A Tatár-hágó

I

1939-ben szûkebb hazámban, a Keleti-Kárpátok rejtekében, falun ért a háború kitörése. Azon az emlékezetes vasárnapon, szeptember 17-én, mint megtudhattuk a rádióból, az oroszok átlépték a Köztársaság keleti határát, hogy "elejét vegyék a váratlan komplikációknak" stb., majd figyelmesen meghallgattam Molotov népbiztos úr beszédét. Ezek után úgy döntöttem, hogy átmegyek Magyarországra. A nagyobbik fiammal indulok útnak, aki csak most érkezett haza vakációra Angliából, és minél elôbb vissza kellett volna térnie, hogy befejezze fizikából írt doktoriját. Velünk jön két nálunk vendégeskedô barátom, az ismert varsói irodalmár és a lengyel hadsereg kapitánya. Elhatároztam, hogy Magyarországon járok utána annak, tényleg elfogadható-e a menekültek helyzete, közben szerzek svájci vízumot, aztán majd "valahogy" áthozom a családot Magyarországra.

Hogy kiszellôztessem a fejembôl a fölkavaró gondolatokat és aggodalmakat, elhagytam a súlyos gondoktól egyre nyomasztóbbá váló helyiséget. Kimentem a parkba, az erdô szélére, talán azért is, hogy elbúcsúzzam családunk otthonától. Végigmentem a fasoron, egészen a kis templomig. Olyan volt, mintha a mi családi kápolnánk volna, de valójában a bánya munkásait és településünk minden lengyel katolikusát szolgálta. Épp vége lett a misének, hallottam, hogy az "Isten, ki Lengyelhont..." éneklik a régi, nyikorgó harmónium kíséretével, aztán a gyerekek csapatostul özönlöttek ki a templomból. Tízéves unokahúgom, Alinka ugrándozott az élen, de nem a fasor felé tartott, hanem lefelé indult a füves domboldalon. Rohant utána a többi kislány, mind bányászgyerek. Mindez a legvidámabb vasárnapi hangulatban zajlott, nyilván némi megkönnyebbüléssel fogadták, hogy véget ért a hosszú énekes mise. A templomból kitóduló emberek közül még senki sem tudott a legfontosabb hírrôl. Néztem a hancúrozó gyereksereget, még nem szellôzött ki a fejem teljesen, egyszer csak arra gondoltam: "nem tudják, mi vár rájuk". Babonásan rögtön meg is bántam, hogy ilyesmi jutott eszembe, késôbb még több okom lett erre. Mert hamarosan elvitték Alinkát és az édesanyját is, egymástól különválasztva, nem egészen hat hónap múlva érkeztek meg a Szibéria középsô részén található Szemipalatyinszkba.

Nem sokkal késôbb elmentem nyolcvanesztendôs apámhoz, hogy elmondjam neki, miért megyek el. Tudott már a hírrôl. Természetébôl adódóan szófukar volt, s akkor már búskomornak látszott. A cipôje orrát bámulta. Emlékszem, valahogy úgy nézett rá, mint egy öreg fúrómester a beszögezett olajkútra. Meg akartam nyugtatni, de haragosan rám förmedt: "Mit számít ez nekem! Jönnek a hunok, innen vagy amonnan, fütyülök rájuk." Azt is mondtam, hogy aggódom az egészségéért, de türelmetlenül félbeszakított: "Gyáva embernek f...gal harangoznak. Azt hiszed, hogy olyanokra ácsingózik a halál, mint én? Pfuj!" Fölfedtem utazási szándékomat, mire röviden ennyit mondott: "Nagy kár, de muszáj. Csak ne mászkálj át oda-vissza a határon." Nem beszélt le, nem is tartott vissza, de amikor búcsúztam, azt mondta: "Várj még egy percet." De rögtön hozzátette: "Ne, mégse, menj csak, mert elkésel."

Miért menjek el? Még a csavargó Odüsszeusz, a bujdosók patrónusa, aki városokat hódított meg és pusztított el, még ô is húzta-halasztotta az indulást, kibúvót keresett, mielôtt ilyen pályára adta a fejét. Állítólag bolondnak tettette magát, amikor eljöttek érte az Atreidák. De a nép hangja erôsebb volt, mennie kellett.

De én ilyen helyzetben miért ne maradhatnék? Az olajkutakon, ezen az öreg és kimerült olajbányán kívül, amit apám mindig olajütônek hívott, földmûves gazdaságunk és nagy gyümölcsösünk is volt. Arra számíthattam, hogy még egy esetleges földosztás után is marad annyi, amibôl meg tudunk élni. Külföldön nem volt se pénzem, se nekem fönntartott állásom. Egyáltalán nem volt valutám vagy aranyam. Viszont elmúltam már ötvenéves, és nem számítottam semmiféle közvetlen veszélyre.

De máris magam elôtt láttam az áttörhetetlen falat, ami elválaszt a mi egész világunktól. Annyit biztosan tudtam: az oroszok bevonulásával kezdetét veszi a világtól való teljes elszigetelôdés és valamiféle permanens hadiállapot. Ezenkívül rengeteget kell majd futkosni egy kiló cukorért, protekciót kell keresnem ahhoz, hogy megtalpalják a cipômet, sok idôt kell majd sorban állással töltenem. Ráadásul elismeréssel, ha ugyan nem rajongó lelkesedéssel kell tekinteni nemcsak a szovjet rezsim legfelsôbb vezetôire, hanem minden járási potentátot is meg kell süvegelni. Na nem, ez nem nekem való.

Pontosan ezeket az indítékokat említettem a Cseremos menti \abiében található,

a turisták körében igen népszerû fogadó tulajdonosának, az áldott emlékû Lejzor Gertnernek, aki le akart beszélni a menekülésrôl. Pedig az ô véleményére tényleg adtam, mert ô volt az egyetlen az ismerôseim közül, aki mintegy tíz nappal korábban világosan látta, hogy hamarosan kezdetét veszi a szovjet megszállás. Azt súgta nekem: "Éjszaka nem tudok aludni. Ezek biztos, hogy bejönnek!"

Nem volt könnyû a döntés, de még aznap meg kellett hozni. Mindenki elfogadta nálunk a németekkel folytatott háborút, talán még a pacifisták is. Jó, de mi legyen az oroszokkal? Mi ez? Támadás, a németek ellen védelmet nyújtó protektorátus vagy jó alkalom a megszállásra? Szóval, ki tudja, ha egy vagy két nemzedékkel korábban, olyan korban élek, amikor az emberek egy lépést sem tettek jóslat nélkül, talán elmegyek tanácsot kérni egy hucul jövendômondóhoz, vagy fölkeresem a hászid rabbit Kutyban. Családunkban kikérték a jósok véleményét, még a legkomolyabb dolgokban, például súlyos betegségek esetén is. Sokáig megmaradt a családtagok emlékezetében, hogy a tanácsok egyértelmûen beváltak. A jövendômondók hallgatták a szél suttogását, a víz csobogását, ezenkívül nagyon szívesen jósoltak tehénbôgésbôl, a rabbik pedig könyvekbôl, ahol számos útmutatást találtak, mert jó sok precedenst és analógiát ismertek. Csak hát kételyeim voltak afelôl, hogy találnak példát a régi könyvekben ilyen elképesztô és váratlan eseményre. De túl késôn gyôzôdtem meg arról, hogy bármit jósolt volna is valamelyik jövendômondó az említettek közül, az sokkal értelmesebb és tisztességesebb lett volna a politikusok találgatásainál. Ha az olvasó a jóslás iránti vonzalmamról értesülvén húzza az orrát, arra szeretném biztatni, nézzen utána, fölhagytak-e már a népi Kínában azzal az ôsrégi gyakorlattal, hogy a jövôrôl kérdezik a Konfuciusnak tulajdonított könyvet, a Ji-king-et, vagy napjainkban is köztiszteletnek örvend-e.

Végül emlékezetembe idéztem honfitársaim, a hegyi gazdák hagyományos jó tanácsát: "Ha váratlanul rátörnek az otthonodra, menekülj a legközelebbi erdôbe, légy résen, tartsd nyitva a szemed, menj vissza, mihelyt eltûntek a rablók, és ha egy mód van rá, szerezd vissza a házadat."

A legközelebbi "erdô", ahol úgy-ahogy el lehetett bújni, külföldön, a legközelebbi határon túl van: Magyarország. Bár tudtam, hogy az egész hivatalos evakuáció Romániába mint szövetséges országba vezet, de azt is tudtam, milyen kellemetlen lehet a torlódás, a pánik és a menekültek kiszipolyozása egy olyan határon, ahol tömegesen kelnek át, így rögtön el is ment a kedvem az egésztôl. Magyarországot választottam. Honnan tudtam, hogy beengednek minket Magyarországra, ott pedig nem romlanak le annyira a diplomáciai szokások, hogy központi parancsra kiadnak minket a németeknek? Azt feleltem az ilyen kételyekre, hogy régóta ismerem Magyarországot, persze a szövetség az szövetség (akkor már közel állt Németországhoz), de a lengyelek iránti érzelmek a mai konjunktúránál régebbi hagyományokon alapulnak, erôsek, és azok is maradnak. Ezenkívül elterjedt az a hír is, hogy a németek nemrég követelték, engedjék át csapataikat Lengyelország felé, a magyarok pedig megtagadták a hozzájárulást. De mindent egybevéve érzelmekre és kósza hírekre hagyatkozhattunk, semmit sem vehettünk biztosra, már csak azért sem, mert teljesen váratlanul új helyzet állt elô. Kockáztatni kellett. Elhatároztam, hogy teszünk egy próbát, mintha elôreküldenénk egy kisebb járôrcsapatot.

Bár sürgetett az idô, mielôtt útnak indultam, rászántam néhány órát arra, hogy elég alapos szemlét tartsak könyvszekrényeink és könyvespolcaink fölött, megelôzvén a hivatalos szovjet házkutatást. Nem mintha kifejezetten szovjetellenes könyveket gyûjtöttem volna, csak arra az esetre készültem föl, ha könyveink fölkeltenék a nevezetes és állítólag éber szovjet rendôrség érdeklôdését. Végtére is volt elég sok orosz és ukrán könyvünk, ezek közül jó néhányat emigrációban adtak ki, hisz a legutóbbi idôkig igen élénk kiadói tevékenységet folytatott az emigráció. Irodalmi mûvek mellett voltak a polcon a maguk nemében egyedülálló emlékiratok a polgárháborús idôszakból, szolid, helyenként mégis politikai színezetû írások, de voltak szociológiai és statisztikai kiadványok is, mint például az igen becses Voproszi Gyerevnyi, egy berlini havi folyóirat, amit még az eszerek adtak ki annak idején. Szerencsére a könyvtár úgy-ahogy rendben volt, ezek a kiadványok az egyik szekrény sarkában lapultak. Gondosan kiválogattuk és elégettük azokat, amelyektôl tartottunk, hogy ne veszélyeztessük az összes többit, ami ott maradt, mert ha Oroszországra gondoltunk, eszünkbe jutott a cári csendôrség és a házkutatások. Igaz, kár volt ezekért az emberi hangokért, ezekért a könyvekért, melyek közül jó néhány gyorsan és örökre eltûnt a könyvpiacról. Akkor még nem volt bennünk kellô képzelôerô, nem gondoltuk, hogy minden vagy majdnem minden könyvünk elpusztul. A háziak közül néhányan rögtön és bátran tiltakoztak e mûvelet ellen. Fôként azzal érveltek, hogy nem szovjet, hanem lengyel állampolgárok vagyunk, ezért ha elfoglalják is országunkat, nem rendelkezhetnek velünk. De hát egyébként sem tiltották meg semmiféle rendelettel az ilyen könyvek birtoklását, majd ha a megszálló hatóságok kiadják a parancsot, akkor is ráérünk gondolkodni azon, hogy eltávolítsuk-e ôket. Bár ezek a hangok igen határozottak voltak, némi makacsságot tanúsítván elégettem a könyveket. A szekrény homályos belseje felé hajló fejek körül a legkülönbözôbb árnyak és félelmek keringtek. Mint késôbb kiderült, ezek az aggályok lényegében nevetségesek voltak, gondolom, világos, miért. Mert a most berendezkedô hatalom sok mindenben teljesen más volt, mint a cári. A cári hatóságoknak ugyanis kicsinyeseknek kellett lenniük, mert a cári uralom idején lehetett bizonyos hatásuk a különféle típusú értelmiségieknek.

Hisz voltak magánnyomdák, papír is lehetett magánkézben, voltak viszonylag független egyetemek és könyvesboltok. Most pedig? Az új, erôs kormányok tudták, hogy az úgynevezett értelmiségi ártalmatlan, sôt ha könyvek között akarja fönntartani magát, még hasznot is hajthat, állami szolgálatba lép, és végeredményben megszûnik értelmiséginek lenni, mert légüres térben nincs helyük értelmiségieknek. Az ilyen kormány nem a tudattól, nem az óvatos duhaj értelmiségiektôl tart, csak egy dologtól fél: a széles tömegek néma és konok ellenállásától, ebbôl a szempontból különösen veszélyesek lehetnek a parasztok egy olyan átmeneti idôszakban, amikor még nincsenek kellô hatékonyságú megtorló intézkedések. Talán nem is annyira ellenállásról, mint inkább az elemek bénult és néma tehetetlenségérôl lehet szó.
 
 

II

Szeptember 18-án korán reggel ott voltunk a magyar határon, az évszázadok óta Tatárnak nevezett hágón. A Prut egyik mellékfolyócskája, a Prutec mellett lassan, enyhén emelkedik a terep, a hegyek és havasi rétek szelíden ereszkednek le, és természetes kapuvá szélesednek, mintha gond nélkül át akarnák engedni a menekülteket. A Tatár-hágó évszázadok óta könnyítette a menekülést Magyarországra, nemegyszer igen népes csoportok számára is, amelyek nem sok mindent hoztak magukkal a vagyonukból, rendszerint csak az életüket tudták megmenteni a váratlan tatár támadások vagy betörések elôl. Ezek fôként rabló hadjáratok voltak, céljuk a lakosság elhurcolása. Gyakran rabszolga-kereskedôk pénzelték, ha a kis-ázsiai piacokon igény mutatkozott úgynevezett jászirra, azaz fogolyra. Hirtelen csaptak le a fölfegyverzett rablók, észrevétlenül hatoltak át a sztyeppén a lakott településekig, ott elpusztították a falvak és kisvárosok jószágállományát, legyilkolták az öregeket és mindenki mást is, akit nem lehetett jászirként eladni. Néha a lakosság igen jelentôs részét elhurcolták. Mivel hirtelen csaptak le és gyorsan mozogtak a tatár csapatok e hatalmas területen, a Nemes Köztársaság egységei csak nehezen tudták utolérni a rablókat és kiszabadítani a jászirokat. Így az évszázadok során a békés és meghitt Tatár-hágó különösen baljós hírnévre tett szert.

És most, korán reggel itt vagyunk mindannyian együtt a Tatár-hágón, mint a régi idôkben. Mögöttünk és elôttünk sokatmondó távlatok, történelmi emlékek: északkeleten régebbiek – a tatárok, délen egyáltalán nem régiek és valamivel derûsebbek – az Osztrák–Magyar Monarchia 1914-bôl és 1916-ból, amikor még volt hova menekülni.

"A megboldogult Ausztria." Mennyi különös gondolatot ébreszt ez a csúful és hálátlanul fogalmazott népszerû mondás. Végül is nem kis föderáció volt, ma már csak beszélnek és ábrándoznak ilyesmirôl. Mennyi értelmetlen szitkot zúdítottak rá! Nem kell történésznek vagy hivatásos politikusnak lenni ahhoz, hogy gond nélkül emlékezetünkbe idézzük azokat a hivatásos politikusokat, akiket késôbb elriasztott a vakmerô támadó lábdobbanása, még késôbb pedig örökre megbénított a rendôrség palotaforradalma. Annak idején még úgy szerezték lovaginak korántsem nevezhetô sarkantyúikat, hogy még rúgtak egyet az elbukó Ausztrián. De hisz végül saját magukba rúgtak.

S íme, itt látható elôttünk a hágóról Magyarország, a régi Ausztria maradványa. Néhány honfitársunk, aki még úgy-ahogy megôrizte emlékezetét, legalább annyival kellemesebben kezdte érezni magát, mint amikor a hegyi vándor az orkán és a jégesô elôl valamivel lejjebb, a csöndesen csöpörgô langyos esôben keres menedéket.

Ezen a reggelen gyönyörû idô volt a hágó szelíd lankáin. Ha valaki megkérdezi, kiderül, mindannyian úgy érezzük, hogy semmi kedvünk elindulni lefelé a hágóból, mert ekkor még nem úgy veszítettük el a paradicsomot, mint Milton lázadói, akik az égbôl zuhantak a mélységbe: "Oh, how unlike the place from whence they fell!"* Bár idôben messze voltunk bármiféle önkéntes föderációtól, és egész közel az olyanokhoz, amelyektôl csillagokat lát az ember, meg egy olyan korszakhoz, amikor emberek milliói felejtik el, mit jelent az, hogy ház, talán nincs is szükségük ilyen idejétmúlt eszmére. De hát mi még közel voltunk az otthonunkhoz, még nem hagytuk el a hazánkat. Barátsággal fogadtak a magyarok, nem voltak nehézségeink.

Lassanként magán- és állami repülôgépek érkeztek a határra, sokan bricskával jöttek. Rengeteg jablonicai és környékbeli parasztasszony is kint volt a hágón. A hucul népre jellemzô illemtudással tömegestül jöttek ki a hágóra, hoztak tejet, túrót, gyümölcsöt és kenyeret, hogy ingyen megetessék ezeket a szegény "uraságokat", a menekülteket. Mintha megismertem volna egyik-másik öregasszonyt, ôk is úgy néztek rám, mintha régi ismerôsök volnánk. Szóba elegyedtem egyikükkel: "Nagy nyomorúság ez, mamika, nem igaz?" Közmondással felelt: "Ej, uracskám, ha csak egy bajunk van, az még istenes, de hét csapás, kispajtás – az ám a nyomorúság".

A Tatár-hágón nem volt a menekültek között nagyon fontos vagy hivatalos személyiség, mert az ilyenek Romániának vették útjukat. A menekültek a hágón a magánemberek kategóriájába tartoztak, ha keveredtek is közénk magasabb rangú hivatalnokok, úgy viselkedtek, mint a többiek, nem hivatali gálában jártak.

De csak nem akart megindulni a beszélgetés még a jó ismerôsök között sem. Néha-néha egyikünk úgy érezte, muszáj megszólalnia, de rögtön belefojtotta valami a szót. Mindezzel együtt a hágón mindenki tisztességgel és derekasan tartotta magát, a legcsekélyebb mértékben sem sértette meg a jó modort, de minél illedelmesebbek voltunk, annál inkább olyan pofát vágtunk, mint az éhenkórász kutya, ha nagyon forró ételt tesznek a tányérjába. Nem lehettünk már optimisták, ahhoz túl frissek voltak az emlékeink, és túlságosan evidensnek látszott, hogy a teljes nemzeti egység optimizmusa pontosan oda vezetett minket, ahol éppen tartózkodtunk. Nem illett pesszimistának lenni, s mint már említettem, a jó modor nem szenvedett csorbát. Bár egyáltalán nem lettünk démonok, mint Milton számûzöttjei, akik elveszítették a paradicsomot, mert minket nem az örök Fény, nem is a legfölsôbb Értelem ûzött ki, csak a saját józan eszünk, mégis azt hittük, Milton hôseinek alternatívája elôtt állunk: "What reinforcement may we gain from hope, if not what resolution from despair?"** De nem! Tán egyikünk sem adta kétségbeesésre a fejét a kín miatt. Igaz, bátorítást a távoli szövetségesektôl vártunk, mert a reménynek még nem jött el az ideje.

Ami igazából soha nem tekinthetô a világról mondott teljes igazságnak, az még kevésbé állja meg a helyét a változás igényét hozó fordulatok idején, amelyek leleplezik az emberek és hiedelmek nevetségességét, s amíg lehet, nevetéssel és tréfával szabadítanak meg a zavarodottságtól vagy akár a tompa kétségbeeséstôl is. Ugyanígy a hágón is közszájon forogtak a "mi" szócskára épülô tréfák. A "mi kormányunk", "miniszterünk" stb., ez is, az is a "miénk". Nem tudni, hogyan és mirôl jutott eszébe valakinek egy régi anekdota egy száz évvel azelôtt élt császári kamarásról, aki a Prut és a Dnyeszter közti Pokuciében töltötte be tisztségét, s hallani sem akart a császár rendeleteirôl, még a jobbágyság megszüntetése után is olyan elviselhetetlenül komisz volt a parasztokhoz, hogy azt mondták róla a parasztok a falujában: "A mi urunk, de az ördög megmakacsolta magát, és azt mondja, hogy az övé." Mindenki szívbôl nevetett az anekdotán, de, el kell ismerni, kissé el is gondolkoztatott minket.

"Ebben az esetben melyik ördög mondja, hogy az övé? Az a gyönyörûen testet öltött hitleri német? Vagy inkább a mi saját, nemzeti ördögünk? Ami tegnap úgy elvakított, hogy végül még egyesített is minket? Hol az az ördög? Minden nemzetnek megvan a maga ördöge?"

Ki tudhatja, így vagy másképp gondolták ezt ott a hágón a menekültek? Mindenesetre senkinek sem volt kedve elrontani a maradék jókedvét azzal, hogy mindezt végiggondolja. Egyébként nem sokáig volt kedvünk viccelôdni. S ami még rosszabb, nem hittek már a tekintélyekben, még a hucul jövendômondókban és a hászid rabbikban sem hitt már senki. Csak a szövetségesekben hittek. De a szövetségesek hallgattak.

Egyvalami, emlékszem, mégiscsak megkülönböztette azokat a menekülteket ott a Tatár-hágón számos késôbbi bajtársunktól. Legalább egyvalamit nem követtek el tömegesen: nem nyújtották be a számlát nemrég elvesztett illúzióikért. Itt nem kiabált és nem mentegetôzött senki: "Nem én voltam, nem mi voltunk, nem a nemzet, mindenért a kormány a felelôs." Nem hagyta cserben ôket az emlékezetük, nem tagadták le, hogy tegnap még egyek voltak a kormánnyal az össznemzeti reménységben. Nem vádoltak senkit, így nem váltunk még nevetségesebbé, hisz már úgyis tragikusan nevetségesek voltunk.

A Tatár-hágón a gondviselés jóvoltából egyelôre még nem kaptunk "tatár híreket". Régi korokban így hívták a tatár támadásokról, betörésekrôl és portyákról szóló híreket, ez a kifejezés ma is rémhíreket és pánikkeltô szóbeszédet jelent. Bár végül is senkinek sem lehetett virágos jókedve, verôfényben ragyogott a hágó, mint a tisztítótûz, s ez a csodaszép idô minket is derûssé tett.

Ugyanakkor ez a fény, elhallgatott és suttogva kimondott aggályok formájában, egész más, nem tisztítótûz-, hanem pokolbéli, ráadásul elég új keletû emlékeket idézett bennünk. Ez a vendégszeretô hágó tele volt kocsikkal és emberekkel, menekültekkel és helybeli huculokkal egyaránt, kicsit följebb pedig rengeteg állat legelészett. Ilyen tiszta idôben, kitûnô látási viszonyok mellett igazán kitûnô célpontok lettünk volna, ha a Kondor, a híres német repülôraj a hágót választja úti célnak, hogy búcsút vehessen tôlünk. E repülôk fiatal személyzete megmámorosodott a gyôzelmektôl, nagy elôszeretettel használták ki az ilyen alkalmakat, hogy újabb gyôzelmeket arathassanak. Nem bölcs dolog a hágón táborozni – pusmogták itt is, ott is. Fölidézték az elmúlt napok szörnyûségeit.

Az ilyen emlékek és gondolatok újabb gondolatokhoz kapcsolódtak.

Azt mondta az egyik idôsebb hivatalnok valamivel hangosabban, félig komolyan, félig tréfálkozva: "Ezek odafönn vagy jönnek, vagy nem, de a végén úgyis elmennek, de ha amazok lentrôl, az országútról rajtunk ütnek, akkor végünk." Egy fiatal festô (nemrég még közigazgatási tisztviselô) megértette és elnevette magát: "Hát igen, akkor beigazolódik a régi mondás, és szánthatjuk a sztyeppét a tatároknak Honcsariha felé."

Még egy tatár emlék, méghozzá milyen aktuális. Ezt csak késôbb értették meg azok, akiknek elvitték a rokonait, de nem ám az úgynevezett Mohila Honcsarihi környékére, azaz a nem túl távoli szûzföldekre, hanem a végtelen kazah sztyeppékre vagy még annál is messzebbre. Milyen gyönyörûen tárul ki elôttünk a történelmi horizonttal együtt a térbeli horizont is. Apáink horizontja olyan szûkös volt, hogy valahová a világ végére képzelték Mohila Honcsarihit, azok viszont, akiket korunkban az emberek tömegeit elnyelô végtelen sztyeppékre számûztek, sajnálták, hogy nem maradhattak olyan közeli helyen, mint Mohila Honcsarihi.

Bár szinte mindenki Lengyelországban hagyta a családját, ott a hágón még nem számoltunk ezekkel a tatár vagy sztyeppei kilátásokkal. Vagy inkább nem vettük elég komolyan mindezt, azt hittük, velünk nem tehetnek ilyesmit, ez tömegesen nem fordulhat elô, hisz lengyel állampolgárok vagyunk, nem pedig szovjetek. Sôt némelyek önhittségükben elégedetten jelentették ki: ha egyszer nekünk már sikerült meglépni az oroszok elôl, pedig velünk esetleg lehetett volna valami elszámolnivalójuk, akkor ugyan mi bajuk lehetne azoknak a szerencsétleneknek, akik otthon maradtak, mit csinálhatnának velük, és fôként miért bántanák ôket?...

A korszakot megörökítô emlékiratírók néha nagy elôszeretettel idézik a legkülönbözôbb helyeken hallott mulatságos kuriózumokat, vagyis a különösen értelmetlen mondásokat, mert az ilyen meglepô fordulat, akárcsak a váratlanul kitörô tûzvész, elképesztô ötleteket ad az embernek. A hágón épp fordítva volt, olyan mondásokat hallott az ember, amelyek az adott pillanatban annyiban számítottak kuriózumnak, hogy józan észre vallottak, nevezetesen azt taglalták, hogy Oroszország hamarosan összeütközik Németországgal. Még különösebb, hogy ezt olyan emberek mondták, akik az oroszok elôl menekültek, egyik-másik még várt is valamit a jövôben Oroszország hadba lépésétôl. De a mi kis csoportunkat túlságosan aggasztotta Lvov és szûkebb hazánk, Kelet-Galícia sorsa. Föderalisták voltunk, hallgattunk a józan ész szavára, és ragaszkodtunk a közép-európai föderáció gondolatához, bár nem sokat tettünk érte.

Ezek az emlékek inkább szomorkásak, mint mulatságosak. Mert még egy ilyen behódoló korban is, mint a mostani, amikor csak a legnagyobb rablóvezérek nagyságát ismerik el, az a néhány megmaradt föderalista, mint napjainkban Nyugaton, bár szintén nem csinál semmit, olyan vakító glóriában sétálhatna, hogy azt észre kellene venniük a kortársaknak. Amikor gyerekkorunkban dajkánk szentképeket mutatott, föl volt háborodva, hogy bármilyen nagy fénykör van is a szentek feje körül, az elvetemült, megátalkodott bûnösök így is üldözni merészelték ôket. A mai föderalistákat nem üldözi senki. Nyilván a legyôzött, de nemes lelkek között vannak a mennyekben lengyel, cseh és litván társaikkal együtt.

Végül is nem a politikai fejtegetések miatt maradtak emlékezetesek azok az emberek, akikkel a Tatár-hágón találkoztam. Már néhány nappal késôbb se lehetett volna mind összegyûjteni, most meg már ugyan hol keresném ôket? Túl terjedelmes a tér és az idô, ami elnyelte ezeket az embereket. Szíriától, Afrikától, Olaszországtól, Angliától, Írországtól, Franciaországtól egészen az Egyesült Államokig, Jamaicáig és Ausztráliáig tart. Néhányan visszatértek hazájukba, és eltûntek Auschwitzban vagy Szibériában. Rengetegen odavesztek útközben, de a többieket ez sem rettentette el, csontjaik sok-sok ország sírkertjeiben nyugszanak, mert nem hagyták deportálni magukat a Kusztanaji körzetbe.

Szeretnék megemlékezni róluk, mert a véletlenek különös összjátéka folytán ez a nemzeti "delegáció", bár senki sem választotta ki ôket, valamiképpen tanúságot tett. Hisz az ókori Görögországban sorsolással választottak. Azt mondhatná erre valaki megvetôen: ez a menekültek demokráciája. Annyira megrontotta a közvéleményt a siker filozófiája, hogy nemegyszer maga a menekülés ténye is a menekültek ellen fölhasználható bizonyítékul szolgál. Azokban az idôkben, amikor már színre lépett a "nemzet", az ember mindenkivel beszél és érintkezik, mindenkivel, vagyis senkivel. Találkozni a hágón ezzel a sajátos nemzeti delegációval azzal az elônnyel járt, hogy az ember nem mindenkivel, hanem minden egyes emberrel beszélgetett.

III

Bár áttetszô tisztán ragyogott a fény a Tatár-hágón, nem bántó, hanem megnyugtató és csábító volt. Ha ilyen kitûnô látási viszonyok mellett szórni kezdenék ránk a bombákat odaföntrôl, könnyû és bôséges aratásra számíthatnának. De végül is talán minden menekült közül épp mi voltunk leginkább a sors kegyeltjei. Nemcsak hogy nem voltak a nyomunkban semmiféle üldözôk, nem volt a határon sem torlódás, sem fosztogatás, sem pánik, de még csak sietség sem. A napsütötte hágó nyárias melege és a magyar határôrök nem kevésbé jóindulatú nyugalma lehetôvé tette számunkra, hogy még mozdulataink nyugalmát is megôrizzük. Nem tört ki rajtunk a menekültláz, ami olyan nehezen egyeztethetô össze a méltósággal. Akkor olvastam föl társaimnak ezt az idézetet a Purgatorio harmadik énekébôl:

"Quando li piedi suoi lasciar la fretta,

Che l'onestade ad ogni atto dismaga"*

és barátunk, aki hozzám hasonlóan vastag jegyzetfüzetet hordott magánál, rögtön föl is írta ezt az idézetet. Bár arra vártunk, hogy a magyarok fölnyissák a sorompót, annyiban hasonlítottunk a tisztítótûzben égô lelkekre, hogy inkább magunkon kívülre, mint magunk elé néztünk. Ha a tudat nem sziszegné a fülünkbe, a döntésünk pedig nem ûzne egyre tovább, nem hajtogatná: "indulás, elôre", visszafordulhatnánk a hágóról, és hazatérhetnénk, hogy békésen haljunk meg, ne azon törjük a fejünket, mikor tesszük a legjobbat. De az aggodalom lesben áll, mint a holló vagy a keselyû, és lecsap a magasból, a legrejtettebb zugokat keresi.

Messze volt még dél, és a magyar vámtisztviselôk már ellenôrizték iratainkat közvetlenül a határon, az országúton egy kisasztalnál. Nyoma sem volt szigornak, formaságoknak, elnézôk és jóindulatúak voltak, bár alig néhányunknak volt külföldi útlevele, még kevesebben voltak olyanok, akik vízumot is beszereztek. Fölemelték a sorompót, és mehettünk tovább. Ahogy cikcakkban mentünk lefelé, négyfôs társaságunkon belül hihetetlenül fölélénkült az eszmecsere, mert, bár mintha nyugodtabbak lettünk volna, helyzetünkhöz jobban illett volna valamiféle lázas állapot a reménytelenség és a remény között. Ezért amikor magunkra maradtunk, kezdett felszínre kerülni az, ami bennünk és nyilván másokban is fortyogott. Miután mi személy szerint biztonságba kerültünk, nyomasztóbb lett a légkör, mert megint lehetett és kellett is gondolkodni a sorsunkon. És hogy lehet itt gondolkodni, hisz mintha csak a fejünk volna szabad, kezünk-lábunk meg van kötözve, a legszorosabban persze a szívünk van gúzsba kötve.

Megint megpróbáltuk elképzelni ezt a teljesen példátlan helyzetet. E két gigantikus rendszer, bár eddig mintha halálos ellenségek lettek volna, szövetséget kötött egymással, méghozzá nem másért, csak azért, hogy szétszaggassák és megfojtsák országunkat. Elemi csapásként zúdultak ránk, az egyik, mint a mennydörgô lavina, a másik meg néma csöndben, mint a morénát görgetô gleccser. Precíz együttmûködésük mutatta csak meg, milyen kétségbeejtô a helyzetünk. Ugyanezt érezték az egész országban. Milyen veszély fenyegeti velünk együtt a többi népet és egész Európát? Berlinbôl ezeréves Reichet ígértek nekünk, Moszkvából meg nem is holmi ezer évet, hanem végtelen fölszabadulást hozó végsô harcot. Mivel vigasztalódhattunk volna? Bízhattunk volna a szövetségesekben, de pontosan ezen a téren voltak kínzó kétségeink. Vegyünk egy nagyon távoli példát: mivel vigasztalódhattak volna a babiloniak a nagy katasztrófa után, kb. idôszámításunk elôtt 1500-ban, miután Asszíria elfoglalta Babilont? Hát azzal, hogy mindez legföljebb kilencszáz évig tart, mert már idôszámításunk elôtt 612-ben egyszer s mindenkorra szétzúzzák Asszíriát. Azért ennyire jó még nem volt a látásunk, nem lettünk próféták. Nincs hát abban semmi különös, hogy mindegyikünk mondta a maga rögeszméit, csak dörmögtünk, mint a medvék, ha fölébrednek télen a barlangjukban.

Nem könnyû elhinni, de némi megfontolás után könnyû megérteni, hogy további fejtegetéseink vezérfonalául Machiavelli szolgált. Akkori jegyzetfüzetemben többször is említettem, de inkább mellôzöm az akadémikus okfejtést, mert ôszintén szólva akkor még nem voltunk pragmatisták. Esszéista és politikai gondolkodó barátunknak véletlenül még sikerült zsebre dugnia egy könyvecskét, s most súlyos szavakat suttogott nekünk A fejedelem-bôl. Már hónapok óta aggasztotta, sôt rémisztette az egyesült nemzet egy húron pendülô eufóriája, óva intett minket, sôt jövendöléseket mondott, jó néhány embernek elrontotta a kedvét, és kitette magát annak a veszélynek, hogy magára haragít másokat. Még az a rémlátomás is fölmerült benne, hogy a lengyel "egység" szent nevében egyszer csak átáll a nemzet a másik oldalra, saját belsô lényege ellenében cselekszik. Kellemetlen vitapartner volt, hihetetlenül tájékozott, elképesztô memóriája pedig rengeteg évszámot tárolt. Fönt a hágón, ismeretlenek társaságában csöndben maradt, útban lefelé viszont hûvös, de igen keserû diagnózisokat közölt velünk: "Íme a nagy P-vel írt politika korszaka. Most aztán nagyban válik valóra mindaz, ami A fejedelem-ben meg van írva. Sztálin nyilván állandóan ezt olvassa, és a gravitáció törvénye alapján értelmezi a politikát. Kelet-Lengyelország megszállását a gravitáció idézte elô, elkerülhetetlen természeti jelenség. Ûr támadt, és benyomult ide Oroszország. Szükségszerû volt, be kellett következnie, mert nem maradhat légüres tér. És velünk mi lesz? Mit állíthatunk szembe ezzel az egész fizikával? Talán az operettet." Barátunk itt káromolta kapitány ismerôsünk isteneit, politikusainkat és vezéreinket. Sôt ô, aki úgy ismerte Franciaországot, mintha ilyennek született volna, szerette is az országot, franciául sem írt rosszabbul, mint lengyelül – nem hitte, hogy Franciaország bármiben is segíthetne nekünk. Még a Maginot-vonalat is csúfosan kigúnyolta mindenféle latin idézetekkel, amivel engem is bosszantott. Angliára nem is akarta vesztegetni a szót. Csak az elmúlt évek politikáját idézte föl, rámutatott, hogy már rég átengedte a németeknek azt, amit most fegyverrel szereznek meg.

Mielôtt még sikerült volna a józan ész nevében kiállnom a Maginot-vonal s különösen az Angliával kötött szövetség mellett, fiam, aki kiskora óta angol iskolákba járt, rögtön a segítségére sietett, és bizonygatta, meglátjuk még, Anglia új Lord Runcimant küld nekünk, hogy megkönnyítse a kapitulációt. "Már azzal is elkésett" – morgott a barátunk.

A kapitány, bajtársam az 1920-as hadjáratból, apró termetû, finom ember, konok hôsiességét kívülrôl csak éles, fiatalos arcvonásai és szürke szemének villanásai fejezték ki – egyszer csak csöndesen kitört: "Ezzel a Machiavellijével egyik szöget a másik után veri a koporsónkba, de mi azért még mindig élünk." Némán felém fordult, mintha tôlem várt volna segítséget. Mit mondhattam volna neki? Tudtam, hogy bizonyos értelemben közülünk talán leginkább ô esett kétségbe, mert csak közvetlen akcióból meríthetett vigaszt. Megpróbáltam oldani a feszültséget, mintha ezzel visszatartanám a kapitányt egy kétségbeesett lépéstôl. Elôször eltereltem a figyelmüket, vigasztalásul újabb idézetet kerestem a Purgatorio harmadik könyvében, eszerint még ha a történelem gyôztes hatalmai, melyek a gondviselés eszközeinek tartják magukat, kizárnak is valakit a közösségbôl, ettôl még az nem szakad el az élôktôl, mert az exkommunikáció nem jelent semmit. Aztán kikeltem A fejedelem aktualizálása ellen, nagyjából úgy érveltem, hogy ilyen érzelemkitörés után mindannyian enyhébb kezelésre szorulunk, nekünk túl durvák a lódoktor módszerei, ezért A fejedelem aligha lehet jó tanácsadó. Mert ez a mû nagyon is "érzelmes", a szerzô kudarcaiból született, ráadásul keserûséget és az emberiség iránti mély megvetést fejez ki. Azt sugallja nekünk, milyen bölcsek is azok, akik szétzúztak és megbénítanak minket. A fejedelem szerzôje a megírás idején a Köztársaság leváltott hivatalnoka volt, mi viszont hála istennek nem vagyunk hivatalnokok, még a kapitány sem az, aki már kisfiú kora óta konspirációban, légiókban, háborúkban stb. fecsérelte el az erejét, többet fizetett az államnak, mint amennyit kapott tôle. Nem helyénvaló itt a meg nem hallgatott tanácsadó "komplexusa" sem, hisz hivatását tekintve Machiavelli is az volt, akkor hát minek mérgeznénk magunkat vagy másokat, ha úgysincs semmiféle cselekvési lehetôségünk?

De itt a fiam harciasan szememre vetette, hogy nem vagyok tárgyilagos, és a pszichoanalitikusok dicstelen példáját követem, amikor mindenféle komplexusra hivatkozom ahelyett, hogy megfogadnám az értékes tanácsokat, különös tekintettel az illúziókkal és az elvakultsággal folytatott harcra. Barátunk szomorúan, de nyugodtan azt felelte, ôt csak az érdekli, milyen sors vár a diktátorok áldozataira, és sok mindent le lehet vezetni a Machiavelli által kimondott elvekbôl. Ha mindezzel nem számolunk, ezek olyan lódoktori kezelésben részesítenek minket és mindenki mást, amilyet még nem látott a világ. Nem láttam lehetôséget arra, hogy mi, jelentéktelen menekültek bárkinek is elmagyarázzuk, milyen veszély fenyeget, és azzal a fönntartással zártam a beszélgetést, hogy végül is Machiavelli – különösen más, fontosabb és érettebb írásaiban – nem a zsarnokok breviáriuma, hanem a társadalmak és a köztársaságok tanácsadója is lehet. Föltéve, hogy azokhoz szól, akik tehetnek valamit. Persze az olyanoknak is tartalékol néhány jó tanácsot, mint mi. Bizonyos idôszakokban, így például abban az esetben is eltanácsol a cselekvéstôl, amikor az embert egészen az öngyilkosságig elvakítja az egység. Helyzetünk arra emlékeztet, arra rímel, amit Dante a vakok által vezetett elvakult tömeg szájába ad: éljen a halálunk, vesszen az életünk. Mert ilyen a vakság horoszkópja.

Csalódott volt a kapitány, mert megfosztottam az egyetlen várható, kiszámítható konklúziótól. Komoran vetette oda: "Mire jó ez a sok fecsegés? Nekünk tettekre van szükségünk." Sejtettem, mire megy ki a játék, ezért megkérdeztem, milyen tettekre gondol ebben a pillanatban: Csöndesen így felelt: "Visszamenni Lengyelországba, megkezdeni a földalatti harcot a támadók ellen, méghozzá minél elôbb, mielôtt még berendezkednének nálunk."

Ismertem a kapitányt és jellemét, csöndes eltökéltségét, sejtettem is, mi jár az eszében. Az én szememben nem volt annál rosszabb, mint nyomulni tovább elvakultan, kihívást intézni a szörnyetegekhez, újabb hekatombákat vágni a pofájukba. A remény hirtelen föllobbanása egy egész nemzedéket kimerítene, méghozzá nagyon gyorsan. Ezenkívül azt is tudtam, hogy a kapitány jobban szeret engedelmeskedni, mint parancsolni, és nehéz lenne megjósolni, milyen elöljáró fönnhatósága alá kerül. Sajnos túl nyersen fogalmaztam, ezzel teljessé tettem magányát társaságunkban. A kapitány megmakacsolta magát, és elhallgatott. Megint megpróbáltam jobb belátásra bírni, némi humorral idéztem föl régi illúzióinkat és kalandjainkat, de a kapitány nem tartozott ahhoz a nemzedékhez, amely értékelte a humort és a nevetést. Bármilyen vitézül harcolt is Hitler ellen, jobban megértette volna Hitler korszakos mondását: "Es wird ihnen das Lachen vergehen." Mondta hát megint a magáét, csak még velôsebben: "Üres fecsegés." Volt annyi tisztesség benne, hogy nem úgy szidott össze minket, mint értelmiségieket, ahogy a tettek emberei szokták. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy ott akkor nem volt kivel szót értenie, a földalatti harccal kapcsolatos döntése spontán volt, mint oly sok más emberé akkor és késôbb is.

Barátunk körültekintôbben csitította a kapitányt, mondván, hogy nem muszáj nekünk önként elôször a forró vízbe ugrani. "De mit tehetnénk – mondta –, országunk mintha teljesen kiölt volna magából minden politikai ösztönt, pedig száz éve még rendelkezett ilyesmivel. Csak állami-katonai alakzatokban tud gondolkodni, mert mindenki csak egyvalamit akar: engedelmeskedni. Elôbb Piripócs lett belôlünk, aztán meg Atlantisz."

Sajnos az volt a furcsa az egészben, hogy, bár a józan ész ilyen-olyan tanácsokat adott, legbelül mi is a kapitány pártján álltunk. Néhány hónap múlva még a fiam is közeledett valamiféle konspirációhoz, pedig ô külföldön nôtt föl.

Dialógusaink monológokká változtak, végül elhallgattunk. Elment a kedvünk, meg fáradtak és kialvatlanok voltunk már, néma csöndben érkeztünk meg egy nagy hucul faluba, Jasinába, amit nem régóta megint Kôrösmezônek hívtak.*
 
 

Álom a békérôl

I

Kôrösmezôn éjszakáztunk, pár kilométerrel lejjebb a vízválasztónál. Mindenütt havasi legelôk, akárcsak nálunk, mindenütt ugyanazok az épületek, és a viselet is hasonló, mint nálunk a hegyekben. Mindenütt, akárcsak nálunk, fôként unitus papok, a kisvárosokban zsidó kereskedôk vagy iparosok. És mint nálunk, van néhány hivatalnok, csakhogy itt magyarok, odaát meg lengyelek. Kôrösmezô, bár évszázadok óta elválasztja az államhatár, a nemzetiségi, nyelvi és felekezeti szálak mellett régóta igen sok házastársi kapcsolattal is kötôdik a Kárpátok északi oldalán, lengyel területen lévô falvakhoz.

Nincs hát abban semmi különös, hogy volt itt jó néhány régebbi ismerôsünk, és könnyen kötöttünk új ismeretségeket is. Ugyanabban az élettérben voltunk, miután átléptük a határt, megint visszakerültünk a mi régi, hegyi és pásztori, eseménytelen idônkbe. Mert nálunk, a Kárpátok északi oldalán a háború szétszaggatta az idônket, kisöpört minket a terünkbôl és az eldugott zugolyokból. Itt pedig, az úgynevezett magyar oldalon még mindig áldott nyugalom uralkodott, melyben a természethez simuló pásztori munka volt a legfontosabb, más nem aggasztott senkit, csak a pásztorélet gondjai, de hát nálunk is így volt egészen tegnapelôttig. Itt mindenki nyugodtan aludt, nem vitte túlzásba az éberséget, csak a nem túl távoli jövôre tervezgetett, mert nem kényszerült rá arra, hogy valami más perspektívából nézve félvállról vegye a hétköznapok gondjait. Egy pillanatra mi is visszakaptuk az idônket, megint benne voltunk abban a térben, amit még nem szaggatott szét, nem távolított el a mindenhol elharapódzó betegség, a háború.

Rövid idôre. Mert másnap már utolért minket az az új idô a Kárpátok túlsó oldaláról, a háborús, szétszaggatott és arrogáns idô, ahol hetek, napok, sôt órák igényt merészeltek tartani arra, hogy porba döntsenek évszázadokat.

Utolértek és el is hagytak minket komoly katonai egységek, több ezer fôs lengyel csapatok, mintha jól fölfegyverzett, harckocsikkal is ellátott tartalék alakulatok lettek volna. Bekerítették vagy elvágták ôket, amikor bejöttek az oroszok, parancsot kaptak, hogy vonuljanak vissza Magyarországra anélkül, hogy katonai akcióba lépnének. Közelebbrôl megnézve ôket találtam néhány jó ismerôst a tisztek és a katonák között, nagy részük tartalékos volt. Mindenkit elfárasztott a menetelés, kimerített a kialvatlanság, rosszkedvûek, búskomorak voltak, s mintha kábulat szállt volna rájuk. De szinte mindenki, akivel csak találkoztunk, azt felelte kissé fatalistán, de minden kétely nélkül, ha megkérdeztük, mi lesz vele, hova megy: Franciaországba. Ez igencsak meglepett, mert jól emlékszem, hogy volt köztük két lvovi ügyvéd is, akik nyilván jól ismerték a nemzetközi jogot. Legalább nekik tudniuk kellett volna, hogy egy semleges államnak, amilyen Magyarország volt, haladéktalanul internálnia kell mindannyiukat a nemzetközi egyezmények alapján. Szóval hogy képzelték ezek az ábrándozók, akikben még ilyen vereség után sem tört darabokra a nemzeti egység, sôt mintha meg sem karcolódott volna? Isten tudja.

Milyen különös, végül is nem nekünk lett igazunk, akik törvényes, valószínû eshetôségekbôl próbáltunk következtetni, hanem épp ezeknek a fanatikus ábrándozóknak. Hisz ezek a tisztek és katonák, akik így beszéltek, és még sokan, de sokan mások, miután a magyarok rövid idôre törvényesen internálták ôket, hamarosan vagy néhány hónap múlva kijutottak Franciaország területére, hogy tovább harcoljanak a németek ellen. Mindenki, aki csak ezt akarta, sôt talán még olyanok is, akiknek semmi kedvük sem volt hozzá. Nem tudom, megállapította-e valaki pontosan, hány lengyel jutott ki így, a magyar hatóságok jól álcázott segítsége mellett a lengyel hadseregbe, akár Franciaországba, akár a Közel-Keletre, de érdemes följegyezni, mit mondtak, sôt írtak is errôl a magyar lapokban a háború után. Azt állították ugyanis, hogy ez összesen mintegy negyvenezer fôt érintett.

Míg a hivatalos magyar hatóságok támogatták a lengyelek tömeges exodusát, a magyarok, méghozzá minden szféra, osztály és felekezet képviselôi nagy meggyôzôdéssel marasztalták honfitársainkat, ahogy csak tudták: "Ne menjetek Franciaországba, minek mennétek? Ott nincs szükség rátok. Elég embert vesztettetek, épp elég áldozatot hoztatok. Maradjatok itt nálunk a háború végéig, úgysem tarthat soká."

Honfitársaink többsége, akik közelebb voltak ehhez a legújabb, elképesztô valósághoz, kétségkívül mosolyogva, sôt ironikusan fogadta ezeket a nyilvánvalóan ôszinte tanácsokat, figyelmeztetéseket és meghívásokat, bármilyen elismeréssel tekintettek is a motívumokra. Hisz ugyanígy ironizált majdnem mindenki a magyar békén és Magyarország biztonságán, amit a magyarok akkor még megingathatatlannak láttak, függetlenül az öntudatlan félelmektôl és balsejtelmektôl.

Valóban, Magyarország nemcsak hogy nem vett részt a háborúban, de egyáltalán nem is volt fölkészülve rá semmilyen szempontból, a legkevésbé pszichikailag. Már maga az a tény, hogy az elsô háború eredményeképpen fölnégyelték és elszegényítették az országot, olyan hatást váltott ki, hogy senki sem akart hinni a háborúban, el sem tudták képzelni. Vitathatatlan, hogy az elsô háború elôtti állapothoz képest gyöngült a gazdasági élet érverése, különösen Magyarországon. Rögtön szemet szúrt, milyen olcsók a mezôgazdasági termékek, ez talán pénz- és áruhiányról tanúskodott. De pangás idején nem is számít háborúra az ember. Még tartott a béke Magyarország nyáriasan meleg horizontján belül, akárcsak a napsütötte, szép magyar ôsz, amit nem tudtak elcsúfítani a Kárpátok gerincénél tornyosuló fellegek. Hosszú ideig megmaradt emlékezetemben az európai béke lenyugvó napja, ahogy Lengyelország katasztrófája után még beragyogja a szép ôszt, pedig akkor csak öt hetet töltöttem Magyarországon.

A Kárpátok északi és déli oldala közti kontraszt különösen ôsszel szembetûnô, amikor a lengyel oldalon már kisebb éjszakai fagyok is elôfordulnak, a magasabban fekvô területeken pedig gyakran délig is megmarad az ezüst zúzmara, Magyarországon meg akkor érik a jó meleg szôlô. Nyilván már évszázadokkal ezelôtt a távoli, akár valahol az Urálnál táborozó törzsekig is eljuthatott ennek az áldott medencének a híre, mert egymás után törtek át a végtelen sztyeppéken, erdôségeken és a hegyeken, hogy eljussanak ide. A késôbbi századok során is, amikor menekültek jöttek Lengyelországból meg Ukrajnából, és Magyarországon rejtôztek el a tatár támadások vagy a keletrôl behurcolt fekete halál rohama elôl, hasonló megkönnyebbülést éreztek, mint mi 1939-ben, azon az ôszön. Elôször is az ellentétek törvénye alapján erôsen hatott akkor ránk, hajótöröttekre a magyarok barátsága és szívélyessége. Ez különbözô tényezôkbôl tevôdött össze, de nem ez a lényeg, csak az a felejthetetlen hatás és az emlék. Nem kell magyarázni, milyen hatással volt ez azokra, akik bombázás elôl menekültek, meg voltak fosztva otthonuktól és családjuktól, gyakran még pénz sem volt náluk, vagy csak leteperte ôket a fáradtság, a menekülés és a kialvatlanság. Mert kezdve a határtól, a plébániáktól, a házikóktól, a kisvárosi zsidó házaktól, a vidéki városokban vagy Budapesten mûködô, különbözô bizottságokig, számos menedékházon, panzión, szállodán, amit nem tudom, ki fizetett, sok-sok udvarházon, palotán, egész Magyarországon át le a déli határig mindenhol befogadták, vendégül látták, megajándékozták menekültjeinket, ráadásul csöndben gyôzködték, sôt szívélyesen marasztalták ôket, hogy ne menjenek tovább Magyarországról. Mert a magyarok tömegeiben föl sem merült, vagy inkább csak elhessegették azt a gondolatot, hogy bármi is fenyegetheti ôket és országukat. Csak egy esetben fordult elô, ennek a híre pedig eljutott hozzám és a fiamhoz, hogy gróf Teleki külügyminiszter, aki nyilván tisztában volt a helyzettel, megkért valakit a családjából, hogy mint magánember, figyelmeztesse a lengyeleket, ne higgyenek a béke látszatának, és amíg nem késô, keressenek menedéket ott, ahol nagyobb biztonságban vannak.

Ugyanakkor folyamatosan érkeztek az újabb menekültek. A tagadhatatlan káosz és a menekültek közt elôforduló, túlságosan is sokféle elem miatt eleinte gyakran csodálkoztunk is vendéglátóink kitartó lelkesedésén, majd türelmén. Mert amikor már elszállt a kezdeti lelkesedés, a társadalom jóindulata és a hatóságok türelme még akkor is megmaradt.

Az ellentétek törvényének megfelelôen még most, tizenhat év után igazi pays de cocagne-nak vagy, ahogy a német mondja, Schlaraffenlandnak látom Magyarországot abból a napsütéses ôszi hónapból. Az idôsebb Brueghelnek van egy ilyen címû képe a müncheni Pinakotékában. Egy katona, egy írnok és egy paraszt hever a földön elpilledve az evéstôl, és körülöttük az egész világot erre alakították ki: kolbászból van a kerítés.

De e sok csoda közt csak egyvalami hiányzott: nem lehetett megtudni, mi történik otthon nálunk, a Kárpátok északi oldalán. A magyarországi éghajlaton termô csodaszép növények közé tartoztak azok az illúziók is, amelyek kivirágoztak honfitársaink fantáziájában, a békérôl szóló álmokban. Nemcsak a szövetségesekkel és azonnali beavatkozásukkal kapcsolatban voltak illúzióik, hanem a gyors gyôzelemben, a háború gyors befejezésében is bíztak. De nem csak honfitársainkkal történtek ilyen csodás események. A magyarországi zsidók is hittek a csodákban, sôt hosszabb távon is hitelt adtak nekik, ez pedig csak a pszichikailag mélyen interiorizált nyugalom állapotában lehetséges. Élénk temperamentumuknak köszönhetôen néha még honfitársainkon is túltettek. Szeretnék ideírni egy esetet – adalék a gyôzelembe vetett hithez –, valamikor október elején történt velünk, amikor átszálltunk egy vasútállomáson, ha nem tévedek, Sátoraljaújhelyen. Egy középkorú ismeretlen, mintha kinyilatkoztatást kapott volna, ünnepélyesen elôadta nekünk a legújabb híreket a rádióból: "Lengyelek – kiáltott ránk németül –, tudjátok, mi történt az imént? Porig bombázták Berlint a szövetségesek, az Unter den Lindent a földdel tették egyenlôvé. Legyôzték a németeket, bármelyik nap indulhattok haza!" Furcsálltuk a dolgot, kérdéseinkre és kétségeinkre válaszul megerôsítette a hírt, egyre inkább beleélte magát, ahogy lelkesen részletezte az eseményeket. Máig sem tudom, hogy ez az ember, mint hamarosan megtudtam, magyar zsidó, aki, bármilyen izgatott legyen is, mégiscsak normális és józan gondolkodású ember volt, saját fülével hallott-e valami fantáziadús hangjátékot az angol rádión, és készpénznek vette az egészet, vagy valami más tévesztette meg ennyire. Alaposan kikérdeztük mindenrôl, de ô csak hajtogatta a magáét. De sajnos ezek a hírek még ezekben a csodaváró idôkben, még az álomnak is szép magyarországi békében is túl csodásaknak tûntek.

Végül is mindezeket a délibábos látomásokat, fata morganákat a magyarországi béke lenyugvó, de még mindig melegítô napjának köszönhettük. Nekünk ez álom volt, és álomként is maradt meg az emlékezetemben. Ebben az álomban, mint naplemente elôtt, minden fénysugár, minden illúzió kiragyoghatta és -táncolhatta magát kedvére. Ezért sóhajtottunk föl: "Állj meg, Nap, az égen!" "Augenblick verweile doch." Nem fausti értelemben gondoltuk, hogy a pillanat örökkévaló legyen, hanem a mindent elnyelô éjszaka hullámait próbáltuk távol tartani, hogy ne sodorjon el az ár minket és az egész világot. Mindig fölriadtunk, mert fényes nappal is tudtuk jól: véget ér a béke, közeledik az éjszaka itt is, mint mindenütt.

Akkoriban kérdés formájában jegyeztem föl magamnak ezeket a szomorú gondolatokat: Mi az álom? Ezért még jobban emlékszem arra az idôszakra és a végveszélybe jutott béke bánatos búcsúztatására. Ezt az érzést rendszerint gyöngeségnek tartották, bár a magyarokra nem ez volt a jellemzô. Végül is ki merné határozottan állítani, hogy mentegetôzni kellene e gyöngeség miatt? Már csak azért sem kellene, mert az európai béke tényleg a történelem árva gyereke volt. Hiába volt Chamberlain esernyôje, nem akadt egyetlen derék ember, aki kiáll mellette és védelmezi mindhalálig! Tehát abban a helyzetben honfitársaim nem ismerték el, hogy fáj a szívük a békéért, pedig nehéz lenne kétségbe vonni, hogy jó néhányan közülük azt sem tudták, másnap hol hajthatják álomra a fejüket, s a lelkük mélyén sajnálták néhány héttel ezelôtti életüket, amikor még odahaza saját dolgaikkal voltak elfoglalva, vagy legalábbis saját gondjukkal-bajukkal törôdtek.

Mindenesetre akkori magyarországi tartózkodásom nem a kétségbeesés idôszaka volt. Ha közülünk valakit kerülgetett a kétségbeesés, összeszorított foggal, csírájában elfojtotta. Mert ez a helyzet egészében, a Lengyelországot ért megrázkódtatás és az ezzel éles ellentétben álló magyarországi aranyélet a legkülönbözôbb tevékenységekre ösztönzött. Egyesek újabb katonai és politikai akciókba vágtak bele Nyugaton, alig tudták kivárni, hogy indulhassanak, mások a távozókat vagy az újonnan érkezett menekülteket segítették. Némelyek messzirôl, levelezés útján vagy futárok segítségével próbálták befolyásolni a Nyugaton mûködô új lengyel kormány elképzeléseit és döntéseit. Úgy tûnt, ezt a kormányt még nem terheli a vereség, ezért az ügy érdekében minden hibánkat jóvá kell tennie. Megint mások megpróbáltak családjukkal együtt úgy-ahogy berendezkedni valahol, hogy ne olyan ideiglenes körülmények között éljenek, mint mostanáig. Csak keveseknek volt kellô indítékuk meg jó sok idejük és viszonylagos nyugalmuk a reflexióra és az elmélkedésre, pedig volt min elgondolkodni. Igaz, az országból még mindig csak vereségekrôl kaptunk híreket, egy-egy pillanatra föltámadt a remény, s végül olyan tragikus eseményrôl kellett értesülnünk, mint Varsó eleste. De ezek inkább serkentették, mint fékezték a menekültek legkülönbözôbb tevékenységi formáit, mert minél inkább megalázottnak és legyôzöttnek érezték magukat, az élôk annál hangosabban mondogatták maguknak és másoknak: "Ez csak átmeneti lehet." Ahelyett, hogy belemerültek volna a vereséggel kapcsolatos érzésekbe, vigasztalódtak, mert meggyôzôdésük szerint fontos történelmi szerepet játszottak, és nem voltak magukra hagyatva. Ezért így érveltek: "Hisz nem azért harcoltunk a létszám- és technikai fölényben lévô ellenséggel, hogy megkönnyítsük a gyôzelmét, azt pedig megerôsítsük a kishitûek békéjével, szentesítvén ezzel a bitorlást. Ez csak a kezdet." Tekintetüket reménykedve fordították a szövetségesek felé, hisz nem tûrhetik, hogy a németek és szövetségeseik bebiztosítsák gyôzelmeiket és erôszakos hódításaikat a kész tények erejével, méghozzá hosszú idôre. Kár a szóért. Bármilyen nehéz is ma elhinni, honfitársaink azt várták, hogy a szövetségesek bármelyik nap katonai tevékenységbe kezdhetnek Hitler villámháborús stílusában. Hiába próbálta az ember lehûteni ezeket a reményeket, dúsan tenyésztek, mint ahogy abban az évben a szôlô is szépen termett Magyarországon, és mindkettôbôl ugyanolyan változatos volt a kínálat.

Sok menekülttel találkoztunk Budapesten, mindig újabbak jöttek, s ami még fontosabb, betekintést kaptunk a menekültek világába. Ezek már nemcsak esetleges találkozások voltak, mint a korábbiak, amikor hol gyászos, hol festôi volt a látvány, már nemcsak berepülések és tranzit átrepülések követték egymást, már nemcsak rémület és boldog megkönnyebbülés váltakozott, hanem láthattuk e világ végének egyik jelét, vagy, ha valakinek így jobban tetszik, megismerhettük a menekültproblémát. Közép-Európa fölött most elôször tûnt föl a nomadizmus, nem a hagyományos és önkéntes, hanem az új nomadizmus kísértete, mintha valaki egész nemzeteket és társadalmi rétegeket kezdene terelgetni. És azóta is nyomaszt minket, nemcsak a menekülés és a hontalanság, hanem a gyökértelenség is, ami gyakran kisikláshoz vezet. Hisz például Németországban még "szét sem szortírozták rendesen a német és egyéb menekülteket, máris újabbak jönnek Keletrôl, méghozzá nem is kevesen". Ugyanakkor még a szubjektív biztonságérzetük sem lehet teljes, mert a háború utáni helyzet konszolidációja nagyon lassan, lépésrôl lépésre halad. Egyébként ki kezeskedhetne azért, hogy ha ez elhúzódik, nem leszünk-e tanúi olyan engedményeknek és egyezményeknek, melyek alapján visszakényszerítik a menekülteket oda, ahová már nincs miért visszamenni vagy nem akarnak visszatérni, már csak azért sem, mert már nem tartoznak sem ide, sem oda.

De egyelôre úgy láttam Budapesten és Magyarországon, hogy sokat tettek azért – méghozzá, el kell ismernünk, haladéktalanul intézkedtek –, hogy legalább a közvetlen veszélyeket, az éhezést és a betegségeket megelôzzék, és legyen tetô a menekültek feje fölött. Láttuk, hogy sok munkával már elkészültek, összeírták és elhelyezték a menekülteket, gondoskodtak orvosi ellátásukról. Még a tájékoztatást és a lengyel sajtót is hamar megszervezték. Kitûnô munkát végeztek azok a magyar bizottságok, melyek élén olyan áldozatkész és fáradhatatlan emberek álltak, mint az a grófnô, akit mindenki csak Erzsinek hívott, vagy az áldott emlékû Odescalchi hercegnô. A nagykövetség mellett konzulátusaink is segítettek ebben, amúgy is más formában kellett folytatniuk korábbi tevékenységüket. Végül idôvel a nemzetközi szervezetek, a Vöröskereszt és a brit kvékerek is besegítettek az ellátásba, fôként ruhát osztottak a menekülteknek. Bár akadtak nehéz helyzetek, menekültjeink szerencséjére e karitatív szervezeteket még nem foglalták le saját problémáik. Egyébként is ûzte tovább a menekülteket a nyugtalanság és a reménység, mindenekelôtt Franciaországba, de bejárták volna akár az egész világot is, mert képzeletükben a vándorlás visszavezetett a szülôföldre. Ezért ez az ideiglenes állapot nem tûnt nyomasztónak, lélegzetvételnyi idôt adott, és – épp azért, mert ideiglenes volt – újjáélesztette a reményeket.

Mi is minél elôbb indultunk volna tovább. Svájci és angliai barátaink, akik küldtek nekünk pénzt és a konzulátusnak címzett ajánlóleveleket, táviratban és levélben sürgettek: "Minél elôbb vegyétek át a vízumot, és induljatok azonnal, a lakás készen áll, a családot majd késôbb kihozatjuk."

Mert az európai békének olyan mély alapjai voltak, hogy már néhány ezer vagy néhány tízezer menekült – akikrôl még azt sem lehet tudni, veszélyben voltak-e – úgy fölkavarta a közvéleményt, mintha segítségért kiáltottak volna. De néhány évvel késôbb már hidegen hagyta a közvéleményt az, hogy hatalmas embertömegek sokkal súlyosabb, egyszerûen kilátástalan helyzetbe kerültek. Mert olyan nagyban már segíteni sem lehetett, sôt el sem lehetett jutni azokhoz, akiket deportáltak keletre vagy nyugatra, és komoly veszélyben vagy már a halálukon voltak. Végül, mint a fekete levegô, elárasztott mindent a különbségeket elmosó tanácstalanság és beletörôdés: "Mit tehetnénk? Háború van!" Most, hogy visszanézek, még tisztábban látom, milyen sokat köszönhetett akkoriban mindenki a békének, amíg nem bukott le Európa horizontján: azok is, akik fizikailag részesültek a segélybôl és azok is, akik erkölcsileg "merítettek" belôle, mert nem voltak érzéketlenek mások szükségletei iránt, s ezért segítettek. Most láthatjuk egészében, mi mindenre terjed ki a háborús pusztítás: nemcsak emberek és országok pusztulnak el, hanem az emberi szolidaritás is elvész, s végül marad a közöny. Ez utóbbi a szó szoros értelmében aláásta az európai civilizációt, legalább annyira, mint a háborús pusztítás, olyan csapásokat mért rá, amiket talán már sohasem hever ki.

"Minél elôbb vegyétek át a vízumot!" De minden kormány és hivatal, ahogy az érzékeny hámszövettôl és védôpáncéltól elvárható, a társadalom eleven húsától eltérôen inkább önvédelmi reakciókkal válaszolt. Elôvigyázatosságból rögtön korlátozták vagy beszüntették a vízumkiadást, némelyik konzulátus érvénytelenített minden korábban érvényesnek tekintett vízumot. Ráadásul mi sem nagyon siettünk. Elôször is úgy éreztük, Magyarországon közel vagyunk elhagyott otthonunkhoz, mintha a kerítés mögé vagy a kiserdôbe bújtunk volna, innen jobban látjuk, mint máshonnan, mi történik odahaza. És ami a legfontosabb, hiába bizonygatták a barátaink, hogy "a családot majd késôbb kihozatjuk", nem nyugtattak meg, mert nem sikerült meggyôzniük. Nem volt nehéz elôre látni, hogy ha túl sokáig késlekedünk, soha nem jön el az a "késôbb", ez nagyon sok esetben így is történt. Végeredményben budapesti tartózkodásunk elég rövid volt, miután törvényesítettük státusunkat, úgy döntöttünk, visszamegyünk a határvidékre, és megteszünk mindent, amit csak lehet. Bár úgy látszott, hogy a mi helyzetünk, az úgynevezett "lógósok" magatartása elég furcsa és haszontalan, mert mi a saját szakállunkra akartunk cselekedni. Nekünk más volt a véleményünk, és késôbb meggyôzôdhettünk róla, hogy ennek is megvoltak a maga jó oldalai. Végül is minden menekült lógós volt, eltekintve az evakuált katonáktól és hivatalnokoktól, bár gyakran már ebben az elsô szakaszban csatlakozniuk kellett valamilyen alakulathoz. Hisz nem volt emigráns állam, ilyesmirôl nem lehetett komolyan beszélni sem akkor, sem most, és minden szervezetnek csak a túlélésért kellett szolgálnia. Ugyanakkor számos menekült, bár félrehúzódott – pontosan így tett esszéista barátunk is –, lehetôségeihez mérten segített, összekötött, megmentett embereket, eltûnteket kutatott föl, segítségül hívta azt, akit lehetett. Amit tudok és még késôbb megtudtam róla, külön fejezet, talán a legdicsôségesebb epizód menekültjeink történetében, nyilván ez a legszemélytelenebb példa a fanatizmusig áldozatkész segítségnyújtásra.

Ám azt mondhatná erre valaki: "Hisz ez mind csak a múlt!" De svájci barátaimmal nemrégiben folytatott beszélgetéseim meggyôztek arról, hogy mindez még nem egészen a múlté, pedig ôk semleges ország állampolgárai, méghozzá olyanéi, amely szerencsésen megúszott két háborút. Mert ezek a svájciak józanabbul értékelték Európa jelenét, mint mások, sôt elôrelátóbbak és aggályosabbak voltak, mint a mi politikusaink 1938-ban, amikor már nagy léptekkel közeledett az összeomlás.

Ezért úgy látszik, az 1939-es év jelenléte valamiképp a mélyáramlatokkal sodródik ide-oda, egyszer csak hirtelen föltûnik, majd eltûnik. Örökre? Lehetséges lenne?

De térjünk vissza 1939 októberébe. Csak jóval késôbb tudtam meg, hogy már akkor hivatalos lengyel futárok jártak rendszeresen oda-vissza a Kárpátokon át, ami egyébként akkor még, amíg nem rendezkedtek be a megszállók, nem is volt túlságosan nehéz. Azok a futárok, néha fizetségért, de – és ezt biztosan tudom – gyakran kizárólag jóindulatból és némi heroikus kalandvágyból, akkoriban áthozták Magyarországra a Kárpátokon keresztül a menekültek veszélyeztetett családját. Elvbôl kerültem az ilyen alkalmakat, és jobbnak láttam segíteni magamon, helyesebben a családomon és barátaimon. Akkoriban nem is annyira azért kerültem az ilyen alkalmakat, mert nagyobb szervezetek esetében könnyebben elszólja magát valaki, inkább nem találtam szimpatikusnak és bizalomgerjesztônek azt, hogy más kezével kaparjam ki a gesztenyét, meg hát nem akartam belekeverni a magánügyeket a közéleti feladatokba. Lehet, hogy ha tudtam volna ezekrôl a dolgokról, és hagyom magam rábeszélni, elfogadom a segítségüket, a közeljövôben nem keveredem olyan kalandokba, és nem érnek olyan kellemetlenségek, amelyekrôl késôbb lesz szó, másrészt viszont még rosszabbul is alakulhatott volna minden. A lógós vállal bizonyos kockázatot, ugyanakkor olyan elônyöket élvez, melyeket csak ez a kockázat tesz elérhetôvé.

Miután elkészültünk mindennel, amit érzésem szerint el kellett végeznünk, minél elôbb indulni akartunk a hegyekbe. Nem volt érdemes halogatni, közeledett az ôsz, tudtuk, hogy a hegyekkel nem lehet viccelni, lehet, hogy egy hét múlva már késô. Szabad pillanataimban megnéztem Budapestet, különös tekintettel arra a fantasztikus múzeumra a Városligetben, ahol El Greco, Tintoretto, Tiziano, Sebastiano del Piombo, a két Brueghel, Guardi, a nagyszerû, bár nem túl ismert magyar preimpresszionista, Szinyei Merse és végül Velázquez, Murillo és Cuyp váratlan remekmûvei mellett itt van az egyetlen Ruysdael-gyûjtemény, melyhez foghatót nem láttam. Ezenkívül Budapesten volt kelet-ázsiai mûvészetet bemutató "magángyûjtemény", nagyon értékes néprajzi múzeum (különösen a tízes számú, a pusztai pásztorkodást bemutató terem nyûgözött le). De itt nincs hely arra, hogy mindenrôl beszámoljak. Csak néhány szót arról, hogy miért találhatták olyan szívhez szólónak ezeket a mûveket a menekültek, akik kiszakadtak a hazai tájból, és elveszítették régi pártfogóikat, a fákat.

Mert azonkívül, hogy régóta istenfélô áhítattal figyelem a térbeli világ lelkét kifejezô tájképfestészetet, a lehetô legjobbkor csodálhattuk meg a Ruysdael fivérek facsoportjait. Salomon van Ruysdael nem háttérnek vagy keretnek használja ôket az emberi alakok vagy különbözô jelenetek ábrázolásához, hanem a fák szemével néz az emberekre, bár nem kicsinyíti a kínai tájképeken megszokott mikroszkopikus méretûre az embereket. A védôszellemek alakjában ábrázolt fákat helyezi a középpontba, mintha isteni agapé díszletei volnának, amiért senki sem lehet elég hálás. Nem a fák tartoznak hozzánk, hanem mi tartozunk a fákhoz. Ôrködnek világuk, az emberek, az állatok, szóval gyermekeik, birodalmuk fölött. És fölidézik, megörökítik e ligetek történetét. E fák alatt keresnek menedéket a széthullott világ számûzöttei, ez is mutatja, milyen nagy szükség van a mûvészetre, függetlenül a kiállítási szezonoktól, az ízlésektôl, a divattól és a mûélvezet szeszélyeitôl. Micsoda elmélyültségre képes ez a festô, hogy a mindennapi haszonelvûség fölé emelkedve így át tudja adni magát a tiszta látványnak és a csodálatnak. Hogy tudta követni az ágak ritmusát, hogy tudta kilesni a lombozat oly bonyolult, mégis természetes rajzolatát? A nem térbeli végtelen, az öröklét tartományai felé fordul, mert a képek koncentráltak, zártak, és kívül állnak az idôn. És vajon mi lenne kongeniálisabb kifejezôje az évszázados fáknak a változatlan, mozdulatlan festett formáknál?

Egy másik emlék, ami kétségkívül azért maradt meg bennem, mert szintén ehhez az idôszakhoz kötôdik, Aquincum volt, az antik római település, város-tábor a Duna jobb partján, Budapest közelében. Mert egykor egészen a Dunáig terjedt Róma fönnhatósága és civilizációja. Megpróbáltam elképzelni azt a látványt, amikor északkeleten, a Duna bal partján a fegyveres tömegek, amelyek mind az idáig csak zajjal riogatták Aquincum lakóit – állítólag a római csapatok oroszlánokat és leopárdokat vittek át a túlsó partra, hogy rendet csináljanak –, kivárták az alkalmas pillanatot, és átkeltek a Dunán. Özönlöttek be a Birodalom nemrég még ôrzött határain, aztán végleg elsüllyesztették a színtereit, a civilizációját a színházakkal, fürdôkkel, agorákkal, emlékmûvekkel és a mindennapi igazságszolgáltatási gyakorlattal, municípiumokkal, magisztrátusokkal, katonai táborokkal egyetemben, csak a római utakat használták, hogy nyomuljanak elôre, az orruk után. Megmásíthatatlan változás, helyrehozhatatlan és, ahogy a fizikusok fogalmaznak, visszafordíthatatlan folyamat. Kinek lett volna kedve maradni vagy kitartani a rómaiak vagy a romanizált civisek közül? Talán csak azoknak, akik mindennapi életükben a legkevésbé kötôdtek ehhez a civilizációhoz? Vajon az akkori menekültek is a közelben próbáltak elrejtôzni, "a kerítés mögött", s próbáltak olyan tájakat keresni, melyeket még nem özönlöttek el, de nincsenek is messze? És mit éreztek azok, akik rájöttek, hogy még sokáig tartanak a megpróbáltatások? Felelôsséget vagy beletörôdést? S némelyek talán azzal áltatták magukat, hogy hamarosan vagy legalábbis nem túl sokára visszajöhetnek? És hogy jöttek vissza? Talán csak azt tekinthetjük visszatérésnek, hogy sok évszázad múltán ismét használták a latin nyelvet mint a térítés eszközét. Vagy még késôbb tért vissza, amikor meghonosodott Magyarországon a római jog, és olyan mély gyökereket eresztett, hogy még keletkezett is bizonyos mennyiségû latin jogi terminus a magyar nyelvbôl vett témákra. Vagy még annál is késôbb, amikor Budapest kihasználta kivételes geológiai adottságokkal rendelkezô, termálvízben hihetetlenül gazdag területét, és különféle fürdôivel, medencéivel nemcsak a régi aquincumi fürdôt múlta felül, hanem sok más várost is megelôzött.

Akkor hát milyenek a kilátások most, 1939 októberében? Biztosan jön az özönvíz? Vagy inkább az ellenállás, a harc során kiegyenlítôdnek a nyomáskülönbségek, és mindkét oldalon változásokat várhatunk? Függetlenül az aktuális politikai orientációtól, a magyarok számítottak arra, hogy a "Nyugat" nem hagyja cserben ôket, mintha nem tettek volna különbséget Németország és a Nyugat fönnmaradó része között. Szóval van remény, de talán csak a háborúban reménykedhetünk. Hisz Homérosz "mindent kiegyenlítônek" nevezi a háborút.

De hova jutunk így mi, akik állítólag a béke odaadó hívei vagyunk?

Az orosz polgárháború idején, különösen délen, amikor állandó harcban állt mindenki mindenkivel, folyamatosan váltották egymást a megszállók, a kormányok, a félkatonai alakulatok, a rablóbandák, amelyekre ma már kevesen emlékeznek, a helybeliekkel elôfordult, hogy ha a megszállók végleg sarokba szorították ôket, és rákérdeztek, végül is kivel tartanak, indulatosan rávágták: "Az ördöggel." Vajon nekünk is engednünk kellene a csábításnak, és az ördögre kellene hagyatkoznunk most, hogy a békétôl nem várhatunk se védelmet, se megváltást? Talán igen. És akkor mi is áltathatnánk magunkat azzal a "vigasszal", hogy a háború, kiegyenlítvén a nyomáskülönbségeket, kimeríti a fanatizmusokat, kitikkasztja a gyûlölködôket, betölti az idegenség, a félreértés és az elôítéletek vermeit, s végül olyan közel hozza egymáshoz a szomszédokat, hogy egyszer csak rádöbbennek, mint az a két paraszt az ukrán anekdotában: "Ivan, minek ettük meg a békát?" Talán hasonlóan gondolkodott Edmund Burke

a veszettül hadakozó, de alapjában véve egymáshoz közel álló európai nemzetekrôl: egyszer majd minden harc és küzdelem legalján végre láthatóvá válik a közös élet,

és kialakul valami nagyobb commonwealth. Akkor talán mégsem a visszafordíthatatlan folyamat, mint Aquincumban, csak a közös élet felé tartó, összefutó vonalak – a háborúnak köszönhetôen? Így vigasztalódtunk az ördöggel budapesti tartózkodásunk legvégén.

Utolsó este, mielôtt elindultunk a lengyel határ felé, elmentünk a kitûnô magyar zongoramûvész, Dohnányi koncertjére. A két sor árny kétfelôl, azaz az aquincumi emlékek és a Kárpátok fölött tornyosuló felhôk még fönségesebbé tették azt az estét. A gyönyörûen kivilágított termek, tele válogatott közönséggel mintha arról tanúskodtak volna, hogy ebben a háborítatlan nyugalomban semmi mással nem törôdnek a tömegek, csak a mestert hallgatván hódolnak a múzsáknak. Tudtuk jól, mitôl búcsúzunk, de ha végre akartuk hajtani feladatainkat, szembe kellett néznünk azzal, ami a Kárpátok északi, felhôs oldalán történik.

II

Amikor elértük az utolsó elôtti, Borkút nevû vasútállomást a magyar oldalon, felhôtlen, tiszta égboltot találtunk. A Csernohora parttalan hegyláncai, mint a hullámzó, felhôk alá és fölé emelkedô sztyeppe, várakozásainkkal ellentétben tisztán látszottak, csak este burkolóztak rózsaszín ködbe. De a hûvös esti idô és az éjszakai hideg egyre fájdalmasabban adta tudtunkra, hol vagyunk. Mindenesetre elhagytuk már a Magyarországra jellemzô alföldi részeket.

Lengyelországból még kósza hírek sem érkeztek. Egyébként már vagy húsz éve, amióta szétesett az Osztrák–Magyar Monarchia, és kijelölték a határt Lengyelország és Csehszlovákia között, nem jártak át olyan gyakran és könnyen a határon, mint az osztrákok alatt, amikor rendszerint karavánban közlekedtek, ha fölkeresték a házasságszerzôt, pásztortalálkozókra, búcsúba vagy lagziba mentek, úgy keltek át a hatalmas erdôségeken és a lakatlan hegyvidékeken. Mi tagadás, télidôben még akkoriban is szünetelt az átjárás. A lengyel–cseh szomszédság idején a két állam hatóságai, bár elvi egyezményt kötöttek a turistaforgalom szabályozásáról, pecsétes határátlépési engedélyt követeltek. Ennek ellenére a vadorzók és csempészek továbbra is ugyanúgy járkáltak oda-vissza megállás nélkül. Most az egyik ország megszûnt létezni a másik számára. Mintha az egyiket vagy a másikat elárasztotta volna a tenger, bár, mint hamarosan meggyôzôdhettem róla, valójában sem a magyar, sem a szovjet oldalon nem ôrizték a határt. Leginkább maga az új helyzet szigetelt el minket, a távolság és az ismeretlentôl való félelem volt a határ legszigorúbb ôrzôje.

Hamarosan meggyôzôdhettünk errôl Borkúton, egy magyar fogadóban, melynek tulajdonosa, R.-né, egy elmagyarosodott zsidó özvegye, aki magyarnak vallotta magát, és ápolta a magyar hatóságokkal kialakított régi jó kapcsolatait. Már a hegyvidéki magány is jóindulatra és élénk érdeklôdésre ösztönözte, így R.-né mint zsidó és magyar, együtt érzett velünk ebben a helyzetben, tényleg törôdött velünk, és azon törte a fejét, hogyan segíthetne rajtunk. Fogadója elhanyagolt, lerobbant volt, a szobák egy része nem volt beüvegezve, gyászosan nézett ki a régi fürdôépülettel együtt. De a fogadóban nagyon olcsó volt a szállás, és igen kellemesen töltöttük az idôt, már csak azért is, mert a fogadósnét fölvillanyozta érkezésünk, és, bár óvatosan járt el, komoly erôfeszítéseket tett arra, hogy segítségül hívja a megfelelô embereket. Akkortájt valahogy úgy képzeltük, hogy elôbb kiderítjük, mi a helyzet a határon, aztán szerzünk egy megbízható embert, akit átküldhetünk a családunkhoz vagy azért, hogy szót értsen velük, vagy akár azért is, hogy hozza át ôket Magyarországra. Borkúton vagy a környékén nyilván volt elég csempész, vadorzó meg persze tapasztalt pásztor is, aki ismerte a környéket, rejtekhelyeit, átjáróit és észrevétlen ösvényeit. Beléjük vetettük minden reményünket. Mert egyelôre szóba sem került, föl sem merült, hogy valaki közülünk személyesen menjen át. Tervünket látszólag még az is megkönnyítette, hogy egyelôre csak a lengyel határ túloldalán lévô közeli faluból akartunk megállapodni valakivel, ott volt a nyaralóm, a legutóbbi idôkig ott volt a családom egy része, bár az adott pillanatban már ebben sem lehettem biztos. Sajnos akkor még nem is gondoltam arra, hogy ezek a határsávban mozgó hivatásos csempészek, akik most az egyszer a segítségemre lehettek volna, esetleg nem bíznak meg R.-nében, egyszerû óvatosságból, így másfajta kapcsolatot kellett volna keresnem hozzájuk. R.-nének egyelôre nem sikerült megtudnia semmit, mert a lengyel oldalról még a szellô vagy a visszhang sem sodort át híreket, így a magyar határôrök sem tudtak semmit. Mert csak a vasútvonal vagy az országút melletti ôrhelyükre jártak ki, színét sem látták az oroszoknak. Nem is merészkedtek be a hegyek közé, a mellékutak és ösvények közelébe sem mentek, talán nem is akarták megtudni, mi folyik ott. Hamarosan meggyôzôdhettünk róla, hogy az oroszok oldalán is hasonló volt a helyzet.

Lesben állt már az ôsz, ezért nem akartuk vesztegetni az idônket, R.-nénél hagytuk a fiamat, hogy várja a bizalmas értesüléseket, mi pedig elkerültük a vasútvonalat meg a fôutat, és beljebb mentünk a hegyek közé. Busszal jutottunk el a lengyel határ elôtti utolsó tanyáig. A zsidók, akikkel alkalmunk volt megismerkedni, a csempészek agg pátriárkájához irányítottak minket, aki, mint bizonygatták nekünk, mindent tudott, nem ismert lehetetlent, és maga volt a megtestesült megbízhatóság. Tényleg elég volt egy pillantást vetni a lejtô aljánál álló, számos melléképülettel bôvített telephelyére, hogy lássuk, valóságos csempészvárban székel, nyilván vadorzóknak is menedéket nyújt, de a magunkfajta vándor sem találhatna jobb ugródeszkát ennél. Már messzirôl látszott, hogy a lengyel oldal felôl oda vezetô nagyon meredek, kanyargós ereszkedô olyan jól elrejtette az ösvényt, hogy aki föntrôl jött le a fogadó felé, a legutolsó pillanatig rejtve maradt. A csempészek galíciai származású szakállas, agg pátriárkája szívesen látott minket, és megértô volt. De egyelôre nem tudott segíteni rajtunk. El kell ismernünk, teljesen fölélénkült, töprengett, bólogatott, járkált, vizsgálódott, láthatóan profikat is kapacitált. Hasztalan. "Régebben nem így volt – mondta –, hallottam ezt-azt arról, hogy »ment« a dohány is, meg a kalap is – amarra. De erre is »jött« valami. Leginkább vadorzók. Azoknak is dohány kellett. De az osztrákok óta még sohasem álltunk ilyen rosszul, mint most. Azt kell mondanom, hogy teljesen kihalt a határ. Pedig odaát mindenhol rokonok, ismerôsök, régi szomszédok meg legelôszomszédok vannak. Az már Lengyelország, úgy ám! Most meg? Mint egy fal, úgy áll elôttünk a Csernohora. Itt a világ vége."

Mihez kezdjünk? Nem akartuk föladni. Bejártuk az egész környéket. Jó magasra fölmentünk a kihalt ösvényeken. Odafönn már nem volt jószág a legelôkön, néma csönd mindenütt, sehol egy hang, semmi mozgás. Mintha karnyújtásnyira volnának, tisztán láttuk a csúcsokat, sziklákat, hágókat, de még a csúcsok közelében épült menedékházakat is. Tiszta fényben ragyogtak a hegyek, mintha frissen mosták volna ôket, sehol egy ködfolt. Meddig tarthat még? Sietnünk kell, nem vesztegethetjük az idôt! Mert ha jön a vihar, szinte sarkvidéki tájjá változtatja a hegyvidéket, naphosszat csak gomolyog a köd, aztán megjön a hetes esô, és, ki tudja, lehet, hogy hóval áll el. Ha pedig leesik a hó, nem lehet átjutni, átázik minden, nyoma sincs az útnak, nincs hol meghúzódnia az embernek.

De egyelôre még szép idô volt. A tiszta levegôben szinte elérhetõk voltak a csúcsok. Egyre jobban vonzottak. Olyan közelieknek látszottak! Nem számított, hogy a hegyhátak és a csúcsok között sûrû erdôk sötétlettek. Nyolc óra gyalog, mindent egybevéve lehettünk vagy tizenöt órányira a lengyel oldalon lévô nyaralóktól. Hej, ha fölmennénk a hágóba, micsoda kilátás nyílik onnan! Onnan a házamat is lehet látni.

Hangosan gondolkodtam: "Akkor hát mit tegyünk? Várjunk nem tudni, mire, nem tudni, meddig? Amíg tisztázódik a helyzet a határsávban? De hamarosan beborul az ég. Itt lógjunk a nyakán ennek a derék aggastyánnak, akit ôszintén és komolyan aggaszt, hogy ilyen idôket élünk, mégsem tehet semmit. Minek maradnánk? És meddig?" Úgy elbûvölt a csúcsok közelsége és az, hogy ott volt a határ a szemem elôtt, hogy jellemzô módon meg sem fordult a fejemben, hogy visszamehetnék a sínek mellett, elmehetnék vonattal Kôrösmezôre, azaz egészen a határig, ahol nagyon enyhe az emelkedô, és hamar át lehet érni. Egyébként még hosszú ideig így jutottak át Lengyelországba sokan azok közül, akik visszajártak hozzánk. És talán ott, Kôrösmezôn futárt is könnyebben találtam volna. De ettôl nyilván az riasztott vissza, hogy ismert, mintegy hivatalosan kijelölt, nem a magunkfajta lógósoknak való határátkelô volt. Mindenesetre ekkor még nem hoztam semmiféle döntést, pedig közel álltam hozzá, mert úgy tetszett, mi sem könnyebb annál, mint átkelni a hegyláncon a túlsó oldalra, egyszerûen átmenni az egyik faluból a másikba. Hisz nem is olyan régen komolyabb túrákat is tettem. De ismerve magamat, amennyiben ez egyáltalán lehetséges, tudtam, hogy tervem sikeréhez nem annyira bátorításra és buzdításra, mint inkább kijózanító figyelmeztetésre volt szükségem. Ha pedig várnak a barátaim, és vízumot is kapok – csitítottam magam –, semmiképpen sem szalaszthatom el az alkalmat egy meggondolatlan, elkapkodott lépéssel. Ezért elég pontos terveket készítettünk a visszatérésre – arra az esetre, ha gyalog indulnék útnak. Szeretném megjegyezni, hogy nem vala-

mi rendkívüli bátorság, még kevésbé kalandvágy hajtott, csak egyszerûen valahogy nem hittem el, hogy vannak kiúttalan helyzetek, sôt volt bennem egyfajta öntudatlan, amúgy nem is alaptalannak látszó bizalom, hogy ha baj van, majdcsak szót értek valahogy mindenkivel, tán még az oroszok sem olyan mindenhatók meg nem is olyan rettenetesek, mint mondják róluk mindenfelé.

Különös véletlen siettette a döntést. Még aznap este, amikor a barátommal körülnéztünk a határon, viszonylag késôn megérkezett a fiam Borkútról egy jónak tûnô, sôt mozgósító erejû hírrel. R.-né bizalmas értesüléseket szerzett a magyar hatóságoktól, ezek szerint eddig feszült volt a helyzet a határon, de most minden megoldódott, és megszûnt a feszültség. Állítólag az orosz hadsereg elég nagy létszámú egységeket vezényelt a határ közelébe, ezek ott állomásoztak, de most mindet visszavonták, és már nem is ôrzik a határt. "Az más – mondtam magamban –, ha a vasútvonal és az országút melletti határôrállomásokat sem ôrzik, akkor még kevésbé ôrizhetnek egy magasan fekvô, távoli hegyi tanyát, ahová nem vezet vasút." Döntöttem: "Korán reggel indulok." De a fiam is megmakacsolta magát: "Nem engedhetem el egyedül apámat, megyek én is. Egyedül nem mássza meg a csúcsot, elakad valahol vagy eltûnik és vége."

Pátriárkánk nagyon jól átlátta a helyzetet. Nem marasztalt minket, és csak egyféleképpen segíthetett rajtunk. Keresett nekünk útitársnak és hegyi vezetônek egy helyi pásztorlányt, Olenkát, aki minden nyáron közvetlenül a határnál legeltette a nyáját, ismerte hát a magyar oldalon az átjárókat és a rövidített útvonalakat. Neki kellett elkísérnie egészen a határig. Elmagyaráztam hát a fiamnak, hogy nekem ez bôven elég, de ô hallani sem akart róla. Ezenkívül, bár rendszerint elég fegyelmezett, most úgy a szívére vette a dolgot, hogy végül magam is meghatódtam, mert jólesett, hogy ennyire aggódik értem. De még azt is elmagyaráztam neki, hogy bármelyik nap megjöhet Budapestre az angol vízuma, és nem kellene halogatnia a munkája szempontjából oly fontos utazást. De ha már ilyen józanul és részletesen elterveztük az egész utat oda-vissza, a kétségek és ellenvetések lassan elvesztették jelentôségüket. Mindennek ellenére mi ketten mozgékonyabbak voltunk, mint a barátunk, akinek ott kellett maradnia. Mert mi hazamentünk Lengyelországba, bár különféle nehézségekkel és talán veszélyekkel kellett szembenéznünk, voltak különféle, cselekvésre ösztönzô feladataink is, ô pedig ott marad egymagában, hogy tartsa a kapcsolatot a konzulátusokkal és a határ túlsó oldalán lévô barátaival, nyugtalanságra és passzív türelemre kárhoztatva, akkor is nyugton kellett maradnia, ha majd' szétveti az idegesség.

Még egyszer ellenôriztük a terveinket a legnagyobb alapossággal, megbeszéltük, föltehetôen mikor jövünk vissza, és mikor várjon ránk vagy a pátriárka fogadójában, vagy akár egy kicsit följebb, valamelyik ösvényen. De rögtön meg kell mondanom, ezek a tervek, mint hamarosan kiderült, túl optimisták voltak képességeinkhez mérten, és törvényszerûen ilyeneknek is kellett lenniük. Makacsul nem akartunk tudomást venni az úgynevezett kész tényekrôl, hogy talán inkább repülôre, de legalábbis ejtôernyôre lett volna szükségünk, nem az én megvénült lábamra, különben sem voltam már edzésben. A magyar oldalon lévô utolsó településtôl az elsô lengyel faluig tartott az elsô szakasz, ez térben elég nagy darab, ráadásul igen fáradságos utat tett ki. Mi pedig még el akartunk jutni személyesen, vagy legalább el akartunk küldeni valakit a hegyi házamból jó messzire, a családunk otthonába, ahonnan egy hónappal azelôtt útnak indultunk, vagyis majdnem az egész lengyel Kárpátok vonulatán át kellett vágni, ez pedig légvonalban is lehet vagy ötven kilométer. Ráadásul még most sem adtuk föl azt a valóban merész tervet, hogy áthozzunk, akár hordágyon is egy nagybeteg embert, aki mindannyiunknak nagyon fontos volt. Természetesen nem feledkeztem meg a független ukrán politikusokról sem, akiket Lvovból kellett volna minél elôbb Magyarországra juttatnom... Mert a döntés után minden lehetségesnek és nem is túl nehéznek látszott. És végeredményben – lehetséges is volt. De ilyen helyzetekben sokkal fontosabb a bátorságnál és az eltökéltségnél a türelem és az erôk pontos beosztása. Nekem viszont kihívást jelentettek a nehézségek, égett a talaj a lábam alatt, úgy tekintettem a távolságra és az út viszontagságaira, mintha húszéves volnék, nem pedig ötvenegy, mintha nem lesne ránk az ôsz hosszú éjszakáival, köddel és hóval, hanem június elején járnánk. És végül, mintha a Csernohora sánca ugyanaz maradt volna, ami harminc évvel azelôtt volt, egyszerû vízválasztó, nem pedig világokat választana el.

Kérjük, küldje el véleményét címünkre: holmi@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta