AZ 1975-ÖS NAPLÓBÓL
 

Január 1. Szerda

Hendrikje nem jókedvû. Nekem kéne vigyáznom rá. Csakhogy minden tapasztalatom azt mondja, hogy egy emberre nem lehet vigyázni.

Én soha nem kívánkozom vissza (ha régi naplóimat használom: csak nyersanyag).

Ô pedig milyen gyakran nézegeti újra meg újra, éjszakába nyúlón, saját múltja dokumentumait.

Én azt csinálok az ô Cherubin-alakjával, amit akarok.

Éva csak szemezgetett a valóságból, amennyire éppen szüksége volt. Hendrikje maga a földi valóság. Ezért is kerestem ôt mindig. Mellôle sose kívánkozom egy másik valóságba, legfeljebb csak a színpadra vagy a papírjaim mellé. Mellette nincs bennem nosztalgia, ôt nem kívánom megcsalni. Mellette tehetséges vagyok.

Attól fél, hogy az együttlakás, a fôzelék szaga megöli szerelmünket. De azért továbbra is szorgalmasan hozza a fôzeléket a mamájától. Jól teszi. Pedig nem is tudja, hogy számomra a fôzelékes lábos költészet is lehet – olyan távolságban élek a valóságtól.

Kényszerítem magam, hogy emlékezzek a tegnap esti utcára... Nem is este volt, hanem éjszaka, hiszen már kettô és három között volt valamikor. Képzeletben szívesen eljátszottam volna, hogy Hendrikje meg én amerikai turisták vagyunk itt, afféle Hemingway- vagy Fitzgerald-hôsök, de ez valahogy nem sikerült, mert Hendrikje kiismerhetetlenül hallgatott a karom hajlatában (átfogtam a vállát, úgy mentünk), és ez a kiismerhetetlenség most nem csábított, inkább ingerelt, elkergettem volna, hogy megértsem.

Bugrisok közt jártunk. Kereplôk és trombiták harsogtak. Álarcot viseltünk, én egy egész arcot takaró Mikulás-arcot papírból, Hendrikje vágta ki az orr, majd száj helyét, hogy bele tudjak fújni papírtrombitámba. Néhányan mások a maszkom közepébe kürtöltek otrombán, az egyik fejbe vágott méteres, szalagokkal cifrázott papírtrombitájával, volt, aki rám kiáltott: "Télapó!" – azelôtt Mikulást mondott volna, micsoda idôk! De senki sem ismert meg, ez az inkognitó fura volt. Hendrikje Velencét említette, Casanovát, annál ijesztôbb lett ez az utca. Nem mintha a járókelôk kellemetlenkedtek volna, nem, inkább az lepett meg, hogy agresszivitásuk mennyire mértéktartó, csak a hangok voltak rémítôek, ezek a szörnyû trombiták, ezek a pestises-leprás kereplôk, ezek dúlták szét a világot. De soha ilyen sivárságot!

Egy kamasz fiú az elsô vagy második emelet felé fújta trombitáját, választ, jelet várt valamelyik ablakból. Mellette egy másik kamasz félénken kérdezgette: – Ki lakik itt? Én is felmehetnék? – és szerényen, bizonytalanul ô is felfelé forgatta arcát. Ez emberi pillanat volt, régi realista regények jutottak eszembe róla, még József Attila is, oly otthontalan, oly szegény, oly szürke és molyrágta volt ez a fiú, és annyira reménykedett, hogy ô is felmehet, hogy ott talán egy illatos úrilánnyal táncolhat majd.

De az egész utcán, a Körúton ez a bugris tömeg, a rosszul öltözöttek és csúnyák

e karneválja! Esô esett, szétázott papírtrombiták hevertek a flaszteren, tarka vásári rongyok mindenfelé (a miénk is egykettôre szétmállott és elnémult), mindenkin vastag és durva télikabát, mindenki tehetetlen és tájékozatlan; egy leromlott, fez nélküli Balkán.

A Vígszínház elôtt, a Zrínyi mellszobrának tetején fiatalember üldögélt, mi meg álldogáltunk alatta, és néztük.

– De csúnyák vagytok – mondta jóindulatúan. Magában motyogott még valamit. Aztán: – Adjatok inni! Szomjas vagyok! – Aztán: – Ehh! – és legyintett, puhán, szelíden, mint egy nô, a "h" oly puha volt, mint egy raccsolt "r", mint csuklóban erôtlenül lecsüngô kézfeje.

Hendrikje várta, hogy mond valami bátrat, hisz az ilyen már megfáradtakból gyakran kicsap valami vakmerôség, nemtörôdömség, ezek nem bánják, ha megverik ôket, de – Nem mond semmit – mondtam én –, annyira nem részeg, hogy igazán megszólaljon. És mit mondhatna?

Álldogáltunk egy ideig, bámultuk a fiatalembert Zrínyi feje tetején. Kissé arrébb, egy lámpaoszlopra függeszkedve egy másik részeg lógált, ez némán. A zrínyis csak magában motyogott ezután.

Orosz szilveszter volt ez: jámbor, szomorú és veszélyes, de végül is ártalmatlan. Az egykori várost már elnyelte a sztyepp. Lehet, hogy lesz olyan jövô, amikor errôl a történelemkönyvek majd azt írják: "haladás". Az emberek arcán és nevetésében is kétségbeesés. Mind tudatlanok vagyunk.

– Szomjas vagyok – mondta a szomorú részeg a szobor tetején, és – Csúnyák vagytok – mondta nekünk, mert tán azt hitte, hogy a papír álarc a valódi arcunk, az istenadta.

A Körúton valaki lengyelül szólított meg minket, ez valamiért azt hitte rólunk, hogy külföldrôl jöttünk. Nem válaszoltunk, nem lepleztük le magunkat, azt, hogy mi is idetartozunk. A józan rendôrök rosszkedvûen és kimérten lépkedtek köztünk, posztóruhájuk durva, mint a tömegé, de senki sem rendetlenkedett, a rendôröknek nem akadt dolguk, csak fújtuk a szörnyû trombitákat, forgattuk a leprások kereplôit, és többé-kevésbé be voltunk rúgva. Nem volt se tréfa, se tánc, se játék, kiabálás se. Sétánk és sétájuk az esôben ázó Körúton, csak úgy néztük egymást, a rabok egyhangú sétája volt ez. Az Oktogonnál, de mindegy, hol, egyszer csak valamelyikünk, mindegy, hogy melyikünk, azt mondta: "Na, most forduljunk vissza", és visszafordultunk.

"Velence? Álarcos Velence?" – csak tudnám, mi különös örömöm telt benne, amikor Hendrikje Velence nevét kiejtette, hogy ez az álarc milyen más, hogy mennyire nem vagyunk Velencében! Ebben az ellentétben a magam témájára tapintottam, ebben az ellentétben, erre az itt hagyott koncra, amely egyetlen költônek sem kell már, de én szerény vagyok, épp ez a tehetségem. Keressem az "embert" ezekben a zöld arcú lényekben? Minek? Minek az illúzió, hogy ez valóságosabb, mint annak a szegény kamasznak a tétova mondata: "Én is felmehetnék?" – hisz én tudom, hogy ott fenn sem talál mást, mint itt, ezen az esôs utcán kódorogva? Szánalmas bódék álltak itt-ott, pultjaikon a színes papírrongyok ócska szemetével, még vásárlóra várva, a pultok mögött a "maszek", többnyire cigány – ma éjszaka jócskán megszedhették magukat, szegények. Sajnálta ôket a fene. Magamat sem. Ronda társaság. Rosszkedvû, örömét vesztett, sivatagba kivert csorda. Ruháikon, nedvességtôl bûzlô nagykabátjaikon a cégjelzések világos foltja: mint a szarvasmarhákba sütött pecsét. Testük, amelytôl azt várják, hogy segít nekik felejteni, mosdatlan. Végre utáltam ôket, anélkül, hogy a lelkiismeretem megszólalt volna az emberiség nevében. Mint borotválkozás után a sörtével, szôrszállal teli, savanyú szagú szappanhab. A foghíjas neonok egyforma zöldje, egyforma pirosa, egyforma kékjében. Visszataszítón csinos lányok. Éhes fiatalemberek ma este telezabált bendôvel. A Nyugati lidérces épületének üvegfala mögött a fekete vonatok és a karácsonyból itt hagyott, színesre mázolt villanykörték ott is.

És az a szomorú részeg Zrínyi Miklós feje búbján!

Az ember talán jóvátehetetleneket gondol. Egy-egy mondatot ki is mond. De nem ezek a legfontosabbak. Hanem a gondolatok, melyeket többé nem felejtünk el, bárhogy szeretnénk is. Nem felejthetjük el ôket, mert az igazság egy lehetséges változatát jelentik.

A mai napunk... boldog volt. Ezt a szót kell használnom. Ismét voltak perceink, amikor megrázott, hogy ô van; a békének percei.

Hányféleképpen látlak! – Én most már téged úgyis örökre szeretni foglak – mondtam neki. Talán különös, de ez így van.

A könyveim. Telefon Rusztnak. Hendrikje: igen, vállaljam el az O'Neillt, majd ô is lejár Kecskemétre.

Pár szó telefon Évával a szilveszterrôl: – Nagyon jó volt. Megöleltük egymást Anyuval, és arra gondoltunk, milyen jó, hogy élnek, akiket szeretünk.

Itt pedig egy új füzet indul.

Január 2. Csütörtök

Ez már nem krónikája életemnek, mint volt azelôtt.

Hendrikje esténként néha megjelenik a szobámban. Például bejön pár percre, hogy hallgassak meg valamit a rádióban: a Szabad Európa egy kommentárját vagy egy barokk kórust: "Hinnéd-e, hogy ez a szoprán férfi?" Kurta fehér ing van rajta. Ebben tündéri jelenség. Az ing – afféle áttetszô tunika, a régimódi kombinénál lengébb – elkendôzi alakjából mindazt, ami túl erôs vagy aránytalan, ilyenkor csak szépségét látom; például ha félig háttal, meztelenül ül az ágya szélén. Ezek a látogatások pillanatokig tartanak csak. Leül a karosszékembe, ölében a kis rádióval: én leengedem a könyvem, leteszem a szemüvegem, de csak ideiglenesen, ez nyilvánvaló; ilyenkor én már belebutultam az elalvás elôtti néhány oldalba. Aztán ô is belátja, hogy itt nincs mit tenni, búcsúzik, és kilibben a szobából – de amikor átlépi a küszöböt, gyorsan utánaszólok: – Milyen szép vagy!

Ezek például azok a pillanatok, amelyek után kétségbeesetten fájna a szívem, ha elveszteném.

Most pedig itt egy kérdés: Ruszt hív az O'Neillre, Egri bizonytalanul célozgatott, hogy levinne kettônket Gyôrbe. Itt kettéválnak érdekeink... Nem azért megyünk, mert Pestrôl kiszorultunk – mi egy ügyért megyünk Ruszthoz és Kecskemétre. Legalábbis így kell fordítanunk az eseményeket. Kecskeméten Hendrikje csak az én kísérôm lenne. Természetesen ô is felfoghatná ezt a látogatást mint "ügyet". Ehhez kevés a sikere, ezt értem. De a konfliktus akkor is konfliktus. Hosszú távon azonban ô is két lehetôség közt választhat, még siker és karrier szempontjából is: Kecskemét a "nagy út", mindenféle Gyôr: a vidékre szorult színésznô, még ha sikere van is.

Hendrikje okosan végiggondol mindent: – Vállald el a szerepet! Az nem lehet, hogy te énmiattam lemondj egy szereprôl, ha egyébként kedved volna hozzá. Önzésbôl is ezt kívánom, jobb, ha fellátogatsz hozzám, ahogy fellátogattál ôsszel, mint ha itt vagy mellettem. – Otthon leül íróasztalához: Csodálatos mesét írok majd!

Don Carlos a tévében. Tanulságok? A kecskemétiek valóban nagyon fiatalok. Én? Az arcom meghökkentôen érett, a szemem is, szinte kicsordulok. Ennyire még sose éreztem ezt, talán mert most Farády és Trokán érintetlen arca kísért. Ezt így meglátni, tudomásul venni még most sem egyértelmûen jó, ezzel a pofával, ott a képernyôn, nem vagyok egyértelmûen szakmai viszonyban. De az új mégis inkább ez: eddig magam is azt figyeltem, öreg vagyok-e, jóképû vagyok-e; most a hangsúly azon van: ez egy igazi emberi arc, igazi színészpofa. A fiatalok üressége pedig... mintha én az ô korukban is gazdagabb lettem volna.

A közvetítés után ketten hívnak fel: Fejes Endre, aki elragadtatott. (Szomorú, de arra gondolok: miért? Milyen elfogultságból?) És Ilosvai Kati, aki elsôsorban óvni próbál: ez az elôadás (nagyon tetszik neki) viharokat és ellenviharokat kavar majd; lehetetlen helyzetünk Ádámmal és a Madáchcsal nem tartható a végtelenségig; mit gondolok?

Egyszóval most is csak politikus visszhangok.

Január 3. Péntek

Victor Hugo szerepét próbálom egy tévéjátékban.

Hendrikjének bonyolult bosszúságai vannak a kocsijával. Hendrikje... (itt a mondat félbemaradt: csengett a házitelefon, meglátogattam ôt)... Hendrikje úgy találja, hogy szobáink túl messze vannak. Igaza van. Nem élünk együtt, egy életet, amelybôl én idônként nyugodtan bemehetnék az íróasztalom mellé, hanem külön élünk, és én idônként meglátogatom ôt. Így most nem jutok el az íróasztalomhoz, nehogy elhanyagoljam ôt. Életmódom megôrizte azt a rendet, amelyben Nagymama és Juli mellett éltem.

A Boldogtalan hold szép és jó szerep. Nekem kicsit túlságosan amerikai. De talán húzásokkal. Könyvtáramat rendezem, és nagyszerûen érzem magam.

Szervezetem számon tartja már az elvesztegetett idôket. Azok közé tartozom már én is, akik étkezés után öt-hatféle orvosságot kapnak be a markukból.

Január 4. Szombat

Két My Fair Lady.

Legszívesebben könyveim közt matatnék: rendezgetni, tapogatni ôket, beléjük lapozni, aztán nézni, hogy megtalálták rendes helyüket... De szívesen gépelnék is. A régi naplókat – hogy rend legyen, és tudjam, hogy rend van. És azokat is lehetne lapozgatni.

Szívesen olvasnék tudományos könyveket.

Holnap Kecskemétre megyünk. Hendrikje vonakodik, nem hiszi, hogy Kecskemétbôl még az ô számára is jó sülhet ki. Nem hisz a tehetségében. A józan ész sok mindent nem ért, hogy mennyi mindent, csak most kezdem sejteni. És ettôl néha megijedek. Attól, hogy szándékosan leszerelem magam, nem értek meg napnál világosabb dolgokat. Elvégre hihetetlen, hogy minden ennyire érthetetlen.

Van egy döntô dolog. Ezt valószínûleg Hendrikje nem tudja. Talán sose fogja majd fel. Úgy hal meg, hogy ezt nem tudja. (És hogy ez lehetséges, elképesztô. Az ilyesmitôl érzi az ember, hogy az élet képtelenség, hisz milyen fontos volna neki, hogy tudja, lássa, ott van az orra elôtt, mégse látja!)

Másrészt: mi a "döntô", amitôl életünk valóban megváltozik? Változik-e egyáltalán? Az is képtelenség, hogy memóriánk – és éppen a fontos ügyekben, percekben – éppen a "felejthetetlen" dolgokban – mennyire megbízhatatlan. (Vince Ferkóra én alig emlékszem!)

Mi tehát az a fontos? Még soha ember emberségét, senki létének teljességét úgy nem fogtam fel, mint Hendrikjéét. És újra és újra. Ez az élmény annyira meglep, hogy nem is tudom, mit jelent: azt-e, hogy ôt annyira szeretem, mint még soha senkit, hogy valóban ômellette éltem át elôször a szerelmet? Vagy éppen azt: ezekben a percekben, éppen most öregszem, és a szerelem elvesztette régi fontosságát? Az élmény tartalma más és más. Ilyen volt, amikor szép parasztlánynak láttam, de ez történik néha, amikor ellenszenvesnek találom. Mintha ezekben a percekben mindig elôször fognám fel, mi az egy ember, mintha eddigi szokásaim, gondolkozásom sematizmusa, életem figuráiról alkotott ítéleteim, minden revíziót követelne. Egyszóval: hogy e perctôl kezdve másként kellene élnem. De az ember nem él e perctôl kezdve másként. És lehet, hogy életemben sok hasonló pillanat volt már, de elfelejtettem ôket, mert nem volt semmi következményük. Éppúgy lehet, hogy titokban ezek a pillanatok irányítottak, csak nem tudtam róluk. Szokásaink és agyunk nem éri meg az újat, nem engedi beépülni. Csak a megrendülés értelmet vesztett emléke marad (néha még a mámort követô csömör is!), és mint egy keskenyre nyitott ajtószárny, valami ködös titok bejárata – de semmit nem jelent. Míg eltûnik a csömör vagy a rajongás emléke is, a titok ajtaja hangtalanul ismét lezárul, talán csak optikai csalódás volt, hogy látni véltünk valamit? De talán mégis ez a szerelem. Talán ez az a nagy élmény, amivel annyit foglalkozunk, amíg nincs meg. De ha megvan: talán nem gondolunk rá, talán elfelejtjük, gyakorlati, prózai módon mégis irányítja életünk folyását.

Január 5. Vasárnap

Lementünk Kecskemétre, megnéztük a János király próbáját, és tárgyaltunk Ruszttal. Bizalmatlanul mentünk – bizakodóbban jöttünk. A Berenice a jövô évad nyitódarabja lesz. Most tavasszal eljátszom a Boldogtalan holdat.

A Trabanton utaztunk, Hendrikje kocsija nem akar meggyógyulni.

Január 6. Hétfô

Hendrikje ismét él és remél. A kocsija is rendbe jött. Nyomában voltam, míg a zuglói szerelôtôl a városba hajtott a Rádióba. Csodalatos tavasz van – 14 fok. Egy lámpánál kiugrott a kocsijából, hátraszaladt hozzám, és behajolva az ablakon szájon csókolt. Ô leparkolt a Rádiónál, én továbbhajtottam Buda felé.

Aztán negyedórát üldögéltem a Vár aljában, a téren, és tanultam a tévészövegemet. Ültem egy padon, tanultam, bámészkodtam: még árnyékban is enyhe volt az idô.

Jókedvû Hendrikjét találok otthon. Elvinném ôt sétálni a tavaszba, mindent adnék neki, de nem tudom, hogyan fogjak hozzá. Fején sötét, bolondos paróka – jobban szeretem anélkül, de neki tetszik.

Anyja pénzt akar kölcsönözni nekünk, hogy új kocsit vegyünk, de én tiltakozom, nem akarok elfogadni semmit. Sült krumplit vacsorázunk hagymával: pompás. Viszont a rádió szilveszteri kabaréját is meghallgatjuk: az nyomasztó. Majd az elkésett séta – a Duna-parton túl erôs, viharos szél, ott nem lehet megmaradni –, ez a séta is, mint a kabaré: idegenként vizsgáljuk a város elképesztôen mocskos és félig beomlott házait, kirakatait, a porral lepett hajas babákat a kapuk alatt, a vitrinekben, az otromba csecsebecséket és a kirakatok fáján a lepattogzott, barna olajfestéket. A szél arcunkba vágja a szemetet, mint sivatagban a port.

Otthon arról beszélgetünk, hogyan rendezzük át a lakásunkat, hogy közös hálószobánk legyen. – Mások most költöznének külön szobába! – mondja ô, ünnepelve és bizonyítva, hogy a mi szerelmünk mennyire más. – Most alakul ki közös életünk területe, eddig csak egymás mellett éltünk.

A kecskeméti társulat nem volt olyan lelkes, sem olyan kételkedô, mint premier elôtt egy héttel várhattuk volna. Rusztnak éppoly szüksége van ránk, mint nekünk rá.

Január 8. Szerda

"...Ugyanarra a jelenségre két teljesen különbözô, egymást kölcsönösen kizáró kép segítségével gondolhatunk, anélkül, hogy logikai ellentmondástól kellene félnünk..." (Born, 171. o.)

Január 9. Csütörtök

Hendrikje reggel: – Azért telefonáltam neked tegnap este elalvás elôtt, hogy "szeretlek, drága szerelmem", mert ismét rájöttem, hogy csak egyszer élünk. Éjszaka aztán elôszedtem a bôröndbôl és végigolvastam saját írásaimat. Fôleg a színházról szólnak. Hány el nem küldött levél Ádám Ottónak, már évekkel ezelôtt is!... Igen, hiába, te... te... egy másik ember vagy. Olyan tulajdonságaid vannak, amelyek mások, mint az én tulajdonságaim.

Felolvassa egy régi versét a margitszigeti aktszoborról. – Emlékszel rá? – A versre emlékszem, de már nem tudom, mikor írta. Olvassa, olvassa. "A költészet." Ha száz évvel ezelôtt írta volna, hogy csodálnám! De így is van ebben a biedermeier bájolgásban valami igazán, valami meghatóan kedves. Mert ôszinte – bármilyen furcsa: ôszinte. Nevetséges? Az is lehet. Cikornyás, "kecses", olajnyomat. Hogy fér össze mindazzal, ami még van benne? De mi mivel, hogy fér össze – ez talán a legérdekesebb, talán az egyetlen érdekes kérdés –, ki tudja megválaszolni? És ha csak a szerelmem, szeretetem tesz elfogulttá: nem elég csoda az is?

Én is felolvasom, amit tegnap Bornról írtam. – Szép! Milyen szép! – mondja ô. De én (mert hirtelen megértem): – Nem ez a szép. Az a szép, hogy "itt csücsülsz, mint fák tövén a bolondgomba...".

Ô a családjánál tölti a napot, én otthon. Tanulom a tévéjáték rossz minôségû szövegét: könyveimet rakosgatom; meghatva olvasom a Lassie-t: belekezdek Lem könyvébe a sci-firôl; egyszóval nem csinálok semmit, de nem érzem rosszul magam. Magányomban mindjobban szeretem Hendrikjét, és vágyódni kezdek rá. Majd hazajön, és ez a találkozás a "valódival" (mint annyiszor) tehetetlenné tesz bennünket: csak szeretetünkrôl, szerelmünkrôl és rokonszenvünkrôl biztosítjuk egymást. Végül I-Kinget csinálunk. Néhány semmitmondó válasz között egy különös: "Jól tettem-e, hogy elvállaltam az O'Neillt?" – erre az utasítás: "Kérdezz tovább!" – és: "Lehet-e vezetô Kecskeméten?" – válasz: "Contemplation" (a 20-as kép) – csodás pontossággal válaszol. De én zavarba jövök: szívesebben vettem volna, ha szerénységre int.

Január 11. Szombat

Nemrég azt írtam, hogy az én bajon: a brit birodalom bukása. Akkor is tudtam, hogy ez a csattanós megfogalmazás ironikus, szentimentális, de igaz is. Higgins azonban mégsem szerez már elég örömet. Semmi örömet nem szerez. Amikor felmegy a függöny: hihetetlennek tûnik Higgins egész lénye, világa. Csak egy mai pesti színház színpadát, csak az ócska kosztümökbe öltözött statisztákat látom; látom, hogy magatartásukban semmi hitel, hogy unatkoznak, fegyelmezetlenek, mert senki nem tartja fontosnak, hogy megfegyelmezze ôket. (Például bosszant, amikor észreveszem, hogy egy "elegáns hölgy" fején nincs kalap! Úrinô az utcán kalap nélkül!) Ha ebbôl a gondolatból elindulnék, sok mindent megtudhatnék jelenkori magamról. Ádám Ottó (vagy Kellér Dezsô) egészségesen tovább élnek: ôrzik világukat, ahogy egy emberhez illik, halálukig. De nekem elmegy tôle a kedvem.

Lehet, hogy nem vagyunk ellenségek. De ellenségek is vagyunk. Az ô szemében – mint Éva szemében, a nôk szemében általában – ez a szerelem járuléka, sôt bizonyítéka. Büszkék rá. Engem talán a megismerés jobban érdekel, mint maga a szerelem vagy a színház. Ha kielégítônek vélt magyarázatot találtam rá, hogy miért buktam meg egy szerepben, csaknem jobban örültem, mint a sikernek. Ezt viszont mások nem nagyon értik, és ezen nem is csodálkozhatok. Az sem csoda, ha a nôk szívesebben szerelmi partnerek, mint kísérleti nyulak.

(Born.) Talán nem mondanám magamról, hogy ostoba vagyok. Nem hiszem, hogy ezt ôszintén el tudnám mondani magamról. De azt már igen, hogy életemben túlnyomórészt ostobaságokat gondoltam és mondtam. Semmi nem gyôz meg errôl annyira, mint megjelent írásaim. Hogy miért a megjelentek? A kinyomtatás objektívebb jelenségként állítja elénk a szöveget, üressége vagy hazugsága inkább leleplezôdik, mint ha csak írásban vagy gépelésben látom. Aztán meg a kinyomtatott szövegeket elôzôleg mindig javítgattam, simítgattam. Lehet, hogy mondataim ezáltal jobbak lettek, de elvesztették egyetlen mentségüket: spontaneitásukat.

Ezért hajlok arra, hogy túlbecsüljem azt, ami szubjektív. De például Born könyve mégiscsak megszégyenít. Nem azért, mert színész vagyok és nem tudós. Hanem mert nem becsülöm eléggé a szellemi munkát, holott nagyon is becsülöm. Írásaimban és a mûvészetben mindig nagy hangon védtem a szubjektivitást, holott inkább betegségnek vagy bûnnek tartom. Ahányszor meggyôzô és egyszerû igazságokkal találkozom, mintha rám pirítanának. Ösztöneimben ugyanis nem teszek különbséget ostobaság és bûn között. Mintha – valóban – egy isteni akarat mindnyájunkat elhívott volna az igazság megismerésére; mintha az igazság megismerése valóban azonos volna az ártatlansággal; és mintha butaságunk valóban az ördög mûve volna bennünk.

Nem tudom, mit szólna Born az ilyenfajta széljegyzetekhez.

A bûnt képtelen vagyok megkülönböztetni a betegségtôl. Tehát az "igazság" érzetét egyszerre kapom kívülrôl és belülrôl, és a kettôt alig tudom megkülönböztetni. (De éppen e kettôssége, az igazság e kétarcúsága, ez nem kielégítô.) Önmagamat szeretném objektívan látni – vagyis kívülrôl; és a világot szubjektíven, vagyis belülrôl. De a "kísérlet", vagyis életem során csak a zûrzavarig jutottam. Lehetnek "kísérleteim", melyek sikerültek (pl. talán színészi pályám), de ezek nem jelentenek semmit, nem mondanak semmit, nekem magamnak nem: szavak, amelyekkel végül magyarázom ôket, semmivel sem pontosabbak, mint mások magyarázatai, amelyek viszont sosem elégítettek ki, és untattak. Életem – a kísérlet – többi része pedig? Szerelmeim, gyerekem, szüleim és barátaim? Mire tanítottak, amire nem tanítottak meg már az elemi iskolában? Ostoba voltam világéletemben, ez az igazság, zavaros fejû és ostoba. Ha pedig az élet csak ennyi, megérthetetlen, legalábbis megértetlen zûrzavar, akkor alig van értelme, hogy végigéltem. És hogy ostobaságom még nyilvánvalóbb legyen: semmitôl sem félek annyira, mint hogy túl közel van e kínzó értelmetlenség vége.

Szívesen írnék intézeti bakfisokról, akik egy vidéki város fákkal kísért utcáján sorban vonulnak a templom felé. Lányok, tündérek, sorban; de közben seggük, mellük, pillantásuk: mint egy-egy csípôsen ordináré szó egy költôi szövegben. De ma már nem elégít ki, hogy megismételjem Proustot és bimbózó lányait vagy akár Sade kétségbeesett agresszióját. Mostani szívem, mostani agyam szeretne megszólalni, ahogy hallom ôket, de csak távolból...

Valami ütemeltolódás. Ez éppen az öregedés és impotencia?

Lehet, hogy majd a színház nyit új utat, hisz színész vagyok, nem író – és ha már a színházban megleltem...

(Most sem azt írtam le, amit akartam.)

Január 14. Kedd

Micsoda reggel! Éjjel felébredtem és köhögtem. A szomszédban sírt egy bébi. Én ébresztettem fel ôt, vagy ô engem? A gyomrom is fáj; náthás is vagyok, a szívem? Micsoda reggel! Indulok a tévéfelvételre.

Január 16. Csütörtök

Victor Hugót játszom egy közepes tévéjátékban.

A) Sok a fárasztó munka; és Hendrikje aggodalma. (A lábam dagad, köhögök. Gyomorfájások?)

B) A sok munka jól hat rám: "asszonykám, adj egy kis kimenôt". A színész élete mibôl áll? Jó szakemberi munka és könnyelmû, felületes bohémtársaság. (Mármint ez a legjobb.)

Vekerdy Zeami-könyve (most jelent meg). Semmi köze a mi színészi gyakorlatunkhoz. (Ez tragikus színészetünkre nézve.) Nekem sokat jelent, de csak azt bizonyítja, hogy semmi közöm pályatársaimhoz.

Január 18. Szombat

Tavasz van most. A méhek kirajzanak mézet gyûjteni. A sziget bokrain megjelennek a bimbók. Az utcákon egymásnak támaszkodó szerelmesek. Életem átalakult az elmúlt évben, mióta Hendrikjével élek, új élet kezdôdött – és ez is csak megtörtént: most itt van. Minden más. A szerelem is más. Mások a szokásaim (pl. délutánonként a fotelben ülve alszom, és a lábam az alacsony asztalra teszem). Más az ôszinteség és a hazugság. E változás központja Hendrikje. Ô is más. De más közös múltunk is. Mennyi öröm volt ebben a mai napban!

Az öröm jelei a világban: görkorcsolyázó fiúk és lányok (lakótelep gyerekei). Három: cigányok? A szülôk teljesen más fajtájúak. Egy néni jön az utcán, az ablakból egy másik néni utánainteget: mintha boldogok volnának. (Gyorsan integetnek: mint a madarak, amikor felszállnak, kapkodnak a szárnyukkal.) Gyerekek serege Madách Imre szobrának tágas ölében. (Vilt Tibor szobrának változásai.)

Hendrikje "naplója": egy tiszta lélek? Én ilyen fontos vagyok? A szerelem lányosan szép képe: ez a "boldog szerelem"? A "viszonzott szerelem"? Ábránd vagy valóság?

Így kellene naplót írni?

Egy férfi (Rembrandt) ifjúkorában afféle hanyag eleganciával öltözködik; ízlését barátai alakították ki, divatos filmsztárok, bizonyos nyugati arisztokratizmus és anglománia (szemben a hazai, balkáni, "katonatiszti" eleganciával): tehát történelmi, társadalmi, külsô okok, köztük még a karrierizmus is. Hogyan lesz a "hanyag eleganciából" igazi elhanyagoltság, igazi nemtörôdömség? Ahogy "Rembrandt" leszokik a hiúságról, nem törôdik többé az eleganciával, élet és halál, rabság és nyomor, szabadság és emberség annyira lekötik, hogy már csak a színekkel és formákkal foglalkozik. És hogyan volt meg a második állapot gyökere már az elsôben (pl. ízlésben?)! – és hogyan van meg a másodikban még mindig az elsô nyoma? (Ahogy pl. másokra hat?)

(Ezzel párhuzamosan: ugyanennek az embernek az ízlése találkozik egyszerre Ádám – Márkus – Iván – Vekerdy stb. ízlésével. Az idô hogyan leplezi le e látszólagos ízlésazonosságok igazi tartalmát: hogyan nem érti pl. Márkus, miért nem hat rám a londoni mûsorpolitika? Miért hiszi Ádám, hogy nekem a Gyurkovics-darab tetszik? Hogyan értem meg én az ô félreértésébôl, miért nem érti ô Sarkadit vagy akár Albeet stb.?)

Este a tévében a Volpone. Kitûnô színészek érdekes rendezésben. (Fehér György rendezte.) A fôiskolás Mosca is kitûnô. De elsôsorban Major: hogyan lehet ezzel a fejjel élni, és azzal, ami ezekben a szemekben van?!

Valóban iszonyú lett a feje. Ritkán látom, akkor is csak egy-egy percre, ilyenkor az a benyomásom, mintha rosszkedvû és szenilis volna, de ebben a szerepben rémületesen érdekes. Ha a keze megjelenik a képernyôn, az ember legszívesebben elrohanna. Mi teszi ilyen izgalmassá? Ez a fej annyira megdolgozott, ez a szem annyi szenvedésre és bûnre emlékszik – de mégsem emlékszik, nem tud róluk. Ezért több is, mint az öreg színészek gazdag élettôl érett feje és szeme – és kevesebb is. Mindent leolvashatsz róla. De a szem feneketlensége megértést nem tartalmaz – a megértés talán nem állja útját, hogy a feneketlenségbe láss? Nincs ebben a tekintetben semmi enyhület. Semmi humor! Nem! Itt van minden bûn, minden szenvedés, minden tudás az élet szörnyûségeirôl (hogy fel kell tenni a kérdést: valóban olyan gonosz ember volt?!) – mégis egy állat szeme és arca ez; ebben a tekintetben nincs eszmélet. Ettôl több vagy kevesebb?

Iszonyú látvány, amikor ráveti magát (az egyébként nagyon tehetséges) fiatal színésznôre, ahogy csókolja (mert a szája is visszataszító): de az is érthetô, amikor a nô kitûnôen eljátssza, hogyan lesz úrrá rajta a csaknem tébolyult érzékiség, amitôl hangosan vihognia és kapálóznia kell: egy állattal vagy annál is sötétebb lénnyel kezd párzani.

Mármost hogy a Major színészi zsenialitása? Vagy ezt, ôt csak egyszerûen le kell fotografálni? Egyrészt mindegy, másrészt nagyon is érdekelne. Nagyon rég láttam ekkora jellegû jelenséget. De ez túl van a színészin és az emberin. (Azt is el tudom képzelni, hogy vannak, akik rossznak találták.) Ez töményen valami, ami én nem vagyok. Mégsem irigylem. Ahogy nem irigylem az állat nemi erejét. Ez a szenvedés nem ébreszt szánalmat, ennek a tudásnak mintha egyetlen atomja sem volna közös az én tudásommal, holott nem tagadhatom igazságát; megoszthatatlan. És talán ebben a legiszonyúbban emberi? Nem hittem volna, hogy ez az ember valóban ilyen. De milyen? Néhány napja láttam a híradóban, valamilyen kitüntetést vett át, majd egy másik felvételen egy elnökségben ült. Egy elnökség mindig hülyén unatkozik, de egyetlen arcon sem láttam ennyi unalmat és távolságot. Holott ez az ember hívô kommunista – de akkor honnan ez az állati sötétség, ami nem tûr semmiféle hitet, még téves vagy gonosz hitet sem? Vagy éppen a hitetlenség, az irónia teljes hiánya teszi ilyen rémisztôvé ezeket a vonásokat, ezt a szájat, ezt a csodálatosan kidolgozott, vén fejet? Ettôl olyan vakon emberi? Olyan reménytelenül, öntudatlanul, megváltatlanul?

Nem tudom. Talán nem is kell tudnom. Láttam egy színészt, amilyen én sose leszek, és mégse irigylem. Láttam valamit, amit én nem ismerek.

Február 16. Vasárnap

Reggel csengetnek. Kimegyek, kinyitom a kisablakot: egy idônként megjelenô kéregetô vénasszony. Gyorsan beszélni kezd, hadarja a szövegét a kórházról, vidéki utazásokról, nem értem, nem tudom követni, nem is kell. Undorral mondom: "Rögtön." Becsukom az ablakot, az akasztón lógó zakóm zsebébôl kiveszek egy ötvenest. Közben: aljas vagyok, fizetek ugyan, de nem leplezem undoromat, emberileg nem nyújtok semmit. Odaadom a pénzt, és ô gyorsan: "Voltam Évike mamájánál, mármint a Ruttkai mamánál, ô mondta, hogy jöjjek a mûvész úrhoz, mert mûvész úr eleget keres, mûvész úr mamájánál voltam takarítónô..." – megnyugtat: ez egy gonosz, vén dög, azzal próbál bevágódni nálam, hogy a Ruttkaiakat fúrja, azt hiszi, természetesnek tartja, hogy ennek majd örülök. De már kezében a pénz, mi szüksége van rá, hogy még pletykáljon is? Emberi érintkezést akar mégiscsak – de csak ilyen aljas módon tudja elképzelni. Amikor becsukom mondata közben a homályos üvegû ablakot, még mindig jár a szája ott kinn a folyosón, és látom az árnyéka mozgását: beszéd közben számolja, mennyit kapott: azt hiszem, nagyon utál. De én is utálom ôt, hál' istennek.

Az új kocsival körülutaztuk a Balatont. Siófokon kiszálltunk a régi fasorban. Hideg volt, a fû közt itt-ott még nagyon fehér hótörmelék is. Hendrikje megölelt. A fasor e pillanatban olyan szép és csendes volt, mint egy temetô: Ferkó jutott eszembe. Jó nekem az élet Hendrikjével, sok minden, ami sose volt, valami enyheség, szabadság, hogy egy-egy pillanatban külön megörülök neki. De ez mégiscsak a közeledô öregség köny-

nyûsége, az élet az, ami kevesebb teher. Az északi parton a délutáni nap mindent színessé és plasztikussá tett, a víz pedig tengerkék. A füredi mólónál sirályok serege lepte el a vizet, szabályos körökben szálltak, és lecsaptak, közben látni lehetett repülésük mechanizmusát, a lábukat és tolluk szürkeségének árnyalatait. A víz itt vakítóan kék volt.

Meg kell oldanom a frontírás végét!

Semmi sem történt ma. Este a tévében megpróbáltam megnézni a 25. Színház egyik elôadását, de nem bírtam.

Lányommal telefonon beszéltem: holnap megy kórházba.

Csak írni szeretnék. Éjszaka 4-kor például: megírni egy tízéves fiú pornográf könyvét. Írtam ilyet annak idején, apám megtalálta, egy ideig ôrizgette a fiókjában (amelyben én az ô pornográf képei után kutattam, ha hozzáfértem), aztán eltûnt, amikor Amerikába ment.

Lámpát gyújtottam: meglepetéssel láttam, hogy csak 4 óra, azt hittem, nemsokára megszólal a vekkerem, vagyis hogy már 7 óra felé jár, kelhetek, indulhatok az életbe. (1/2 9-kor rádióm van.) A gyomrom égett egy kicsit, ittam egy pohár tejet, és arra gondoltam, meg kéne írni azt a pornográf szerelmes kalandos könyvet, amit tízéves koromban írtam volna meg. Nem afféle "gyerekkönyvet", még csak nem is úgy, hogy beleképzelem magam egy gyerek állapotába. Szó sem lenne arról, hogy "gyerekes" stílusban írjak, nem. Úgy, ahogy tudok. Nem is paródiát, bár lehet, hogy végül De Sade paródiájává sikeredne. Afféle "hazudok" – felszabadítása annak a sötét és mégis romantikus gyereknek, aki ma is bennem van, csak oda kell rá fülelni. A "cirkuszi kislányok", apám harisnyakötôs levlapjai, a mozi sötétje és az indiánok stb. – egyszóval mese, nem lélekrajz, nem emlék, nem napló. (Mindig tudom, mit nem akarok. Csak az homályos, amit akarnék – nincs "témám".)

Nem vagyok jól, nem tudom, miért.

Flaubert levelei!

Február 20. Csütörtök

Hendrikje kérdi: nem ô az oka, hogy nem dolgozom eleget? Nem érzem-e, hogy ômiatta szakadok el a Madáchtól, hogy nem megy nekem "olyan jól"?!

Havonta egyszer a Rákóczi útra kell mennem egy gyógyszerért. Ilyenkor mindig megdöbbent városom és lakóinak lealjasult rondasága. Fizikai és morális undor ez, hisz az arcok förtelmesen közönségesek, különben is állandó élményem, ha akár csak egy negyedórára is kiszállok kis Trabantomból, hogy gyalog járjak az utcákon. A mocskos járdák, az ízléstelen kirakatok, a kabátok, a ruhák tisztátalan anyaga – és ezek az arcok, ezek a vonások, amelyeken csak irigységet, böfögést, gyanakvást, gyávaságot láthatsz – rossz bôrök, korai öregség, alkoholizmus – hazám, ez a szemétdomb! Meg a fiatal arcok is, még a csinosak is, milyen közönségesek! Förtelmes egy város!

Aztán egyszerre egy felhevülten sietô kislány, olyan jó lenne, ha egy pillanatra akár, de elcsíphetném tekintetét, de nem, túlságosan is siet, túlságosan is csinos, túlságosan szerelmes talán, ki van festve az arca, de a festék ennek a fiatalnak csak jól áll. Mert ez már, úgy látszik, a korral jár, a fiatalság sugárzását úgy érzem meg, látom meg ezeken az arcokon, ahogy azelôtt soha, bár mindig is a kamasz lányokat szerettem igazán. De most olyan ez a festéken is áttörô gyerekség, mint a szembe tûzô lámpa. Míg az utca népe – még egy ilyen téli napon is, bebugyolálva vastag szövetekbe, azokon át is – bûzlik a testiségtôl. Átitatja vastag télikabátjukat is, melyet hónapokig hordanak, anélkül, hogy tisztítanák – ennek a kislánynak a teste csak illatos lehet. Hálás vagyok, hogy találkoztam vele, ahogy átsietett egy keskeny utca torkolatán, egy ócska mozi elôtt a sarkon, elmosódottan, többé fel nem ismerhetôn, nem is néztem utána – csak egy pillanatnyi lélegzetet kaptam.

Március 12. Szerda

Látogatás Kaposváron.

Az úrhatnám polgár elsô húsz perce mintha megoldaná, amit Molière-ben nem tudtam megoldani. Aztán az elôadás belefullad egy stílusba: cirkusz, commedia dell'arte stb.

A színház, ahogy megérkezünk elébe: narancsszínû vakolata lerohadt, rondaságában fantasztikus épület; belül szemét, alagsor, csövek; minden más, mint Kecskeméten, ahol az aranyozások frissek, az épület bájos, a klub falát szépen fával burkolták.

Mi a legfontosabb? "Molière megoldása?" Az itteni fiatal rendezôk szövetsége? (Megnézik és nyíltan megvitatják egymás produkcióit – mondják.) A különbség Ruszt és ezek között? (Ruszt érzelmes, ezek intellektuálisan kemények, mégis Ruszt a puritánabb.) Bozóky véleménye a fiatalokról? (Nem nyilatkozik, de néhány mondat mégis: nem kaptak olyan nevelést, mint mi, s felsorolja nagyszerû tanárait [én jóformán egyetlen tanáromra sem emlékszem, ez is mindig hontalanná tett nemzedékemben], majd négyszemközt, a fiatalokkal lezajlott beszélgetés után azt kérdi tôlem: "Te csakugyan azt hiszed, hogy ezek megértették, mirôl beszélsz?" Én meg úgy érzem, igen, ezek végre megértik.) Bozóky arról beszélt, hogyan egyesül a klasszicizmus és a commedia dell'arte Molière-ben, én a komédia és a realizmus egyesülésérôl és arról, hogy a világ maga a cirkusz, és azt kell szembeállítani egy festetlen világgal (ezt mondják, de éppen ezt mulasztotta el a rendezô: fura, hogy ezek a fiatalok, akik folyton a "valóságra" hivatkoznak, mily könnyen esnek egy-egy "stílus" csapdájába) – egyszóval mind ugyanarról beszéltünk. De én úgy éreztem, hogy ezt a kérdést, amit már Major pedzett, de sose volt képes teljesen megválaszolni, nem teljesebben, mint most, a kaposváriak, ezt itt mégis tisztábban teszik fel, talán csak azért, mert az egészet már elôre megrágtuk a számukra. Bozókyban a magyar keresztény értelmiség csökönyös beragadottságát érzem – amit már '56 elôtt is éreztem benne; másrészt egy idegen nyelven, de meglepô készséget a gondolkodásra. Ez a nehézkes okosság: magyar. Vagy a légkör? A táncosnôk (vidékiek) meztelen hasa a színpadon? Majd megjelenésük civilben a mocskos alagsori "klubban"? (Látom a mellüket. De azonnal eltaszít kihívóan átszellemült tekintetük, amely szeretkezést ígér az elsô pillanatban már: a butaság, a karrierizmus és olcsó szajhaság e primitív vegyüléke, amely éppen primitívségében talán még izgató is lehetne, ha nem osztaná rám a tekintélyes mûvész és a vén pali szerepét. Így kénytelen vagyok észre se venni ôket. A nôkkel lehetetlen.) Vagy a fiatal színésznô, akit még növendék korából ismerek? Csehovi hangnemben, hosszan mesél ambícióiról, szomorú sorsáról és hitérôl, külföldön élô férjérôl, a szobáról, amelyben együtt lakik a primadonnával, gyerekérôl, kételyeirôl: abbahagyja-e a pályát? Én azon gondolkodom: tehetséges-e? (Bozóky szerint nagy tehetség, de rosszul használják, ebben a darabban mindenesetre félrerendezték.) Féltem, mert önfeláldozóan tiszta arca és szerény kételyei könnyen tragédiába vihetik, holott ugyanebbôl még egy nagy színésznô is kinôhet: nincs benne semmi divatosan "szexi", ilyenek a nagy orosz színésznôk! Hálásnak mondja magát, hogy "ember" vagyok, általában: sokan néznek rám úgy, olyan szemmel, sokan köszönik meg látogatásomat olyan szavakkal, kézszorítással, mintha valaki lennék. (És a túlfûtött légkör a sikeré, amit ez a szerep kelt bennem.)

A színház irodájában Almási Jutkával találkozom, akivel együtt jártam akadémiára. Mosolyogtam, régi haverra: "Hogy élsz?", kérdeztem tôle, de ô zavartan nézett, nem tudom, milyen emléket hagytam benne. Most Zách János felesége – amikor némi zavar után kikérdezem Rusztot, megtudom, hogy a kaposvári színház forradalmár igazgatója, Zsámbéki Gábor az ô gyerekük.

Március

Kora reggel a kecskeméti szállodában felébreszt a harangszó, a teherautók dübörgése a téren, kiabálás és lökhajtásos repülôgépek. Felébreszti Hendrikjét is. (Hogy ô is felébredt, zavar; hogy te felébredtél, annak örülsz.) A nagy harangszó látszólag teljesen oktalanul és rendszertelenül újra meg újra felkavarja az egészet – lehetetlen kiszámítani, miért kongatnak oly sokszor és miért épp akkor, amikor? A félrehúzott függöny mögött madarak keringenek, elülnek, majd a harangszó riadalmára felcsapnak újra. Egy tornyot látsz, és meghallod a vadgalambot is. Aztán a motorosok! De itt, a közelben, ahol te vagy, még arra is vigyázol, hogy a kezed csak halkan súrolja a papírt, amelyen tovább-továbbmozdul írás közben, hogy ne zavarja Hendrikjét. Ami mondanivalód volna, úgy akar fogalmazódni, hogy neki mondod – és egyszerre úgy érzed, éppen ez köt le a tehetetlenségben: Évának akartad mondani, most Hendrikjének, holott éppen olyasmirôl szeretnél beszélni, ami nem nekik szól. Ôk azok, akik az öregedés, a jelen rabságába zárnak. Mert kell valaki, aki vigyáz rád?

Tegnap a kocsiablakból milyen megnyugtató volt az az öreg temetô! Milyen jó volt nézni és tudni: egy ilyen hely vár rád is! És ezt a szelíd, nagy érzést éppúgy titkolnod kellett Hendrikje elôtt – jószívûségbôl –, mintha egy másik nôt kívántál volna meg. Holott ez az érzés nem volt ijesztô, nem volt szomorú sem, ellenkezôleg. Öreg temetô volt, útjait, köveit is benôtte a fû. Aztán a színházban: egy statisztanô ruhakivágása a mellén: egy másik statisztanô – kóristalány – meglebbenô, rövidre vágott barna haja, aljas kis vágyak, mégse aljasak, mert nem akartak semmit, csak éppen egy kicsit zavartalanul odanézni. Vagyis a rabszolgáddá szeretted volna tenni ôket, hogy ne kelljen se elvenni, se adni. De ez már megint több, mint a valóság, nem? A valóságban köptél rájuk. Általában nem törôdsz senkivel és semmivel. Csak azzal, hogy ne legyen semmi sem több, mint amennyi – de annyi és az legyen. Mert akkor mindenütt, minden pillanatban rájöhetnél valamire. A statisztanô kerek kivágásában a két mell még csak nem is egészen valódi: ha levetné a melltartóját, minden megváltozna, a fene tudja, milyen lenne akkor. Emlékezni? A fehérvári utcák? Most szinte vágyódva gondolsz a befejezett könyvre, elvégre abban is van valami: mondatok. Ki törôdik vele, hogy ez irodalom-e, ér-e valamit? Vannak.

Egy kisfiú és egy lehetetlen formájú kutya, amit a fiú "Aki"-nak hívott. Hendrikje hamar összebarátkozott velük. A kisfiú szelíd bizalommal nézett újra meg újra az arcunkba.

Mit is mondott, milyen fajta kutya? Szerintem valójában korcs volt, körvonaltalan, bozontos, elragadó kis állat, és nagyon ketten voltak, ô meg a kisfiú a sötét vidéki fasorban, egy padon, felszedett gázcsövek közt. Most örömmel gondolok rá, hogy nemsokára bekopog a pincér a reggelivel, megindul az élet, Hendrikje felkel, megfürdik, bemegyek a próbára. Ismét tehetségtelen lehetek, rábízom az életre. Nem várok majd magamtól lehetetlent. Milyen zaj van! Mennyi motor!

És most valahonnan még egy kíméletlen reggeli rádió is idehallatszik. De a tér fölött az ég már nem szürke, már kék – néhány világos felhô is tagolja. Tegnap este Hendrikje nem tudta, megbolondultam-e, féljen-e vagy örüljön kergeségemnek. Kicsit félt, mert tudta, hogy fizikai fájdalmaim vannak. A templom elüti a nyolcat. Félóra múlva hozza a reggelit a pincér, aki már órák óta él. Milyen csönd követi tollamat ezen a papíron! A vidéki terek – egyszerre többet is belátni az ablakból, határaikat, melyeken belül a fatörzsek függôlegesen sorakoznak, és a terek, az ágak vagy lombok alacsony mennyezete alatt húzódnak meg, mint egy-egy szoba, legfeljebb terem. Emberek átmennek rajtuk, és a fák ott maradnak, nem vesznek tudomást a léptekrôl, a tér is ott marad néhány padjával, meg a madárszaros sakkasztalok az öregeknek. Egyszóval: tér; körülhatárolt; közvetlenül az ablak alatt is rálátok egyre, aztán be a fák alá is, érzem a bizonytalanságot, amellyel a törzsek pici, de különbözô ferdesége dülöngélôvé teszi a rácsot. És természetesen az ostoba Kossuth-szobor, amirôl nemcsak vidéki gyerekkorom jut eszembe, de a kongresszus is meg a hazai és világpolitika elképesztô otrombasága. Azt hiszik, hogy ha felrobbantják a világot, áttörhetik ezt a vidéki jelentéktelenséget?

Április 3. Csütörtök

A kommunizmus Kádár Jánosban meglelte a maga Horthy Miklósát. Ennek a mindig meghatott (valami szembaja van?) és mindig túlzottan szerény vénembernek a kezérôl már lepergett Nagy Imre megszáradt vére. Hacsak nem kezd hôsködni, most már, bármi történjék, ôt futni hagyják.

És annyit beszélnek, beszélnek és beszélnek!

A kongresszus kifordította az ország egész szennyesét. Az utolsó néhány hónap undorító volt. Kiderült, hogy mindenki mindenkit gyûlöl, és mindenki mindenkitôl fél. Aztán nem történt, nem változott semmi. Mindent újra bevarrtak.

A gyerekek úgyis felnônek, az öregek úgyis elhullanak.

Hendrikje tegnap fogadást kötött velem (igaz, csak 10 forintba), hogy egy éven belül Aczél hívatni fog, hogy megtárgyalja velem a magyar színészet ügyét. Hol lesz addigra Aczél? És hol leszek én? – gondolom. De ez mégis megtörténhet – és akkor mi a fenét mondanék neki? Mindenki annyit tud, amennyit akar. És nem mocskolom-e be magam, ha csak szóba állok velük?

Amikor Iván verseit olvasom: nem szégyen, hogy mindig csak gyalázom ezt a helyet, ahol élek? Amikor ilyen versek és ilyen emberek is élnek itt – és mindig is éltek?! Néha én is csak abban látom életem értelmét, hogy vigécként házalok itt Iván verseivel, Gyurka képeivel, Sarkadi Simeonjával és Füst Milánnal.

Mert ez érdekes: a Hamletet az ifjúság elfelejtette, nekik az az elôadás csak történelem – de Henrik és Pártos Géza még mindig eleven bennük. Az már ôk voltak, azóta se csináltak jobbat. Az idô e skatulyázása érdekes, ha megérjük.

Egyszóval: gondolj neves és névtelen barátaidra, és ne légy beképzelt és igazságtalan.

Április 4. Péntek

Fejfájással, de jóindulatúan ébredek.

Felhívom a lányomat: elégedett a dolgozatával; Ivánt, hogy beszámoljak az élményrôl, amit versei szereztek nekünk (ezekben a napokban akarja befejezni kötete összeállítását). Aztán eljátszom a My Fair Ladyt.

Otthon Hendrikje szépen felöltözve fogad.

Dürer. Korán lefekszem, korán elalszom.

Egy szerelmes nô – azt mondhatnám: filozófiai – tévedése: leélhetsz vele egy életet, feláldozhatod érte magad, csinálhatsz neki tucatnyi gyereket, viheted a holdfénybe sétálni, együtt fedezhetitek fel a rádiumot, végighemperegheted vele a poklot, végigszárnyalhatod a mennyet – utána nyomban azt kérdi: "Szeretsz?" – amikor te éppen azokon az élményeken, csúfságokon és szépségeken, szenvedéseken és apró örömökön tûnôdnél, amit vele éltél át, a holdakon és hajnalokon, csömörökön és vitorlázásokon, vagyis a szerelmen.

Ilyenkor ez a kérdés ingerültté és gyanakvóvá is tesz: miért keresi ez a szerelmet? Talán ô nem is azt élte át, amit én?! Tehát nem boldog? Tehát nem szeret? És váddal: Szentimentális liba! És ismét gyanúval: Hazudik? Számító? Mást szeret?

Holott talán csak valóban filozófiáról van szó: valami eszmei szerelmet keres, valami "lényeget", és közben nem veszi észre, hogy éppen az a szerelem, amit átél, akár tetszik neki, akár nem. Így múlik el az élete, miközben az életre vár.

Így keressük Istent, a boldogságot, a mûvészetet vagy a szabadságot, így születik Walt Disney, Amerika és a Szovjetunió, a föld szennyei, így lázadnak Amerika és a Szovjetunió ellen a szabadsághôsök, akiket lepuskáznak.

Ne hagyd, hogy a nôk lyukat beszéljenek a hasadba, mert még a végén elhiszed, hogy ôk tudnak szeretni és nem te! Vállald, hogy te is látod, ami van, hogy ebben áll egész idealizmusod és hited. Süssék meg a költészetüket! Katonazenéjüket és tangóikat, díszfelvonulásaikat és freskóikat és elnökségeiket.

Zsigereimben érzem, hogy a XI. kongresszus, a "30 év" és az április 4., a pufogó frázisok és a pufogó katonacsizmák, hogy ez a szembajos, szegény vénember, ezek a dagadt gyomrúak, civilben és katonaruhában – hogy ez a sok lógás, ablakon kiszórt pénz és közben a "vonal" bizonytalansága, fúvás és lelkendezés, hogy az utóbbi néhány hónap (és május 1. még hátravan!) –, zsigereimben érzem, hogy kimerítette mindez ezt a nemzetet, kisvárosait és nagyvárosait egyaránt. Már hányingerem van ettôl a szecesz-

sziós, "modern" magyarkodástól, a megszállók édeskés hülyeségétôl.

Ámbár – és talán ez a szerencséjük – mind érezzük, hogy ennél csak egy lenne rosszabb: ha valóban forradalmat akarnának velünk csináltatni! Az volna aztán a csinnadratta! Végkimerülésig!

Naplómat mostani állapotában is fel kellene dolgozni, szétmetélni egy kiadandó, kiadható és egy átdolgozandó részre. Akkor maradna ez a két dolog + a teljes példány az utókorra.

Néhány elképzelés a Berenice-rôl. Az O'Neillrôl nem álmodozom, csak a szöveget tanulom. De azon elmélázok, hogyan hat rám a szerep. (Pl.: hogyan érthetné meg Hendrikje, hogy én tôle is félek, mint minden nôtôl?! Nem úgy félek, de félek. Agresszióim fô oka ez a félelem. Azt követelném tôle: légy jó hozzám, vigasztalj, gyógyíts, én egy beteg zseni vagyok! Kikérem magamnak, hogy férfisorsra kényszeríts! Tessék megbocsátani, hogy tönkreteszem az életed! Tudom, hogy nem teszem tönkre, de tessék azt is tudomásul venni, hogy bizonyos értelemben igenis tönkreteszem! Mint ti is az enyémet. Általában: tessék nekem végre megokosodni, itt az ideje!)

Aztán: Szentkuthy talán az egyetlen író ma, akit nem gyôzött le a bûntudat, akit nem hagy el harcos intelligenciája. Ezért üdítô még unalmas és túlcifrázott késôi könyveiben is. De talán ezért hiányzik is belôle valami? (Hogy néha még G. B. Shaw-t is eszünkbe juttatja – Isten bocsássa meg?!) Grafomániájával olyan, mint egy ketrecbe zárt vadállat, maga sem érti, mi van vele, hisz mindent tud, hát miért, honnan e ketrec? Mibôl jön létre ez az egyhangúság? Ha kivárna valamit – egyszer egy mondatot, amíg megérkezik a távolból, és nem ragadná meg a legközelebbit –, a várakozás közben talán lezuhanna?!

Aztán: milyen levelet írok majd Hendrikjének Kecskemétrôl. Aztán: hogyan szervezzem meg naplóm gépelését?

Ez a mai éjszaka is meleg. Két ablak van nyitva, a függönyök idônként megmozdulnak, és egy-egy mozdulás után kis idôvel az arcomat eléri valami friss, de seggem alatt forró a lepedô.

Újra el kell olvasnom és Ruszttal is el kell olvastatnom Vekerdy darabját.

Egyszóval: "még mindig tervelek". Meg kellene csinálnom végre mindent! Egyszóval: még legalább tíz év, minimum tíz, másképp legyôztek. Most kell megtalálnom a hangom!

De szeretem ezt a hajnalt! Ezt a friss szelet, ahogy mozgatja a függönyöket, és minduntalan hozzám ér. Mellettem egy fehér, virágmintás vázában csokor, amit Hendrikje tett ide. Egy madár is csipogni kezd. Aztán egy galamb dudál. Aztán egy másik madár: csaknem károg, de a hangja után mégis kicsinek képzelem. Tanulom a szerepemet, közben újra meg újra a tiszta érintés az arcomon. A függönyök hangtalan lebbenése, mozgása most cseppet sem ijesztô – ez a reggeli, tavaszi szél. Egy nô lépked lenn a mélyben – a magas sarkú nôi cipôk hangja pótolja az utca zajában azt, amit valamikor a katonacsizma és sarkantyú jelentett, a keménységet. Távolban már a villamosok. A csapkodó függöny mögött kilátok a halvány égre, a tetôkre. Mind több a galamb, mind több a madár, mind elevenebb a szél, mind sûrûbb az utcazaj, crescendo ez, felkelteném Hendrikjét, hogy hallgassa velem, ez a tavasz!

A délelôtti próba még döcög. Muskáttal és Farádyval ebédelek egy lakótelep közepén egy csaknem üres, hatalmas étteremben. Szállodaszobámra naponta 190 forintot ráfizetek, hogy fürdôszobám is legyen és kissé több terem. Délután felmegyek Ruszt lakására.

Április 16. Szerda

Lesétáltunk az állomásig a vidéki utcákon. Egy ligetben egyforma, csúnya mellszobrok állnak sorban: nagy fejû, derék polgárok, mögöttük a múzeum homlokzata.

Ha egymás mellett sétálunk, Hendrikje úgy beleillik a karomba, ahogy az elô van írva. És így sétáltunk, diák, diáklány. (Egy hozzánk hasonló kamaszpár búcsúzott egy kapu alatt.) Tiszta, igaz érzelmek. Hosszan és lassan lehetett sétálni.

Április 17. Csütörtök

Hendrikjével a langyos Szent István parkban sétáltunk, üldögéltünk. Átöleli a nyakam; látom nyakát és kicsi fülét, mert haját simán hátrafésülte; fiúsan, parasztosan; jóság, kedvesség – nôiesség megejtô varázsa e nyakban, e fülben, ebben az érintésben.

Bármilyen irányba fordítottuk arcunkat, mindenütt új és másfajta illatok vártak. Ma felnéztem: a lombok mögött az ég a csillagokkal.

A Szent István parkból Hendrikje már elûzte a múltamat. Talán ugyanezen a padon vártam egy este, órákon át hasztalan Somogyi Jucira, hogy csak egy pillanatra láthassam, mielôtt belép a házuk kapuján; de ma este nem ôrá gondoltam. Nem gondoltam Évára sem, bár Ivánnal sokszor sétáltunk erre hármasban. Hendrikjével ültem itt, a megszólalás határán. Mindig csak a határán. Emlékeimtôl megfosztottam magam, és ettôl remegô bizonytalanságba kerültem. Az ifjúság önfeledtsége már nem az enyém – már tudom, hogy most jó nekem, hogy élek, már nem vagyok önfeledten csak izom, lábam már nem fürge, mint a fiúké, lányoké és kutyáké.

Hogy az önfeledtség elhagyott, látszólag csak egy kiút marad: a fájdalomé. Én most mégis azt éreztem, hogy jó élni. De bárhol kerestem szót vagy képet tudatomban, hogy ezt a jót meghatározzam, csak a múltat, csak a fájdalmat találtam, azt meg rögtön elvetettem. Tehetségem legnagyobb feladatát éltem át: dalt kellene költeni, helybôl felszállni, a múlt landolópályája nélkül, ismeretlen irányba; és íme, ettôl a lehetôségtôl csaknem kapálózni kezdtem, hirtelen szórakozni, felejteni szerettem volna, menekülni.

Járom a tájakat, a magyar tájakat. Az árok mentén földmûvesek ülnek, csoportban férfiak és nôk. Az úton fény és árnyék, mert ezeket a kanyargó utakat még fák kísérik. Messzirôl, de csak messzirôl vihar kerülgeti autónkat, az égen sötét felhôk, a fákon, a réteken vagy háztetôkön felvicsorgó, éles fények – de a színek, a kék és zöld is éles, mint amilyen ízes a növények (lucerna?) szaga, ahogy becsap a nyitott ablakon. Mert a szél helyenként, idônként, ahogy haladunk, hol itt, hol ott elér, ha az esô nem is. A táj egy-egy darabján, miközben átszaladunk rajta, dobálják magukat a fák, és a távolban porfelhôk szállnak.

Biciklis lányok – néha csak kislányok – tapossák a pedált, arcuk eltorzul a csaknem tehetetlen erôlködéstôl: széllel szemben kell hazajutniok, mielôtt még a vihar itt terem.

Vidéken élek, vidéken töltöm majd a nyarat is, ilyen utakon. De majd letérünk a földutakra is, kiszállunk, gyorsuló léptekkel leereszkedünk az árokba, felkapaszkodunk a túlsó parton, bokrokat fogok látni közelrôl, levelükön a porszemeket. Gyerekkorom.

Hendrikje a biciklizô parasztlány. Diáklány, vidéki diáklány.

Nézem a tévéernyôn vigyorgó önmagamat, és az elutasításban szabadító korszerûtlenséget érzek: nem erre vágytam mindig? Festôim itt a polcokon, erotikus álmodozásaim, írásról, színházról szövögetett terveim, a barátság arca: mi más mindez, mint korszerûtlen?

Illés Endre sajnos nem adhatja ki a Berenice-t. Tudtam, hogy így lesz. De majd szégyellni fogjátok magatokat!

Október 22. Szerda

Jimmy már három hónapos, de nem akar szobatiszta lenni. Minden reggel félálomban felöltözöm, mosdatlanul, csipásan, félig vakon lesétálok vele (Pesten az Újpesti rakpartra, Kecskeméten a csúf lakótelep "parkírozott" környékére), és drukkolok, hogy pisiljen, kakáljon, jól érezze magát. Nem sokra megyek vele: bepisil, majd nyüszítve menekül elôlem, de újra bepisil. Voltak napok, amikor úgy éreztem, nem tudok megbirkózni ezzel a feladattal, el kellene ajándékoznunk. De ma már mintha betört volna az életünkbe, kezd szokásunkká válni. Ettôl még minden reggel nehéz felkelni. Újra meg újra figyelmeztetem magam, hogy ezek a reggeli séták "egészségesek", de közben már valóban figyelni kezdem a kutyát is, már jelen vagyok, amikor találkozik a buldoggal, amellyel tegnap is találkozott, amikor köszönök az utcaseprônek, aki eddig mindennap megsimogatta, de ma csak éppen visszaköszön – vajon mi baja lehet? Jimmyre rá se pillant.

Ha a parketten tócsát találunk, és nem tudjuk eldönteni, hogy Jimmy pisilt-e oda – tehát büntetést érdemel – vagy csak az ivóvize dôlt ki, akkor Hendrikje beledugja az ujját, és megkóstolja. Ilyet én sose tennék. Ez jellemzô rám, de rá is.

Az ember mégiscsak eldöntheti, melyik önmaga pártjára álljon.

Ma reggel kutyasétáltatás közben a Szent István parkban elém áll egy fiatalasszony (gyereke kiköszön a kocsiból), kezében a Tollal egy példánya, és miközben dedikálom a könyvet, azt mondja: – Ha legközelebb meg akar újulni, gondoljon ránk, miskolciakra is.

Alakom, ahogy ott vezetem a fehér bokszert a piros pórázon... Szeretnek? Már megszerettek? Iván egyszer azt mondta, hogy szeretni sose fognak, legfeljebb eltûrni. Vekerdy azt mondta: – Amikor a nyilatkozatodat olvastam, azonnal éreztem, hogy sokan nem örülnek ugyan, hogy kimondod, amit ôk nem mernek kimondani, de ugyanakkor meg is utálnak érte.

Hendrikje véleményében nagyon bízom, még akkor is, amikor féltékenység vagy más indulat vezeti.

Megmutatja magát meztelenül: – Még mindig tetszem?

Lefogyott, a teste ismét fiús, hihetetlenül fiatal. Mint egy ág, egy venyige, vagy hogy mondják.

Újra kezdhetünk visszaszokni Pestre, illetve a lakásunkba. Ehhez az íróasztalhoz, amelynél most ismét írok.

Estefelé Nagymamánál és lányomnál a Harcsa utcában. A szûk kis lakásban a két fehér kutya, apa és fia, Johnny és Jimmy nyughatatlanul hempereg, játszik. Nagymama szórakozottan ül és néz. Lányom néha nevet. Elmerülten figyeljük a két kutyát.

Mire hazamegyek, Hendrikje ismét átrendezte a lakást. Fehér szôrkerevetemet, amelyen alszom, átköltöztette a sarokszobába, most csak egy függöny választ el tôle.

Október 23. Csütörtök

Ez az a szoba, amelyben anyám annyit jajgatott, amikor halála elôtt egy héttel hazaköltöztettük – azt hittük, talán gyógyulni. (Ezt nem mondom Hendrikjének.)

Különben is jól vagyok. Matisse-rajzok. Jimmyvel sétálok a Duna-parton, üldögélek a lépcsôn, más kutyatulajdonos nénikkel és bácsikkal barátkozom.

November 19. Szerda

Még mindig az Iszony. Mellette a Merszi... szellemeskedése a legnagyobb ügyetlenség: frappáns, jó mondatok, fordulatok. (Az én utolsó könyvem sem jobb.) Nehézkesebbnek kell lenni.

Ennek a nônek a hidegsége valahogy rokon Leverkühn hidegségével – holott egyiké az ördög, a másiké Isten ajándéka. De amikor a másik szobából idehallom Hendrikje köhögését: megérint a szeretet, ahogy egy kutyát is megérinthet, automatikusan. És a harmadik út, el a testtôl, a harmadik hideg: De Sade?

A fasiszták bûzlô mészárszéket csináltak a világból, a nehezen eltakarítható dögök szemétdombját: elásni, elégetni, savval-mésszel szétmaratni. A rothadás az élet talaja, az élet kimoshatatlan bûze, hogy lehet eltakarítani, hogy friss levegôhöz jussunk? – ez a szellem nélküli világ! – fojtogató. Az élet, a tenyészet nem kedves. Nem akarok tudni róla, hogy hazám van.

A fiatal lányok az utcán elképesztôen bambák és szomorúak. Megkívánni sem lehet ôket, nemhogy álmodozni vagy a szemükbe nézni.

Apámra is legerôsebben így: egy szag. És a lányom szaga is. Hendrikje jó szagú. Testének szépsége elfeledteti velem, hogy mi a test. És a nagy csöcsû, nagy seggû nôk képei?

November 22. Szombat

Reggel a háztetôkön, az autók üvegén már valami fehérség – bár a járda még fekete – és a levegôben téli szag. Ettôl abba az állapotba kerültem, amelyben emlék és tervezgetés váltogatja egymást. Szobám is kedvesebb, gyerekesebb így, hogy az ablakon a hó homálya dereng be és a hó fénye. Mintha csak ki kéne lépni és már megtalálnám Ferkót, a régi Gyurkát – mit? Valami szorongó, meghatott örömet. Jó arra gondolni, hogy Hendrikjének édes kis segge van, bármikor megsimogatható, és jó azt képzelni, hogy nevetve ébred majd. Holnap meg a fûtött kocsiban kirándulni mehetnénk, kiszállni a havas fák alatt, néhány percig dideregni, ha nem futkározunk, az inkább a tagjainkon múlik, nem a kedvünkön. "Grófkisasszony" – ez a szó valamikor jelentett valamit. Hendrikjében van grófi vér is, meg parasztvér is, meg zsidó vér is, erdélyi vérek is. Rangot-romantikát ad néki.

De talán délutáni álmomban történt velem valami. Egyszerre fájni kezdett a szívem. Miért? Mert a Madách Kamara ócska kis öltözôjében most Timár Béla az úr.

Nem találtam itt otthonra.

November 23. Vasárnap

Körbejártuk a Balatont. A vízen sûrû, kemény tajték, amely nem foszlik szét. Jimmy hátul aludt. Hendrikje rosszul érezte magát, át kellett vennem a kormányt.

Este a tévében kívánságmûsor, Neményi Lili is elôad. Ilyenek voltak a színésznôk. A múlt megkopott. A jövô nem érdemli meg, hogy rá szavazzunk.

Szép és örömteli ölelésünk után Hendrikje odaadó. Én meg visszatérek a világomba. Nagyon megszerettem Hendrikjét. Az vagyok még, aki vagyok? Vagy éppen most vagyok az?

November 27. Csütörtök

Balázs Samu lép hozzám a rádiófolyosón, hogy üdvözöljön. A jelenet csaknem ünnepélyes, fel kell állnom a mély fotelbôl. Száját mozgatva töpreng, aztán halkan, bizalmasan, csaknem összeesküvô módjára, jelezve, hogy külön állunk a körülöttünk röhögô szakmámtól, azt mondja: – Ôszintén sajnálom, hogy már nem vagyunk ugyanabban a városban színészek. Tragikus lépés volt, de nagyon bátor. – És megrázza a kezem.

Különben már ô is azok közé tartozik (mint Kiss Feri), akiknek az ügyelô ujjal mutatja, hol a végszó, akiket gyengéden a hátukra fektetett tenyérrel nyomnak közelebb a mikrofonhoz, tehát a vének közé, akikrôl nem tudni pontosan, hogy már szenili-

sek-e vagy csak süketek, vagy éppen már nincs kedvük odafigyelni a földi hívságokra.

Erdély. Az elsô rész igazán jó. Aztán csak néhány zseniális részlet. A magyar problematika: házasság és haza. Mégis kell belôle idônként fogyasztanom.

Kérjük, küldje el véleményét címünkre: holmi@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta