben.

A jogi elvek tisztázatlanságán és a jogérvényesítés garanciáinak hiányán túl a helyzet kialakulásában, mint említettem, kitüntetett jelentôsége volt a szociálpolitika reformjaként értelmezett gyakorlati változtatásoknak: más szavakkal, az újraelosztás meghatározó elemeiben meglehetôsen gyorsan véghezvitt intézményi és szabályozási átalakításoknak. Az átalakítási program középpontjában a nagy elosztórendszerek lebontása állt. A meghirdetett cél egyrészt az állami költségvetés szociálisan "túlsúlyos" kiadási arányainak módosítása, másrészt az állam által nyújtott támogatások célzottabbá tétele, harmadrészt a szociálpolitikai döntési mechanizmusok decentralizálása volt. Ami az elsô célt illeti, a gyakorlati megvalósításhoz újra kellett definiálni a nagy elosztórendszerekbôl való részesedés alapjait – és ez mindenekelôtt az "univerzalisztikus" járandóságok "biztosítási elvûvé" minôsítésével ment végbe. Azaz úgy, hogy korábban általánosan garantált pénzbeni járandóságokra és intézményi ellátási formákra immár csak a munkaviszonnyal maguknak biztosítási jogosultságot szerzôk formálhatnak jogot. A "többieket" az új szisztéma az esetenkénti elbírálás rendszereibe terelte, amivel ügyüket kivonta az általánosan alkalmazandó és ellenôrizhetô joggyakorlat hatálya alól, és azt egyesével meghozandó döntések tárgyává tette.

Ugyancsak az ellátás személyfüggôvé tétele irányába hatott a rászorultsági elv általános elosztáspolitikai alapelvvé emelése. Tudjuk, az elosztás korábbi rendszerét számos kritika érte annak "pazarló" jellege miatt; az automatikus járandóságoknak rászorultsági alapúakkal való felváltása ezt a pazarlást kívánta kiküszöbölni s egyúttal célzottabbá is tenni az elosztást. A két célkitûzés közül az elsô megvalósult, a második azonban vakvágányra futott. A kilencvenes évek végére a "szociális kiadások" összaránya valóban csökkent,6 ezt azonban egyrészt a tartós szegénységben és segélyfüggôségben élôk reménytelen helyzetbe kerülô csoportjainak kialakulása,7 másrészt a szociális hálón kihullók8 tömegének megjelenése kísérte. A célzott támogatási formák elsôsorban a szegénység margójára került alsó középosztály szinten tartását segítették. E spontán módon formálódó programnak9 azonban ára volt: a még szegényebbek tömegeinek az ellátás rendszerébôl való teljes kiszorulása. Így azután a végletesen beszûkült forrásokért való versenyben ott találták magukat egymással szemben a "többségi" és a "kisebbségi" társadalom egyformán reménytelen helyzetbe került szegényei, akik között eseti kezeléssel és diszkrecionális döntésekkel kell a helyhatóságok – többségi – testületeinek és tisztviselôinek igazságot tenniük. Hogy e testületek döntéseiket valami módon mégiscsak legitimálják, kisebbségi alapú ideológiák születnek, amelyek az "érdemességet" a társadalmilag "kívánatos" magatartásból, ez utóbbit pedig etnikai sajátosságokból eredeztetik. Így állítódik szembe egymással a szerencsétlen sorsú "magyar" és a szociálpolitikán élôsködni akaró "cigány" szegény, s fordul karitatív ellátásba az egyik, míg büntetô természetû hatósági intézkedésbe a másik esete.

A kisebbségi alapú ideológiák megszemélyesített érvényesítését segíti a megreformált szociálpolitika harmadik sajátossága, annak decentralizált jellege is. A nagy elosztórendszerek lebontását a redisztribúció színtereinek áthelyezése kísérte: az új szisztémában döntô jelentôségûvé váltak a helyhatóságok által biztosított jóléti ellátások. Az önkormányzatok megnövekedett hatalmi szerepét a Szociális törvény még erôteljesebbé tette. Azzal, hogy a törvény az elosztáspolitika segélyezési alrendszerét teljes egészében a helyhatóságok helyi rendeleteinek rendelte alá, immár tételesen rögzített jogi alapot teremtett arra, hogy a szegények közötti igazságtétel ügye a közösségek saját belügyeként jelenjen meg, és az alkalmazott jogelvek érvénye felett semmiféle felsô kontrollt ne lehessen gyakorolni. Ezzel a szegénység kezelése végletesen fragmentálódott, az ellátásokért folyamodók közötti személyenkénti megkülönböztetés, illetve annak többé-kevésbé nyilvánvalóvá tett etnicizálása pedig a helyi közösségek legitim eljárásává vált.

Mindent egybevetve tehát a szociálpolitika rendszerében az elmúlt évtized folyamán bekövetkezett jogi, szabályozási és gyakorlati változások inkább hátráltatták, semmint segítették a "cigánykérdés" szociális és kisebbségi mozzanatainak szétválasztását, és inkább a többségi-kisebbségi feszültségek növekedéséhez, semmint enyhüléséhez járultak hozzá. A szociálpolitikai elosztás "polgári" és "szegény" rendszereinek éles kettéválasztásával, továbbá az utóbbi alrendszer erôs decentralizálásával igencsak meggyengültek a szegények jogérvényesítésének alapjai, miközben élezôdött egyénenkénti versenyük a relatív értelemben évrôl évre szûkülô önkormányzati források megszerzéséért. Nem kis részben a bemutatott többlépcsôs szociálpolitikai fejleménysor teszi tehát, hogy miközben az etnikai összeütközések az elmúlt évek során gyakoribbakká és élesebbekké váltak, azok mégsem eszkalálódtak országos belháborúvá. A konfliktusok többnyire a helyi szegények villongásaiként törnek utat maguknak, és "rendezésük" is lokális keretek között zajlik. A szociálpolitikai "reformnak" ezért végül is a legtöbbet a társadalom sikeres(ebb) rétegei köszönhetnek: a rendszer átalakítása révén a "nagypolitikától" messzi falvak és városok közigazgatási határai mögé szorult vissza mind a szegénység, mind a kiszolgáltatott etnikai kisebbség kérdése, s úgy tûnik fel, hogy rendre helyi túlkapások okozzák, ha az érintett csoportok egymással összeütközésbe kerülnek. Ha pedig így van, akkor a többieknek, a településhatáron kívül élôknek felelôsségük sincs a történtekért, de nem is dolguk, hogy a helyi társadalmak belügyeibe avatkozzanak. A "cigánykérdés" szociális és kisebbségi mozzanatainak tartósult elvi és gyakorlati egybemosása ezért ma is – mint a rendszerváltás elôtt – a "társadalmi béke" nap nap utáni fenntartásának legfôbb záloga. Igaz, e szûklátó módon fenntartott társadalmi békéért árat is kell fizetni: mindenekelôtt az általános jogbiztonság vonatkozásában. Mert azt mindenki a maga napi tapasztalatából tudja, még ha talán nem tudatosítja is, hogy az elveiben demokratikus jogrendszer mindaddig a többség számára sem szavatolja a jogot, ameddig hézagosan és jogellenesen értelmezi a törvényt a kisebbség számára.

*

Az eddigiekben a "cigánykérdés" kisebbségi és szociális tartalmainak tartós összemosódását és az összemosódásból fakadó konfliktusokat a cigányság kényszerasszimilációjára, illetve az asszimilációs törekvések rendszerváltás utáni radikális felmondására vezettem vissza. Ez a kép azonban némi kiegészítésre szorul. Egyrészt azért, mert a cigányság a magyar társadalomnak nem az egyetlen kisebbsége; kérdés tehát, hogy hogyan alakult a többségi-kisebbségi viszony a többiek esetében. A szocializmus kisebbségi jogokat nem ismerô rendszerében vajon ôket is sújtotta helyzetük szociális és kisebbségi mozzanatainak egymásba olvasztása? Ha nem, az milyen történeti fejleményeknek volt köszönhetô? Vagy ha mégis, akkor viszont mi magyarázza, hogy szegregálásuk és kirekesztésük szemlátomást mégsem következett be?

Másrészt árnyalnunk kell a fentebb kialakított képet a hazai politika ma legfôbb törekvése, az Európai Unióhoz való csatlakozás szempontjából is. E törekvés ugyanis a cigányság mint kisebbség jogérvényesítésének ügyét túllendíti a belpolitikai küzdelmek terrénumán, és az európai kisebbségpolitika kontextusába helyezi. Ebben a kitágított perspektívában pedig a "cigánykérdés" állása a magyar jogrend és demokratikus intézményi struktúra "Európa-képességének" kitüntetett mérôeszköze. Mégpedig azért, mert, mint alább bizonyítani igyekszem majd, a nyugati jóléti államokban az elmúlt két-három évtized során bekövetkezett alapvetô társadalmi változások – mindenekelôtt a nagy menekülthullámok és a tömeges bevándorlás – relativizálták a kisebbségek hagyományos fogalmát, a fellépô új társadalmi mozgalmak pedig a korábbi kisebbségpolitikai megoldások revíziójára késztették e társadalmak politikaformáló elitjét. A kimunkált megoldásmódok ma még Európa nyugati felében sem "készek" és szilárdak; nem kis részben ebbôl fakad az uniós országok fokozott érzékenysége a csatlakozni vágyók belsô állapotára. Helyes önértékelésünk elemi szükséglete tehát, hogy a cigányság fentebb taglalt kettôs kirekesztésének kérdését az európai jóléti társadalmakban ma felszínre kerülô kisebbségpolitikai dilemmák felôl is szemügyre vegyük.

A hazai nemzeti kisebbségek asszimilációjáról

Ami a magyar társadalom nem cigány kisebbségeinek közelmúltbéli társadalomtörténetét illeti, e téren mindmáig módfelett hézagosak a tényfeltáró kutatásra támaszkodó ismeretek. Mindazonáltal annyi alaptudással mégiscsak rendelkezünk, hogy kísérletet tehessünk a fentebb említett problémák – a (kényszer)asszimiláció és a belôle fakadó konfliktusok – természetének vázlatos egybevetésére a cigányság és más hazai kisebbségek között.

A kisebbségi kérdésekkel foglalkozók körében többé-kevésbé általánosnak tekinthetô felfogás szerint a nem cigány kisebbségek és a cigányság közötti legfôbb különbség a nemzeti, illetve etnikai elhatárolódás mentén adódik. Bár ismeretes olyan álláspont, amely a cigányságot is elsôdlegesen nemzeti alapon szervezôdô kisebbségnek tartja,10 mégis, többségben vannak azok, akik éppen a nemzeti jellegû azonosulás és énkép szempontjából lényegi különbségeket látnak a cigány és nem cigány kisebbségek történelmi létrejöttének, illetve mai létezésmódjának meghatározó vonásaiban. Mindazok, akik ez utóbbi álláspontot osztják – és közéjük sorolom magamat is –, azzal érvelnek, hogy a cigányság önmeghatározásában is, a többség hozzájuk való viszonyában is jelentôs szerepe van az etnikus másság tudatosításának és tudomásulvételének; ugyanakkor ez a szempont a többi kisebbség önképébôl és a velük való többségi viszonyból teljesen hiányzik.11 A másik oldalról tekintve, a nemzeti alapú kisebbségszervezôdés feltételezi a kisebbség mögött álló, magát intézményesen is megjelenítô többségi nemzet létét, amely anyanemzethez a kisebbség mint fontos referenciaponthoz és biztonságot adó háttérhez viszonyulhat. A cigányság mint "diaszpórakisebbség"12 ebbôl a szempontból is különbözik a hazai nemzeti kisebbségektôl. Míg a romák identitását és történelemképét meghatározó módon formálta diaszpóratudatuk ama vezérgondolata, hogy csoportjaik emberemlékezet óta mindig és mindenütt szétszórattatásban vándoroltak és éltek, addig a többi kisebbség a maga önmeghatározásához közvetlen vonatkozást talál a magyarral szomszédos vagy legalább térben közeli országok valamelyikében, ahol a velük nemzeti hovatartozás szempontjából egyívásúak a többséget vagy legalábbis a többség egyik meghatározó csoportját alkotják. E szempontból a különbséget a romák és a többi kisebbség között csak tetézi, hogy a "környékbeli" nemzetek többnyire egyúttal történeti értelemben államalkotó többséget is képviselnek, így nemzettudatuk mögé az elmúlt évszázadok során államnemzettudatuk fedezékét is felzárkóztathatták. Azaz nemzeti önképük nem egyszerûen "a múltról és a jövôrôl való közös tudáson" (Renan), hanem kézzelfoghatóbb és gyakorlatiasabb tudáselemeken – a közelben lévô nemzeti államhoz és intézményeihez való viszonyuláson – is nyugszik. A cigányság esetében a saját nemzeti háttér nélküli évszázados diaszpóralét már önmagában is akadálya volt és maradt a múlt- és jövôtudat közössége kimunkálásának, s végképp azzá lett a viszonyítási pontként felmutatható államkeretek, illetve intézmények történelmi hiánya. Az etnikus/nemzeti alapú szervezôdés, illetve a diaszpóratudat/intézményesített nemzeti lét kettôs vízválasztója mentén azután a cigány és nem cigány kisebbségek közötti történelmi és jelenkori különbségek egész sora alakult ki.

Közülük témánk szempontjából különös jelentôségû a kisebbségi önmeghatározás különbsége. Míg a mindenkori nemzeti kisebbségek a szó hagyományos értelmében vett nemzetiségi jogokat követeltek, és magukat az adott politikai-kulturális közösség tagjaiként látták és láttatták, addig a cigányság "közösségét" – mint arról volt már szó – történelmileg a patriarchális viszonyok körülhatárolta társadalmi téren kívüli léthelyzet teremtette meg. Ez a közösség a dolog természeténél fogva elejét vette mindennemû modern közösségi létforma intézményesítésének; így a politikai és kulturális együvé tartozás kifejezôdésének is. E lényegi különbségbôl azután egy sor további következett: mindenekelôtt az asszimilációs utak elválása és – ettôl nem függetlenül – a többségi társadalomban érvényesíthetô pozíciók markáns eltérése.

A nemzeti kisebbségek kérdését tárgyaló legújabb kori társadalomtörténeti irodalom tanúsága szerint ez utóbbi vonatkozásban meghatározó jelentôségû volt az a rendkívüli intenzitású asszimilációs hullám, amely a múlt század nyolcvanas éveitôl az elsô világháborúig Magyarország nemzetiségi térképét két generáció alatt gyakorlatilag átformálta: a magát magyar anyanyelvûnek valló népesség arányát az 1880-as 47 százalékról 1910-re 55 százalékra emelte, s ugyancsak jelentôsen megnövelte az asszimilációs folyamat egy korábbi fázisában lévô – majd egy-két további nemzedékben végleg elmagyarosodó – kétnyelvû nemzetiségi családok számát.13 Minthogy az asszimilációs törekvések elsôdleges mozgatója az életlehetôségeket és a perspektívákat hallatlan mértékben kitágító korabeli modernizáció és városiasodás dinamikus folyamata volt, ennek tulajdonítható, hogy a kisebbségi azonosulás feladása a nemzetiségek számára többnyire jelentôs elônyökkel járt: egyértelmûen felfelé ívelô karrierek, gyorsan javuló életkörülmények igazolták vissza az asszimiláció áldásos hatását. Ráadásul a századelôn az elmagyarosodás döntôen spontán módon ment végbe, amire az állami intézkedések inkább csak rásegítettek. Mindennek köszönhetôen a fogalomhoz inkább pozitív, mint negatív értéktartalom kapcsolódott, és a kisebbségi elzárkózás hátrahagyása inkább követendô mintaként, mint az önfeladás jeleként értelmezôdött. Mindezt azért fontos felidéznünk, mert a hazai nemzeti kisebbségek történelmi tudatában – még ha késôbb idôrôl idôre viharos és megalázó korszakok köszöntöttek is rájuk – alapként, a "békeévek" emlékeként ott él a választott és kívánatos "feloldódás" képe – mégpedig ugyanabban a történeti "hôskorban", amelyet a többségi társadalom is a magyar történelem sikerkorszakaként tart számon. A múlt e közössége pedig tartalék és fedezet volt késôbbi – már távolról sem választott és nem is mindig sikeres – asszimilációk reményeire.

A spontán asszimilációs folyamatot persze a két világháború, illetve az azokat követô békeszerzôdéseknek a nemzeti kisebbségeket érintô következményei erôsen megakasztották: az országhatárokon kívülre toloncolás, a félelmet keltô mozzanatoktól kísért erôszakos lakosságcserék, a rendôri rajtaütéssel végrehajtott hazai kitelepítések, valamint a "befelé" igyekvô felvidéki, délvidéki és erdélyi magyar és nem magyar csoportok áttelepülését kísérô gyanú, megkülönböztetés és gyakori meghurcolás megannyi sérelem, megbántottság és bizonytalanság forrása volt és maradt. Minthogy azonban ezek a megrázkódtatások a huszadik századi történelem folyamán sohasem kizárólag egy-egy kisebbségi csoportot érintettek, sôt többnyire "beágyazódtak" a vesztes háborúkat követô általános rendteremtés sokaknak drámai fordulatokat hozó folyamatába, a sérelmek nem álltak össze valamiféle újabb kori kisebbségi önképpé. Inkább az ellenkezôje történt: a drámák részei lettek a magyar történelmi drámáknak, s így a sorsközösség mozzanatával erôsítették az asszimiláció megállíthatatlan folyamatát. Arra az idôre, amikorra a fentebb elemzett cigány kényszerasszimiláció korszaka eljött – az 1960-as évek második felére –, a nemzeti kisebbségek egyrészt létszámukban igencsak megfogyatkoztak, másrészt nyelvileg elmagyarosodtak, és – a magyar társadalmat állandó térbeli mozgásban tartó szocialista mezôgazdaság- és iparpolitikának köszönhetôen – földrajzilag is jelentôsen szétszóródtak. Betagozódásuk a korszak többségi társadalmába gyakorlatilag teljes volt; a szocialista kényszerasszimilációnak így esetükben nem maradt alanya.

A kisebbségi kérdés a nemzeti kisebbségek esetében döntôen a közösségi emlékezet, az elszenvedett meghurcoltatások miatti történelmi igazságtétel és a nemzeti tudatot életben tartó kulturális hagyományok kérdéseire szûkült, és ekként fogalmazódott újra a nyolcvanas évek vége táján. A kisebbségi reneszánsznak szociális tartalma nem volt; magának a kisebbségi létnek ugyanis nem volt szociális bázisa. Társadalmi pozícióikat tekintve a nemzeti kisebbségek teljesen integrálódtak a többségi társadalomba, és amennyire ezt a statisztikákból követni lehet, jobbára annak kedvezôbb helyzetû csoportjaiba.14

Mindez persze nem jelenti azt, hogy a kisebbségi kérdés valami módon "megoldódott" volna a szocializmusban. Bár egy-egy nemzetiségi iskola fennmaradt – hiszen a határon túli magyar kisebbségek érdekében fellépni szándékozó hazai vezetésnek valamiféle kölcsönösséget mégiscsak fel kellett mutatnia –, a nemzeti közösségek önszervezôdésének persze semminemû tere nem volt, s végképp hiányoztak a tételesen lefektetett nemzetiségi kisebbségi jogok. Mindez azonban nem valamiféle diszkriminatív kisebbségpolitika okán volt így, hanem a politikai rendszer lényegébôl következett. A rendszer legnagyobb ellensége a közösségiség bármilyen spontán formájának megnyilvánulása volt – lett légyen szó akár az érdekek vagy az érdeklôdés azonosságán, akár a vallási hiten vagy a kulturális összetartozáson nyugvó kezdeményezésekrôl. Közösségek legálisan csak felülrôl szentesített módon és állandó hatósági ellenôrzés mellett mûködhettek. E kettôs politikai elv a gyakorlatban pedig elegendô garanciát jelentett ahhoz, hogy a "nemkívánatos" önszervezôdési tartalmak eleve a kapukon kívülre szoruljanak és elenyésszenek. Hasonló volt a helyzet a jogok terén: a totális állam mindent átfogó rendszerének alanya az állampolgár szélsôségesen atomizált figurája, akinek viszonyait, jogosítványait, jogait és kötelességeit maga a totális hatalom definiálja – ebben az elrendezésben pedig az együvé tartozás köztes helyzetét elfoglaló közösségeknek nem volt helyük. Így persze nem volt az ôket megilletô kollektív jogoknak sem. Ezért úgy fogalmazhatunk, hogy a kisebbségi jogok – nemzetiek, etnikaiak, vallásiak, szexuálisak vagy, horribile dictu, politikaiak – egyszerûen "ideológiaidegen" természetük elvi okán maradtak ki a szocialista jogrendbôl, nem beszélve arról, hogy deklarálásuk politikai értelemben is veszélyt jelentett volna a rendszer számára.

Mindent egybevetve azt mondhatjuk tehát, hogy a nem cigány nemzeti kisebbségek története a szocializmus évtizedei alatt merôben másként alakult, mint a cigányoké. A totalitárius rend nem tette ugyan számukra lehetôvé a kisebbségi önszervezôdés és jog gyakorlását, de emögött elsôdlegesen nem a kisebbségekkel szembeni diszkrimináció munkált, hanem a rendszer természete. Következésképpen az elszenvedett sérelmek sajátos és paradox módon inkább erôsítették és nyomatékosították a korábban megindult intenzív asszimilációs folyamatot. Az alávetés és a jogfosztás a kisebbségekhez tartozókat itt élésük alapján sújtotta, annak tartalmában semmi különleges nem volt – amivel a politikai hatalom végképp integrálta ôket a többségi társadalomba, noha ezt módfelett sajátos és "kifordított" módon tette. Mindez azt is jelenti, hogy "külön" német, szlovák, román, horvát stb. kényszerasszimilációra nem került sor, hiszen maga a kisebbségi hovatartozás maradt definiálatlan. A második világháború után megmaradt, illetve ide vándorolt kisebbségek szociális pályái pedig – vélhetôleg nem kis részben az önvédelem erôteljes erôfeszítései miatt – viszonylag elônyös pozíciókhoz juttatták a kisebbségek tagjait, ami elejét vette annak, hogy a nemzeti kisebbségek ügye sajátos "szociális kérdésként" artikulálódjon.

Az itt röviden vázolt elôzményekbôl szinte természetesen adódott, hogy a rendszerváltás után a nemzeti kisebbségek esetében a kisebbségi kérdés elsôsorban mint a polgári szabadságjogok kérdése merült fel. Az egyesülés, a véleménynyilvánítás és a hit szabadsága – a rendszerváltás pillanatában visszanyert szabadságjogaink e legfontosabb hármasa – persze utat nyitott a kisebbségi önszervezôdésnek is. E jogok azonban természetük szerint az egyén jogai, amelyek gyakorlásából közösségek ugyan igen, de közösségi jogosítványok és garanciák még nem születnek. Ez utóbbiak viszonylag hamar kirajzolódtak a politikai pártok, a szakszervezetek és az egyházak esetében – a nemzetiségi alapú közösségek ügye azonban mindmáig sok tekintetben rendezetlen. Az 1993-as LXXVII. törvény A nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól – amelynek elemzésére a késôbbiekben még bôvebben kitérek majd – bátortalan lépéseket tett arra, hogy a kisebbségi önkormányzatok életre hívásával szervezeti formát adjon ez utóbbi típusú képviseletnek, de a leglényegesebb kérdést, a nemzeti kisebbségi érdekek politikai megjelenítésének ügyét változatlanul nyitva hagyta. A kisebbségek parlamenti képviseletérôl napjainkban folyó heves vita pedig jelzi: a nemzeti kisebbségek számára az igazi kérdés ma nem kulturális és oktatási jogosítványaik szavatolása, nem a tér biztosítása sajátos hagyományaik ápolására, hanem nemzeti mivoltukban egyenjogú politikai részvételük a polgári törvényalkotásban.15

Felidézve a fejezet elején felvetett kérdéssort, mindezek után érdemes összegeznünk a nem cigány kisebbségek és a cigányság mára kialakult helyzetében mutatkozó legfôbb különbségeket. Elôször is, korábbi történelmük igencsak eltérô pályáiból következôen, a nemzeti kisebbségek mentesültek a szocialista kényszerasszimiláció külön terhétôl; sôt az elmúlt évtizedek ellentmondásos folyamatai inkább erôteljes társadalmi integrációjukat segítették elô. Így a mai hazai kisebbségek között a kényszerasszimiláció egyedüli áldozata a cigányság, mint ahogy egyedüli elszenvedôje a kényszerasszimiláció folyományaként elôállt helyzetnek: a közösségi hovatartozás kisebbségi és szociális dimenziói állandó összekeveredésének, illetve az azt kísérô szegregációs törekvéseknek is. Mindebbôl azután egy további lényegi különbség következik; mégpedig a kisebbségi politizálás tartalmaira nézve. Kisebbségi alapú érdekeik politikai megjelenítése persze a nem cigány és a cigány közösségeknek egyaránt ügye; közösségi politikai képviseletüknek azonban mégis döntôen más és más a közelebbi célja. A romák esetében a politikai befolyás intézményes biztosításának legfôbb mozgatója és tétje a közösség szociális és kisebbségi meghatározottságainak különválasztása, ami a kisebbség öndefiníciójának és mások által való elfogadásának alapfeltétele. A többiek esetében a kisebbségi (ön)meghatározás elôbbi bázisai már adottak; számukra a nemzetiségi alapú politizálás értelme a polgári törvényalkotás kisebbségjogi felügyelete és védelme. Másként mindezt úgy összegezhetjük, hogy – tartalmát tekintve – a politikai részvétel követelésével a roma közösség kisebbségként való elismertetéséért küzd; ugyanakkor a többiek – a már elismertek – eddig kivívott közösségi jogaik intézményes garanciáinak kiteljesítéséért. Márpedig ez lényegi különbség, aminek további messze vezetô elméleti és gyakorlati következményei vannak. Az elméleti implikációk közül talán a legfontosabb, hogy amint a társadalmi helyzet "szociális" és "kisebbségi" mozzanatainak szétválasztására irányuló törekvéseiket úgy értelmezzük, mint a romák küzdelmét egyenjogú kisebbségként való elismerésükért, e küzdelmek azonmód elveszítik "különleges hazai" jellegüket. A jelenség egyszeriben úgy áll elôttünk, mint egyike azoknak a modern emancipatórikus mozgalmaknak, amelyeket ma Európa-szerte a legkülönbözôbb kisebbségek folytatnak a maguk egyenlô társadalmi tagságáért. Így felfogva, ezért egyfelôl a mélyebb társadalmi önismeret, másfelôl a "cigánykérdés" politikai alternatíváinak pontosabb tisztázása érdekében érdemes alaposabban szemügyre vennünk az elismerésért folyó harcok sokszínû palettáját, illetve e küzdelmeknek azokat a legfôbb társadalompolitikai vonatkozásait, amelyeket az elmúlt két évtized új szempontú demokráciakritikái a nyugati jóléti társadalmak kisebbségi konfliktusai nyomán felszínre hoztak. Ami pedig a gyakorlati vonatkozásokat illeti, fontos tanulságokkal jár majd számunkra a "többi" kisebbség és a cigányság politikai törekvéseit illetô fenti különbségtétel, amikor közelebbrôl megvizsgáljuk, hogy mennyiben kínál mozgásformát a nemzeti kisebbségeknek és mennyiben a roma etnikumnak az a közös "karám", amelybe képviseletük ügyét a kisebbségi önkormányzatok gondolatát jogi formába öntô törvény terelte.

(Befejezése következik.)

Kérjük, küldje el véleményét címünkre: holmi@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta