"Rég láttalak, Márton. Merre jártál?"
"Csak a földön. Halk dombokon, amelyeket
kékre festett a levendula virága.
Jártam morc sírkövek között, ahol
fél fülére húzott usankában a morc
festô üldögélt." "Láttad ôt?"
"Csak egy-két szomorú festékcseppet utána.
És a Rhoˆne torkolatát, ahol pestis idején
összetorlódtak a koporsók. Ide úsztatták le
az élôk a halottaikat egész Galliából."
"Nem láttál vidámabb dolgokat?"
"De igen. Jártam furfangos, szûk
utcákban, ahol a csizmadia cégérét
nyakamba rázta a mistral, a dühös
északi szél. Jártam kéz a kézben
a kedvesemmel, aki hideg késpengével
visszanyomta a púpot a tarkómon."
"Hát volt ott neked kedvesed, Márton?"
"Akadt. Fotókat készített rólam, és
albumba tett. Lásd, ez én vagyok
a képen, csak kicsit hosszabb a hajam."
"Mintha nem lett volna felhôtlen a nevetésed."
"Hát igen. Bujkált bennem a félsz,
hogy képtelen vagyok szeretni."
"Mégis szerettél." "Igen."
"Szép volt a kedvesed?" "Gyönyörû.
Bizarr, hogy Párizsból jött, ahol az utolsó
csinos dámát kétszáz éve jegyezték fel.
Egy lenyakazott fejet lopott el a guillotine alól,
még a leesett, véres parókát is begyûjtötte,
hintóba szállt, és elhajtatott örökre."
"Akkor meg merted volna mutatni kedvesedet
még Diderot-nak is, a nagy mûértônek?"
"Meg én, ha lett volna kéznél
csokros-fodros abroncsszoknya."
"Hát nem azt hordott a kedvesed?"
"Csak ironizálj! Kedvesem zsabós, lila
sálat hordott, ezüstös, olasz mûbôr topánt,
és fogamzásgátló pirulákat
falatnyi hátizsákja belsô zsebében."
"Hogy telt az idô a kedveseddel?"
"Szerelmesen repült az idônk. Álmos
kisvárosban laktunk, mely nem sokban
különbözött attól, ahol születtem.
A római romok és a vörösbor közös,
csak itt jószívûbb a tél a leanderekkel.
S ha jött a szombat, együtt vettünk
nyelvhalat a Liliom bulvári nagypiacon."
"És soha nem unatkoztatok?"
"Ha unatkoztunk, kirándultunk
a környéken. Nem hintón mentünk,
de biciglivel. Ám a magunk mulattatására
ugyanolyan csûrcsavarosan társalogtunk
a szerelem és csábítás mûvészetérôl,
mintha ringó selyempárnán ültünk
volna, s nem kemény biciglinyergen."
"Szóval te most boldog vagy, Márton?"
"Nem vagyok boldog, és nem vagyok szomorú.
Halálosan derûs vagyok, mint akiben
egyensúlyba jutott szenvedély és szenvedés."
"Megnyugodtál?" "Nem nyughatom."
"Akkor a kedvesed nem lehet már veled."
"Már nem a kedvesem. Még látom
közös utunkat fényleni, mintha csak
egy fûszálon mentünk volna világgá,
gondtalan csigapár. Ám tudom,
hogy nyomunk kihuny, hamarabb,
mint a nyári hónapok, s lassabban, mint
a lassan kihunyó, elhagyott gyertyaszál."
"És ha jön a huzat, feldönti a gyertyaszálat,
s a tûz elharapózik az asztalterítôn, majd
a karosszéken átugorva a dunyhába kap?"
"Amíg nem feledhetek, ilyesmire én is gondolok.
Ám itt vagyok a gyertya mellett újra
egyedül a házban, s csak veled beszélgetek."

Kérjük, küldje el véleményét címünkre: holmi@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta