Keats úgy él a köztudatban, mint aki Byron és Shelley mellett az "angol romantikus költôk második nemzedékének" tagja, hármuk közt a legfiatalabb és a legrövidebb életû. Életrajzi adataik alapján ez a minôsítés önként kínálkozik: a legidôsebb, Byron is csak hét évvel volt nála öregebb, s még ennél is rövidebb idô alatt haltak meg mind a hárman, Keats 1821-ben, Shelley 1822-ben, Byron 1824-ben. De költôknél a nemzedéki együvé tartozás, úgy gondolom, többet is, mást is jelent: közösen – esetleg harcosan – vállalt hitvallást, azonos eszmék, eszmények jegyében megvalósítandó, szerencsés esetben meg is valósított programot, ízlés-, stílusbeli rokonságot stb. Ezt a három költôt azonban sokkal több minden választotta el egymástól, mint ami összekötötte; még a kétségkívül mindhármukban meglevô politikai radikalizmus is annyira más-más színezettel és hôfokon, annyira különbözô formákban nyilatkozott meg világnézetükben és költészetükben, hogy meghatározó köteléket nem jelentett. Így aztán, közös program és harci zászló híján ki-ki ment a maga útján, s ha ezek az utak néha, látszólag vagy valóságosan keresztezték is egymást, vagy egymás közelében futottak, a három költô sohasem kovácsolódott össze igazi nemzedékké.

Hármuk közül Shelley volt az, aki a legtöbbet fogott fel a másik kettô költészetébôl; Byronra valamelyest még jótékonyan hatni is tudott, Keatset pedig kezdettôl fogva nagyra becsülte, sôt támogatta is. Byron lazább-szorosabb barátságuk ellenére sem értette meg igazán s nem méltányolta érdeme szerint Shelleyt, Keatset pedig csak becsmérelni tudta, s költô voltát is csak akkor volt hajlandó úgy-ahogy elismerni, amikor fiatal pályatársa meghalt. Keats nemcsak Byron, de még a nagylelkû baráti gesztusokkal, dicsérettel nem fukarkodó Shelley iránt sem tudott felengedni, részben talán társadalmi különbségeik miatt. Ô leginkább Wordsworthtôl várt volna elismerô szót, de hiába.

A három költô fogadtatása nagyon különbözô volt. A méltó elismerést Keats kapta meg a legkésôbb, de a kritikai közmegegyezés értelmében (ha van ilyen egyáltalán) ma ô áll a legmagasabban hármuk rangsorában. A kontinens is ôt fogadta be legutoljára. "Keats nagyon nagy késéssel jutott el Európába – írja Keats világa címû könyvében (1989) Péter Ágnes, a költô életmûvének legjobb magyar szakértôje –, nyilván az angliai kritikai bizonytalanság következtében. 1897-ben jelent meg németül az elsô Keats-válogatás, s az elsô francia fordítás csak 1907-ben készült el. Nincs mit csodálkoznunk azon, hogy nálunk is csak az elsô Nyugatos nemzedék fedezte fel, s csak 1923-ban készültek el Tóth Árpád ódafordításai, majd Kosztolányi fordított le három rövid verset, Babits a La Belle Dame sans Merci-t" – és Péter Ágnes tovább sorolja a késôbbi fordításokat.

Keatsnek szerencséje, hogy olyan avatott költô-fordítók vezették be a magyar irodalomba, mint a Nyugat említett nagyjai, s még a megkésettségnek is van valami elônye, hiszen ôk egy már kialakult, értékes magyar mûfordítói gyakorlat és elmélet hagyományaira támaszkodva végezhették munkájukat. De annak, hogy éppen ezek a költôk fedezték fel a magyar olvasók számára, és éppen akkor, amikor, voltak hátrányai is. "Babits nemzedéke – mondja Péter Ágnes – nagy lelkesedéssel fogadta, de mint a költôk költôjét, s az ô Keats-képüket az angol századvég esztétizáló, erôsen tendenciózus beállítása igencsak torzítja: A »beteges, robotos életbôl« a Szépség kultuszába menekülô esztétaköltôt látták benne elsôsorban, s ez a kissé enervált, nôiessé finomított, neuraszténiára hajló Keats-portré került be még Szerb Antal nagy hatású világirodalom-történetébe is."

Ezek a XX. századi nagy magyar költôk Keatset nemcsak egy méltatlanul nem ismert idegen költô honosításának igényével, nemcsak kulturális küldetéstudattal fordították;

ôk elôdöt, lelki rokont, önmaguk igazolására idézhetô példát is kerestek benne. Minthogy akkoriban fôként a francia költészet bûvöletében éltek, hozzá is némi francia kerülôvel jutottak el, s nem csoda, ha benne is felfedeztek vagy legalább felfedezni véltek sok mindent, amit a francia költészetben kerestek és megtaláltak. "Issza a benyomásokat: egyik ôse az impresszionizmusnak. Valami beteg fogékonyság van benne a színek árnyalataira és villanásaira" – mondja Babits, nyilván pozitívumként értékelve Keats költészetének alighanem legromlékonyabb elemét, azt a fajta "festôiséget", amelyben a filológiailag bizonyítható Spenser-hatás jelenik meg túltengô mértékben, s amelytôl maga a költô is megcsömörlött, s egészséges ösztönnel meg is szabadult. "Soha ilyen égô és visszhangos képek! – írja Babits az Endümion kapcsán. – Ez csakugyan a szépség zenéje... Itt a szomorúság kéjét énekli. Ki énekli azt így valaha? Ez volt Keats dekadenciája. A tüdôbajos gyógyszerészsegéd szépségimádata mélabújában gyökerezett, s mélabúját is szépséggé avatta." Vagy: "A beteglátogató Múzsa a szépség színes csokrait hozta Keatsnek ajándékba. A szépség a legjobb vigasztaló." A két Hüperion-töredékrôl szólva Babits látomásokat emleget, amelyekben "persze nincs semmi prófétai; valamint a Keats lírájában sincs semmi célzatos vagy épp forradalmi, mint a Shelleyében. A szépség öncél itt. S ha valami, festésmódjának árnyalatos impresszionizmusán kívül, Keatset még az újabb mûvészkedô irányzatokhoz fûzi, az éppen ez az öncélúság. A l'art pour l'art mindenesetre hivatkozhatik rá".

A költészetet önmagáért mûvelô, a szépség kultuszát részben önvigasztaló és öngyógyító céllal ûzô, impresszionista, dekadens, beteg költô képében mintha egy önarckép vonásai sejlenének. De Babits is csak kacérkodott ezzel a Keats ürügyén megrajzolt költôtípussal; a kép valójában nem illik rá. S ami még fontosabb: Keatsre sem. Tóth Árpád, aki gyönyörû fordításaiban óhatatlanul egy kicsit a saját képére és hasonlatosságára formálta Keatset, megsejtett lényében valamit, amit Babits nem vett észre. Tóth is "a Szépség angyali tisztaságú énekesé"-rôl beszél ugyan, aki "a világirodalom legérzékenyebb és leggyengédebb lírikusai közül való", de az ô Keats-portréjába belefér az is, hogy nála "melanchólia és életöröm csodálatosan egyazon érzésként mélyül el örök szépségeknek tükröt tartó tengerszemmé".

1942-ben megjelent a Három költô címû válogatás Byron, Shelley és Keats verseibôl, a szerkesztô, Cs. Szabó László nagy, a kötet csaknem felét kitevô tanulmányával, amelyben a szerzô "hibátlan arányérzékkel megfogalmazott portrét közölt a költôrôl – mondja Péter Ágnes –, de talán a mai napig is alig-alig esett szó nálunk Keats mûveinek jó néhány fontos elemérôl". Igaz, Shelleyt és Keatset Cs. Szabó is úgy állítja párba, illetôleg ellentétbe, hogy "a Próféta s az Esztéta kerülgeti egymást ebben a két költôben", de a fejezet végén, egy az "igazi Keatset" bemutató angol életrajzi munkára is hivatkozva egyebek közt ezt mondja: "A nôies »emberke« emlékét áttüzesíti a heroikus, erôs lelkû, csendesen férfias költô, aki egy nemes ügyért az Etna torkába ugrott volna", ami lényegesen különbözik Babits vagy Tóth Árpád Keats-jellemzésétôl. A hagyományosan rögzôdött nézetek azonban szívósan élnek tovább; még az 1986-ban megjelent Klasszikus angol költôk címû nagy antológia életrajzi jegyzeteiben is ezt olvashatjuk róla, egyebek közt: "Költészetének kizárólagos témája az örök szépség keresése."

Ennek a nagyon egyoldalú és ezért hamis képnek a kialakulását – aligha szándékosan – maga a költôi is segítette. A "szépség", a "szép" gyakori és fontos szavai Keats írásainak, s fôként szövegösszefüggéseikbôl kiragadva köny-

nyen kelthetik azt a látszatot, mintha csakugyan olyan költôvel volna dolgunk, akinek az örök szépség keresése a kizárólagos témája. "Minden, ami szép, öröm lesz örökké" – ezzel az idézésre csábító sorral indul az Endümion, s még többször idézik, idézzük a görög vázához írott óda zárósorait, a nekünk, de az eljövendô nemzedékeknek is örök idôkre szóló üzenetet: "A Szép: igaz s az Igaz: szép! – sohse / áhítsatok mást, nincs fôbb bölcseség!" (Tóth Árpád fordítása.) Akár egy nagy költemény mûvészileg tökéletes summázatának tekintjük ezt, akár – pl. T. S. Eliot véleményét osztva – a versbôl nem egészen önként következô, tehát nem egészen hibátlan befejezésnek, egy biztos: ez az óda a maga teljességében nem a mûvészet, a szépség öncélúságát hirdeti. Jóval nagyobb hangsúllyal szól élet és halál dolgairól, mulandóságról és öröklétrôl, különös tekintettel a mûvészetre, amely kijátssza az idôt, és örökkévalóvá bûvöli a múló pillanatot. És tragikusan önéletrajzi hitelû, amit Keats a beteljesületlen, ezért "örökre hév"-nek megmaradó, "százszorosan boldog szerelem"-rôl mond, vigaszul a vázakép szerelmes ifjának: "S te vad szerelmes, kinek ajakad / bár oly közel, édes célt mégsem ér, / ne bánd, bár vágyad kéjt hiába kér, / örök, szép vágy lesz s nem hervad a lány!" Milyen távol van mindez

a parnasszista "szenvtelenség"-tôl, s mennyi-

re nem igazolja Babits korábban már idézett állítását, hogy a l'art pour l'art hivatkozhat Keatsre.

Cs. Szabó hívja fel a figyelmet a Keats-levelek jelentôségére: "Ismernünk kell a levélírót, hogy igazán megismerhessük szinte goethei fölkészülését." Péter Ágnes, aki már a Keats világá-ba is bôven dolgozott be levélrészleteket, most egy karcsú, de tartalmilag nagyon gazdag kötetet válogatott és fordított belôlük, a fontosságukat jól érzékeltetô és Keatsrôl kitûnô fejlôdéstörténeti vázlatot, árnyalt arcképet adó bevezetô tanulmánnyal és szakszerû, sohasem túlburjánzó jegyzetekkel. "Az európai líra egyik legnagyobb alakjának, John Keatsnek leveleibôl egy fájdalmasan rövid életút, egy rendkívüli sebességgel kibontakozó költôi pálya és egy drámai izzású szerelem megrendítô, katartikus hatású története rajzolódik ki" – olvashatjuk a nyomdailag szépen kiállított, a szemnek is igaz örömet szerzô elegáns kiadvány borítójának hátlapján. Hogy mindez kirajzolódik a teljes levélanyagnak csak kis hányadát közlô kötetbôl is, Péter Ágnes arányérzékét dicséri. Pedig neki súlyos aggályai voltak: "Minden válogatás meghamisítja és minden lerövidítés eltorzítja a benyomást, melyet a levelek összességükben, illetve egy-egy levél teljes terjedelmében tesz az olvasóra." Mégis annak reményében dolgozott, hogy ez a kötet a kihagyások ellenére is élethûen mutatja be a költôt. Aggályai alaptalanok voltak, reménye bevált. A kihagyások nem a hiány érzetét keltik, hanem a lényeget segítenek kiemelni; a válogatás olyan metszete a levélanyagnak, amely tömörségével a teljesség illúzióját adja. Bôvebb válogatás alighanem csak a terjedelmet növelte volta, az olvasnivalót, de nem a tudni érdemes ismeretekét. A válogatás örömteli, de nehéz munka lehetett, és a "mit vegyek be, mit hagyjak ki?" latolgatásakor nem is a szûk-

re szabott terjedelem okozhatta a legfôbb gondot. Keats levelezése hallatlanul sokrétû; gyakran egyetlen levélen belül olyan sok ellentétes vonást mutat meg önmagából a köl-

tô, hogy joggal kérdezhetjük: csakugyan megfér-e egymással ennyi minden egyetlen személyiségen belül?

Jó példa az a hosszú naplólevél, amelyet 1818. december 16. és 1819. január 4. között írt Amerikába kivándorolt öccsének, George-nak és feleségének. Fiatalabb öccsük, a gyógyíthatatlanul tüdôbajos Tom 1818. december 1-jén meghalt. Keats, akit nagyon megtört rajongásig szeretett testvérük halála, csak bô két hét múlva érez magában elég erôt a levélíráshoz: "Amíg Tom itt volt betegen, képtelen voltam Nektek írni, halála óta meg az tartott vissza, hogyan kezdjek bele." Feltételezi, hogy George és felesége egy közös barátjuktól már értesült a szomorú hírrôl, s "annyi vigaszom van, hogy tudom, a fájdalom elsô rohamán már túl vagytok, mire beszámolómat megkapjátok". Maga a beszámoló eny-

nyi: "Szegény Tom utolsó napjai iszonyú gyötrelemben teltek, az utolsó percekben azonban nem voltak nagy fájdalmai, s a legutolsó kín nélkül vetett véget az egésznek." Keats nem akar "kenetes hangon elmélkedésbe kezdeni a halálról", ehelyett inkább a halhatatlanságról ejt szót, hit és szkepszis között ingadozva: "nem igazán kételkedem a halhatatlanságban, abban, hogy ilyen vagy olyan formában léteznie kell, és Tom is hitt benne". Ezzel a szomorú témát ki is merítette, s csak ennyit fûz hozzá: "A barátaim egytôl egyig rendkívül figyelmesek... Azt hiszem, soha senki ennyi segítséget nem kapott ilyen élmény elviseléséhez, mint én."

Már ez is, a hosszúra nyúló folytatás még inkább, a gyógyulni, felejteni akaró költô lelki egészségérôl, akár azt is mondhatnám, egészséges önzésérôl tanúskodik. Talán a gyógyulás, a felejtés vágya is viszi rá, hogy elfogadja a meghívást "Miss Millar születésnapi zsúrjára", s a nála gyakran felbukkanó, kicsit éretlen, kicsit erôltetett, kamaszos-diákos humorizálással taglalja az eseményt: "Táncoljak szerintetek Miss Waldegrave-vel? Sajnos, kénytelen leszek hagyni, hogy petrezselymet áruljanak a lányok, én leszek ugyanis az egyetlen gavallér a társaságban, s tulajdonképpen csak azért fogadom el a meghívást, hogy legalább egy példány jusson eme fajtából a társaságnak. Teljes díszbe vágom magam, lila kalap, meg ami kell, a meghódított szerelmeim névsora meg rá lesz hímezve a nadrágszáramra a vádlimon." Hasonlóan tréfálkozó hangnemben zárja csak- nem három hete elkezdett, szomorúnak induló levelét, amikor arról számol be mint az elôzô este legfontosabb eseményérôl, hogy szomszédasszonyával, egy jó barátjuk feleségével, a Goerge-éknak is ismerôs Mrs. Dilke-kel "egy-egy köteg zellerlevelet használva kardként, halálos párbajt" vívtak.

A társaságot egyébként sem veti meg. Nemcsak mûvészi vagy politikai kérdésekrôl folyó tartalmas és heves vitákban vesz részt, de szívesen bolondozik együtt barátaival, óraszám ontva a szóvicceket, vagy olyan "koncert"-ekben mûködik közre, amelyekben ki-ki a maga énekhangján valamilyen hangszert utánoz. Megkerülhetetlen a kritikai írásokban alighanem szalonképtelen szó: Keats "blôdlizik" olykor (akárcsak a magát "homo aestheticus"-nak valló Kosztolányi), néha még versben is. De hitelesen ad hangot társaság-, sôt emberiszonyának is nemegyszer, például az idézett naplólevélben: "Leginkább akkor szenvedek, mikor emberek közt kell lennem, mert a társas együttlét szabályai és büszkeségem arra késztet, hogy elrejtsem érzéseim, s néha úgy viselkedem, mint egy idióta. Úgy érzem ugyanis, ha nem rejteném el érzéseimet, ugyancsak megdöbbennének. Állandó önfegyelemben élek." A logikusan levonható következtetés az volna, hogy a társas együttlétet, ha ilyen nyomasztó, kerülni kell, és a magányba kell menekülni. Keats más kiutat talál: "nincs semmi, amiben könnyebbséget találnék, mint az írás. Tehát újra írni fogok". A magány is jelenthet terhet, ahogy ez a most idézett sorokat megelôzô szakaszból kiderül. "Nyugodt napom van, amilyen már régen nem volt – írja Keats egy alkalommal, amikor barátja és lakótársa hosszabb idôre elment hazulról –, s ha ez még sokáig tart, azt hiszem, el kell kezdenem újra írni, mert ha nem foglalom le magam, az agyam vagy a testem, elhatalmasodik bennem a fájdalom." Paradox módon a magány gyötrelmét is ugyanaz enyhíti, ami a társas együttlétét: az írás.

Az alkotómunkának nem a menekülés, a megkönnyebbülés igénye, a lelki egészség önös, bár el nem ítélhetô érdeke az egyetlen indítéka. Van egy kényszeresen jelentkezô, tudatosan hangoztatott és meg is fogalmazott vágya Keatsnek, a költôi halhatatlanság, aminek az elérésében reménykedik, sôt bízik is, s ezért nem nagyon törôdik a rossz kritikákkal, de a jókkal sem. "Az egésznek csak percnyi jelentôsége van. Azt hiszem, az angol költôk között leszek halálom után... Egyetlen dolog tudja csak az elmúló percen túl megkeseríteni szívem: ha kétség fog el költôi tehetségemet illetôen. – Ez ritkán fordul elô, s türelmetlenül várom a közeli idôt, amikor a kétségek teljesen megszûnnek" – olvashatjuk egy ugyancsak George-éknak szóló korábbi naplólevelében. Van azonban még valami, túl a hírnéven, túl a költôi halhatatlanságon, valami, aminek a költôi munkát is alárendeli Keats. Kiadójának és barátjának, John Taylornak ezt írja 1818. április 24-én kelt levelében: "Rájöttem, nincs más emberhez méltó, mint azon munkálkodni, hogy valami jót tegyünk a világgal", s hogy ez egy költôre vonatkoztatva mit jelent, azt az alkotó írónak nem jelentôs, de Keats baráti körében fontos szerepet játszó John Hamilton Reynoldsnak a következô év augusztus 24-én írt levelében így fogalmazza meg: "Napról napra biztosabb vagyok benne, hogy jót írni majdnem annyit tesz, mint jót cselekedni, aminél nincs fontosabb dolog a világon." E nyilatkozatokat ismer-

ve aligha lehet öncélúságot látni Keats szépségkultuszában vagy az efféle kijelentéseiben: "Rájöttem, nem tudok költészet nélkül létezni. Halhatatlan költészet nélkül. Egy-egy fél nap nem elég, minden perce kell a napnak. Kevéssel kezdtem, de rászoktam, s a szokás bálnaétvágyat növesztett bennem. Pár napja valósággal belebetegedtem, úgy megrémültem attól, hogy jó ideje nem írtam semmit."

A többször is idézett, Tom halála után George-éknak írt naplólevélben bukkan fel elôször Fanny Brawne neve. Keats egyelôre kritikusan, távolságtartóan nyilatkozik róla: "szerintem szép és elegáns, kecses, csacska, divatos és különös. Össze-összekapunk idônként – most már kicsit rendesebben viselkedik, különben már rég messzirôl elkerülném". Két nappal késôbb ugyanebben a levélben részletesebben beszél róla, de az összkép most sem pozitív: "arca finom, kissé ovális – igen szépek az orrcimpái, bár mintha valami fájdalom remegne bennük – a szája szép is meg nem is – profilból szebb, mint en face, mert en face talán egy kicsit vékony, sápadt, de nem látszik egyetlen csontja sem. Alakja nagyon kecses, és kecsesek a mozdulatai is. Karja formás, keze hát éppen hogy – lábfeje semmi különös – még nincs tizenhét – de nagyon tudatlan – roppant bosszantóan tud viselkedni, állandóan támadó alapállásból indít, s fantasztikus neveket tud emberekre akasztani, úgyhogy nemrég kénytelen voltam kokettnek nevezni. Mindez, azt hiszem, nem valami veleszületett gyarlóság, csak a vágy, hogy felnôtt dámaként hasson. Én azonban belefáradtam ebbe a vágyába, s nem kérek belôle többet". A folytatás: Keats, aki eddig fölényesen, olykor nyeglén nyilatkozgatott a nôkrôl, szerelemrôl, s személyes szabadságának, fôleg pedig alkotói tevékenységének védelmében még a gondolatát is elutasította a házasságnak, s a családi élet napi gondjait vállalhatatlan nyûgnek érezte, menthetetlenül beleszeret Fanny Brawne-ba. Pedig, mint írja, "valaha azt hittem, én soha nem lennék képes akkora gyöngeségre, s oly gyakran nevettem ki másokban az ilyen szenvedélyt". A fordulat szinte vígjátéki, még azzal együtt is, hogy a költô tesz egy-két reménytelen, eleve kudarcra ítélt szabadulási kísérletet, vagy hogy szerelmi elvakultságában ilyesmit is leír: "Szinte azt kívánom, volnánk bár pillangók, s három nyári nap végezné is be életünk: három ilyen nap veled együtt több gyönyörûséget adna, mint amennyit ötven közönséges év tartogathat", amit nem kellene komolyan vennünk, s a szerelmes levelek mûfaji eszköztárába utalhatnánk, ha nem tudnánk, hogy a végkifejletet a sors majd milyen tragikusan bonyolítja. Keats megadja magát a pusztító szenvedélynek, s 1819 karácsonyán eljegyzi Fannyt, de alig egy hónap múlva jelentkezik a pusztító testi betegség is: fellobban ki tudja, mióta lappangó tüdôbaja. Ettôl kezdve már nem kacérkodhat, nem játszhat a halál gondolatával; a halállal mint hamarosan bekövetkezô ténnyel kell számolnia.

Testi-lelki szenvedéseihez még a féltékenység gyötrelmei is járulnak, s a gyógyíthatatlanul szerelmes és gyógyíthatatlanul beteg ember kegyetlen, már-már eszelôs önzésében Keats idônként ilyesmikre ragadtatja magát: "Boldogtalan is kell hogy légy, ha szeretsz – hitemre, semmi sem nyugtat meg azon kívül... Nem tudom másban látni az életet, csakis szerelmed biztos tudatában – gyôzz meg felôle, drága édesem... Az isten szerelmére, ments meg, vagy mondd ki, hogy szenvedélyem túlságosan ijesztô méreteket öltött szemedben. Isten áldjon még egyszer." De talán még nyugtalanítóbb az utóirat: "Nem, édes Fannym, nincs igazam. Nem akarom, hogy boldogtalan légy. Illetve mégis akarom, nem tehetek mást, mint hogy azt akarjam, mindaddig, míg ily szépség létezik a világban – gyönyörû kedvesem! Isten veled! Csókollak. – Ó, a kín!" Utolsó, legalábbis mai ismereteink szerint utolsó, Fannynak írt levele így végzôdik: "Bárcsak teljes bizodalommal a karjaidba temetkezhetnék, vagy sújtana agyon ebben a percben egy villámcsapás– Isten áldjon – J– K–"

Ugyanebben a levélben írja ezt is: "Ha egészségem bírná, írnék egy verset, amely meg is van a fejemben, hogy vigasztalására legyen mindazoknak, akik ilyen helyzetben vannak, mint én. Bemutatnék valakit, aki úgy szeret, mint én, s valakit, aki meg olyan szabadon jön-megy, mint Te. Shakespeare mindig fölségesen foglalja össze a dolgokat. Hamlet szíve is azzal a nyomorúsággal volt tele, mivel az enyém, mikor azt mondta Ophéliának: »Eredj kolostorba, menj Isten hírével!«" A Fanny Brawne-nak írott levelekben csak egy-két tétova irodalmi utalás akad, szövegszerû idézet ez az egyetlenegy. De hogy ez az egy Shakespeare-tôl való, feltétlenül jellemzô. Keats költôtudatában Shakespeare egyre fontosabb, szinte kizárólagos tényezô lesz. Már 1817. május 11-én ezt írja festô barátjának, Haydonnek: "Végleg sosem esem kétségbe, és Shakespeare-t olvasom. Azt hiszem, nem is nagyon fogok soha mást... Nagyon közel vagyok hozzá, hogy egyetértsek Hazlitt-tel, aki szerint Shakespeare elég nekünk." És a levelet így zárja: "Most pedig Shakespeare-nek, Raphaelnek és minden szentünknek nevében az ég áldása legyen és maradjon mindvégig Terajtad!"

A Tom halála után George-éknak írott, már többször idézett levélben ezt javasolja: "minden vasárnap 10-kor el fogok olvasni pár sort Shakespeare-tôl, olvassatok el néhányat Ti is, s akkor olyan közel leszünk egymáshoz, mint egy szobában a vakok". Keats Shakespeare-t idézi leveleiben a leggyakrabban, akár szó szerint, idézôjelben, akár szabadon, shakespeare-i fordulatokat szôve saját szövegébe. Erôs Shakespeare-hatás – mondhatnánk, és feltehetnénk, hogy ez Keats költeményeiben is érvényesül. A dolog azonban nem ilyen egyszerû, mert míg költôi fejlôdésének bizonyos szakaszaiban, bizonyos mûveiben könnyû felismerni fôként Spenser és Milton hatását a tôlük átvett nyelvi, költôi eszközök, technikák használatá-ban, Shakespeare jelenlétének semmi ilyenféle árulkodó nyoma nincs. Olyannyira nincs, hogy az ô esetében a szó hagyományos értelmében hatásról nem is lehet beszélni. Kimutatható hasonlóság helyett inkább valami megfoghatatlan, lényegi rokonság köti össze költészetüket. Ezt a valamit talán a Keatstôl kölcsönzött "intenzitás" fogalmával azonosíthatjuk, amely szerinte minden mûvészet legfôbb értéke, "minek hatására minden elillan, ami kellemetlen, mert közvetlen közelébe visz a Szépnek és az Igaznak" – írja egy még 1817 decemberében kelt levelében két öccsének. Ugyanebben a levélben említi, hogy színházból hazamenet, egy barátjával beszélgetve hirtelen rájött, "mi az az adottság, mibôl minden rendkívüli teljesítmény fakad – különösen az irodalomban –, s mi oly korlátlanul megvolt Shakespeare-ben. Arra a negatív képességre gondolok, aminek következtében az ember képes megmaradni bizonytalanságok közepette, titkok, kétségek közt, anélkül, hogy irritáló módon kapkodna a tények s a ráció után. Coleridge például képes lemondani a valóság látszatának a titkok szentélyében felsejlô szikrányi, de fényes felcsillanásáról, mert nem hajlandó beérni féltudás-

sal. Ha ezt köteteken át fejtegetném, akkor sem tudnék többet mondani, mint hogy az igazi költôben a Szépség minden más megfontolást megelôz, jobban mondva megszüntet minden egyéb megfontolást". S itt ismét kiderül, hogy a költô számára mindennél fontosabb értéket jelentô Szépség nem öncél, hanem a – talán csak féltudást adó – megismerés biztosítéka, ráción innen vagy túl.

Keats valóban nem fejtegette köteteken

át poétikai, költészetelméleti nézeteit; utána nem maradt olyan mû, amely Coleridge Biographia Literariá-jához, vagy Wordsworthnek a Lírai balladák második kiadásában közölt Elôszó-jához, vagy Shelley A költészet védelme címû írásához volna fogható, hogy csak a nagy angol kortárs költôket említsem. Az ô idevágó eszméit nagyon heterogén tartalmú leveleiben elszórva találjuk meg. Néha csak egy ötletet villant fel, néha többé-kevésbé kiérlelt gondolatot közöl, de szinte sohasem végérvényesnek ható megfogalmazásban. Van ebben valami üdítôen rögtönzésszerû és vonzó: szemünk láttára születnek meg és öltenek olyan-amilyen formát Keats nagyon eredeti poétikai eszméi. Ennek a minden rendszerességet és módszerességet nélkülözô gondolkodás- és közlésmódnak azonban veszélyei is vannak. Maga Keats is érzi néha, hogy félkész gondolatot vet papírra, óhatatlanul homályosan, s megesik, hogy még ugyanabban a levélben újragondolja és világosabban újraformálja mondandóját.

Kérdés, vajon a címzettek kedvéért igyekszik-e Keats egy-egy homályosnak érzett pontot tisztázni, sôt, hogy egyáltalán nekik szán-

ja-e költészetelméleti gondolatait, akár pongyolább, akár szabatosabb fogalmazásban. Író- és mûvészbarátaitól joggal remélhetô, hogy fogékonyak az ôt foglalkoztató poétikai kérdésekre, de abban, hogy ugyanez tételezhetô fel például George-ról és feleségérôl, nem vagyok biztos, még ha kétségtelenül tisztelték is benne a költôt. Márpedig a nekik szóló levelekben is bôven fordulnak elô esztétikai, költészetelméleti vonatkozású fejtegetések. Én azt gyanítom, hogy Keatsnek nem nagyon fontos, ki a címzett, mennyire tudja megérteni gondolatait, s várható-e tôle érdemi visszajelzés. A címzett szerepe formálisnak látszik; ô az, aki ürügyet szolgáltat arra, hogy a költô mondja, mondja a magáét. Szinte kényszeresen. De még csak nem is a közlés kényszerével, hiszen a közlés, legalábbis ideális esetben befogadót is feltételez. Keatsnél inkább a gondolat érlelésének és kimondásának kényszere mûködik. Jellemzô, amit J. H. Reynoldsnak szóló, 1818. május 3-i levelében olvasunk: "Lehet, hogy mindezekrôl olvastam már valahol valamit, de soha még ilyen félhomályosan sem láttam az ügyben; s különben is szeretem felmondani a mondókámat olyasvalakinek, aki a kedvemért azt is eltûri, ha unalmas vagyok."

Nem tudom, megfordult-e valaha is Keats fejében, hogy egyszer majd rendszerezi s nagyobb lélegzetû munkában összefoglalja a költészetrôl kialakult nézeteit. A levelekben, bár erre még csak nem is céloz, mintha egy ilyen mû elômunkálatait végezné el. Talán erre vagy erre is gondolt Cs. Szabó, amikor "szinte goethei fölkészülését" emlegette, ami a levelekbôl ismerhetô meg. A levelek már csak azért is nagy jelentõségûek életmûvében. Egyébként a szó szorosabb értelmében vett költôi életmûvéhez is kötôdnek, nem is egy szálon. Gyakori, hogy kész vagy készülôben lévô vers kéziratát mellékeli Keats a címzettnek szóló levélhez, vagy beleírja magának a levélnek a szövegébe. És megesik az is, hogy egy leendô vers motívumai elôször levélben bukkannak fel. Egy George-éknak szóló naplólevélben például ezt írja 1819. február 19-én: "Ma reggel erôt vett rajtam a tunyaság és egykedvûség: ...Ebben az ernyedt hangulatban az ember agyának minden idege éppúgy ellazul, mint testének minden kis izma, s hiába int a Gyönyör, eszemben sincs utánaeredni, és nem riaszt a Fájdalom sem, bármily zord is tekintete. Sorban vonul el szemem elôtt a Poézis, a Becsvágy, a Szerelem, de orcájuk mozdulatlan: mintha görög vázán volnának három alak – egy férfi és két nô –, kiket csak én ismerek fel álcájuk mögött." Ebbôl a hangulatból, ezekbôl a motívumokból születik majd az év májusában az Óda a Tunyasághoz, amely így kezdôdik: "Egy reggel három alak jött felém, / font karral, elfordítva arcukat; / fehér köntösben léptek könnyedén, / szandáljuk egymás nyomában haladt; / s mint márványurnán eltûnik a kép, / ha forgatod..." stb. (Eörsi István fordítása.) A párhuzam a folytatásban is nyilvánvaló, de egy kis filológiai nyomozással a "Miért kacagtam éjjel..." kezdetû szonett egy sora is az idézett levélszövegre vezethetô vissza, sôt a "márványurná"-ról könnyen eszünkbe juthat az Óda egy görög vázához (az eredetiben: urnához) is. A levelek nemcsak a költô életrajzához és arcképéhez szolgáltatnak fontos adalékokat, nemcsak költészetelméleti nézeteit ismertetik meg velünk, hanem maguknak a költeményeknek a fejlôdéstörténetét is megvilágítják, sôt értô befogadásukhoz is jó támpontokat adnak. A levelek nem kuriózumértékû mellékterméke, hanem elhanyagolhatatlanul fontos, szerves része az életmûnek. Nem meglepô, hogy az újabb Keats-kritika annyi figyelmet szentel nekik.

A kötet nagy nyeresége a magyar nyelvû Keats-irodalomnak, amely, akár a tôle fordított, akár a róla magyarul írott munkákat nézzük, a költô nagyságához képest szerénynek mondható, még ha a fordítói, illetôleg kritikusi teljesítmények átlagos színvonala magas is. Ha pusztán mennyiségi szempontból nézzük a dolgot, örülnünk kell, hogy a magyar Keats-bibliográfia egy tétellel gyarapodott. A meny-

nyiségi többlet azonban elhanyagolható ahhoz képest, hogy ennek a kötetnek minôségileg milyen nagy a hozadéka. Az angolul nem tudó, fordításra szoruló magyar olvasó elôtt a levelekbôl Keats személyiségének eddig nem vagy alig ismert vonásai tárulnak fel, beleláthat a költészet mibenlétén töprengô költô gondolataiba, s megismerheti a mûhelyt, amelybôl a költô életmûve kikerült.

Külön kell szólni a fordításról, s nemcsak a kötelezô udvariasságból. Azt, hogy a fordító munkája – általában véve – nem egyszerû, gépiesen végezhetô munka, feltehetôleg mindenki tudja, mint ahogy azt is, hogy a dolog természeténél fogva tökéletes fordítás nincs. Ezen belül persze a feladat lehet könnyebb vagy nehezebb, az eredmény jobb vagy rosz-

szabb, s minden egyes fordítás elbírálásánál ezekbôl az elôfeltevésekbôl célszerû kiindulni. Keats alaposan próbára teszi a fordítót, gyakori hangulat- és stílusváltásaival is, leginkább pedig azzal, hogy közlendôit, akár gondolati, akár érzelmi fogantatásúak, hajlandó félkész vagy még kezdetibb stádiumukban nyelvi formába önteni, s az így létrejött szöveg természetesen maga is ezt az átmeneti állapotot tükrözi. A fordítót csábíthatja az a lehetôség, hogy egy kellôleg végig nem gondolt gondolatot "befejezzen", egy kócos mondatot megfésüljön, világosságot vigyen a homályba, lecsiszolja az egyenetlenségeket vagy más egyéb módon próbáljon "javítani" az eredetin, már csak azért is, nehogy az ô számlájára írják azt, amiért a szerzô felelôs. Csak hát jobbat adni még akkor sem szabad, ha esetleg sikerülne, mert a jobb nemcsak jobb, de más is. Péter Ágnes látnivalóan tudja, hogy neki az adott szöveget kell fordítania, s ezt teszi filológiai hûséggel és fordítói alázattal. És persze temérdek magyar nyelvi leleménnyel, hogy Keats – nem túlságosan gyakori – telitalálatait éppúgy vissza tudja adni, mint – nem túlságosan ritka – fogalmazásbeli sutaságait. Mutatóban álljon itt egy-egy példa erre is, arra is, méghozzá ugyanegy levélbôl. A címzett Richard Woodhouse, amatôr irodalmár jogász, aki a legelsôk közt ismerte fel Keats költôi tehetségét, s rendíthetetlenül állt mellette a legádázabb kritikusi támadások idején, s igen nagy anyagot gyûjtött össze egy majdani Keats-életrajzhoz, amelyet azonban korai halála miatt nem tudott megírni. Az Endümion körül zajló vita idején, 1818. október 27-én írott levelében az ô számára próbálja meg Keats azt tisztázni, hogyan értelmezi ô a költô fogalmát. A költô természete szerinte "nem létezik – a költônek nincs sajátos lényege – éppúgy élvezi a fényt, mint az árnyékot – lényege az intenzitás, bármit szemléljen is, rútat vagy gyönyörût, magasröptût vagy alantast, gazdagot vagy szegényt, közönségest vagy emelkedettet. – Egyforma gyönyörûség neki, hogy egy Jágót teremt-e vagy egy Imogent". A következô mondat Keatsnél és Péter Ágnesnél is aforisztikus remeklés: "Amitôl az erényes bölcs visszahôköl, abban a kaméleon-költô igaz örömet talál." A folytatásban visz-

szatér a korábbi, szinte parttalanul áradó mondatok kevésbé tömör, de még mindig követhetô fogalmazása: "És nem árt vele, hogy éppoly szenvedéllyel vonzódik a dolgok sötét oldalához, mint ahogy a fényest szomjúhozza, hisz fény és sötét egyaránt elmélkedésbe torkollik. A Költô minden dolgok között a legkevésbé költôi teremtmény, mert jellegtelen: állandóan más, állandóan feloszlik valami másban. A Nap, a Hold és a Tenger, a Férfi és a Nô meghatározott indulatai szerint viselkedik, ezért költôi, változatlan attribútuma van – a költônek nincs, nincs identitása – biztos vagyok benne, a költô a legköltôietlenebb isten minden teremtménye közül."

Ugyanebben a levélben, valamivel elôbb, ahol a költô – szerinte végül is nem létezô – természetérôl kezd beszélni, Wordsworthhöz viszonyítva igyekszik tisztázni, hogy a költô milyen típusába is sorolja önmagát: "a költôknek arra a fajtájára gondolok, amilyen én is vagyok, ha egyáltalán költônek hihetem magam, s amelyet meg kell különböztetni a Wordsworth-féle típustól, vagyis az ô önmagába merült magasztosságától, amely egyedi jelenség s külön kategória". Az "ô önmagába merült magasztosságától" szövegrészhez Péter Ágnes jegyzetszámot tesz, a jegyzetben azonban nem a fogalom magyarázatát, értelmezô kifejtését találjuk, hanem annak eredetijét: "egotistical sublime", ami angolul sem világosabb, mint magyar változatában. Ennek ellenére elfogadott mûkifejezés lett az angol kritikai irodalomban, s ez a tény jól illusztrálja, amit Péter Ágnes a Keats-levelekre általánosabb érvénnyel, találóan szellemes paradoxonban így fogalmaz meg a kötet bevezetôjében: "Ha nem is biztos, hogy kideríthetô, mit akart mondani, amit kimond, megfellebbezhetetlenül igaznak hat."

Ruttkay Kálmán

Kérjük, küldje el véleményét címünkre: holmi@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta