"Aki ismerte, tudta, ha elmondja a történetet, akkor nem írja meg soha" (Kardos G.) meséli Békés Pál Kardos G. Györgyrôl, magáról pedig: "Ez az a 100 híres regény, amit valaha meg akartam írni. Ám a körülmények változása, a terjedelmes mûvek iránti egyre csökkenô érdeklôdés (az enyémet is beleértve), valamint idôm szûkössége megváltoztatta elképzeléseimet. // Egyetlen nekirugaszkodással mondtam le nagyratörô terveimrôl egy szürke, szivacsos délutánon." A kötet mûfaja tehát: "regényfolyam helyett bélyeggyûjtemény" (Kb. 100 [elô]szó). A közhelyes tapasztalat "a terjedelmes mûvek iránti egyre csökkenô érdeklôdés" együtt jelentkezik szerzônk magánjellegû közlésével: "(az enyémet is beleértve)". S ez a kétütemû belátás a kötet majd' mindegyik darabjában feltûnik egyfajta párhuzamos építkezés formájában: egyfelôl a személyes gátoltság (jelen esetben a regényírói meddôség) valamely általános képletbe ágyazva (korunk nem a regény kora) jut szóhoz; másfelôl a közérdekû-közhelyes tétel (korunk nem a regény kora) magánjellegû-személyes színezetet (regényírói meddôség) kap. Rajtunk, olvasókon áll, honnan nézzük. De ami a közhelyes és a személyes kijelentések egymást mozgató szövegfeszültsége mentén talán a legizgalmasabb, az a regénymûfaj és a bélyegmûfaj közötti párbeszéd. Töredéke-e a bélyeg a regénynek? Töredéke-e a bélyeg egyáltalán valaminek? Van-e egyálta-
lán bármiféle egész a töredéken kívül? Kell-e, hogy legyen bármiféle egész a töredéken kívül? Nem éppen azért van a töredék, mert az egész immár lehetetlen? Vajon nem azért ír Békés magánjellegû töredékeket, mert a közérdekû egész hiú ábránd? De vajon akkor miért utalgat rá? Lehet, hogy a magánjellegû vágy az egészre ami, tudjuk: lehetetlen mégiscsak a közérdekû töredékhez vezet ami, úgy tûnik: megvalósítható?
A töredékek ugyanakkor nem formátlan szilánkok. Sokkal inkább gonddal metszett artefaktumok, vagyis jó ízléssel elôállított bélyegek, azon belül egyedi darabok vagy sorozatok. Rövidségükbôl fakadó jellemzôjük a poén. A kérdés csupán a poénok minémûsége. Hogy a közepébe vágjak: Békés bélyegtöredékeinek csattanói érzésem szerint olykor
túl kontrasztosak a szöveg egészéhez képest, kissé erôltetetten kihegyezettek. Mondhatni nem is annyira nyelvileg, mint inkább didaktikusan kidolgozottak. Nézzük például az elôször fizikusként a fekete lyukakkal foglalkozó, majd csôszként a Tisza-gátat járó Gyóni Bandinak szentelt bélyeg végsô leütését: "Búcsúzásként megkérdeztem: és a fekete lyuk? // Ô meg legyintett: túlzás volt. Az ürgelyuk épp elég." (Átlagos osztály 3.) Poénosnak poénos, történetnek történet, bélyegnek bélyeg, de mégsem érzem benne a nyelvi kidolgozottság olyan fokát, mint például a Bálnatisztítás, a Nagyon fáj vagy a Rózsa címû darabokban, melyek közül a legutóbbit hogy az olvasó is lássa, mire célzok idemásolom: "A lapos szikla a tengeren Skóciától északra: Orkney. Sokan harcoltak érte ki tudja, miért. Csak követ terem. Aztán elunták. Olyannyira nem kellett senkinek, hogy független lett. Pogány lakóit Magnus, az ír vándorszerzetes térítette meg. Rózsával ábrázolják ki tudja, miért. Orkney szigetén azelôtt sosem élt meg a rózsa.
A fôváros fôterén tömzsi templom, a Szent Magnus, mögötte üvegház. Hajnalonta a kertész kiültet tíz tô rózsát a fôtérre. Vöröslenek egész nap, éjjel feketére fagyasztja ôket az északi szél. Hajnalban a kertész kiássa a megfagyottakat, és tíz friss tövet hoz ki az üvegházból.
Vörösen ragyognak Orkney rózsái egész évben, ha esik, ha fúj. És mindig esik és mindig fúj."
Szerzônk bélyegkompozíciója talán úgy is olvasható, mint a babitsi Esti kérdés ("miért nô a fû, hogyha leszárad? / miért szárad le, hogyha újra nô?") antropomorfizált-historizált, azazhogy kertésszel és ír vándorszerzetessel elegánsan körített újrafogalmazása. Ráadásul magával ragadó, párhuzamosan kidolgozott prózaritmusban, amelynek segítségével Békés nyelvi eseményként is el tudja adni szövege dologi hozamát. Szerzônk jó néhány bélyegtöredéke legalább ilyen önfeledten építkezik, azaz szabadon csörgedez, látszólag nem is akar semmit. Sem sulykolni, sem értékelni. Csupán tényeket közölni, eseményeket leírni. A közlés és a leírás iramát pedig a nyelv ritmusa diktálja. Ilyenkor Békés kifejezetten nyelvben gondolkodik, ahelyett, hogy a gondolatokhoz keresne nyelvet. Ha viszont mégsem ezt teszi, akkor elôáll, mi több, harsányan bejelentkezik rövidprózájának legnyilvánvalóbb veszélye: a didaxis.
De talán a tények és események szabatos elôadására következô csattanó didaktikus vagy nem didaktikus voltának kérdését feltehetjük másképpen is, tudniillik jóindulatúbban és megengedôbben. Azazhogy jóindulatúan megengedve szerzônknek azt, amit ô egyébként, nélkülünk is megenged magának, nevezetesen a bélyegtöredék-poénok származtatásának szabadságát. Békés szövegzárlatainak genezise, honnanja ugyanis kétesélyes: a poén vagy a szövegtéren belül születik meg (amit korábban nyelvi eseménynek neveztem), vagy a szövegtéren kívülrôl érkezik (amit az elôzôekben didaxisnak hívtam). Az elôbbihez lásd például a Saint-Exupéry halálát áttételesen megidézô Irodalom címû darab szellemesen elôkészített csattanóját, amelyben nyomatékosítva ismétlôdik egy nyelvi fordulat "a tengerbe vagy az égbe" veszô felderítôgéprôl; míg a másik változatot többek között a Szócikk-bélyegnek a Cambridge History of English Literature-bôl vett idézete példázza. Igen ám, de a két pólusra sematizált képlet azon nyomban árnyalódik, mihelyst a Szkaldok címû darabhoz hasonló bélyegekre bukkanunk. Hiszen szerzônk a hermetikussá váló izlandi költészet mûvelôit, a szkaldokat a befejezô néhány mondatban elôször egy külsô (ki tudja, s kell-e tudni, vajon kiagyalt?) forrásidézettel, majd a további forrás hiányából következô óvatos belsô feltételezéssel illeti, mintegy fikciósan megfejelve az eleve részben fikciós természetû szöveget: "A korszak végére [a szkaldok] ketten maradtak: Rögnvaldr Kólsson és Eysteinn Ásgrímsson. A korabeli följegyzések szerint kizárólag egymást és önmagukat olvasták más nem ért föl mûveikhez. Hogy ôk fölértek-e, arról nincs adat." (Kiemelések B. S.) Az ilyen darabok kapásból lehetetlenné teszik a "külsô-belsô", "valóságos-fiktív", "hozott-kitermelt" típusú kettôsségek egyébként nem csekély olvasói rövidlátásról árulkodó érvényesítését. Így hát tiszteletben tartva Békés bélyeggyûjteményének öntörvényû sajátosságait, a szerkezeti kettôsségek lelketlen lajstromozása helyett inkább a dinamikus kétesélyesség mentén beszéljünk szerencsés és kevésbé szerencsés együttállásokról.
Két címrôl lesz szó. Az egyik: Afrika. Szerzônk itt egy afrikai törzs önsorsrontását ecseteli, amelyben a hoszák az ifjú varázslójuk által közvetített istenek parancsára lelkesen lemészárolják marháikat, a kétkedôket pedig habozás nélkül megölik. Mintha olyan plasztikus parabolával állnánk szemben, amelynek jelöltje jótékony homályban marad, s jó, hogy ott marad: így mindenki azokra gondol, amikor a hoszákról olvas, akikre óhajt. Mint ahogyan Békés is azokra gondolt, akikre akart, amikor hoszákat mondott. Ámde az épületes történet valahol mégiscsak egyértelmûen bántó, no nem a parabola tulajdonképpeni célpontjaira nézvést, akik tehát nincsenek megnevezve, hanem az utaló funkciót betöltô afrikai népre nézvést, akik nagyon is meg vannak nevezve. S a felhasználás bántó voltát a címadás csak hatványozza. Innen nézvést sokkal szerencsésebb az Afriká-t közvetlenül követô Európa-bélyeg, amely szintén történelmi parabola, s amelynek kérdése: "Emberek-e az Újvilág lakói?" Válasz: "Az indiánok a felületes hasonlóságok ellenére sem emberek." Indoklás: "Minek tekintsük a lényeket, akiknek koponyája oly vastag, hogy katonáinknak ügyelniük kell, kardjukkal belsôségeiket forgassák ki s ne sújtsanak fejükre, mert pengéjük kicsorbul?" Ámbár itt sem tudhatjuk, kire vagy kikre céloz Békés az indiánokat gyilkoló spanyolokkal, minek köszönhetôen mi is arra vagy azokra gondolunk, akire vagy akikre csak akarunk. Ugyanakkor a választott példa mégiscsak mi, európaiak lennénk, mint ahogyan mi, európaiak követtük el a történelmi példázatban felidézett gazságot is. Ezért talán a legszerencsésebb, legtisztességesebb s egyúttal leginkább kézenfekvô döntés az, ha saját magunkra, a mi Európánkra gondolunk, amikor Békés éppenséggel rólunk, a mi Európánkról beszél, s szövegének is az Európa címet adja. Míg tehát az elôzô bélyegben Békés a távoli Afrikára mutatott, miközben feltehetôen valami közeli rosszra gondolt, addig itt Európa a parabola egyszerre (kifejtett) jelölôje és (kifejtetlen) jelöltje.
A címadáson és a csattanón túl a bélyegek aprólékos kidolgozottságáról árulkodik a nyelvi-képi motívumok variációs ismétlôdése. Így például A rendíthetetlen címû darabban Jean-Luc Pevestre, a francia forradalom felcsere "kemény, rendíthetetlen", amikor Austerlitznél csontfûrészével annyi lábat amputál, hogy "egy új hadseregnek elég [...] volna", ám sírva fakad, amikor az oroszországi hadjáratban úgy oszt bort a katonáknak, hogy csontfûrészével "metéli egyenlô jégkása-kockákra a legnemesebb burgundi vöröst". A történelem ironikus látása és láttatása egyébként is jellemzô Békés szövegeire, ahogyan azt a Magyarhon megmentése címû bélyegsorozat három takaros egységében is tapasztalhatjuk Keszi Bódog hazafias folyamodványai jóvoltából, aki az 184849-es szabadságharc véres eseményeinek hátországában tevékenykedik elôször mint az Országos Ruházati Bizottmány tépésosztályának alhadnagyi rangú számvevôje, majd mint a tüzérségi tartalék lóállomány hadnagyi rangú parancsnokhelyettese s vé-
gül mint a rakamazi kisegítô töltvénytár századosi rangú parancsnoka. Békés ritmikusan ismétlô és variáló szövegkezelésének s az ebben rejlô ironikus látásmódnak köszönhetô-en például Száda Endre gépészmérnök, a Reszket a hold címû bélyeg hôse, kétszer mondja ki azt, hogy "Megfulladok itt" a nyitómondatban csak képletesen, az ötvenes évek tehetetlen áldozataként; a zárómondatban viszont már a szó szoros értelmében, a hatvanas évek tevékeny áldozataként, amint a maga készítette tengeralattjárón éppen emigrálni készül. De ugyanilyen meggyôzôen keretezi a kudarcba fúló párkapcsolatról szóló s ennek megfelelôen a tól- és az -ig címeket viselô kéttagú bélyegkompozíciót ugyanaz a dologi motívum: "Márk visszatartotta a lélegzetét, amikor Bori hosszú, padlizsánbarna haját tornyozva a tükörbôl ránézett..." "...A padlócsempén lassan száradtak a szappanszutyok tapasztotta hosszú, padlizsánbarna hajszálak." A Békés Pál-féle bélyeggyûjtemény legértékesebb darabjai közé tartoznak ezek. Ajánlom ôket minden lelkes gyûjtô figyelmébe. Befejezésül viszont álljon itt egy kevésbé értékes, de talán valamire mégiscsak használható bélyeg a recenzenstôl.
Egyszer valaki megvallotta nekem, hogy Örkény István a legkedvesebb írója. Faggatásomra viszont, vajon mit szól a Tóték címû regényhez, furamód azt válaszolta, hogy semmit, ugyanis nem olvasta. Felháborodással vegyes elképedésem láttán pedig ekként érvelt: szerinte annak az ügynek, amit meg lehet írni egy novellában, felesleges egy egész regényt szentelni. Amire én csak ezt tudtam kérdezni: és mi van akkor, ha valamilyen ügyet még egy regényben is alig lehet megírni? A válasz elmaradt. Örkény viszont, köztudomású, írt regényeket. És rajta kívül még sokan mások is. Akkor is, és most is. Miként Békés Pál is tetô alá hozott korábban néhány regényt. Most azonban azt mondja: "A legfontosabb történetek végül is elférnek egy nagyobbacska bélyeg hátán. [...] Persze ha mégis akadna valaki, aki regényt kívánna írni egyik-másik bélyegembôl, úgy legyen; én nem ellenzem." (5.) Noha én nem kívánok regényt írni Békés egyik bélyegébôl sem, mégsem tudom például A karrier címû háromtételes sorozatot nem úgy olvasni, mint regénycsírát, egy Balázs Ottó nevezetû költô fordulatos élettörténetének frappáns és szellemes vázlatát: egy lehetséges regénytémát egy megvalósult bélyegformában.
Bazsányi Sándor
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: holmi@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta