Závada Pál sokat tárgyalt regénye, a Jadviga párnája, bárhol közlik is és bármit tesznek is vele, úgy tûnik, garantált közönségsiker. Sokáig nem értettem, miért a hivatásos elemzôk fanyalgása a Nôk Lapja-beli publikálás miatt. Hát nem csodálatos, hogy van végre egy regényünk, amely kitölti a magas és a mély kultúra közti szakadékot? Nem a nagyságát igazolja, hogy más-más szociokulturális befogadók egyaránt megtalálják benne a maguknak tetszôt?... Még ha elsôdlegesen nem azt a jelentést is, ami az irodalmárt boldogítja, de tudat alatt csak-csak hat a szakmán kívüliekre is az egész mû, azaz, gondoltam, a felismerési ingerküszöb alatti, idegen, másféle kódnak is szerepe van a tetszésben.

Mára inkább osztom Kovács Eszter kételyeit abban, hogy a szépen felépített narratív kompozíció jobbára a hivatásosoknak tûnik fel vagy tûnik örömtelinek. Hajlok arra, hogy a rokonszenves civilek film-, vagyis Deák Krisztina-filmszerûen olvasták a regényt. Az atmoszferikusan fotózott tárgyi világ és a kísérôzene szépsége sem feledteti, hogy felesleges cicomát, leküzdendô, átlapozandó akadályt jelentett, jelenthet nekik (a rendezônek és a filmért lelkesedô nézônek) a napló naplósítása, a többszörös kommentárréteg. Számomra, aki a mûvet a kortárs magyar napló- és emlékiratregény-irodalom csúcsteljesítményének értékelem, minden ekörül forog. Az ugyanis, hogy Jadviga "programszerû megcsalásai" miért következnek be, nemcsak a filmbôl, a regénybôl sem derül ki; központi vezetô, külsô, semleges narrátor nem lévén, onnan sem kapunk választ rá. Ondris tépelôdik, és nem találja a kulcsot a rejtélyhez, amikor pedig Jadvigára kerül a sor, az ô naplórészleteitôl sem leszünk okosabbak. Ezt a sajátosságot akár a regény hibájául is fel lehetne róni, azonban a narratív forma igenis feloldása a kérdésnek. Értelmessé rendezi a hiányállapotot. Léttitokként kezeli a ki nem mondhatót, fel nem tárulót. A létezés titkára való többszöri rákérdezés gesztusától lesz azonban több és egészül ki e regény. Azaz nemcsak Ondris szeretné megtudni: Jadviga is – aki ráadásul visszatekintô pozícióból, idôbeli távlatot nyervén adhatna választ múltbéli cselekedeteinek okára – nekilát a tisztázásnak, de nem jut dûlôre magával. Narratív játékok, játszmák folynak – amíg Ondris a kiborulás, kielégületlenség, sértettség, elkeseredettség levezetésére használja leíró-kérdô önmagát – ostorozó és rendbe szedni akaró naplóbeszédét, Jadviga talán kevésbé ôszinte. A már nem létezô férj iránti utólagos szeretetdemonstráció, a fáziseltolódással létrejövô beszélgetés, közössé tett családfenntartó gondos(l)kodás médiuma számára a napló, de érzékelhetôk korlátai: mind Jadvigáéi, mind a naplóformát érintôek. A naplóíró asszony nem tud vagy nem akar végzetesen ôszinte lenni. A feloldás többrétegû: 1. Jadviga alapvetôen hazug; 2. szerepet játszik az utókornak, akinek szánja e családi "krónikát"; 3. a lét nem tud tisztán megnyilvánulni, csak dadog; nincs egyértelmû igazság, végsô ok, minden szituatív, szituált. A Závada-regény ezt a sokértelmûséget mozgatja kiváló nyelvi stilizálással; a magyarországi tót dialektuséval és három "író" fôhôsének karakteres írásmódjával. Egy cseppet még reménykedem, hogy a titokzatos szerelmi sokszögbôl nemcsak az irodalmárt izgatja a titkok titkosítása s a civilt a szerelem cselekménye.

Závada szereplôket "alulíró", jegyzetelô technikája jól olvasható, karakteres s többszörösen rejtélyes, ám mégis követhetô: az olvashatóság és írhatóság határán sikkesen egyensúlyozó szövegképzôdményt alkot, amely méltán lett szakmai siker is. Az önreflexiós forma szerencsés, sikeres túlélése, karriertörténete. Korábbi szépirodalmi praxisából A Kirov utcai tálcás-t tekintem még valódi irodalomnak, bizonyos szempontú elôzménynek. A couleur locale, a hely szelleme, a kultúrák, nyelvek, népek egymásba hajlása s ennek narratív attrakciója már ott is figyelmet érdemel. Az a szerkezet azonban alig követhetô. Szecessziósan burjánzó, cikornyás, érzékien-manieristán tekeredô. Titokszerkezete másféle, kevésbé ontológiai, inkább reflektív-narratológiai és ismeretelméleti. Ott az a kérdés, hogy mi volt elôbb és mi utóbb, hogy hol az eredeti napló vége, s honnan kezdôdik annak kommentárja s a kedveshez a távolba íródó – el nem küldött – levél, és mi a megérkezése utáni levezetô reflexió; mit ismerhetett ô a fiú naplófüzetébôl, s az irányította-e lépteit. Az izgatott, túlfûtött szituációnak, melyben az elbeszélô újraolvassa naplóját, tétje van: Közép-Ázsiából magáról hírt nem adó kedvesét idézi meg vele, ôt akarja megérteni, elérni, útvonalát kitalálni, kibogozni általa. (Végül kiderül: a lány is olvasta a naplót.) Immár átértelmezôdik: utólagosan neki íródik a második személyû elbeszélés, mely eredetileg önmegszólító narráció. Ez váltott referenciaszemélyt aktuálisan, ahogyan a szöveg a "te" szovjet útját készíti elô s kíséri végig. Honnan tudhatja a régi napló, hogy mi fog történni a másikkal, hogyan íródik egyik történetbe a másik, meddig tart az "én" útja s úti reflexiója? Honnan íródik tovább, az utólagos történettudással? A késve érkezô információk elôzetes megérzése, a két utazási narratíva egybeszerkesztése a megszólított és megszólító viszonyának transzformációival körkörösíti, végteleníti az elbeszélést. Az idôtechnika összetettsége tehát indulati szimultaneitást szimulál egy kalauzzá váló – titkolni akart – útinapló és egy utazás viszonyában. Orosz irodalmi kurzusaim elé szoktam tenni mottóul, oly hatékonyan és elementárisan képviseli ugyanis az orosz kultúra, az orosz mentalitás ambivalenciáit, s azt, ahogyan ezek a magyar odautazóra hatnak. (Az élet határvonalára jutó, kolerában szenvedô, a világtól elhagyatott szobrásznônek Közép-Ázsia életveszélyes kórházában lesz része "a felismerésben, a találkozásban". E csendes vallomás dühödt, értetlen fogadtatása barátja részérôl Kornis Napkönyv-ének némely kritikusára emlékeztet, akik sehogy sem tudják megérteni és megbocsátani a harmóniába simulás, a megalázkodó megtérés gesztusát.) A Kirov utcai tálcás minden vonzó eljárásával, eredetiségével együtt is lokálisabb érdekeltségû, kompetenciájú; úgy látom, a kontextuálisan (kulturálisan) kevésbé érintett olvasói körök nem is figyeltek fel rá. Jó játék kibogozni narratív temporalitását, de mindenképpen a tisztulás irányába mutat a Jadviga-regény. Az már a naplókommentár: az én naplóm újraolvasása mint írásgesztus kevésbé narcisztikus megfogalmazása.

Merthogy éppen ez, az öntetszelgô, önnön fontosságát hangsúlyozó, demonstráló jelleg teszi kényessé a mûfajt. A saját és/vagy más napló átírása számos regény alapgesztusa a mai magyar irodalomban. Kertész Imre intratextualitása a saját zsidó sors megfogalmazhatóságának esélyeit járja körül. Kornis Mihály Napkönyv-e hisztérikus reakciókat kiváltó, stiláris toleranciaküszöböket jócskán túllépô gyönyörû vallomás. Úgy gondolom, rétegmû; akinek ellenszenves az életrajzi hôs totálisan érzékletes (és publicisztikai énjével egybeesô) figurája és problémája s az a keresetlen nyelvi tobzódás, mellyel ez kifejezésre jut, soha nem fogja tudni átolvasni magát az obszcén-blaszfém hörgéshegyeken, s nem jut el a kutyamentés életet visszaadó érvényéig. Az én rokonszenvem e regény iránt mérhetetlen, de tapasztalom a sértett, indulatos ellenállást. Viharos konfliktusokba fullad minden esetben, amikor – háromévenként ha egyszer – kötelezô olvasmánynak terjesztem elô. A lehetô legélesebben oszt meg bármilyen összetételû egyetemi csoportot alig verbalizálható attitûdök, nem is kulturális: még alapvetôbb beállítódottságok mentén.

Karátson Gábor nagyregénye sem kerüli el a konfliktusokat, de ezek – mozgal-

miak. (Feltûnôen kisszámú elemzôje leginkább rokonszenves, zseniális kudarcként aposztrofálja az Ulrik úr keleti utazása avagy a zsidó menyasszony címû regényt.) Rajongói védik körmükszakadtáig, s nem hermeneutizálható számukra a befogadás nehézsége; az, hogy az elvárások teljesítését folyton megkerülô szerzôi pozíció, a vég nélkül bonyolódó magánmitológia olyan távolságokra vezeti el magától olvasóját, hogy az óhatatlanul leszakad, hacsak... A bölcseleti vonalon csüggô olvasó tud ugyanis szerencsésen "fennakadni" a citátumkapaszkodókon. Ô lesz az, aki nem zuhan be a szüzsé kanyargó, tátongó szakadékaiba, mert idejében segítségül tud hívni egy-egy mentôvesszôt, míg a más kultúrán felnôtt befogadót csak zavarja, s inkább kiböki a szemét, mint segítségére kelne az ilyen-olyan utalás. Az ugyancsak pongyola beszélô bizony irritálhatja ugyanazt az olvasót, aki Kornis szövegét jól viselte. A különbség okát én az egyszeri s a szétszálazódó megváltásra irányuló narratív gesztusra szocializálódott olvasás közt látom. (Más egészen biztosan másban; nagy kedvvel olvasnék errôl összehasonlító hatáskutatásokat.) Kornisnál van mélypont és felemelkedés. Erre az archetipikus vázra épül mindaz a tomboló képiség, nyelvvilág, önirónia, szarkazmus, líra, pátosz, amely a mûvet alkotja. Karátson mindig mindent elölrôl kezd, visszatér magához, nem enged el semmilyen ötletet, nem ad át semmit az enyészetnek. Azt állítja – és az eredmény nem ad okot a kételkedésre –, hogy mindent kiaknáz korábbi naplójából, nem hagyja veszni az idôt és megélésének dokumentációját. Az írás pillanatával/ban újraszituálva azt megduplázza, s ezzel az eljárással, a múlt és jelen egybeolvasztásával képez hömpölygô, ráérôs, személyesen kitárulkozó beszédet. Ezzel a fajta személyességgel nyer meg és veszít el egyszerre olvasókat. Kit elragad, lekötelez az intimitásával, és bevon aurájába, kit eltaszít, mert könnyûnek, kimunkálatlannak, kiérleletlennek, hányavetinek, esetlegesnek s így végsô fokon tiszteletlennek érez.

Hiányzik a külsô szempont, a nézôpont- és nyelvváltás. A regény homogenitása nem törik meg. Míg Kornisnál ha dinamikusan, több hullámban is, de megfigyelhetô a váltás, a tisztulás, s a mû egésze a külsôt, az idegent, ôt, a másikat tematizálja, Závada pedig éppen ezt viszi kristálytiszta tökélyre, Nádas is jól tudja, hogy enélkül nincs regény. Egészen az utolsó szakaszig bizonytalan voltam, hogy összeérik-e: érvényes lesz-e számomra a nagy mû, az Emlékiratok könyve. A váltás a "másik", az elôkerült régi barát, a közreadó, Krisztián beléptetésével nyeri el identitását. Róla ugyan az elején is esik szó, de az csak visszatekintve, újraolvasva kap nyomatékot. A kívülrôl jövô mozdulat mintegy összerázza és kinyitja – határt von, a parttalan önreflexivitásból menti ki a fôhôs visszaemlékezését, amirôl megtudjuk, mi végre is íródott. Terápiás céllal, életmentésként, életértelmezésként, visszatalálás céljával, szándékával az emberi közösségbe. A szereplô életének megmentése tekintetében: sikertelenül. Nádas regénye viszont általa kapott meghallható, elkülöníthetô, identifikálható hangzást: a polifóniáét. Regénye, ez az önelemzésre hajlamos, cizellált, finom, érzékeny, érzéki beszédmód, a másságok dialogicitására érzékeny befogadót vonzza; a jelenségek fogalmi s egyben érzékletes nyelvének mániákus, kitartó keresôjét, az emberi fenomenológiájának megrögzött kutatóját. A testek, a mondatok egymásra és egymásba hajlásának mûvészete a narrációs párjáték nélkül nem szólalhatott volna meg, szólama – egyhangúként, önismétlôként – nem hangzott volna fel.

Az említett szerzôk közül talán csak Nádas az, aki elhatárolja biográfiai énjét a regény szubjektumaitól; a legtöbben vállalják a fedettséget. A Kornis-mû hatása éppen ôrjöngô szubjektivitásában, az én totális, tagolatlan, spontán, parttalan, alig ellenôrzött áradásában rejlik. Kertész minduntalan ugyanazt az (alap)élményt: a holocaustét fogalmazza át élhetôvé-olvashatóvá, Karátson hôse is markánsan önéletrajzi: jól ráismerhetünk a mûvön kívüli élet- és médiavilágból. Ezek a kontextusok és gesztusok kényessé teszik a keletkezô opusok befogadását, kiélezik olvasó-szerzô-regény viszonyát. Az olvasóra sok hárul: érintetté válik a szerzô-hôs érintettsége miatt, s ez zavarba hozhatja, ellenállását fokozhatja. Ennek alapján úgy tûnik, hogy a személyében kevésbé kitárulkozó, szociográfián edzett, a társadalmi-történeti-néprajzi kontextus feldolgozásának szabatosságán, szikárságán íróvá nôtt szerzô lesz képes olyan fiktív naplót íratni hôseivel, akik a gazdasági feljegyzések, háztartási bejegyzések valós vagy erôsen valószerû vázát segítségül híva, azokkal mintegy családi kalendáriumot alkotva írnak újra váratlanul egy tradicionális alapú formát.

Kérjük, küldje el véleményét címünkre: holmi@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta