I

Matrózok ráncigálják meredek síneken
a vasbakot.
Egy pillanatra úgy maradnak ott, akár a
jégtáncosok:
kecsesen, könnyedén. A vaskecske nem ér fel,
persze, a hegyre –
nemhiába locsolják zárás után a sínt, a
rozsda kiverte,
nyikorog a csapágy is. Vitatkozik a vesztes
már a tulajjal:
a pult két oldalán, mint irritált macskafarkak,
két combos alkar
ágál, és mintha szkander elôtt, úgy markolásznak
a levegôbe;
a rajzos-szöveges tetoválásokat
hús nôtte körbe.
 

II

De ki tudja, talán felroboghatna mégis,
mint egy fehér,
asztmás, igazi kecske egy osztrák legelôre –
mire felér,
már össze is esik, ki tudja, hátha nem csak
a nyers erô
hiányzik, hátha egy kis összpontosítással
elérhetô,
hátha nem kéne semmi, csak az a szinte ájult,
feszült üresség,
mintha fognád a sebbe ragadt szikkadt tapaszt, és
egyre keresnéd
 

azt a pillanatot, mikor két szívverés
között kezed
önmagától elindul, aztán már csak a gézt
nézegeted,
hátha csak annyi kell, hogy az idô szünetében
egyetlenegyszer
lépjenek el saját kezük mögül, vagy épp
teljes tömeggel
legyenek jelen ott, ahol végtagjaik;
mindazonáltal
én jobb, ha nem beszélek egy friss teniszkönyökkel,
túl laza vállal.
 

III

Óriáskerék
Asszociációk cserjéi illatoznak,
míg a kerék
olyan lassan forog, mintha csak körülülnénk
kerületét.
Asztalfôre kerültem, azaz épp legfelülre,
és a homályban
hiába néztem a túlsó telek felé,
semmit se láttam,
de tudtam, ott van a majomház, ahol egyszer
éveken át
jegyzetelte egy edzô a csimpánzok lazító
gyakorlatát –
így hát nem is a látvány, a kép, hanem az absztrakt,
szikkadt tudat
juttatta, mondjuk így, eszembe hirtelen
a szagokat:
egy magnóliafás, alkonyi, mediterrán
utcán az oszló
szemétét, keleti vonatvécéket, è
pericoloso...
 

Benyomások, szagok, és már újra a földön,
elégedetten –
csikorgott a kavics, mint álmukból a vakok,
úgy ébredeztem.
 

IV

A célkereszt elôtt néger nôk imbolyognak.
A ferde csô
úgy ízesül az agyhoz, körbehegesztve, mint
egy szál fenyô
üszkös domboldalon, vagy letarolt ácstenyér
görbe hüvelykje.
A tömpe elsütôbillentyûre azonban,
rátekeredve,
egy másik ujj remeg. "Ilyet! Egyszerre ennyi
egyforma nôt!
Biztos, mert feketék. De ha semmit se ittam
ma délelôtt..."
Kilyukad egy cici. Törnek a hurkapálcák.
Sorban tüzelnek.
Megszállta a lövöldét a fél gépesített
gyalogosezred.
Két éve leszereltek, de mindennap kijárnak,
és mind kihozzák
a barátnôiket, és a puskákat ingyen
megolajoznák.
 

V

Szellem- vagy hullámvasút?
Ha választani kell, inlább hullámvasúttal.
Bár soha már
sem tükörlabirintus, sem csontváz a kanyarban,
míg körbejár
a fapados kocsi, sem a kézre csapódó
kis szalonajtó,
amirôl azt hiszed, mindenkinek kijut,
és az a sajgó
fájdalom már csak otthon válik igen gyanússá:
nem létezik,
hogy a szellemvasút mindegyik utasa
a kezeit
borogassa a város véletlen pontjain.
Ne szellemek.
Elég a gyorsaság, ha kockákra vágod és
megkevered
a lenti képeket, épp elég szürreális
lesz a világ,
ha egymást követik rózsaszín vattacukrok,
korsók, kutyák,
egy pincsi vizslafejjel, néma virslievôk,
de fejre állva,
egy hosszú arc, ahogy jégkockát köpköd egy
hosszú pohárba.
 

VI

Egyszerre áll le minden. A földön, a sötétben
szotyolahéj
mászik, az óriáskerék hajólapátja
a barna éj
vizében áll. A tóban néhány nejlonmedúza
lustán lebeg.
Zümmögve integetnek hosszú áramszedôkkel
a dodzsemek.

Kérjük, küldje el véleményét címünkre: holmi@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta