Aki kézbe veszi a használatban lévô, magyar nyelvû zenei kézikönyveket, Bartha Dénes Zenei lexikon-át vagy a magyar Brockhaus-Riemann-t, hiába keresi bennük Láng György (1908–1976) író és zeneszerzô nevét. Az Új magyar irodalmi lexikon valamivel informatívabb: rövid, életrajzra szorítkozó szócikket szentel az írónak, valamint felsorolja színdarabjait és regényeit. Hogy éppen a zenei lexikonokból hiányzik Láng György neve, két szempontból is érthetetlen: egyfelôl azért, mert Láng 1926 és 1931 között a Zeneakadémián Kodály Zoltán osztályában tanult zeneszerzést, a Kodály-iskola olyan meghatározó figuráival egy idôben, mint Veress Sándor, Ránki György vagy Viski János, másfelôl pedig azért, mert elsô zeneszerzôregénye, A Tamás-templom karnagya. Bach János Sebestyén életének regénye (1940) több generáció alapolvasmányává lett. A Tamás-templom karnagya után s nagyrészt annak mintájára Joseph Haydnról (Joseph Haydn, 1959) és a fiatal Beethovenrôl (Beethoven tavasza, 1973) írt regényes életrajzot, valamint 1947-ben Bartókról publikált egy kismonográfiát (Bartók élete és mûvei). A zeneszerzôregények párjaként jelent meg 1969-ben Botticellirôl szóló könyve (Primavera).

Sajátos módon életmûvének két legsikerültebb alkotása – a szerzô halála után, posztumusz kiadott, zsidó folklórelemekre épülô Hanele (1980) és az 1947-ben megjelent, de még a második világháború elôtt és részben alatt keletkezett Szív és szaxofon – nem tartozik az irodalmias formában mûvészetet népszerûsítô könyvek mûfajába. A Szív és szaxofon mégis zenészregény, bár középpontjában nem áll jelentôs muzsikusszemélyiség. A regény cselekménye a harmincas évek magyar zeneéletében játszódik, hôsei pedig az idôszak fiatal zenészgenerációjának jellegzetes figurái: csupa önmagát keresô, kallódó, álmait soha be nem teljesítô s ezért lassan-lassan kiégô hangszeres mûvész, tanár, zeneszerzô. Mindannyian a Zeneakadémia üvegburalégkörében nônek fel, mit sem sejtve a világban zajló eseményekrôl. Szakmai kibontakozásukat a gazdasági válság akadályozza majd meg, s a munkanélküliség, az éhezés fordítja legtöbbjüket a jazz (az "Aranyborjú" – ahogyan Láng nevezi) mint megélhetési forrás felé. De már a regény elején világossá válik, hogy a hôsök tragikus sorsát meghatározza a hibás pályaválasztás is: aki nem tiszta szívvel közeledik a szent mûvészethez (Láng szavával: az "Isten"-hez), azt maga alá temeti az élet. Az Aranyborjú és az Isten összeegyeztethetetlenségének motívuma végigvonul a regényen. Még ha a történet elején kárhoztatott jazz a könyv végére a klasszikus zenei tradíció részévé válik is (hiszen a zenetörténet olyan jelentôs alakjai, mint Stravinsky, Hindemith vagy Darius Milhaud szintén használnak fel mûveikben jazzelemeket), a regény hôsei, mindazok, akik ilyen vagy olyan okból a könnyûzene útjára lépnek, még életükben elkárhoznak: egzisztenciálisan, morálisan és fizikailag az élet peremére kerülnek. Ebbôl fakad a regény mélyen pesszimista alaptónusa: a fiatal muzsikusnemzedék nem tud kilépni a válságba jutott zene és zeneélet ördögi körébôl.

A regényben egybeolvad fikció és valóság. Özvegy Láng Györgyné megerôsítette feltételezésemet, hogy a regény fôhôsei mind valós személyek. De ez talán nem is olyan fontos, mivel mindannyian – regénybeli szerepüknek megfelelôen – másod-harmadvonalbeli muzsikusok: ôk azok, akiknek élete értelmetlenné, kiúttalanná válik. Azok, akik az elsô vonalba tartoznak, az igazi, vérbeli muzsikusok, vagyis a regény mellékszereplôi szolgáltatják az események hátterét: ennek a háttérnek köszönhetôen válik kordokumentummá a regény. A harmincas évek magyar zeneéletének legfontosabb alakjai vonulnak itt fel, s habár Láng gondosan átkereszteli ôket, mégis szinte minden esetben azonosíthatók. A róluk készült leírások, jellemzések, a szövegben elrejtett pletykák pedig olyanok, mint a kicsit torz, ám a lényeget mégis megragadó fényképfelvételek: a kisember, a nagy karriert be nem futott átlagmuzsikus nézôpontjából mutatják be a nagyok világát.

A regény egyik legfontosabb mellékszereplôje Kátony professzor (= Kodály Zoltán): "az aszkétakülsejû, szakállas Kátony – írja Láng – a modern muzsika legizzóbb lelkû harcosa volt, különösen az új magyar zenét mûvelte, egyike volt a legnagyobb modern magyar komponistáknak, nemzetközileg is nagy név, aki forradalmasította az operairodalmat egy magyar népi elemekbôl szôtt daljátékával, mely világszerte nagy sikert aratott" (11.). Jellemzô módon a Kodály-iskola második generációjához tartozó Láng mestere életmûvébôl éppen azt a kompozíciót emeli ki – a Székely fonó-t –, amely nemzedékének alapélményévé vált (az elsô generáció meghatározó élménye még a Psalmus Hungaricus volt).

Láng elutasítóan ír Kátony riválisáról, Sipos professzorról (= Siklós Albert), aki "noha kiváló enciklopédista és elmélettudós volt, hivatalos tankönyveket is írt, maradi és gyengekezû ember hírében állt" (uo.). Egyértelmûen pozitív figuraként jelenik meg viszont a zenetörténész-zeneesztéta Moldován Géza (= Molnár Géza), aki ugyan "csúnya öregember volt", de "amint kinyitotta a száját – maga volt a megtestesült báj, kedvesség, finom, hercegi elôkelôség, lenyûgözô, csillogó szellemesség és sugárzó lelki tartalom", és akinek "volt még egy jellegzetessége: a latin és görög eredetû szavaknál az »s« és »sz« betû kínosan pontos és etimológiailag szabatos használata, ami a magyaros kiejtés szempontjából némi vitára adhatott volna alkalmat. Például: a himnuszt »himnus«-nak ejtette és írta, a stílust »sztílusz«-nak, a klasszikust »klasszikusz«-nak és a klasszicizmust »klasszicizmusz«-nak. A növendékek sokat mulattak ezen, és nagy buzgalommal utánozták" (16–17.). Rövidebb jellemzés jut a tanári karból "a fiatal, szemüveges, nagy termetû, szép Müller tanár úr"-nak (= Molnár Antal), aki összhangzattant, szolfézst, formatant és modulációt tanít a Zeneakadémián (15.), a "szigorú kis Zaránd tanár úr"-nak (= Zalánfy Aladár), aki "a legjobb magyar orgonista" (uo.) és Boros Leónak (= Weiner Leó), "a kamarazene óriási tudású tanárá"-nak, "aki mélységes stílusismeretével, formaalakító készségével – mely ugyan kissé szkolasztikus volt – és aprólékos, részletezô gondosságával, mely odáig ment, hogy frázisokkal, taktusokkal sokszor képes volt félórát is eltölteni – úgy betanította nekik a mûvet, hosszú, hónapokon át való kamaraórák verejtékes, vérzô fáradságával olyan igazi Beethoven-szellemûvé tette összjátékukat, hogy legalább ötször annyit nyújtottak, mint amire önmaguktól képesek lettek volna" (115.).

Sokakat éppen csak megemlít Láng: Horlay igazgatót (= Hubay Jenô), a csellómûvész Poprádit (= Popper Dávid), az egyházzene tanárát, Hámort (= Harmath Artúr), zongoratanárokat: Kriza-Szabolcsit (= Keéri-Szántó Imre), Hegyháti Emánuelt (= Hegyi Emánuel) és Székessit (= Székely Arnold); a hegedûtanárokat: Stadtmannt (= Studer Oszkár) és Gábort (= Gábriel Ferenc). Megjelenik Meszlor tiktár (= Meszlényi Árpád, a Zeneakadémia titkára), Ungvári tanár úr (= Unger Ernô), valamint a zenetörténet-zeneesztétika tanárai: Berkó (= Bartha Dénes) és Füzessy (= Kókai Rezsô). Az idôsebb generációhoz tartozó növendékek közül szerepet kap a könyvben Amrusz Pál (= Arma Pál, eredeti nevén: Weisshaus Imre), továbbá Kátony legkedvesebb tanítványa: Eisler Miska (= Seiber Mátyás, akit mindenki, még Kodály is, becenevén – Matyiként – szólított).

Részletes és nagy szeretetrôl tanúskodó jellemzést ad Láng a csodagyerek-zongorista Kerekes Annie-ról (= Fischer Annie), errôl a "tizenhárom éves lányká"-ról, aki "olyan sovány és apróka, hogy tíznek is alig látszik, helyes, komolykás, öreges arca van. [...] Olyan a billentése, olyan sugárzó ereje, olyan virtuózi technikája és olyan mély, poétikus felfogása, forma- és stílusérzéke van, hogy – sok érett, beérkezett férfi mûvész is elbújhat mellette.[...] Kerekes Annie az igazi tehetség, az igazi Nagy Tehetség, a vérbeli, istenáldotta mûvész" (246–247.). Láng késôbb éppilyen hangnemben tér vissza rá: "Kerekes Annie, a csodagyerekként feltûnt zongorista [...] már egyáltalán nem gyerek többé, hanem komoly, érett nô, de még – most is csoda, sôt még inkább csoda, mint azelôtt volt: csodazongorista." (295.) Egyébként pedig "nemrég ment nôül a legképzettebb magyar zenekritikushoz és esztétához, a káprázatos tudású Somos Aladár doktorhoz" (= Tóth Aladár). "Házasságuk nagyon boldog: egymáshoz illôbb és méltóbb emberpár aligha élt a földön" (uo.).

A másik csodagyerek: Machlovits Tibor (= Machula Tibor csellómûvész, aki a Berlini Filharmonikusok, majd pedig az amszterdami Concertgebouw zenekar elsô szólócsellistájaként mûködött) neve ma már teljesen ismeretlen elôttünk, pedig ô volt "mindenki kedvenc Tibije – a Második Casals. [...] Megvolt az életében, a körülményeiben minden szükséges kellék. Izzó, igazi elhivatott tehetségén felül, vasszorgalmán, napi nyolcórai rajongó-elmélyült gyakorlásán felül még szülei dúsgazdagok voltak, volt két nagy bérházuk, otthon ideálisan tiszta és boldog családi életet látott maga elôtt, a kislányoktól távol tartó gondossággal nevelték – és mindezeken felül még rendkívül csinos, rokonszenves legényke volt, akinek lelkében nagy mûveltség kôalapzatai épültek: rendszeresen olvasott, figyelemre méltó irodalmi és történelmi tájékozottságra tett szert" (60–61.). Késôbb Amerikába került, ahol "hangversenyezik, turnézik, híre, dicsôsége egyre csillogóbban bontakozik ki, szédületes összegeket kap hangversenyeiért, az impresszáriók vetélkednek érte" (246.).

Titokzatos, több külföldre szakadt magyar muzsikus tulajdonságait is magán viselô alakja a könyvnek Bandlich Aurél, aki "szintén hegedûs volt, Horlay igazgató úr növendéke, az idén végezte az elsô mûvészképzôt. De ami a legnagyobb ritkaság a hegedûsök között: remekül zongorázott is, hangversenydobogó-színvonalon: ô kísérte az igazgató úr óráin az összes hegedûsöket. Zeneszerzés-fôtanszakra is járt Kátony professzorhoz – zeneszerzésben, zeneelméletben is briliáns volt. Igazi karmestertípus volt, és valójában karmesternek is készült" (58.). Botrányos, undok és arrogáns regénybeli viselkedése nagyban hozzájárul ahhoz, hogy ártatlanul kidobják a Zeneakadémiáról, s így késôbb Amerikába kerülhessen, és a New York-i Metropolitan korrepetitora, majd karmestere legyen. Bandlich Bárdyra magyarosítja nevét, s a sikerek hatására arroganciája is eltûnik: "minden évben egyszer hazajön, látogatóba, és a pesti filharmóniát dirigálja egy-egy hangversenyen [...] volt professzoraival, akik hangversenyei szünetjében a mûvészszobában felkeresik, hogy elragadtatott lelkesedéssel gratuláljanak neki, nagyon kedves, alázatos és szerény" (295.). A könyv leírása leginkább Doráti Antalra illik, aki Deutschról magyarosította nevét Dorátira, s aki szintén tanult hegedülni a Zeneakadémián, igaz, nem Hubay mesteriskolájában.

Negatív szereplôként jelenik meg a regényben egy külföldön híressé vált fiatal muzsikus: "egy fiatal zeneszerzônek és karmesternek kitûnôen sikerült a pályája. Skultek Gyôzônek hívták. Éveken át korrepetitoroskodott kis német városkák operáinál, aztán az egyik német városban, – méghozzá elég tekintélyesben – kinevezték operaházi karnagynak, már baletteket, Mozart-operákat, sôt, egy-egy könnyebb Verdit is dirigál. Skultek karrierjén idehaza mindenki elcsodálkozott, sôt – mélységesen eldöbbent. Erre nem számítottak. Mindenre és mindenre inkább, csak erre nem. Mert Skultek Gyôzô – bôdületesen tehetségtelen volt. Mint zongorista, mint iparzongorázó még eléggé jó volt ugyan, mert állati módon gyakorolt – de ezen túl, ezen felül aztán semmi. Komponálni nem igazán tudott, mert nem volt ötlete, invenciója, dirigensnek pedig gyalázatos volt: merev »fakezû görög«, esetlen, félszeg, ügyetlen, csaknem – kómikus. Ráadásul még önteltségi tébolyban is szenvedett, mániákusan nagyképû, elbizakodott volt, és irígy, alattomos, rosszmájú és rossznyelvû" (296.). Valószínû, hogy Skultek Gyôzô személyében Láng Solti Györgyön veri el a port. Sikerének titkát egy leginkább apokrifnak tekinthetô magyarázattal világítja meg: Skultekbe, a szép fiatalemberbe beleszeretett a német operaház homoszexuális igazgatója, és mindent megtett választottja karrierje érdekében.

Láng György könyve azonban nemcsak a muzsikusportrék, szakmai értékelések miatt forrásértékû, hanem azért is, mert egy egész zeneszerzô-generáció, a Kodály-iskola második generációjának kulcsregénye. A regény visszatérô gondolata, hogy minden új nemzedéknek szembe kell néznie azzal: elôdei már mindent elmondtak elôtte, már elhasználták az összes lehetséges formát, kipróbálták az összes lehetséges zenei nyelvet, és éppen ezért új, az egész generáció gondolatvilágát-lelkiségét kifejezô utat már lehetetlen találni. Láng önmarcangoló ôszinteséggel teszi fel újra és újra a kérdést: merre tovább?

Nem tagadja, hogy az egyik lehetséges megoldásnak a jazz felé menekülést tartja – ezt a lehetôséget mutatja be Kátony és Eisler Miska konfliktusán keresztül: "Eisler Miska, Kátony tanár úr legtehetségesebb növendéke összeveszett az öreg [!] professzorral, abbahagyta a zeneszerzés tanulását, és kimaradt az Akadémiáról. Az összeveszés abból kerekedett, hogy Eisler komponált egy – tango argentinót, amibôl országos sláger, sôt nagy külföldi sláger lett. Kátony tiltakozott az ellen, hogy a növendékei ilyen »selejtes dalocskákat«, ilyen »szemetet« komponáljanak. Viszont Eisler Miska kikérte magának, hogy a tanár úr beleavatkozzék magánéletébe és üzleti ügyeibe. Megengedhette magának ezt a gerincességet és azt is, hogy fütyüljön az Akadémiára: – a tango argentino eladott kétkezes zongorakottái és az eladott gramofónlemezek után ekkor már hatvanezer pengô tantiém volt a zsebében, a Zeneszerzôk Szövetkezete kiutalt neki tizenkétezer pengô jogdíjat, és külföldi kiadóktól körülbelül húszezer pengô futott be részére a szám után." (75–76.)

De mi történjen azokkal, akik nem a jazz útját választják? Annyi az irányzat, annyiféle a stílus: "Régi irányban nem lehet komponálni – vélekedik a regény egyik józan eszû fôhôse –, mint ahogy a modern festôk sem dolgoznak Michelangelo vagy Rubens stílusában. Maradnak tehát a modernek, az atonálisok, a kakofónikusok. Igen ám, de utánzónak lenni nagyon olcsó valami." (124.) Az epigonizmus a Kodály-tanítványokat, a Bartók-követôket is utoléri, mert igaz, hogy "Kátony és Bartók zsenik, világszerte elismert nagy mesterek, akik a nagy, irdatlan bozótban még találtak egy jó utat, egy szûz, szép utat: a népi zenének, fôleg a magyar népdalnak magasrendû, komoly feldolgozását", de "az ô utánzóik megint csak utánérzett kis mûvecskéket tudnak kiagyalni. A géniusznak, az új irányt felfedezô géniusznak teremtô ereje nélkül" (124–125.). És a fiatal nemzedék legfôbb problémája nemcsak az, hogy nem született benne nagyra hivatott, zseniális alkotó, hanem az is, hogy a sok út, a sokféle stílus között elvész: "a zsenit, ha tegyük fel, elnyomni, megölni nem is lehet, de lehet – megzavarni, tévútra csalni, zsákutcába hajszolni. Ahol kétségbeesésében fejjel megy a falnak. Ahol önmagába omlik, önmagát emészti, pusztítja el. És ennek a kornak legfôbb ismertetôjele, hogy a zsenit, a mind ritkábban világra jövô zsenit nagyon is félre tudja vezetni, meg tudja zavarni, és kelepcébe tudja csalni, ahol aztán kényszeríti az önmagába omlásra. Ez a kor, a mi korunk, mondhatni, az újonnan felfedezett, tökéletes ellenszere a – zsenialitásnak..." (126.).

Zseniellenes korban élünk – ez a gondolat egy egész fiatal nemzedék életérzésévé vált a harmincas években, a nagy világégés elôtt (amelynek elôszelei a regény hôseinek hermetikusan zárt világában is fújdogálnak), s e zseniellenes kort az értékek válsága jellemzi leginkább. A zeneszerzô-nemzedék példaképének: Kodálynak életmûve az érték megôrzésére épül, mégpedig úgy, hogy közben nem vesz tudomást a kor ellentétes tendenciáiról. Mindez a kodályi életmû kontextusában nem okoz töréseket, de e kontextusokból kilépve nyilvánvalóvá válik, hogy a mester kísérletezést elutasító zeneszerzôi útja nem folytatható. Az új irányzatokkal való szembesülés azonban újabb konfliktusokat teremt, mert ezek

az irányzatok megkérdôjelezhetô értékekre épülnek. Láng György könyve egyértelmûen kimondja, hogy ez a generáció nem képes önállóságra, csak epigonizmusra, és hogy nem is találhatja meg saját útját: mert ebbôl az ördögi körbôl kilépni nem lehet, nincs megoldás, nincs tovább.

Dalos Anna

Kérjük, küldje el véleményét címünkre: holmi@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta